Átlagos forgatókönyvírónak lenni Hollywoodban körülbelül olyan érzés lehet, mint kapusnak lenni a Bundesliga egy vezető csapatában. Persze: jó fizetés, szakmai elismerés, az edző számít rád, de mégis: a kiscsajok csakis a csatárokba szerelmesek, ők kapják a nagy reklámszerződéseket, ők feszítenek a bulvárcímlapokon, és épüljön bár az egész mezőny játéka rád, veled csak akkor foglalkoznak, ha éppen bekaptál egy gólt. Akkor persze alaposan. A filmbizniszben dettó: bár az író szolgáltatja az egész produkció vázát, a presztízsrangsorban igencsak hátul kullog: a producerek, a rendező, a színészek mind-mind sokkal többet profitálnak kreativitásából, mint saját maga. Ráadásul határidőkhöz, cenzori elvekhez is kell igazodnia, s bármely pillanatban késznek kell mutatkoznia arra is, hogy anyagát legalább az első kettő, de néha mind a három csoport szája íze szerint átszabja. Hát csoda, ha egyszer mindenkinél betelik a pohár?
Ken Loach nyilatkozta egyszer, hogy filmrendezőnek lenni azért jó dolog, mert az ember mások munkájáért aratja le az elismerést. Az elképzelés igencsak vonzó: a szkriptírók többségét előbb-utóbb megkísérti a gondolat, hogy átigazoljanak a több babért és magasabb bankszámla-helyiértékeket ígérő rendezői táborba. Vesztükre. Az átállások eredménye ugyanis rendre a siralmas kisiklás. Van, akinek sohasem sikerült: a Taxisofőrrel (Martin Scorsese, 1976) íróként remekművet is jegyző Paul Schrader saját rendezései riasztóan színvonaltalanok; a kultúrmocsok gazdag palettájának majd minden színét felhasználja a horrortól (Macskaemberek, 1982) a noirgiccsig (Nászutasok Velencében, 1990). Van, aki csak az ígéretes kezdet után csúszott le: Lawrence Kasdan még Arany Medvét is nyert vállalható módon prezentálva saját könyvét (Grand Canyon, 1991), de mára már ő is a sokszoros citromdíjas Stephen King-megfilmesítéseknél tart (Dreamcatcher, 2003). Végül - és bizony ezúttal utolsó sorban - van, aki egyetlen jó dobás után máris a King-kútba (ez tulajdonképpen abyss, feneketlen mélység) esik: ez a Pánikszoba (David Fincher, 2002) fantáziadús technicista thrillerét felépítő David Koepp, aki A titkos ablakkal (2004) követett el tekintélyszeppukut.
De hát melyik pionírt rettenthetné el elődeinek csúfos bukása? Még Koepp előtt tűnt fel a ködlovag, aki vérbeli filmmakerként (íróként, rendezőként, sőt producerként is bábáskodott a nagy mű születésénél) kívánta nevét a szélesebb közönséggel megismertetni: ez Ed Solomon, a Lebegés (Levity, 2002) szülőatyja. Solomon a globowoodi filmkultúrát (a második tag egyre inkább kezd megmosolyogtatóan hangzani) tápláló, mára talán legfontosabbá vált áramlás, a trash partjairól érkezett; igazán nagy utat tett meg hát az Oscar-igényt bejelentő AO (Adult Orientated - felnőtteket megcélzó) filmdrámáig. A DVD-borítón a Men in Black (Barry Sonnenfeld, 1997) forgatókönyvírójaként hirdetik, pedig annál sokkal jelentősebben is hozzájárult már az amerikai antikultúrához: ő Keanu Reeves kamaszkori nagy balfogásának, a kétrészes Bill és Ted kultszennynek (Bill és Ted oltári kalandja, Stephen Herek, 1989) a megalkotója (Pöpeec!), mely különösen a második részben (Bill és Ted haláli túrája, Peter Hewitt, 1991) néhány furmányos és eredeti módon kacagtató bunkósággal az Odüsszeia életigenlő magaslataiba emelkedik. (A két nehézfejű jó barát megmogyorózza [sic!] a Halált, és a mennyország egyik sarkában le is üt valakiket, ruhájukat megszerzendő…)
Felforgató erejű, szabad szájú humorát azonban ezúttal otthon hagyta Solomon; a rendelkezésére álló összes eszközzel arra tört, hogy könnyekkel terhes, véresen komoly, az élet súlyát vállain egyensúlyozó filmdrámát készítsen, a leggazdagabb kontinens kövérkés háziasszonyainak szívét megmelengetendő. S lőn. Megálmodta Manuel Jordant (Billy Bob Thornton), a méla és suta, afféle hipnotizált jetiként őszes hajzuhatagában himbálódzó egykori rablógyilkost, aki ezerszer megbánta már vétkét, de huszonhárom év után sem képes kikecmeregni bűntudata útvesztőiből. Ráadásul most a szuperbiztos börtön otthonosságát is elveszti: hiába kéri, hogy életfogytig maradhasson, jó magaviselete miatt elbocsátják. Alvajáróként kóborol a montreali utcákon, a régi nevelőintézeti társak molesztálását elutasítja. Üres téren csengő telefon kagylóját emeli fel, s a rejtélyes meghívás által jut Miles Evans (Morgan Freeman), a bogaras prédikátor körébe, aki a felkapott technodiszkó és drogtanya melletti parkolót felügyeli: negyedórányi prédikáció és a szegények étkeztetésére fordítandó készpénz ellenében egész éjjel őrizteti a kicsapongásra érkező tömött zsebű belvárosi lurkók autóit az általa ellenőrzött területen.
Csupa-csupa émelyítő, valóságidegen marcipánfigura, ragacsosan giccses, kimódolt helyzetek mindjárt az elejétől. És ez tovább is éppen így megy: Manuel követni kezdi Adele Easleyt, egykori áldozatának húgát, akinek fia bűnözők közé keveredett, s lomha lovagiasságával végül meg is nyeri, de szemtől szembe nem tárja fel neki titkát. Sofia Mellingert, egy letűnt popénekesnő lányát pedig többször is nagy gonddal kell összekanalaznia a bűnfészek környékén, mosdókból vagy lepusztult kanapékról, természetesen drogokkal telve. Manuel madárijesztő-sérója és gólemkecse a hozzá büntetésből beutalt utcakölykök (egy idő után át kell vennie a prédikátori szerepet Evanstől) - s persze a néző - kivételével mindenkire rendkívül kedvező hatással látszik lenni, és máris sejthető az obligát pozitív fordulat: a gyilkos saját testével fogja fel az akkor már szeretőjévé lett Adele fiának szánt golyót. A szédítően mély bűnbánatot jóvátétel követte, jöhet hát a megváltás. Halleluja! Manuel felépül, a házát vesztett Sofia átveszi a gettópalánták és a parkoló ügyeit, Miles Evansról pedig kiderül ugyan, hogy szökésben lévő bűnöző, de neki is csak hálával tartozik a kis közösség. Mindenütt örömteli fordulatok, elánteljes jellemfejlődés, a beérő személyiségek fejlett konfliktuskezelése. A dagadó giccset csak jobban kidomborítja a mesterségesen bevitt cseppnyi disszonancia: Adele örökre elbúcsúzik a szeretett férfitól - hogy miért, inkább csak találgatni lehet.
A forgatókönyv menthetetlen - egy nem túl éles elme alkotása, amely rögeszmésen kapaszkodik az álomkolhoz szúette kliséibe, jellemrajzot legfeljebb távcsövön látott, és konfliktust csak lapáttal képes a történetbe adagolni, ráadásul ezen a téren is csupa instant alapanyagot használ: légből kapott, még tessék-lássék módon sem motivált bűnszálat, rejtelmekkel terhes múltakat. Mindezeken felül a film túlnyújtott és unalmas; sok az üresjárat, a posványosan semmitmondó párbeszéd. Ed Solomon, a forgatókönyvíró csak akkor érzi magát elemében, amikor néhány jelenet erejéig visszatérhet régi irányához, a pergős odamondogatáshoz: Sofiának a feka srácokkal folytatott szócsatái a legélvezetesebb, s egyben a legéletszerűbb dialógok is.
Ösztövér, összeomlással fenyegető forgatókönyveket nagy színészek gyámoszlopaival szokás megtámogatni tinseltown háza táján. Nagy nevekből éppenséggel a Lebegésben sincs hiány - producerként Solomon már sokkalta jobb munkát végzett. Mégis… valami hibádzik itt is. A legnagyobb tekintély minden kétséget kizáróan az immár hetven felé ballagó Morgan Freeman: jelentékeny színész, akit több társához, leginkább Robert de Niróhoz hasonlóan lassan, de biztosan bekebelez a túlfoglalkoztatottság réme - mindketten képtelenek kilépni betonfalakká merevedett alapgesztusaik börtönéből, s játékuk egyre modorosabbá válik. S miközben dicsőségük nőttön nő, valamint - producerként is beszállva az üzletbe (Freeman a Levity egyik executive [pénzgyűjtő] producere is) - az eddiginél is többet keresnek, mind színvonaltalanabb munkákat vállalnak el. Freeman a Miss Daisy sofőrje (Bruce Beresford, 1989) és a Hetedik (David Fincher, 1995) között az USA első számú afroamerikai színésze volt - de ez a múlté. Manapság akár a fentebb már kivesézett King-mélyörvénybe is beleeshet (az Álomcsapda egyik főszereplője!). Sajnos a maníros alakítás ezúttal sem marad el: Freeman mintha szándékoltan mélyíteni próbálná hangját, hogy kellően külvárosinak hasson - sikertelenül.
Holly Hunter arca a borítón szintén azt ígéri: színvonalas filmre van kilátás. Pedig a Karambol (David Cronenberg, 1996) Helen Remingtonja óta neki sem volt jelentős főszerepe: kallódni kezdett, sok tévés munkát is elvállal, s titokban rettegve készül a nagy- és dédmamák szerepeire, elvégre a hollywoodi szexóra a legkegyetlenebb a világon. Mindazonáltal ő nyújtja a film legszebb alakítását, nem utolsó sorban csendben működtetett erotikus kisugárzásának hála.
Lenne aztán itt egy igazi kurrens adu-ász: a főszereplő Billy Bob Thornton. Ő számít az igazi húzóembernek, hisz az ő karrierje a maga által írt és rendezett Pengeélen (1996) óta töretlenül ível felfelé, sőt a Szörnyek keringőjével (Mark Forster, 2001) és a Bad Santával (Terry Zwigoff, 2003) a legutóbbi időben is erősítette pozícióit. A baj csak az, hogy az egysíkú, félig kész figurával, melynek jellemét néhány - s ráadásul kínosan nevetséges - küllembeli jellegzetesség van csupán hivatva pótolni, az egyébként tehetséges Thornton sem tud mit kezdeni. Bárgyú mosolyokkal, erőlködve kitartott - Solomon által minden bizonnyal mély értelműnek szánt - tekintetekkel próbálkozik: el nem ismert kapituláció.
Kirsten Dunst szerencsére feledhető idétlenkedésére nem is érdemes szót vesztegetni - sohasem fogom megérteni, hogyan lehetett az intelligens Mary Jane Watson szerepére, a valóságos merchandising-aranybányának számító Pókember-sorozatba szerződtetni, s ezáltal mesterségesen kapóssá tenni egy nőt, akiben ily kevés a szellem s a kellem - mindenesetre azt jósolom, hogy - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - soha többé nem lesz képes olyan hatásos és átélt játékra, mint egykor kislányként, Neil Jordan Interjú a vámpírral (1994) című opuszában.
Van azért valami, ami igazán jól működik a Lebegésben: mindaz, ami a filmkészítésben pénz, rutin, profizmus kérdése. A téli Montreal totáljai, a rezes és aranyló árnyalatokkal bensőségessé varázsolt, máskor meg kékbe játszó, metsző feketékkel félelmetessé stilizált belsők igazán tetszetősek. Solomon munkáját Roger Deakins - az Arany Pálmát nyert Hollywoodi lidércnyomás (1991) óta a Coen-testvérek kedvenc operatőre - és François Séguin production designer segítette. Professzionális rutinmunka a zene is, az Amerikai szépség (Sam Mendes, 1999) óta divatossá vált Thomas Newman-áthallásokkal, ami már csak azért sem véletlen, mert egy dal erejéig a Lebegés komponistája, Mark Oliver Everett is közreműködött a huszadik század utolsó nagy filmjének megzenésítésében. Kár, hogy a zenehasználat már a megkopott ősi toposzok szerint rendeződik: a nagy érzelmeket és pillanatokat emocionális töltetében és hangerejében is erősödő muzsika emeli ki - a la George Cukor.
Paruturiunt montes, nascetur ridiculus mus. Összességében a Lebegés egy túlnyújtott, unalmas, hazug és emberidegen panelekből összetákolt film. Egy nagyralátó, ám sajnos annál kisebb tálentumú forgatókönyvíró elvetélt kiugrási kísérlete, melyet csak a hóborította kanadai megalopolisz látványa, meg némi stúdiózenészi munka tart egyben. Ezen szórványértékek miatt azonban igazán nem érdemes végigszenvednünk a 100 percet; inkább tegyünk be egy kis Philip Glasst, és töltsünk le a netről néhány montreali posztert…

A DVD-s kiadás gyakorlatilag semmivel sem képes többet nyújtani a mozifilmnél: mivel az Extrák kategóriában feltüntetett 5.1-es Dolby Digital eredeti hang, továbbá az orcátlanul "Ajánló"-ként marketingelt négy filmreklám valójában semmiféle többletet nem jelent, egyedüli pluszként a trailer jöhet számításba, amely éppúgy nem méltó komolyabb figyelemre, mint maga a mű.
(A DVD-t Magyarországon az SPI forgalmazza.)