A kedves néző tudja, mi az a tenderlin? Amennyiben nem, úgy a film képkockáiról megismerheti ezt a zsidó pörgettyű-játékot, ami segít a használójának kifürkészni a sors akaratát a rá váró eldöntendő kérdést illetően. A pörgetés szerencséje négy féle lehetőséget kínál a titokra szomjazónak: 1. nyersz, 2. veszítesz, 3. pörgess újra, 4. kezedben a sorsod. A kezdőképen is a tenderlint látni, de akkor még az előtérben, homályosan, sejtelmesen, amint félig kitakar egy arcot. A pörgettyű aztán hosszabb időre eltűnik, és a végén tér vissza, hogy megoldja a dramaturgiai helyzetet.

Úgy tűnik, mintha a mesélést is a tenderlin bonyolítaná, mintha egy-egy pörgetés döntené el, mi jelenjen meg a történetből. De a filmszövet létrejöttében segédkező képzeletbeli tenderlin nem csupán négyoldalú, négy választási lehetőséget kínáló eszköz. Sokkal inkább egy kaleidoszkóp, számos kompozíciós variációval és dinamikus mintával. Kardos Sándor kamerája gyakran észrevétlenül követi a szereplőket az eseménysor tényszerű bemutatásának céljával, hogy e tényközlő, informatív stílusból időnként ki-kitörjön az ünnepélyesség és a misztikum felé. Csodák nem mindennap vannak, sejteti e láttatási mód, de figyeljünk, legyünk résen, mert különben elszalad a csoda pillanata a szemünk elől. A látvány hiányára a prózai részek alatt sem lehet panaszkodni, hiszen a film cselekménye egyötödrészt Budapesten, négyötödrészt Krakkóban játszódik. Nekünk, magyaroknak különösen a film krakkói képei az elragadóak - szeretnénk magyar várost is látni ilyen komplex vizuális-tematikai egységben. Krakkóban a múlt és jelen harmonikusan olvad egybe, de ezt filmen megmutatni nem egyértelmű, sőt nem is egyszerű. A város nem csak régi és új házakból, templomokból, temetőből, terekből, antikváriumokból és kocsmából áll, hanem legalább annyira az emberekből. A hagyomány és a fiatalság tomboló hevülete egyaránt az eleven élet része Krakkóban, csak tudnunk kell tekintetünket a megfelelő irányba fordítani: a könyvhegyek között lapuló ábrándozótól az utcai mutatványosok, az archaikus berendezésű lakótérből az ég felé.

Mancika néni lengyel zsidó, aki a második világháború óta Magyarországon él. A mese kezdetben az 1980-as évekbe enged bepillantást. A nagymamának, aki ekkor egyedül neveli a kis Pjotrt, nem kis része van abban, hogy unokája a Klauzál téri antikváriumban csodák után keresgél. Az egyik csoda hordozója az Ezüstkorona, ami egy ősrégi legenda szerint varázskönyv: a 16. században élt Lewi rabbi e könyv segítségével holtakat tudott visszahozni az élők közé. De van ott egy másik csoda is, ami Pjotrnak annyira természetes, hogy évekkel később nem is egykönnyen ismeri fel…

15 évet ugrunk az időben. Pjotrt már Krakkóban találjuk egy antikvárium eladójaként. Könnyű őt felismernünk, hiszen a lengyel könyvkupacok közül is alig látszik ki, akárcsak Budapesten, és Krakkóban is található egy kis pötty a jobb szeme alatt, hogy kétségünk se legyen a karakter azonosságáról. Ám nem mindenben ilyen segítőkészek eligazodni a történetben a film alkotói. A kihagyások ellenére azonban előbb-utóbb (de inkább utóbb) mégis valahogy eligazodunk a mesében. Igen, ez a film mesének nevezhető leginkább, családi mesének, amelyben élmények, valóságos és elképzelt epizódok keverednek, nem feltétlenül ok-okozati összefüggésben. A titkok, sejtelmek között annyi azonban egyértelmű, hogy Eszter, a fiatal restaurátor lány Budapestről érkezik Krakkóba, hogy nyomára jusson egy tizenhatodik századi, részben elpusztult sírkő leírásának. Eszter Pjotr antikváriumában keresgél, Pjotr ezt követően ered a lány nyomába. A film egyik esztétikailag és a történet láttatása szempontjából kiemelkedő jelenete, amikor a két főszereplő találkozik Krakkó egyik régi hídján. Egyetlen hosszú beállításban állunk a földön, és figyeljük Esztert, amint a híd párkányáról egy domborműmotívumot másol le, aztán elszakadunk a földtől, kint lebegünk a mélység fölött, a lehetséges irrealitások pozíciójában, majd visszatérünk a hídra, hogy tekintetünk a Pjotréval azonosulva megmentse Esztert az öngyilkos gesztusoknak tulajdonított mozdulatoktól.

Pjotr és Eszter nem értik egymást, más-más nyelveken beszélnek, a közvetítő angol több félreértésre ad alkalmat, mint a közös nevezőre jutáshoz. De valóban nyelvi akadályok állnak-e a két fiatal közé? Elsősorban nem, hiszen, mint később kiderül, Pjotr elég jól beszél magyarul, és a néhai nagymamájával két levegővétel között is könnyedén váltogatták társalgás közben a nyelveket. Pjotr zárkózott, viselkedése nem is csak ellentmondásos, hanem kiszámíthatatlan. Egy óvatlan pillanatban lelép Eszter táskájával. Mi, nézők, megtudjuk, hogy az Eszter birtokában lévő könyv kell neki, amelyből a hiányzó oldalak nála találhatók. Eszter viszont tolvajnak nézi őt, és a vagány mutatványos Auréllel azért megy el egy buliba, mert az megígéri neki, hogy elkíséri őt a rendőrségre, később azt is, hogy a táskája megtalálásában közvetlenül segítségére lesz. A történet azonban nem krimi, tehát mesei fordulat következik. Kicsi a világ, kicsi Krakkó, az utcán találkoznak Pjotrral, aki hiába menekül. Nagyon hiába is menekülne, mert ő meg Aurél már rég ismerik egymást. Bezárul a kör, a kalandok ebben a nagyobb családban folytatódnak. Mindegyik szereplő érdekes színfolt, de motivációik kiismerhetetlenek. Aurél például csábító hős, amikor a téren tüzet okád, de ügyetlen mamlasz, amikor a lányhoz és Pjotrhoz való viszonyulásának kellene következetesen megnyilvánulnia. A színészi alakítások mindannyiszor hitelesek, amikor a forgatókönyv és a színészvezetés ezt lehetővé teszi. Az operatőri láttatás is a jól kitalált epizódokban a legmeggyőzőbb. Néha a karakterek parodisztikussá válnak, de ezt némileg oldja az, hogy egyesek életszerűen azok, például a tomboló mutatványosvezér és az idétlenül vigyorgó kocsmárosfiú. Mindketten kiszemelték maguknak Esztert. Pjotrnak kellene felfedeznie a lányt a maga számára, de az inkább eladná (szó szerint) Esztert, csak hogy a maga csodakeresésével törődhessen.

Pjotr számára a csoda az Ezüstkoroná-hoz kapcsolódik. Neki hatalmas anyakomplexusa van, a lány(ok) felfedezése helyett a múltba menekül, Mancika nénit szeretné megidézni a könyv segítségével. Sok bonyodalom után felfedezik egymást Eszterrel. Kiderül, hogy ismerik egymást Budapestről, gyerekkori jópajtások. De még ez a felfedezés és a csókváltás sem elegendő, mindketten elvannak saját dolgaikkal, problémáikkal. Eszter sem igazán céltudatos. Kicsit izgul, ha Pjotr vagy a táskája eltűnik, de lényegében minden lepereg róla. Visszahúzódik, fel sem tűnik, olyan szürke kis madárka tud lenni, még akkor is, ha egy-két bikaborjú néha felgerjed iránta. Csak akkor nyílik ki, amikor a mutatványosok, cirkuszosok esküvői mulatságán menyasszonynak öltözve dalra fakad. Ekkor válik nagyon nőiessé és csábítóvá. Mintha Bíró Eszter kedvéért találták volna ki ezt a magánszámot. Ez a menyasszonyi tánc csak betét, a filmen belül maradva pedig olyan, mintha valamelyik szereplő fantáziájában jött volna létre. Vagy tényleg csak ott jött létre? - kérdezem én, mint néző. Gyakran kell élni a szabad asszociációval, hogy egyes epizódokat megfelelően egymáshoz tudjunk kapcsolni.

Ezt a hézagosságot szintén áthidalja valami, és ez az elbeszélői stílusok váltogatása. Van próza - a valóságos élet, van aztán néhány látomás, amely egyértelműen csak a szereplők képzeletében létezhet. Ezek közt helyezkedik el a mutatványosok világa, ami csodának látszó, valójában trükkös elemekkel dolgozó szemfényvesztés. Szükség is van erre a köztes világra, hogy ne hasson túl hiteltelennek a csodavárás. Szükség van az iróniára is és arra is, hogy a nevetségesség határán egyensúlyozzon az öreg krakkói rabbi, aki a nagy Lewinek csak utánzata vagy paródiája lehet. A titkokat persze ő is ismeri, csak hát a csoda megtörténtéhez, ami jelen esetben a nagymama megidézése, sok minden kell. Az Ezüstkoronát megszerezte Pjotr, de egyebek mellett egy tárgyi emlék is szükséges attól, akit a holtak közül meghívnak maguk közé a bátor élők. De Pjotr az egyetlen, nagymamájától kapott tárgyi emlékét, a tenderlint, elajándékozta Eszternek, aki a sikeres restaurálást követően felszállt a Budapest fele tartó vonatra. A rabbi jobb híján játszani invitálja Pjotrt, aki meg ezt tartja profánnak, nevetségesnek. Igaz, ez a játék a tenderlin, és aki bizonytalan, általa megerősítést nyerhet. Ráadásul teljesen váratlanul megjelenik Mancika néni a maga hús-vér valóságában, de annyira úgy, hogy a megilletődött unokának nem csupán a ruhaviseletére tesz kedves „ejnye-bejnye” megjegyzéseket, hanem rögtön süteménnyel kínálja őt meg a rabbit. A rabbi tanácsára Pjotrnak játszania kell a pörgettyűvel, ráadásul a nagymamája ellen. Valahogy, valamikor el kell szakadni, önállósodni kell. Pjotr veszít, de a tenderlin okosabb nála, és olyan fordulatot penderít a végére, hogy csoda…

Nyilván nem mindent ért meg a külső szemlélődő, az idegen, de talán nem is ez volt a cél, hiszen a film egy kedves családi mese, amelyet csak akkor fogunk fel a maga teljességében, ha valamilyen módon részesei vagyunk a megidézett hagyománynak. Például, ha van olyan tárgyunk, amely a film belső világához, vagy legalább az alkotókhoz kapcsol minket. Ilyen pedig létezik, a belépővel egy kis műanyag tenderlint kaptunk ajándékba, ezzel mi is részeseivé váltunk a hagyománynak, a hasonló esztétikai élvezetben részesülők családjának. Magam is kipróbáltam a tenderlint. Feltettem a kérdést, találóan, helyesen fogom-e értelmezni a filmet? Első pillanatban úgy tűnt, csak egy ujj mutat felfele, tehát mindenképp nyertem, aztán közelebb hajolva láttam, hogy négy, ennek viszont a jelentése: „kezedben a sorsod”.

Képtár rovatunkban is gyűjteményt talál a filmről!