Fliegauf Benedek második nagyjátékfilmje éppoly minimalista, eszköztelen és éppoly abszurd s reménytelenséget és megválthatatlanságot sugalló, mint az Oscarra is benevezett előző filmje, a Rengeteg. Mindamellett a Dealer is a bűnösség kérdését fürkészi konokul, és éppoly ráérős, lassú tempóban, akárcsak Janisch Attila Másnapja. Ám a túlcizellált Másnappal ellentétben a Dealer idő- és valóságsík-váltások nélkül teszi mindezt – a belső út helyett ugyanis egy nagyon is konkrét külső utat követ dokumentarista módon (egy drogdealer utolsó napját), ami aztán ugyanúgy megérleli a film végére a belső döntést, a halálraítéltség és a bűnösség elfogadását.
Fliegauf filmje rekviem. A halál – amely elől nem lehet elmenekülni – az, ami keretbe foglalja e morbid történetmozaikokból összeálló alkotást. A történet szerkezete ugyanoda tér vissza: halálból halálba tart. (Egy megégett, "láthatatlan emberré" bepólyált barát halála anticipálja a főhős sorsát, de a halál minduntalan s mindenhonnan felbukkan.)
És Fliegauf Benedek rendkívül, szinte pofátlanul vakmerőn, már-már tűréshatárt súrolón mer monoton lenni. Egy interjúban Philip Glass zenéjét emlegeti, párhuzamba vonva filmje ritmusával. A nézőpont, a képi világ (kameramozgás, világítás stb.) és a ritmus éppúgy leképezi a dealer lelkiállapotát, tudatát, mint a drog hatalmát. A kamera állandó, monoton körözése azt az érzetet kelti, mintha a világ forogni kezdene az ember körül, s a talaj lassan kicsúszna a lába alól. A spirális mozgás lassan beszippantja – szereplőt, nézőt (megfigyeltet, megfigyelőt) egyaránt: a szereplőt a drog, a nézőt a film, a dealer sorsa. Szinte beleszédülünk ebbe az állandó forgásba, körözésbe, amely egyre mélyebbre húz, és elveszítve akaratunkat még csak észre sem vesszük.
Egy emberélet utolsó útjait, stációit s kudarcait kísérhetjük figyelemmel. A dealer állandóan úton van, időnként emberekkel (a legkülönfélébb drogosokkal és vegetáló családtagjaival) találkozik . A dealer folyamatos úton léte szabadságot, függetlenséget ugyanakkor kiszolgáltatottságot, otthontalanságot és űzöttséget is kifejez. Főhős és rendező könyörtelenül megy végig a maga kijelölte úton. Előbbinek egyetlen pihenőpont adatik csak, amikor este, napnyugtával meghallgat egy mesét (akár gyermekkorában). Ám most ez a mese a halálról szól; a mesélő öregúr kafkai parabolája arról szól, hogy a halál elől nem lehet elmenekülni.
És a nap végére végleg véget ér az út, s a dealer bűnösnek találtatik: megérik a halálra, s tudatosan fel is vállalja azt. Belövi magát s befekszik a szoláriumba, miniatürizált, egyszemélyes purgatóriumába. Ezzel mintegy megismétli a film elején meglátogatott társának a sorsát. A dealer halálra ítéli magát, az író-rendező a hőst. Ekkor szembesülünk azzal, hogy ennyi abszurd történést, képtelen dolgot és magát a bűnbeesést nem lehet ép bőrrel megúszni, elviselni (Fliegaufnál a szó szoros értelemben sem). 'Bűneink lassan halállá állnak össze'. S hősünk végre megpihenhet... Vagy mégsem?
A szoláriumból kiszűrődő vékony fénycsík hosszan kitartott képe egy halott oszcilloszkópos szívvonalává és élesen sípoló szívhangjává – ’filmsikollyá’ erősödik. Majd szünetjellé, gondolatjellé, ahogy távolodik tőle a kamera. A kameramozgás és a történetvezetés ritmusának monotóniája éppígy égeti bele magát az ember agyába, s nem unalmassá válik, hanem mind felkavaróbbá, nyugtalanítóbbá, melytől az ember már szabadulni sem tud. És Fliegauf Benedek filmje valóban még nagyon sokáig fogva tartja nézőjét.
Amit tehát Fliegauf zseniálisan elkapott az épp ez a monoton ritmus, amely mintegy beszippantja az embert, valamint az a kettősség, amely a dramaturgiát jellemzi. A történetek abszurditása (abszurdnál abszurdabb sorsok, szituációk, történések sorát látjuk) és annak legtermészetesebb módon való megélése. Fliegauf igencsak furcsa, reálisnak tűnő szürreális, lebegő világot teremtett. (Ezzel egyúttal egy drogos szorongató képzeletvilágát is megidézve.)
Kettősség, ambivalencia vonul végig a történet rögzítésén is: a film egyszerre személyes, rendkívül szenvedélyes, indulatos és érzelemmentes, távolságtartó, szinte rideg, rezignált. Fliegauf az ábrázolásmód, a hangvétel indulatmentességével, semlegességével és a nyomon követés végtelen türelmével úgy tesz, mintha nem ítélkezne. Sőt mintha megbékélne s felmentené hősét azzal, hogy meghitt közelségbe hozza azt – a közel három óra alatt szinte megszeretjük ezt a különös, elátkozott figurát. Ám ez csak a látszat, s lassan összeáll a kép: Fliegauf nem ítélkezik direkten, csak hőse végső döntésén keresztül mondja ki ítéletét, hagyja tehát, hogy hőse "szabadon" maga mondja ki önmaga fölött az ítéletet.
A film szerkezete/kottája is a monotonitásra épül: út – párbeszéd – út – párbeszéd stb. Helyszínei is: betonutak, terek, parkok és panellakások zárt tereinek nyomasztó, monoton, fojtogató atmoszférája. Mindehhez járul a rendkívül hiteles és szuggesztív amatőr alakítások sora. Fliegauf amatőr színészei, improvizatív párbeszédei a Budapesti iskolát idézik, hosszú beállításai Jancsót juttatják eszünkbe. Mindemellett mintha Tarkovszkij lelki tájai, meditatív idő- és térkezelése, lepusztult, titokzatos spirituális terei, magányos, a bűnkérdésével küzdő hősei is újjáélednének, igaz, rezignáltabban s kevésbé lírai módon.
Mészáros Katalon fotóival.
Az elemzés 2004. februárjában, a 35. Filmszemlét követően készült.
