Bella Tamás Régi hullád, új hullám
Szabó László Az ember, aki nappal aludt

"Jó, hogy vége van a nyolcvanas éveknek, és nem jönnek újra el! " (Kispál és a Borz)

A Kossuth mozi tömve van, mikor odaérek, de végül csak hárman szédülünk be a terembe. Kicsit mintha feszengenénk; nincs meg az a jó hangulat, mint az egykori Cirkó némely vetítésein, hogy hát igen, kevesen értik, tudják, hogy ez az igazi intellektuális tuti. Aztán elindul a vetítés. Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem dől el minden a kezdet kezdetén, a Babette lakomájáról (Gabriel Axel, 1987) például csak az utolsó félórában derül ki, hogy igazán jó, de ez azért ritka eset, meg az művészi alkotás. Ez viszont közönségfilm. Csak közönsége nincs. És ezúttal mégis mintha már az elején eldőlne minden: gyenge minőségűnek tűnő kópia, Budapest belvárosának téli képei, a lassú forgalom távoli totálokon, meg autóból felvetteken: elcsépelt, unalmas látvány, ami alatt langymeleg dallamtalansággal szalonzene szól a la Bergendy. A képeket ki-kimerevítik, s ilyenkor jelennek meg a szabványbetűkkel felpingált feliratok... Ha van a nosztalgiának pontos ellentéte, akkor engem az öntött el. Mintha csak egy tévés krimit néznék a nyolcvanas évek derekán, egy Skála Coop és egy Aranypók reklám között. Sajnos az első benyomás nem volt csalóka; a film tényleg végig kitart a nosztalgikus kispályázás biztonsága mellett: egy pár jól bejáratott öreg harcos a szereposztásban – a későn befutott Székely B. Miklós kivételével csupa olyanok, akik tényleg a nyolcvanas években voltak pályájuk csúcsán... de a nyolcvanas évek már régen voltak.

Legyen először is egy keményöklű zsaru, tökös legény meg csak egy van széles e hazában, a Cserhalmi! (Kamarás Iván, az meg ki...?) A bunkó, de szimpatikus fakabát majd osztja a pofonokat – ami azt illeti, osztja is, Long John Silvert és Jackie Chant egyszerre megszégyenítve egész hadakat lapít palacsintává mankójával. Mi hiányzik még a dögös filmhez? Hát egy jó bige, ezúttal egy afro csaj, mégiscsak itt az új század, a kiskésit neki! No meg egy komikus mellékalak, és mi lehet komikusabb egy ortodox zsidónál? (Szabó javára írandó, hogy Mausz bácsi figurája adja a film legjobb pillanatait, de ne szaladjunk előre.)

Most jön a cselekmény; mi tagadás, az egész krimikészítésnek ez a legmacerásabb része, a kispályások el is szokták sumákolni. Szabó László azonban nem tenne ilyet. Ő erőltet. Az se jobb, sőt. Szóval az úgy történik, hogy Sebők (Cserhalmi György), a kemény, meg a haverja éppen zsugáznak az útszélen, amikor egy útszéli pernahajder áthajt egy békésen, bár kivilágítatlanul közlekedő kurd asszonyságon, a nagyobb drámai horderő kedvéért mindjárt kétszer is. A cimbik üstöllést lecsapják a blattot, és űzőbe veszik a jómadarat, azaz csak Sebők, mivel hogy társát a nagy sietségben a tett színhelyén feledte, amit Bánk bán. (Bánk szerepében Székely B. Miklós) Egy koszlott Suzukival (mindenesetre nem az ő autója) már éppen lehorzsolta a gázoló merdzsóját, amikor az besokall, és fegyvert ragadva véget vet neki – mármint az üldözésnek, mert barátunkat azért nem találja el. Sebők nekihajt egy autónak, és ettől felborul (!); hát igen, a baj nem jár egyedül, a szomszéd házban bizonyára kaszkadőrök laknak, és az autó előtt felejtették az egykerekezésnél használatos rámpát (ha csak úgy nem...). A lábatörött lábadozó még alig áll a lábán, amikor belábal hozzá Bánk, hogy eredeti Mászkovszkájá vodkával, no meg dollárkötegekkel vegye le a lábáról, ugyanis a fentiek útilaput kötöttek a lábára (a talpára, írhatnám lábjegyzetben), mire szeme könnybe lábad, és lábuknál fogva húzza le a szenteket az égből, majd Bánkot is lekapja a lábáról. Bánk balra el. Kiderül, hogy a kórházi vérvizsgálat során alkoholt találtak hősünk vérében, az izmos ganxta helyett meg valami joviális tata jelentkezett az őrsön, hogy mercijével csak szívbeteg feleségét szállította a kórházi ügyeletre. A lövést nem hiszi el senki. Valakinek hősünk tehát útjában áll...

No de félre a tréfával, mert itt indul a bonyodalom, vagyis hát indulna, ha volna egyáltalán. Mivel hosszabb ideig nincs sem új bűncselekmény, sem előrelépés a nyomozásban, a filmet az vonszolja előre, hogy Sebők verekedésekkel végződő viták során magára haragítja az ivóban pihenő kollégáit, aztán Simit (Bubik István), a rendőrfőnököt, egykori barátját, aki az ő exmenyasszonyával él. Végre aztán a közegek után a bűnözők is elagyabugyálják, és kedvenc krimója előtt dobják a hóba. A fehér háttér előtt még dekoratívabb fekete szépség, Valerie (Rácz Valerie) pátyolgatja, hogy a következő snittben már az ágyban landoljanak. Az egymásra montírozott képsorok miatt azt sem nagyon látni, hogy melyik melyik, ráadásul ez a fél perc a film egyetlen erotikus mozzanata – ilyen körülmények között egy vad szeretkezéses standfotót választani plakátnak, és azt a címet adni, hogy Az ember, aki nappal aludt, igazi vásári blikkfang, mely a régi csúnya idők uborkaszezonbeli fogásaira emlékeztet – ma ez már vérciki. Coitus interruptus: a gyöngéd pillanatokat kommandósok betörése szakítja félbe, hogy még azon minutában jelentősebb mennyiségű kokaint leljenek Sebők kabátjában. A börtön biztosnak látszik, de Bánk, lefizetve a rendőröket, a vén mackóshoz, Mausz bácsihoz (Sándor István) menekíti barátját.

Innentől egy, körülbelül a Linda-sorozat középső részének (az első néhány epizódnak több figyelmet szenteltek – amíg beindul, ugye...) megfelelő álkrimi folytatódik. Hogy miért ál? Azért, mert – általában inkább a bemutatott történések margináliáin – valóban húzódik egy bűn-szál, de ennek kapcsolata a főhőssel laza, sőt néhol esetleges. Nyomozás nincs, mivel az előrehaladást segítő információkat vagy – igazán mesterkélt – véletlenek szolgáltatják, vagy – akárcsak egy Racine-darabban – Bánk, mint hírnök számol be róluk, kész eredményekként. Ilyen véletlen, hogy az éjjel barátnőjével portyázó Sebők éppen belefut a kezdettől hangsúlyozottan rosszfiúnak ábrázolt Gömöri (Újlaky Dénes) – egykori kádárista miniszterhelyettes, most bankigazgató – sötét kompániájának illegálispénz-pakolásába, és az egyik gengszter éppen a tőle ellopott dzsekit viseli. A bűnösökről tehát kezdettől fogva tudjuk, hogy azok, a biztonság kedvéért csúnyán is néznek, néhol még baljós zenétől is megtámogatva (!). A leosztás tehát megvan, az elmés bűnügy sem fog szórakoztatni, maradna tehát az akció és a jó beköpések.

Ám sajnos ez sem működik: a mankóval közlekedő izmos zsaru ugyan nem fér a bőrébe, ablakokból és járó autóból is kiugrik, meg persze folyamatosan verekszik, az egész mégis bénán néz ki. (A mozgó járművet például az afro lány vezeti, aki a párducugrás után fékez, és megáll, ezzel teljesen feleslegessé és még nevetségesebbé téve az amúgy is suta akciót.) A pofozkodásoknál pedig hiába osztja meg elleneit alapost, a forgatókönyv rendre alulmaradásra kényszeríti a hőst, így végül az a mítosz, amit szinte mindenki buzgón erősítget, hogy ilyen meg olyan kemény, jó rendőr, nagyon talmi hangzást kap. Arról nem is beszélve, hogy a nimbuszára joggal igényes Cserhalmi hiába vállalt el maga minden veszélyes mutatványt, a törött lábú botladozást ő sem tudta elegánssá tenni, s fáradt – pedig biztosak lehetünk benne, hogy a rendező pontosan az ellenkezőre törekedett. Az utolsó mentsvárként maradó húzós duma is hiányzik. Még a trágárság is színpadiasan döcög: a népi bazmeg helyett basszamegeznek (ez az irodalmi változat lenne?), sőt az egyik párbeszédben még elemzik is, hogy ez az új kötőszó. Elképzelhető, hogy mikor Szabó László Franciaországba távozott, még emez volt a kedvenc töltelékszócska, nem tudom, én akkor még nem éltem. De azt elhiheti nekem, hogy a rendszerváltozás óta már amaz.

Szabó – mintha érezné, hogy rosszul áll a szénája– gyakran ki is lép a krimi keretei közül, és így teremti meg azokat a jeleneteket, melyek maroknyi közönségét a vetítőteremben tartják. Mausz bácsi hosszú monológjai, illetve a bujdosó Sebőkkel folytatott tréfás-érzelmes beszélgetése kivett szívének ügyéről az egész mű legszórakoztatóbb momentumai, csak az a probléma, hogy semmi közük az alapcselekményhez, és aránytalanok is – a leghosszabb dialógus már nemhogy a krimiét, de már saját komikumának kereteit is messze túlnövi, mikor hirtelen vége szakad. Van aztán egy percnyi valódi mozi is: Sebők és még mindig szeretett egykori menyasszonya (Szirtes Ági) a lépcsőházban beszélgetnek; érezni, hogy valami sistereg közöttük – az itt elcsattanó pofon a film egyetlen jelentős pillanata.

Végül aztán minden megoldódik: Valerie, Bánk, és főként titkos őrangyala, régi asszonya közbenjárásával a jó zsaru megmenekül, s a későn ébredő Simi beleegyezésével, Bánk és emberei puhító munkájának köszönhetően Gömöri fegyverszállítmányát is lekapcsolják, rendőrségi téglaszervezetét felgöngyölítik, és a lelkiismeretlen pénzmosó bankárt letartóztatják, gengsztereivel egyetemben. A zárópoén: hősünk Mausz bácsi hathatós segítségével kirámolja Gömöri bankját, és San Franciscóba távozik; még a pénzintézetben, munka közben rögzített egy videofelvételt egykori harcostársának, melyen azt is elmondja, hogy az egyik gyermeke tőle van. Valerie titokban követi őket. Bumm.

Sokat lehetne még füstölögni a hiteltelenségen, hogy a rendőr mivolta és feddhetetlensége mellett még a legnagyobb veszélyek és szenvedések idején is kitartó Sebők miként vetemedett a gengsztereké mellett az adófizetők pénzének eltulajdonítására; hogy az egész történetalakítás butaság, hiszen a kezdeti lövöldözéses konfliktus kézenfekvő megoldása az lett volna, hogy a Mercedest vezető nehézfiút az egyik pénz- vagy fegyverszállítmánnyal eltávolítják az országból, s akkor a legkeményebb rendőrrel sem kellett volna kikezdeni. Vagy a rendezés bárgyú fogásain, például hogy a leveleket a szereplők akkor is hangosan olvassák fel, mikor egyedül vannak, vagy mikor annak tartalmát a másik már ismeri. S legfőképp azon, hogy az egész tárgyi- és látványvilág anakronisztikus, mivel a sztori összes eleme közvetlenül a rendszerváltozás utánra helyezné a történetet, de a kivilágított Westend képei, az autómárkák, vagy a negyvenötösökkel rohangáló kigyúrt gengszterek mind-mind kortárs miliőre utalnak... de nem érdemes.

Szabó László, a francia nouvelle vague magyar élharcosa jó szándékkal telve, de nem kielégítő mesterségbeli tudással, és rendkívül megkésve készítette el filmjét. Akiknek szólna, akiket ezzel a stílussal, zsánerrel és színészgárdával talán meg lehetne még fogni, azok nem járnak moziba. Ez tévére való anyag, de ott is csak tizenöt éve lett volna biztos sikere: ma már bármelyik amerikai sorozat egy epizódja kiütné a nyeregből, a Vészhelyzet, s különösen Alan Ball nagyszerű Six Feet Underje (Sírhant Művek a magyar ferdítésben) pedig elérhetetlen hegycsúcsokként magasodnak föléje. Ami késik, nem múlik – tartja a népi bölcsesség, ami azonban még távolról sem jelenti azt, hogy ami megkésik, az múlhatatlan. Múljon is csak el; béke poraira.

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső