"Lévén a romlottságban valami döbbenetes egyszerűség is, gondolt már erre valaki? Hogy milyen természetes a bűn, s már ennélfogva is micsoda lenyűgöző ereje van? Mint az álmainknak. S hogy nem az ártatlanság is benne foglaltatik-e akkor? Ha valaminek ekkora természetessége van az emberi szívben?" (Füst Milán: A feleségem története)
"Az ördög csak azt kísérti, aki közel van Istenhez." (Fenség bölcsessége a filmből)
Üvöltözés töri meg a börtön dohszagú betonfolyosóinak nyomasztó csendjét. Két rab egymásnak esett: Tintahal, a fiatal és tapasztalatlan tolvaj ölre menne a nála jóval nagyobb és izmosabb Halassal, aki sokszoros gyilkos. Az igazgató és az őrök szétválasztják őket, de a nyugalom nem állna helyre Negró (Ivan de Almeida), a bölcs öreg rablógyilkos nélkül - ő az alig titkoltan legfőbb tekintély, a rend valódi fenntartója: a belső maffia vezére, aki élet és halál ura; fegyházi foglalkozására nézve főszakács. Negró igyekszik lehűteni a kedélyeket; a rendbontók külön cellába kerülnek, de Tintahal továbbra is ordibál: Halas vérét akarja, mert a látogatáson anyja felismerte férjének gyilkosát. A feszült szóváltás során azonban megdöbbentő tény kerül napvilágra: az anya maga fizetett Halasnak a gyilkosságért, hogy végre megszabaduljon kegyetlen gyötrőjétől. Az imént még hetvenkedő legény lesújtva pityeregni kezd a fal mellett. "Megnyugodott." - fut végig a megkönnyebbült moraj a cellák népén. Ezzel azonban még csak a nap első gondja oldódott meg: Negró a következő percekben kimérten presszionálva rabtársait - naponta egyikük megölésével fenyegetőzik higgadtan és teljesen hihetően - még előkerít egy, tőle a minap ellopott konyhakést. Mintha a pokol óvodájában járnánk: a vezetőség hátat fordít, hogy az enyveskezű lelepleződés nélkül tudja visszaszolgáltatni a veszedelmes konyhaeszközt. Negró korholja a társaságot; így viselkednek, épp ma, amikor a doktor vizitel.
Már az első jelenet mágikus erővel szippant be a film világába: a borostyánzöld árnyékokban fürdetett szűk belső terek, a rácsok és a puszta beton a kín és a nyomor nehéz levegőjét árasztják; a dühtől vagy félelemtől eltorzult arcok szinte beleégnek a tudatunkba. A keskeny folyosók és a túlzsúfolt cellák képeinek klausztrofobikus hatását kíméletlenül felerősítik az aprócska rácsnyílásokon kitekintő felzaklatott arcok felvételei - amolyan belső képkivágás alakul így ki a kadrázson belül, ami az amúgy is adrenalinszint-emelő látványt a végsőkig sűríti: az elítéltek leheletét szinte az arcunkban érezzük. E félelmetes börtön a nézőt is rabul ejti.
A Carandiruval Brazília legjelentősebb filmrendezője tért vissza a nemzetközi porondra. Az immár hatvankét éves, eredetileg argentin születésű Hector Babenco - A Pókasszony csókjának (O Beijo da Mulher Aranha, 1985) megalkotója - azon ritka mesterek közé tartozik, akik csak akkor készítenek filmet, ha valóban nagyszerű témára lelnek. Kubrick és - a Hét év Tibetben (1997) előtt - Jean-Jacques Annaud volt ilyen. A történet ezúttal valós alapokon nyugszik: a Sao Paulo-i Carandiru Dél-Amerika legnagyobb fegyháza volt; működését a közelmúltban szüntették be, 2002-ben pedig - a mementóként megtartott, múzeummá átépítendő kettes blokk kivételével - az egész komplexumot porig rombolták. Az utolsó esemény, melyet a rossz emlékű színhely megélt, épp e film forgatása volt. Sanyarú hétköznapjairól, és az 1992-es, mészárlásba fulladó börtönlázadásról - mely 111 halálos áldozatával máig tartja démoni rekordját -, az intézmény orvosa, Dráuzio Varella számolt be Estaçao Carandiru című könyvében, mely Brazíliában hamarosan bestsellerré vált. A művet Fernando Bonassi és Victor Navas közreműködésével maga Babenco alkalmazta filmre.
Az adaptáció jó érzékkel megtartotta a prózai mű több regényszerű jegyét. A legfontosabb talán az, hogy a gyöngyvásznon is az egyszerűen csak "doktor"-ként szereplő orvos (Luiz Carlos Vasconcelos) - aki több magányos jelenetében belső monológot is folytat - képviseli azt a perspektívát, tekintetet, ami a foglyok és történeteik megismerését irányítja. Figyelmes, és ami még fontosabb: emberséges tekintet az övé; nem elítélni, még csak nem is megítélni - morfondírozásából is kiderül: nem érzi magát a társadalom bírái közé tartozónak -, csak megérteni igyekszik a fogva tartottakat. Miriádnyi testi bajukat megpróbálja enyhíteni. Már ahol lehet. Már amennyire lehet. Első látogatásakor egy menthetetlen tuberkulotikus elkülönítését javasolja a járvány megállításának érdekében. "Elkülöníteni? Hova?" - kérdezik az őrök, őszinte meglepetéssel arcukon. Ekkoriban - a nyolcvanas évek végén - a körülbelül háromezer rabra tervezett büntetőintézményben több, mint hétezer férfit zsúfoltak össze. Ha valaki elpusztult, azzal is csak a szűkösség enyhült kicsit.
Már mélyen benne járunk az éjben, mikor a doktor az első nap fárasztó vizsgálatai után, hóna alatt a vérminták kémcsöveit tartalmazó műanyagdobozkával elhagyni készül az épületet. Bezörget a kapus ajtaján, de az nem ismeri fel; orcátlanul leteremti az ismeretlent, és azzal fenyegetőzik, hogy ha senki sem tudja igazolni, egyszerűen itt marad majd, örökre a többi gazember közé rekesztve. Az orvos következő néhány perce, míg az őr telefonálgat, ólomnehéz várakozással telik - rémülete a nézőt is megcsapja: hát ilyen könnyű ideragadni? Alighanem. Szerencsére aztán igazolják; a portás sietve elnézésért esedezik, ő pedig mehet haza. Meg kell gondolnia, hogy visszatérjen-e ide. Most még volna visszaút. De nem futamodik meg.
Így lesz Carandiru állandó orvosa, a bentlakók gyógyítója és bizalmasa, azon kevesek egyike - talán az igazgató és Negró ilyenek még - akik tekintélyét minden rab elfogadja. Az AIDS-tünetegyüttes elterjedtségét felmérendő általános vérvizsgálatot rendel el; ennek, és az egyéb orvosi ügyeknek lebonyolítása közben ismeri meg a fegyenceket, akik többnyire szívesen osztják meg vele bűnös életük történeteit. (Persze nem mind; az Öregnek nevezett, szabadulás előtt álló úr kijelenti, hogy nem kívánja egy újabb hazugsággal traktálni.) Ez vezet el a következő regényszerű strukturáló elemhez: a prológus után hosszabb ideig csaknem álló jelen idejű cselekményt novellabetétekre emlékeztető flashbackek szakítják meg, melyek az egyes prominens rabok előéletéről tudósítva festenek lenyűgöző társadalmi tablót a közelmúlt Brazíliájáról. A film kevéske hibái közé tartozik viszont, hogy nem minden visszatekintéshez sikerült igazán hiteles felvezetést teremteni: az orvos időnként úgy viselkedik, mintha a rabok faggatása, alapos kikérdezése lenne fő feladata - ilyenkor a figura dramaturgiai funkciója megírt szerepe elé tolakodik. Szerencsére a probléma csak pár jelenetet érint, és a bemutatott életszeletek bőségesen kárpótolnak az elidegenítő effektekért. Az amazóniai "zöld pokol" aligha veszélyesebb, mint egy Brazil nagyváros: a rövid történetek valódi betondzsungeleket tárnak elénk, melyekben a szex, a drog és a bűnözés hármas bűvköréből senki sem képes kitörni.
Gyilkosság, árulás, kapzsiság, féltékenység és forró testiség működtetik ezt a világot. Babenco mintha kiúttalan, kavargó káosznak lát(tat)ná a létezést; pedig csak tűpontos, a miliő - és nem a stilizáció! - által kontúrozott látleletet nyújt egy nyomorából kievickélni képtelen déli országóriásról. Megejtő a minidrámák átélhetősége: sehol egy mesterkélt gesztus, a párbeszédből kilógó mondat - a voyeur-élmény oly tökéletes, hogy már-már elfeledjük: vetítőteremben ülünk. Negró arról számol be, hogyan kellett a hárman elkövetett, sikeres karácsonyi ékszerrablás után lelőnie egyik, az életére törő társát, majd hogyan került nem sokkal később a rendőrök kezére, mert másik társa feladta. Így, leírva, ez papírízű zanza. De látni, amint Negró és megmaradt társa, Dagi remegve egymásra fogják pisztolyaikat - igen, egy Mexican standoff, de fényévekre Rodrigueztől és Tarantinótól -, miközben utóbbi félelemtől átjárt hangon, mégis hétköznapi egyszerűséggel bevallja, hogy Kefével, a lelőtt harmadikkal azt tervezték, Negrót hidegre teszik, a zsákmányon pedig osztoznak - katartikus élmény. S néhány perccel később, mikor a rabszállító furgonban tisztázzák az árulás ügyét, újra átjár bennünket a nemes borzongás - a szituáció csattanóit nem fedem fel.
Babenco egyszerűen mindent tud az atmoszférateremtésről és színészvezetésről - ezt a Gyomok között-tel (Ironweed, 1987) az amerikai közönségnek is megmutatta már -, legyen szó véres kimenetelű drámáról (a Carandiruban ebből van több), vagy szerelemi szenvedélyről. Fenség (Ailton Graça), a bigámista csempész története - mindkét szemefényét: a tisztességes életű fehér varrónőt és a romlott mulatt kéjnőt is néhány mondatos direkt leszólítással hódítja meg (az ember szinte kedvet kap, hogy kísérletezzen a módszerrel) - tele van életigenléssel és utcai humorral, a bűn, minden dolog erkölcsileg kettős természete azonban ezt is maradéktalanul átjárja. A különös az, hogy mégsem távolodunk el ezektől a gyilkosoktól, tolvajoktól, csempészektől és hímringyóktól; nem vetjük meg őket, nem helyezkedünk fölébük, nem ítélkezünk a tisztaság piedesztáljáról. Hogy miért? Éppen a film, az elbeszélt történetek végletes, bámulatosan hiánytalan őszintesége miatt. Úgy gondolom, hogy a pontosság, a szívtelenséget elkerülő elfogulatlanság, az alakok iránt érzett emberséges figyelem lehet a próza- és filmművészet legnagyobb erénye s ereje. Ezt az erényt Babenco egyedülálló teljességében gyakorolja, s ezáltal képes felmutatni a bűnözés szféráját egész életükben el nem hagyó emberek egyetemes tisztaságát - ugyanaz a tisztaság ez, amit Paradicsom Sal tekintetén keresztül Jack Kerouac látott meg az életet habzsoló Dean Moriartyban - az Úton hősében -, s amiről Füst Milán írt meghatóan A feleségem történetében. Nem létezik ennél magasabb rendű üzenet.
Miután kalandoztunk a szereplők múltjában, megismerjük a fegyház kopár, ám korántsem eseménytelen hétköznapjait is. Minden elképzelhető formájában megtalálható itt a homoszexualitás; a leállíthatatlan csempészet révén virágzó drogfogyasztás - különösen a heroin, az őshonos cserjéből kivont kokain és annak még erősebb származéka, a többnyire pipából inhalált crack dívik - pedig olyan hatalmas mérvű, hogy Lady Di (Rodrigo Santoro), a börtön legbájosabb transzvesztitája szinte szégyenkezik, hogy ő nem szív semmi többet, csak néha egy-két jointot ("Számomra az a drog."). Nem ritka a belső gyilkosság sem. S mégis: a rendszer egésze nem kaotikus - az üzlet és a vágyak törvényei szabályozzák. No és persze a maffia: egy-egy kártékony börtöntöltelék tervezett meggyilkolását rendszerint bejelentik Negrónak, aki, ha indokoltnak látja, engedélyt ad a likvidációra, amit kollektívan hajtanak végre - pogány vérbíróság. És még a legsötétebb kazamatába is lehatol néha egy-egy fénysugár: a Fenség patkányharapta ujját cracket szippantgatva - így valósággal szikráznak a vérerek! - bevarró Tintahal megnevettet, Lady Di és Reménytelen, az orvossegéd szerelmének képsorai pedig - azt hiszem, nemi identitástól függetlenül - szívmelengetőek.
A katasztrófa az emberhalál hirtelenségével súlyt le a fegyház közösségére is: egy dacosan a rossz kötélre kiakasztott alsónadrág ügyéből verekedés, abból bandaviszály lesz, ami végül az egész börtönön végigsöprő erőszakhullámmá fajul. Lázadás? Ez romantikusan szépelgő szó, akárcsak a "forradalom". Az épületet uraló rabok mindenesetre jobb körülményeket követelnek - de a hatalmas tűzerővel kivonuló rohamosztag megfélemlíti őket: mit érnek késeikkel a gépfegyverek ellen? Túszaik sincsenek. A fegyverletétel, a frissen fabrikált fehér zászlók azonban nem győzik meg a katonákat: megindul minden idők legnagyobb fogházi mészárlása…
Babenco az utolsó kockáig képes kézben tartani a feszültséggörbét, s megőrizni erőteljes, húsbavágóan realista, ám sehol nem naturalisztikusan gyomorkavaró stílusát. A behatárolt környezetben - igazi cinéastként - rálel azokra a képekre, melyek által megadhatja a látványnak a szimbólum sokrétűségét, mégpedig anélkül, hogy a stilizálás kedvéért akármit is meg kellene hamisítania. A rácsos ajtók beszélőnyílásaiba tömörülő arcok a dráma atmoszféráját is sűrítik (nemrég Sam Mendes egekig esztétizált képregénymozijában, A kárhozat útjában (Road to Perdition, 2002) láthattunk hasonló megoldást - csakhogy ott nem volt mit drámaibbá tenni); a kőlépcsőkön lezúduló, vízesésként habzó szennyvíz, majd töméntelen vér látványa biblikus reminiszcenciákat kelt, végül a meztelen, az udvarra szorosan egymás mellé kiültetett, didergő és rettegő foglyok képe - a film plakátját is ez adta - modern táncdarabba illő rezigált színpadkép lehetne: az elveszettek sorsképletének tökéletes vizuális manifesztációja.
Könnyen lehet, hogy Hector Babenco mint a legnagyobb börtönfilm-rendező fog bevonulni az utókor digitális adattáraiba. S bár én továbbra is előző fegyházmoziját, az argentin Manuel Puig azonos című regényének feldolgozását: A Pókasszony csókját tartom a latinamerikai filmművészet legjelentékenyebb alkotásának, ez talán már csupán személyes elfogultság. Annyi viszont bizonyos, hogy a Carandiru is olyan mű, melyet érdemes lesz akár évtizedek múlva is újranéznünk - a keservesen temperamentumos dél-amerikai lét vérrel és könnyel festett nagyfreskója.
