Kovács Adrien Amikor én még kislány voltam
Sas Tamás: Apám beájulna

97 KByte

Sas Tamás filmjében két 17 év körüli lány vaktában nekivág Európának. Szerető és támogató családi háttér birtokában mindketten megtehetnék, hogy rendezett körülmények között turistáskodjanak, de ők más utat választanak, a szülők tudta nélkül, autóstoppal indulnak el. Egyiküket a kíváncsiság, másikukat a bizonyítás vágya hajtja. A nagyszájú Szarka hebehurgyán belekeveredik saját füllentéseibe és ezért köt ki Krétán, a formás Barbi viszont tudatosan utazik el, igaz, az úticél már egyremegy. Nyár van, meleg és vakáció, miért is ne legyen a helyszín Görögország, ahol kék az ég, és zöld a fű és végtelen a tenger - az ember lánya a paradicsomban érezheti magát. De nem a mi két lányunk. Nekik ugyanis nincsen pénzük, se "cash"-ük, se bankkártyájuk. Volt mindkettő, amíg Barbi - hirtelen ötletből és merőben önös bizonyítási vágyból - el nem utalta az aputól kapott autó eladásából szerzett készpénzt, illetve amíg le nem fogyott Szarka Junior kártyája. Anyagiak nélkül pedig a paradicsom sem az igazi - főleg, ha a lányokat csak a helyi butikok kínálata, és nem a táj szépsége köti le. Ebben a helyzetben például haza lehetne telefonálni apunak a mobilon, de a lányok ismét sarkukra állnak: először nyílt strandröplabda bajnokságra jelentkeznek (a nevezési díj elengedése fejében felajánlkoznak a versenybíróságot alkotó két megtermett görögnek), majd beállnak takarítani egy szállodába - ahol előző éjjel a luxuslakosztály kényelmét élvezték. Barbi szakmai előmenetele szépen alakul, feljebbvalói értékelik igyekezetét, illetve mit beszélek, a gyönyörű testét, és hamarosan úszómester majd kiskosztümös hostess lesz belőle. Szarka csak dühöng és pucolja tovább a WC-t - így jár az, aki a szó semmilyen értelmében nem beszél nyelveket. Érte nem verekedik senki, neki marad a magyar haknizenekar basszusgitárosa, de aztán már az sem. Úgy tűnik, a pasiknak csak a szőke Barbie-baba kell - ötvenéves kor alatt, legalábbis, mert a disszidens Thomasnál például Szarka a befutó, de őt meg hősnőnk nem veszi komolyan (nagyon helyesen). Az örök vesztes vörös kis vadóc, és az állandó nyertes, a szőke bombázó, afféle tini Thelma és Louise, elválaszthatatlan párossá nő össze. Egy darabig úgy tűnik, mindketten csak elvesznek a másiktól (Szarka a nőiség fortélyait lesi el Barbitól, a cinikus Barbi pedig még ellenálhatatlanabbnak tűnik fel esetlen barátnője mellett), aztán a kényszerű együttlét barátsággá nemesül. Az ide vezető rögös úton még fel- és eltűnik néhány korban igen vagy távolról sem hozzájuk illő hímnemű, megjárják Barcelonát és Rómát, és néhányszor irgalmatlanul berúgnak. A film végén Szarka felismeri, hogy a felnőtté válás talán nem is olyan vonzó perspektíva.

A mozinéző a hajdani Ki Mit Tud verseny zsűrijéhez hasonlatosan nehéz helyzetben van: egyik oldalról szívesen elengedi magát, és könnyű kis vígjátékként értelmezve a látottakat a filmélménybe merül, a másik oldalon viszont sötét gondolatok redőzik homlokát.

A vígjátéknéző jól szórakozik az egyes jelenetek füzérén, a poénokon valamint a néhol üdítően kedves vizuális megoldások és a jól megválasztott szereplők dicsérendő játéka láttán. Örvendező mosolyra húzódik szája a főcím alatti képsorokon, amikor a kamera Ragályi Elemér kezelésében a magasba emelkedve a lent futó autóval egy sebességen halad, olyan ritkán látni effajta légi felvételeket magyar filmben (pénzhiány). Derűsek, szemet gyönyörködtetőek a színek a lányok ruháin és a háttereken, csak a képfényesség mértéke bántó, mintha hiányozna az élénkség a filmszalagról. Elbűvölő a szereplők játéka, és inkább meghökkentő, mint zavaró a Szarkát alakító Gáspár Kata amerikai színészek gesztikulálására emlékeztető, számunkra néhol túlzó szerepformálása. Kissé kiemel a filmen kívüli világba az, hogy Gáspár Kata arcán egyik pillanatban színésznő édesanya, majd utána rögtön színész édesapja vonásai ismerhetők fel, de ennek persze az égvilágon semmi köze a színészi alakítás színvonalához: Kata játéka elviszi a filmet, figurájának lendülete végig kitart. Örülünk, hogy ismét látjuk Kiss Marit a vásznon. Szórakoztatóak a villanásnyi időre feltűnő animációs betétek, például amikor egy rákszerű lény a tengerből kiemelkedő sziklán egy Kréta feliratú táblával integet esetlenül. Értékelendő a film feszes ritmusa is, a jelenetek pergőn követik egymást, nincs lelassulás, ami oly gyakran hibája a magyar filmeknek. Mulattató a dialógusok nyelve, a teenager zsargon, mégha kissé önmagában létezőnek is tűnt fel, nem a valóságos világra, csak erre a filmre érvényesen. Kellemesen meglepő egy- képi ötlet, mint például az a tömör klip, amin Barbi (Csősz Boglárka) egy oldalpillantásába sűrítve modellezi a férfiakra ható nőiség esszenciáját. Gyönyörű a naplemente, amiben a film végén Szarka kisétál az életünkből.

Node. Kedélyes szórakozás ide vagy oda, mint mondtuk, a nézőt feszélyezi egy 's más. A tematika szintjén például a tinédzserkori kapcsolatok kezelése, a kivitelezésben pedig például a forgatókönyv mozaikszerűsége vagy a filmzene igénytelensége. És a feszélyezettség mértéke a lejátszott tekercsek számával együtt nő.

Talán a legkevésbé elfogadható a filmben az a hozzáállás, amivel az alkotók a két kiskorú szexuális magatartását kezelik, azt a gátlástalanságot, ahogy a lányok testi kapcsolatokba bocsátkoznak. (A film adaptáció, Salinger Richárd azonos című regényének filmváltozata. Mivel a forgatókönyvet maga a regényíró jegyzi, joggal feltételezhetjük, hogy a film hűen adaptálta az eredeti művet, vagy a szerzői intenciót.) Az a benyomásunk, a filmkészítők túlontúl is elnézőek a lányok kalandozásaival szemben - mintha a tinédzserkort már maguk mögött tudó felnőtteknek a valós helyzetet a maga teljességében látni nem kívánó, megengedő modorában tekintenének rájuk. Ennivalóan ártatlanoknak láttatják tehát szereplőiket, kis nőstény medvebocsoknak, akik ha egyszer felnőnek, maguk is nevetnek majd fiatalkori önmagukon. Kis csintalanságnak látjuk Barbi kalandozásait, és hát nem velőtrázóan vicces, hogy amerre jár, nyomában mint megannyi bohózatszereplő, egymásnak esnek érett férfiak? Hát nem az, sőt, sírnivaló a látvány. Egyként visszataszító Barbi - mondjuk ki - kurválkodása és a csapdájába eső hímneműek libidó vezérelte butasága. A színészek pedig igyekeznek, ők tényleg a karakterük lényegét játsszák el, egyedül Kern András alakításában érezhető, hogy a művész tisztában van a film nézőpontjával, és szándékosan eltúlozva, kabaréba illően hozza az idegenbeszakadt korosodó férfi figuráját. Mert komolyan vehető-e az, hogy a kék tenger partján ejtőző, kiégett 50-es férfi szexuális érdeklődését épp a nabokovi értelemben anti-nimfácska Szarka kelti fel, és nem a kihívóan dögös Barbi? Ha így is lenne - és mert nem hihetjük, hogy e kedves úriember pedofil lenne - a varázs létrejöttéhez kevésnek érezzük a néhány pohár pezsgőt és pár felszínes mondatot a luxusszálló teraszán. És mégis, a Kern-figura hordozza a legigazabb érett férfikaraktert a filmben, a férfiét, aki látja már a nőt, de még tiszteli benne a gyereket. A többiek vagy szimplán vakok, vagy nemtörődömök - egyként önzők. A forgatókönyvíró végül nem tudja megállni, hogy Thomas rá ne mozduljon Szarkára - így viszont kapunk egy újabb bohózatjelenetet, amiben jót derülhetünk a teljesen elázott férfi nevetséges közeledési kísérletén.

Mondhatnók persze, hogy de hát ilyenek a tinédzserek, érzik és tapasztalják vonzásuk erejét, csak nem elég érettek ahhoz, hogy bölcsen bánni tudjanak vele - mi pedig liberális filmkészítők vagyunk, akik nem ítélkezünk. Vagyis úgy teszünk, mintha nem, mert minket deklaráltan a lányok fejlődéstörténete köt le. Hiszen szereplőink még kialakulatlan fél-felnőttek: egyik oldalról zsenge kiskamaszok (Szarka első látásra beleszerelmesedik a haknizenészbe, pár óra múlva már zokog a csalódástól; Barbi azért a pasiért sírja könnyesre a párnáját, aki egyébként visszaszereti), másik oldalról viszont már igazi bestiák, akik átélt vágytól hajtva szerelmeskednek és tudatosan élnek női fegyvereikkel. Közben azért nem lehet nem láttatnunk, hogy a lelkes kiskutyaként rohangáló Szarkával szemben Barbi már igazi nőstény ördög, aki eszközként használja testét, szégyenérzet nélkül. Viselkedésének elfogadására a film hangulata elnézően rásegít, csak egy ponton - amikor a római techno klub öltözőjében a felajzott olasz tulajdonos kis híján megerőszakolja Barbit - érezzük, hogy az alkotók figyelmeztetni akarnák a tizenéves célcsoportot a szabadosságban rejlő veszélyekre, és arra, hogy a férfiak jelentős hányada a kihívó viselkedést életkortól függetlenül akként értelmezi, ahogyan az látszik - kihívó viselkedésnek. Szarkának legalább vannak aggályai, ennek hangot is ad, de láthatóan az ő 17 éves létezésének is természetes velejárója a testi szerelem, tényként fogadja el, hogy a kapcsolatokat a szex uralja. Édesanyja sem gondolkozhat másként, hiszen aggódó kérdései élén az áll, hogy lánya nem terhes-e (kitől lenne, ha egyszer nincs barátja, vagy mire tetszik gondolni a kedves anyukának?). A tinédzser- szex egyedüli ellenzője Szarka édesapja, de őt az anya-lány szövetség boldog tudatlanságban tartja a tárgykörben.

Hogy a testi szerelem ennyire hétköznapi ügy lenne a tizentúliak társaságának anyagilag szerencsésebb köreiben, azt nem tudhatjuk, bár sejtjük. Hogy a férfiak ennyire egyszerűek volnának, tapasztaltuk, bár akkor sem hittük el. De ha így lenne is mindez, nevetni nem tudunk rajta. Mi több: indulattal vegyes szomorúsággal tölt el bennünket, hogy az Apám beájulna alkotói bohózatot formálnak féligazságokból, és mindezt tizenéveseknek árulják. Úgyismint megakúlt. Ebben a filmben, melyben a produkció szándékai szerint (forrás: filmannotáció a Filmszemle katalógusban) két tinilány életre szóló felismeréseket tesz, egyforma hőfokon égnek vagy hamvadnak az érzelmek, nem érezzük a könnyek vagy mosolyok tétjét. Kedélyes máz borít mindent, a jelenetek füzért alkotnak de nem egységet, és főleg nem fejlődéstörténetet. A filmkészítők - kényszeresen - a mély mondanivaló mítoszát fonják a film köré, de maga az alkotás csak olcsó frázisokat puffogtat és sztereotípiákat erősít (hang fennakad az értetlenkedő olasz torkán, arca megengedően szétomlik, mikor Szarka kis idegesből váltva sokat sejtető nézéssel, testét cicásan görbítve elévág a jegypénztár ablakánál - lám, mégiscsak ez a nyerő stratégia ezekkel a buta hímekkel szemben, megtanulta hát ő is a film végére). Érezni véljük, hogy megvalósítható lett volna a jószándék, a színészi játékban megvolt a lehetőség, az egyes jelenetek megállnak önmagukban, csak a film egésze kedvetlenít el. Minden felvetésében van igazság, és mégsem értünk egyet a tálalással.
Sas Tamás kevésbé látszik kétségek között őrlődni, milyen mélységekbe ásson le a valóság megmutatásában, mint tette azt a Kalózok forgatását követően (talán emlékszik a kedves olvasó, a rendező gyakorlatilag megtagadta a filmet a vágás befejeztével, mert nem értett egyet a film könnyedre hangolásával), kimondottan vidáman emeli felénk söröskorsóját a film egy pontján. A stáb is biztos nagyon jó hangulatban forgatott a napfényes Hellászban, tanusítják a végefőcím alatti képsorok.

Talán pont a fentebb értékelt egységes ritmusban van a dolgok nyitja, a szórakoztatni akarásnak alárendelődött a mondanivaló. Sajnos erre rásegít a filmzene teljes kudarca. A zenével aláfestett képeknek semmi köze nincs a dalszöveghez, példa erre a strandröplabda meccs, ahol a vereséggel küzdő lányok elkeseredését egy szerelemről szóló dalocska illusztrálja. A Berkes Gábor szerezte számok erőtlenek, a film legerőteljesebb zenei pillanata Szarka színpadi beugrása, ami viszont valóban magával ragadó epizód. Ez a jelenet is jól mutatja viszont az esetlegességet és a film zavaró jelzésszerűségét: ahhoz képest, hogy Szarka hangsúlyozottan rosszul beszéli az angolt, nem tud énekelni és gátlásos, pár perc alatt felkészül a kapott anyagból, és profi előadást nyújt.

Összegezve azt kell mondanunk, hogy a régóta várt tinivígjáték nem váltotta be a hozzáfűzött reményeinket. És mégis: az Apám beájulna minden kritikusi homlokráncolás ellenében befutja a maga pályáját. Az ismert adatok szerint a 2003. december közepén bemutatott alkotás az év végéig több mint 70 ezer nézőt ültetett a mozikba, 2004. februárjában pedig átlépte a 100 000-es nézőszámot. Vagyis a film megtalálta a közönséghez kapcsolódás pontjait, nézői megkapták azt, amire kíváncsiak. Lehetne borongani a befogadói alacsony ingerküszöbön, de a tény az tény: a film közönségsiker. Vélhetően nem válik kultuszfilmmé, de úgy tűnik, mégis jól időzítette a forgalmazó a bemutatást: a szürke téli hónapokban odavarázsolt nekünk egy nem komolyan vehető, habkönnyű nyári szórakozást, amire nagyszámú vevője akadt. Lehet, hogy csupán ennyi volt a cél, és minden mást tekintsünk mellébeszélésnek.

Kapcsolódó cikkek a Filmkultúrában:

- Sas Tamás: Fotók
- Ozsda Erika: "Talán Eizensteinnek mégsem volt igaza" - Interjú
- Ozsda Erika: Kalózok - Filmelőzetes
- Ozsda Erika: Coitus Interruptus - Beszélgetés Sas Tamással
- Strausz Lászkó: Az élet máshol van! - Rosszfiúk - kritika
- Forgács Iván: Panelháromszög - Szerelemtől sújtva - kritika

 


30 KByte

19 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső