Herendi Gábor is immár második filmes. Első filmjével már bizonyította, hogy tud jó és egyúttal sikeres közönségfilmet rendezni. A Valami Amerika nemcsak nézőcsúcsokat döntögetett, de kivívta a szakma elismerését s szeretetét is. A fogorvosból reklámrendezővé, majd játékfilmessé avanzsált Herendi kitűnő arányérzékkel komponálta meg önirónikus, személyes hangvételű, fiatalosan könnyed vígjátékát. Most ismét egy vígjátékkal jelentkezett, egy zenés, történelmi road-movie-val. Nagyobb fába vágta hát a fejszéjét, hiszen filmje nemcsak kosztümös, de korokon, századokon átívelő is. A magyar történelmen száguld át az elveszettnek hitt magyarjaikat kereső hét vezér időutazása segítségével. A vezérek éppen honfoglalás előtt állnak, és társaik keresése közben eltévednek a magyar történelemben. Mindezt abszurd (elsősorban nyelvi) humorba ágyazva, sztárszínészekkel, ismert médiaszemélyiségekkel (Koko, Soma, Korda György stb. mind enyhén önironikus színezettel alakítják "szerepüket") teletűzdelve, slágergyanús zenei betétekkel dúsítva és ironikus felhanggal tálalva. A Magyar vándor a humorát, hangvételét és iróniáját illetően Mikszáth Új Zrínyiászával vagy a Monty Python Gyaloggaloppjával rokonítható. Frazémák, szólások kifordításának sora hangzik el – Herendiék mindent kifordítanak. Nemcsak híres találmányokra, verssorokra történnek utalások, de egykor kedvelt TV-sorozatokra is: a Lindára ("Bélám!"); a Tenkes kapitányára (Zenthe Ferenc feltűnésével); Mátyás-alakításokra (Helyei László révén), sőt még a Sziget Fesztiválra is. Az alapszituáció is meglehetősen magyaros: a vezérek mulatozás és italozás miatt vesztik el honfitársaikat. A karaktereken valaki mindig röhög, vagy ők egymáson vagy rajtuk mások: van, aki a nevüket gúnyolja, mások a külsejüket – a vezérek például saját magyarjaik általánosan jellemző külső jegyeit nem tudják hitelt érdemlően meghatározni (amely külsőre minduntalan emlékeztetnek bennünket, ha már a színészek nem rendelkeznek ilyennel), ez válik tehát visszatérő poénjukká.
Herendi nem egy eseményt vagy időszakot emelt tehát ki, mint Jancsó
A mohácsi vészben (aki szintén hasonlóan groteszk hangon szólt eleinkről, és hasonlóan humánus szemléletet sugároz emberien gyenge, esendő figuráival). Filmje mégsem történelmi tabló, hiszen teljesnek ez az áttekintés semmiképp sem mondható. Vezéreink Az ember tragédiája mintájára száguldoznak végig korokon, s látják meg jövőjüket. Különbözők a színek, különbözők a korok, a helyszín azonban ugyanaz: Magyarország. Magyarország és a hontalanság között ingáznak – fogadó és erdő helyszíne ismétlődik felváltva minduntalan. Látjuk a Vereckei-szorost, amely olyan szorosnak bizonyul, hogy elakadnak rajta honfoglalóink (mint ahogy a film maga is a folytonos hazakeresés viszontagságait, az "otthonlevés" nehézségeit mutatja); Anonymust, ahogy – szó szerint – belebotlik a témába; a vikingeket, akik kiröhögik a vezérek neveit; Batu kánt (avagy Batyukám); Toldit; Mátyás királyt, ahogy paranoiásan keresi az országlásával elégedetlenkedőket; Dózsa csapatát futballszurkolókként; a törököket, a kurucokat, Rózsa Sándort, majd Windischgrätzet; az angolok alkudozását a 6:3-ért; a németek, majd az szovjet csapatok kivonulását; végül a jelent egy augusztus 20-ai tűzijáték keretében.
A kivonuló szovjet katonák, akik szintén a pia miatt keverednek el a többiektől, sorstársaknak bizonyulnak elveszettségükben. A szovjet tank Junoszty televízióval az oldalán a következő snittben japánokat szállító rózsaszín városnéző buszra vált, és ezzel meg is érkeztünk a mába.
A végére persze (hiszen vígjátékról van szó) minden jóra fordul: a vezérek meglelik a magyarokat. Ülnek meghatottan a csillagos ég alatt, alattuk a tengernyi magyar – és a megtalált nép, no meg az éjszakai Budapest látványának hatására minden kóborlást, sanyarúságot és hányattatást megbocsátanak, hiszen végre megérkeztek(/tünk), jó helyen vannak(/vagyunk). Mielőtt túlontúl fennköltté válna a befejezés, Herendi jó érzékkel ismét becsempészi ellenpontozásul az iróniát, épp csak annyira, hogy ne legyen giccses a zárójelenet. A "Még nincs vége…"-dallal pedig nyitva hagyja a történetet. A magyarok is kezdenek megint el- és szétszéledni. A vezérek azonban immár bizalommal ugranak le a híd tetejéről, bele a "semmibe", az ismeretlenbe.
A hét vezér magyar alapkaraktereket jelenít meg jellemkomikummal. Heten vannak, mint a gonoszok, a mesterlövészek vagy a szamurájok. Álmos (Gesztesi Károly) az atyáskodó vezető, akiben csörgedezik némi üzleti érzék; a költői lelkületű Töhötöm (Hajdú István); Huba, az arisztokratikus (Szervét Tibor); Előd, a feltaláló, aki megelőzi korát (Gyuriska János); az indulatos, virtusos Tas (Szabó Győző); az örökké éhes, haspók Ond (Greifenstein János); és az örök pesszimista Kond (Seress Zoltán). Szervét és Seress brillírozik leginkább a karakterében, az ő szerepük a legkidolgozottabb is. A díszlet, jelmez, smink is mind igényes, apró részletekig kidolgozott.
Díjat ugyan nem kapott Herendi filmje, ám talán jelez valamit, hogy a Filmszemlén a Magyar vándor lett a legnézettebb 2755 nézőjével. Mindemellett nagy hendikeppel indult: második filmként.
A Valami Amerika sikere nagy elvárásokat támasztott a Magyar vándorral szemben, amelyek teherként nehezedtek Herendire és a filmre. Ezt az elvárást fokozta a jól előkészített, nagyszabású reklámkampány és marketingmunka is (óriásplakát, hirdetés, gyufásskatulya, filmzene CD, SMS-játék, honlap stb.), amelyek jóval megelőzték a filmpremiert. Herendi érezhette a nyomást: kevésbé tudott felszabadult, könnyed lenni, s még több sztárt, még több poént, még több zenés "klipet" tett filmjébe. Mindezek mellé – akárcsak a Valami Amerikában – beletette a lelkét is. Mert Herendi nemcsak profizmussal és reklámfogásokkal forgatja filmjeit, de szívvel-lélekkel is. Ettől működnek igazán a filmjei, s válnak, ha nem is felejthetővé, de megbocsáthatóvá a hibák. Előnyére és hátrányára is vált tehát a Magyar vándornak az előző film sikere (előnyére, mert sokan éppen a Valami Amerika miatt fogják megnézni e zanzásított történelem-folyamot; és hátrányára a fentebb említett okok miatt).
Kicsit úgy is érzem magam, mintha apológiát írnék, egy bár nem tökéletes, de szeretetreméltó film érdekében, annyi kritika, vád érte Herendi legújabb filmjét. Meghasonulva érzem magam már csak azért is, mert a kritikák jó részének van igazságalapja. Jogos némely kritikai észrevétel, miszerint a humor nem mindig működik, s a kódok is pillanatok alatt föltörhetők, a poénok és vicces kulturális utalások pedig unos-untig ismétlődnek, jelenetről jelenetre visszaköszönnek, gyakran túlpörgetetten. Mindent összevetve pedig túlzsúfolt mozi, rossz ritmusú jelenetekkel, gyenge poénokkal - kihasználatlan lehetőség marad csupán. Mindez tehát igaz, ám akik csak ezt látják meg a filmben, azok a fától nem látják az erdőt. Mert Herendi filmje egészében nagyonis szerethető és szemléletmódja is rendkívül szimpatikus, hiszen úgy nyúl a magyar történelemhez, úgy szól hazaszeretetről, nemzettudatról, hogy közben nem bánt senkit, s nem válik fennköltté, kenetteljessé és didaktikussá sem. Humorba ágyazva, irónikusan. Ez a hang már nagyon hiányzott a történelmünkről, magyarságunkról szóló narrációkból. Herendiék úgy parodizálják múltunkat, őseinket, hogy közben süt belőle a magyarságszeretet, a ragaszkodás, a büszkeség és valami sajátos meghittség.
Herendinek több a célja, mint puszta megnevettetésünk, így a szóviccek, helyzetkomikumok sem öncélúan ismétlődnek – az állandóság, az otthonosság megteremtése a feladatuk. (Amelyet épp a hazakeresés folyamata közben a vezérek mintegy maguk teremtenek meg.) A közös cél, a közös élmények, a helyszínekben, a figurákban, szituációkban való állandóság, a poénok ismétlődése révén teremtődik meg fokozatosan az összetartozás tudata, a nemzettudat: a haza.
Herendiék időutazásán érződik a kritikai attitűd, ám a kellő problémafelvetés, az igazi szembenézés hiányzik. A múltunkra nézés nem járt lényeges tapasztalattal, nem vonhattunk le belőle fontos következtetéseket, csupán arra szolgált, hogy nemzeti öntudatunkat erősítse, és jóleső érzéssel töltsön el minket az ismert epizódokra való ráismerés öröme. Azokkal a vádakkal, miszerint Herendi filmje "nemzetgyalázó" és "történelem kigúnyoló", a hét vezér pedig Herendi ábrázolásában hét bunkó, igénytelen paraszt – nem érdemes foglalkozni.
A Magyar vándor nemcsak kritikai éllel, de némi filozofikus áthallással és üzenetértékkel is bír: a vezetők/vezérek már rég elvesztették népüket, és még csak észre sem vették. Ahogy azt sem veszik észre, hogy a haza és magyarjaik keresése közben valójában csak egy helyben topognak, minduntalan ugyanoda térnek vissza – nem tudnak szabadulni attól a bizonyos fogadótól (értsd: haza): a hely fogva tart. E fogadó átjáróház, mindig más nép száll meg benne, s mindegyik ott is hagy magából egy kis színt (nem véletlen, hogy ebben az "olvasztótégelyben" a vezérek nem találnak "színtiszta" magyart); a fogadó olykor össze is dől.
A szavazás paródiája a mai parlamenti vitákra utal, a maga fejetlenségével, eredménytelenségével, a pozíciókért folytatott versengéssel és a széthúzással. Fontos dilemma a biznisz, anyagi boldogulás vagy otthonkeresés, otthonlét sorsformáló döntési kényszere is (szintén rárímelve jelenünkre).
Sokan szidják a filmet leplezetlen reklámhordozó szerepe mivolta miatt is, hogy túlságosan is feltűnően tálalja a mozi szponzorait. Ám Herendi egy (!) jelenetbe (a 20-as, 30-as évekbeli bált ábrázolóba) sűríti a reklámokat, s ezáltal – ebben a kontextusban legalábbis – ezek sokkal inkább parodisztikusan, erősen karikírozóan hatnak. A hangvételbe ez a "karikatúra" nagyon is jól illeszkedik. Mindemellett az sem feltétlenül bűn, ha valaki ért a szponzorok nyelvén, ha az nem jár kompromisszumokkal, megalkuvásokkal és szervesen be tudja építeni a film világába. (Jelen esetben sem zavarók a reklámok, sőt inkább önironikusan hatnak és jelentéssel bírnak: honfoglalóink ide érkeznek, a márkák, a pénz, a fogyasztás világába – a XX. századba). Egy későbbi jelenetben a benzinkútnak pedig nemcsak reklámhordozó szerepe, humora is van, ahogy ellépdelnek mellette lovaikkal a vezérek; a könyvesbolt látványa, kirakatában a saját filmjükből készült videókkal pedig, azt sugallja, megérkeztek nemcsak a márkák, de az önreflektívebb posztmodern korába is.
Herendi filmje nem túl eredeti hangú alkotás, de végre átülteti az abszurd humort a magyar történelemre is. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna hangban, stílusban is specifikusabb, ránk jellemzőbb, "magyarosabb" karaktert hozni, s honi ízeket, színeket belekeverni, de kezdetnek ez sem utolsó. (Néhány éve Szőke András kísérletezett hasonlóval a Helyfoglalás avagy a Mogyorók bejövetelében.)
Mindent összevetve a Magyar vándor szerethető film, mert maga is szeretetet tükröz, ha némiképp csipkelődve is. Én mindenesetre jó vándorutat kívánok neki a hazai mozikban és videotékákban.
