Széphelyi Júlia Hagyományos Júlia
Szabó István: Csodálatos Júlia

40 KByte

Úgy tűnik, Szabó István az idő előrehaladtával egyre inkább a klasszikus formák felé tart: ez a nyolcvanas évek elején kezdődő korszakáig (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, A napfény íze, Szembesítés) leginkább a megelőző, újhullámos filmek markáns eszközeinek (tempó, vágás, formai játékosság, könnyedség a nem könnyed témák esetében is, szimbólumok és metaforák használata, önreflexió) és témáinak (fiatalság, felnőtté válás a szocializmusban, a mindennapi életbe beszivárgó történelem, magánmitológiák) elhagyásában nyilvánult meg. Szerzői szemléletű megközelítéssel persze a „fejlődés”: inkább változás, jól nyomon követhető. Az újabb, klasszikus formavilágú alkotások tematikájának előrejelzői már a korábbi filmek is: egyén és történelem konfliktusa, művészet és hatalom, becsület vagy boldogulás dilemmája foglalkoztatja mindenkor a rendezőt. Témaválasztása és – ezzel összeforrt – egyre puritánabb, funkcionálisabb, tényközlésre szorítkozó, de képeiről, ritmusáról továbbra is könnyen felismerhető stílusa egyedivé és összetéveszthetetlenné tették a szerzői filmes Szabó Istvánt. Ez a későbbi, letisztultabb - tulajdonképpen hagyományosabb - forma tette lehetővé, hogy a Csodálatos Júlia – W. Somerset Maugham hasonlóan kedélyes hangvételű regénye alapján készült – forgatókönyvét a rendező kezébe nyomják.

A tapasztalt rendező számára – állítása szerint - az életműből mindeddig hiányzó vígjáték műfaja jelentette az igazi kihívást. A Csodálatos Júlia a készen kapott forgatókönyv miatt kissé megcsappant rendezői autonómia ellenére jellegzetes Szabó István-film, ami felhívja a figyelmet a szerzői autonómián kívül is megnyilvánuló jellegzetességeire. Ezek a jellegzetességek többek között állandó operatőre, Koltai Lajos képeiben köszönnek vissza, melyek – most derül csak ki, mennyire – eddig is meghatározták filmjeinek világát. A ritmus ugyanilyen jellegzetesség, és noha itt elsősorban műfaji követelmények alakították, nem különbözik olyan mértékben a tőle megszokottól, mint azt a korábbi drámák és a mostani vígjáték között tátongó műfaji szakadék ígérhette. A saját forgatókönyv alapján készült korábbi daraboknál valamelyest rövidebb film ritmusa észrevétlen marad, észrevétlenül (mert funkcionálisan) dinamikus; már természeténél fogva is kevésbé tűnik lassúnak; ezt egy vígjáték nem engedhetné meg magának. Dinamizmusa nemcsak a képek váltakozásának ritmusából fakad, hanem a csodálatos Júlia, Annette Bening sodró erejű játékából.

Szabó István már a Mephistóból kiiktatta a szembeötlő szerzői stílusjegyeket, a formai játékokat, melyek megtörték volna puritán stílusát, a történetmesélés feladatára hagyatkozó finom eszközök egységes összjátékát. Ebből a szempontból a Csodálatos Júlia megrendezésének feladata mégsem jelenthetett nagy újdonságot, mert formailag hasonló, a funkciót az első helyre soroló megoldásokra lehetett szükség.

A kosztümös filmek sajátja, hogy legyen bármily bárgyú is a történetük, jól esik nézni őket, mára pedig egy huszadik század első felében játszódó film már kosztümösnek minősül (ám nem feltétlenül bárgyú). Az 1938-ban, Londonban játszódó Csodálatos Júlia képi világát a hamisítatlan angolság uralja (melyet épp egy brit arcberendezésű amerikai színésznő, Annette Bening tudott sikeresen reprezentálni). A színház hálás, a filmesek által régtől kedvelt helyszín, nem idegen Szabó Istvántól sem, aki Mephistóját ugyanebben a közegben játszatta. A korabeli, elismert színészházaspár fényűző lakása szintén vonzó képi téma, de Koltainak még a franciaországi pihenés színhelyét is sikerült érdekessé tenni egy monumentális tengerparti kőfal fényképezésével. A mostanihoz fogható, pazar látványban Szabó filmjei közül talán csak A napfény íze részesítette a nézőt, mert bár a Mephisto, színházi közege révén, lehetőséget nyújtott a nagyszabású képi kompozíciókra, annál a film sötétebb tónusú, az általa keltett összbenyomás pedig baljósabb, semhogy – legalábbis egységesen – kiszolgálhassa a kosztümös látványosság igényeit.

A Csodálatos Júlia Maugham Színház című regényéhez hasonlóan a műveknek abba a csoportjába tartozik, melyek a sokféle karakter felvonultatása ellenére alapvetően egyetlen szereplő dominanciájára építenek, aki nem pusztán az adott regény, színdarab, film főhőse, hanem maga is látványosság. Minden fordulat csakis kizárólag az ő jelleméből következik, minden humor forrása ő. A Csodálatos Júlia története szerint Júliát tragikus szerepekben láthatjuk a színpadon, ahol a film, vígjátékhoz illő – klasszikus - módon, azaz jelzésszerűen: egy-egy teátrális gesztussal érzékelteti a színésznő játékát. Júlia azonban igazi és számunkra is hiteles sikerét mégis egy nagyszabású, komikus alakítással aratja a film fináléjában. A filmbeli Júlia és az őt alakító Annette Bening élvezettel játszik a hol tragikai, hol komikai szerep lehetőségeivel, melynek eredménye egy teljes, következetes, a műfaj keretein belül maximálisan kidolgozott, átgondolt karakter, a film drámaibb pillanataiban olykor meglepetést okozó, derűsebb perceiben pedig a környezetét és a nézőt egyaránt magával ragadó, karizmatikus figura.

Júlia színpadi játéka mindig stilizált, egyetlen (a sűrítés kedvéért általában záró-) gesztussal kifejezett, ami arra a bizonyos, arra a finom játékra nem ad lehetőséget, hogy a színpadon illetve a valóságban is játszó Júlia képe valóban kirajzolódjon, majd összemosódjon előttünk. A film bemutatását megelőző számtalan interjúban elhangzott állítás, hogy a két játék közti különbség (azaz épp a különbség hiányának) érzékeltetése mekkora feladat volt a színésznő számára, ezért - anélkül, hogy lebecsülném Bening alakítását, és elvitatnám a szerep megformálásának különböző nehézségeit - ebből a szempontból nem tűnik egészen megalapozottnak. Olyan jelenet, ahol Júlia e két „színészséget” játszatja egymásba, és teszi eldönthetetlenné a néző (ki nem az ebben a filmben?), de talán maga számára is, mi játék és mi nem, csak a valóság színpadán fordul elő, amikor kétségbeesetten visszahódítja ifjú szeretőjét, Tomot.

Júliát ugyanakkor nem látjuk túlságosan gyakran színházban játszani, mindössze néhányszor tűnik fel az éppen futó sikerdarab zárójelenetében, (melyet természetesen mindig ováció követ), ezen kívül egyedül az öltöző érzékelteti a színházi környezet jelenlétét. Ezt hiányosságként is értékelhetnénk, ezzel szemben erős dramaturgiai fogás: Júliának az egész világ a színpada, nincs szüksége színházra ahhoz, hogy játszani lássuk. A színház jelenlétét elég jelzésszerűen a néző tudtára adni, ami akár kétségessé is tehetné Júlia valódi tehetségét, hiszen csak a sikeresség, a népszerűség bizonyos: a díva-élet, fürdőzés a rajongók imádatában. Annál hatásosabb az utolsó fordulat, amikor végül megmutatja erejét a színpadon is. Kegyetlen, de ellenállhatatlan ötletével nemcsak a korabeli londoni közönség, de a film mai nézői számára is bebizonyítja igazi tehetségét, amikor előadás közben lejáratja a férjét és szeretőjét egyaránt elhódító, becsvágyó fiatal színésznőcskét. Egyben tanúi lehetünk annak is, amint egyszer csak megfordul az eddigi rend: Júliát nemcsak a valóságban látjuk játszani, hanem a színpadon is élni. Bár a bosszú nem túl nemes, sőt, mivel kizárólag sértett hiúsága vezérli, egyenesen kisszerűnek mondható, de mivel annyira ötletes és meghökkentő, elementáris erővel mutatja meg, hogy ennek az elkényeztetett és nárcisztikus, de mindenképpen csodálatos Júliának a színház az igazi és egyetlen világa.

A Michaelt alakító Jeremy Irons kitűnően adja a vonzereje teljes tudatában lévő, inkább üzletember, mint színész kissé áttetsző figuráját. Szót érdemel még a feltörekvő, ám tehetségtelen Avice szerepét életre keltő Lucy Punch komikai alakítása. Meg kell hagyni, hálás szerep az övé, bár hordozza a ripacs játék lehetőségeit, mellyel él is a színésznő, de ezt a jelen körülmények között egyáltalán nem teszi rosszul. Tragédiája nem igazi tragédia, nem is igazi bűnhődés, a komédiának megfelelően súlytalan, míg Júlia diadala frappáns, vígjátéki diadal. A nevetséges, ámde nem rosszindulatú Avice-nek Júlia mellett csak indikátor-szerepe van: az ő bukása kell ahhoz (és ez a modern vígjáték esetében nem erkölcsi, pusztán műfaji igény), hogy az ünnepelt színésznő ismét teljes fényében tündökölhessen. Mivel mi is így szeretnénk látni Júliát, a vígjáték írója és az elfogult néző lelkiismeret-furdalás nélkül, közösen feláldozza szerencsétlen Avice-t.

A vén Langton (Michael Gambon), Júlia egykori mestere profán őrangyalként kíséri felfedezettje lépéseit: hol biztatja őt, hol kritizálja életbeli és színpadi alakításait. A halott színészóriás már csak Júlia képzeletben létezik, amit azzal az egyszerű, ám ebben az esetben merész, a „kosztümös realizmus” határait már-már áthágó megoldással sikerül érzékeltetni, hogy rendszerint a színésznő válla mögött vagy a háttérben tűnik fel. Ha kissé hollywoodias is ez a szerep, nem válik kellemetlenné, nem tolakodó, sokszor egészen váratlanul, meglepetésszerűen bukkan fel. A szigorú mester a többi szereplő számára nem érzékelhető jelenléte egyben további utakat, komikus lehetőségeket nyit meg a filmben.

A film elég könnyed ahhoz, hogy semmi olyasmit ne várjunk tőle, ami túlmutatna a történeten magán, melyen látszik, hogy főként az izgalmas, szerzője által is szeretett karakter életre keltésének öröme inspirálta. A történet tehát konkrétságával szigorúan a saját keretein belül marad, de következetességével önmagában zárt egészet alkot, ahogy általában a Színházhoz hasonló, adaptálásra alkalmas, élvezetes, ám nem kifejezetten súlyos regények. A fordulatos, dinamikus történetet megérteni van módunk, átérezni már kevésbé, mert magával sodor, de érzelmileg csak annyira involválja a nézőt, hogy az kíváncsian várja a következő jelenetet. A helyenként felsejlő drámaiság azonnal és menthetetlenül könnyed hangnembe fordul át, nem lehet komolyan venni, ahogy kinevetni sem (csak nevetni rajta), mert annál azért parancsolóbb.

Ha valami mégis túlmutat önmagán, akkor az nem a történetben keresendő. Az a műfajban rejlő, a háttérben mindig dolgozó implicit társadalomkritika. Nem tűnik fel a színen, a film nem erről szól, nélküle azonban nem működne. A film nem állítja elénk Michaelt, hogy önteltségén nevessünk. Önmagával való elégedettsége egyszerű evidenciaként jelenik meg és vonja maga után összes megnyilvánulását: el sem tudja képzelni, hogy a felesége megcsalja, ugyanakkor ő a legnagyobb természetességgel folytat viszonyt Avice-szel, ez a viselkedés pedig szoros összefüggésben áll társadalmi szerepével, azzal, hogy ő épp egy üzletember-színész. A film feltételez egy olyan tudást a néző részéről, amellyel a figurákat vagy helyzeteket „felismeri”, azaz a hiányosan, csak főbb vonásaikban bemutatott karaktereket illetve szituációkat ki tudja egészíteni. Vannak implicit ismeretei ezekről a figurákról - egyes helyzetek és szereplők ennek köszönhetően válnak igen hamar nevetségessé. Egy hagyományos (talán az abszurddal szembeállítható) vígjáték szereplői tehát típusokat képviselnek, melyek a társadalom kontextusában léteznek, és csak annyi jellemvonásuk van, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy eljátsszák szerepeiket. De a jelzésszerű vonások mögött ott a néző társadalomismerete is, ez kelti életre a szereplőket, és teszi lehetővé a komikus hatás kialakulását.

Nehéz lenne megállapítani, hogy a Csodálatos Júlia hatása épp az ügyes dramaturgiának vagy a sziporkázó játéknak köszönhető; alighanem arról van szó, mint a jól sikerült művek esetében általában, hogy minden látszólagos egyszerűsége ellenére nem is olyan könnyű leleplezni a film eszközeit. Ennek oka pedig nem más, mint a professzionális munka, a szilárd és megbízható mesterségbeli tudás. Erre mondják - talán nem is idegen a színházi párhuzam -, hogy „jól megcsinált darab”; valószínűleg a filmbeli, névtelen, de patinás, előkelő színház is a filmhez hasonló színdarabokkal büszkélkedhet. Maga Szabó jelölte meg e film elődeiként Ernst Lubitsch és Billy Wilder vígjátékait, melyek nem ígérnek mást (nem is kell ígérniük, és amit vállalnak, tisztességgel teljesítik), mint másfél óra szórakozást. Ebben mindenképp része lesz a nézőnek - könnyed, humoros vagy épp szívet melengető százöt percben, és nem feltétlenül baj, ha nem ezzel fog álmodni. Mindemellett a Csodálatos Júlia magyar filmként kerül a nemzetközi piacra, és ekként missziót is teljesíthet. Noha Szabó István koprodukcióival már eddig is ezen az úton haladt, most olyan alkotásról van szó, amely szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot - márpedig magyar rendező neve alatt futó, nemzetközileg elismert vígjátékot utoljára talán a harmincas években tudott a hazai filmipar felmutatni.

 

 

Szabó István filmjeiről lapunkban korábban:

A 2003-as potsdami életműkiállítás teljes anyaga a Képtár rovatban

 


176 KByte
Annette Bening

268 KByte
Shaun Evens és Lucy Punch

183 KByte
Jeremy Irons és Annette Bening

211 KByte
Annette Bening

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső