Nadia Tass: Amy
Rob Sitch: Műholdvevő a birkák közt
Dein Perry: Bakancsosok
Jonathan Teplitzky: A szexnél is jobb

Áprilisban ismét ausztrál filmhetet rendeztek Budapesten, az Örökmozgóban, immár harmadik alkalommal.
Közel harminc éve, hogy az ausztrál film elszakadt a hollywoodi mintáktól vezérelt filmgyártási hagyományoktól, és önálló útra tért. Ezen az úton megjárta a nemzeti identitáskeresés, az ockerizmus ( az ocker egy olyan jellegzetes ausztrál vígjátéktípus, amelyben elsősorban nyílt szexuális utalásokkal és közönséges nyelvezettel mulattatnak, s a jellemkomikumra építenek), az európai művészieskedés és a hollywoodi műfajok helyi témákkal való összekapcsolásának buktatóit és zsákutcáit; mindemellett küzdött a szokásos dilemmákkal (művészfilm/közönségfilm, forma/tartalom stb.) is, míg végül tudomásul vette és elfogadta kulturális hibriditását, és beérett. A sablonos zsánerfilmek lassan elsorvadtak, és a filmproducerek s nézők mind nyitottabbak lettek az elsőfilmesekre is. A hosszú út alatt az ausztrál filmgyártás nemcsak azt érte el, hogy ma már nem úgy nézünk az ausztrál filmekre, mint kuriózumokra, s nem az ugrándozó kenguruk jutnak róluk eszünkbe, hanem azt is, hogy közönségfilm és művészfilm találkozott egymással. Nem csoda hát, hogy az elért eredményt kritikai és kasszasiker egyaránt követte.

A mostani filmhéten bemutatott filmek nagy része is azt mutatja, hogy az ausztrálok valóban rátaláltak egy sajátos, polifon hangra, amellyel könnyen képesek megszólítani a közönséget. Igaz, filmjeik nem eget rengető, mindent elsöprő vagy filmművészetet megújító alkotások, de szívmelengetők és rendkívül szimpatikusak, mert emberközeliek, humánusak és egytől egyig érzelemteliek. Nagyon is emberléptékűek, céljaikat, s hatásukat illetően is. Mindemellett a túlélésről szólnak – vallotta Susie Porter, ausztrál színésznő a közönségtalálkozón (aki a filmhét négy filmjében is játszott). Lehet benne valami, mert a hat film – a hat stílusában, műfajában, történetében teljesen különböző alkotás – mindegyikében, amit láttam, ha nem is feltétlenül dominált, de valami módon markánsan jelen volt a túlélés momentuma, motívuma. Hol egy családi tragédia traumáját (Amy), hol a munkanélküliséget s a kilátástalanságot (Bakancsosok), hol az elmúlás fenyegetését, egy halálos kórt (Anyám, Frank), hol a felnőtté válás, a tinédzserkor válságait (Zűrzavaros família), hol egy nemzetközi, világméretű feladat erőnfelüli teljesítését, s e történelmi horderejű megbízatás buktatóit (Műholdveő a birkák közt), hol meg az érzelmi gátlásokat, az érzelmi kötődéstől való félelmeket s menekülési ösztönöket (Szexnél is jobb) kellett legyőzni és túlélni. Az ausztrálok – filmjeik alapján legalábbis – mindezt humorral, öniróniával s optimista szemlélettel teszik. És olykor musicalbe, olykor szatírába, vígjátékba, olykor pedig melodrámába hajlóan ábrázolják.

Túléléseik így nem vértizzadók, és nem is olyanok, amikbe beleroppannak, megnyomorodnak vagy megkeserednek (vagyis kicsit mégis belehalnak) a résztvevők, mint mi európaiak tesszük, hanem inkább felszabadítók, vigasztalók s reményt adók, akár a tündérmesék. Így történhet, hogy e felemelően kedves, bájos filmek optimista derűvel töltik el nézőjüket.
S bár ezek az ausztrál filmek valószínűleg nem kísérnek majd el életünk végéig, üdeségükkel azonban jó néhány kellemes percet, órát okoznak.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy ami viszont bosszantóan közös volt még e filmekben, az a minduntalan belógó mikrofonok hitelromboló, történetből kizökkentő látványa.)

Sajnos – ahogy Susie Portertől megtudtuk – szeptember 11. az ausztrál filmgyártásra is erőteljesen kihatott: tönkretéve az ausztrál gazdaságot, átmeneti válságba sodorta az ausztrál filmgyártást; így jelentősen megcsappant az ausztrál filmek száma valamint a rájuk fordított pénz. Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy a filmhéten bemutatott opusok között nincs igazán friss alkotás, majd mind 2001 előtti. (Maga Susie Porter is jelenleg Angliában él és dolgozik.)

A filmhét egyik legkorábbi darabja, az 1998-as Amy egy bájosan jópofa film – annak ellenére, hogy komoly témát ábrázol. Egy kislány süket-némaságának pszichés okait fejti fel analitikusan (a múltból így egyre több és hosszabb bejátszást látunk), valamint a kislánnyal való kapcsolatteremtési kísérletek fonákjait (többnyire kudarcait), olykor humoros jeleneteit mutatja.

Ám nem elég az édesapa/férj elvesztése, a kislány megnémulása, még a gyámügy is üldözi a kéttagúra csökkent családot: a felügyelet alá venni kívánt kislányt (Alana De Roma) és a hivatallal dacoló anyát (Rachel Griffiths). Így anya és lánya egy koszlott külvárosi bérházban kénytelen megbújni, megannyi fura, bogaras szomszédtól körülvéve. Van itt többek között egy zenész srác, akinek gitározása révén ’csoda’ történik: a néma kislány megszólal. Ám nem akárhogy – énekelve. Így fény derül arra, hogy a kislány a zenén keresztül – ám csakis azon keresztül – mégiscsak képes kommunikálni a külvilággal: meghallja, és dalba szedve hajlandó válaszolni is. (A trauma, ami érte, és ami fogva tartja a némasággal, zenész apja halálával kapcsolatos). A recitatív, dalos párbeszédekből azonban sok bonyodalom, félreértés és nem utolsó sorban komikus helyzet adódik: kisáriába foglalva kérdezi meg például a bíróságon, merre van a mosdó, a villamoson pedig a királynőt éltető angol himnuszt énekli.

Még a hivatalos közeg, a zord, érzéketlen rendőrség is énekelve szólongatja, keresi – mert csak ezt hajlandó meghallani, és mert Nadia Tass rendezőnő meséjében még a rendőrök is finom lelkű, empatikus és rendkívül humánus lények. A mogorva, zsémbes, állandóan tisztogató szomszédasszony is megenyhül, felenged, és dalra fakad. A kislány bűvereje, bája és betegsége megnyitja a szíveket s pozitívan hat a környezetére. Így mindenki összefog, és egy közösséggé kovácsolódva keresi tovább az intézetből megszökött kislányt. A végére persze minden jóra fordul: az eddig apja halála miatt önmagát hibáztató kislány, ’visszatérve’ a múltba, képes lesz szembenézni a valósággal, a konkrét eseményekkel, s így sikerül végre feldolgoznia a tragédiát, és felmentenie magát. Az anya is újra társra talál – nem véletlen, hogy épp a lánya nyelvét megoldó, azt a ’gonosz varázstól’ megszabadító gitárossal szövődik lassan szerelembe.

Némiképp azonban a szociográfia felé is kikacsint a történet, az utcában lakó egyetlen „ép” család segítségével: az alkoholista, agresszív apa, a megfélemlített, önállótlan anya és kettejük áldozata, a tízéves létére olvasni még nem tudó, autótárcsa lopkodásba menekülő fiú történetén keresztül. A film gyengéje mégis épp a háttér; a miliő díszletszerűsége, művisége és az utca figuráinak hiteltelensége, kidolgozatlansága. Hiányérzetet hagy ez azért, mert Nadia Tass nem egyszer azzal kecsegtet, hogy többről szól szimpla mesénél, stilizált játéknál.

Ennek ellenére az Amy egy olyan kedves tündérmese, ami egy kicsit a mi lelkünket is megsimogatja; a gyámügyeseket, a bürokratalelkűeket pedig kinevet(tet)i.

A 2000-es Műholdvevő a birkák közt szintén bájos film, ám sokkal inkább szatirikus felhanggal. A keretes szerkezetű, valós történetet feldolgozó mű egy idős úr (az egyik főszereplő) visszaemlékezését mutatja a nagy eseményre, az 1969-es Holdraszállásra, pontosabban annak élő, műholdas közvetítésére, amelyet egy ausztrál kisváros biztosított a világ és az utókor számára. Így e világméretű eseményt egy kisváros szemszögéből s szemüvegén keresztül láthatjuk viszont; s groteszkül játszik egybe világesemény és emberi mikrotörténések sora, az univerzum makromérete és a kisváros birkalegelőinek profán mikrokozmosza, a provinciális kisváros emberi léptéke.

Ugyanakkor minden önironizálás és parodisztikus elem mellett Rob Sitch, rendező azt is felmutatja, miként válhat ösztönző erővé a hiányok, az akadályok hosszú sora (hallhattunk már erről épp eleget magyar filmesektől is), s teljesíthet erején felül egy kis csapat, fontos szerepet betöltve világméretű eseményekben. Sőt éppen a műszaki elmaradottság, a pénzszűkéből fakadó hátrányok legyőzésére irányuló harcok sarkallják őket igazán leleményességre, kitartásra, s hozzák ki belőlük a maximumot, olykor szemtelenül vakmerővé, önállóvá téve őket.

Családias csapatuk mellett az Amerikából érkező, közvetítést irányító szakember nemcsak profinak de gőgösnek, lenézőnek és sótlan, engedelmes közkatonának is tűnik. (A családiasságot kifejező szimbolikus jelenet, amikor a műholdvevő paraboláján baseballoznak, majd a szélén üldögélve piknikeznek.)
A professzionalizmus és a józan paraszti leleményesség, furfang ellentétét és összecsapását látjuk általuk. Aztán persze itt is jóra fordul minden, és a felek megbékélnek – erejüket egyesítik; s hát tudjuk: egységben az erő. Így a végén együtt minden akadályt leküzdenek – áramszünettől a hurrikánig, amely utóbbi váratlanul tör rá az eddig megbízhatóan nyugodt időjárású kisvárosra. A két vezető végül tehát megbékél – a két mentalitás, kultúra közeledni látszik, s tiszteletet és elismerést vált ki a másikból.

A kisváros nagy lehetőségének, örömünnepének nyomon követése arra is módot ad, hogy láthassuk a kisváros vezetőségének paródiáját, groteszk képét. Épp az ő nagyzoló túlünneplésük, rongyrázásuk s vendégfogadásuk okozza majdnem a feladat meghiúsulását: a városka örömünnephez kivilágítva – így nem csoda, hogy az elektromos rendszer túlterhelődik, s áramszünet áll be, aminek következtében a műholdvevő sem kap áramot, s végzetesen megszakad a kapcsolat az űrhajóval.
Míg a műholdvevő munkatársai pánikukkal küzdenek (s hogy időt nyerjenek, letagadják a gikszert), addig a bajt okozó kisvároska mit sem tud a nehézségekről, s önfeledten ünnepel tovább. Így a címben szereplő birkák kétértelműek – nemcsak a legelők birkáira utalnak, hanem a kisvároséira is.

Ám a film mégsem a butaság bemutatására van kihegyezve, hanem annak felmutatására, hogyan képes egy amatőr csapat felszerelés, felmentőcsapat, műszaki háttér nélkül megfutni egy akadályokkal teli pályát, s úrrá lenni a pechsorozatokon. (Ugyanez az alaptörténet a filmen belül kicsiben, zanzásítva (egy emberre kivetítve) megismétlődik: egy félénk fiú (az egyik mérnök) végre elhiszi magáról, hogy labdába rúghat, hogy tetszhet az általa csodált lánynak. Így még szerelmi szál is akad a 100 perc alatt.)
A bejátszott archív felvételek pedig nemcsak dokumentatív, hitelesítő jelleget adnak a történetnek, de egyúttal különleges, nosztalgikus atmoszférát is teremtenek – és segítségükkel át/újraélhetjük valamelyest az akkori lázat, izgatott várakozást.
Mindent összevetve, kedves, nem minden tanulság nélküli film, kár, hogy olykor kizökken sajátos ritmusából, s felesleges (bár önmagában igencsak szórakoztató) jelenetek törik meg, s olyankor leül a történet.

A Dein Perry rendezte, 2000-es Bakancsosok még inkább a totalitásra törekszik. Hiszen ebben az opusban szinte mindent megtalálható. Családi dráma apa-fiú antagonisztikus kapcsolatával, az anya/feleség korai halálának megélésével s feldolgozásával, valamint némi testvérellentéttel. A két testvér azonos közegből indul, s mindkettő ki akar törni a vidéki nyomorból, csakhogy másképp. Így mindkettő különböző utat jár be. Kiszemeltjük azonban azonos. Ezzel itt is belép a szerelmi szál – annak szinte összes kellékével, s néhol szinte parodisztikusan túlzott ábrázolásával: angyalian szőke bombázóval, tengerparttal, napfénnyel, romantikus helyszínekkel, vetélytársakkal, félreértésekkel s megcsalatásokkal (az ügyet csak még tovább bonyolítja, hogy a gaz csábító maga az öcs), és persze az utolsó pillanatban bekövetkező megbocsátással és újbóli egymásra találással.

Mindemellett egy kanyargósra sikeredett s egy csipetnyi road movie-val színesített karriertörténet is a Bakancsosok. A főszereplő, Sean (Adam Garcia), a kitörni akaró, szteppelni tudó newcastle-i acélgyári munkás, addig nem tud érvényesülni, míg nem kezdi a saját útját járni. Hiszen először természetesen nem saját berkeiben, hanem a bevehetetlennek tűnő fővárosban próbál szerencsét, ahol nem is maradhat sokáig, mert – megalkuvás képtelen – a vezető színház színpadán letáncolja a nála kevésbé tehetséges vezető táncost. Persze kirúgják – a vidéki srácnak (igazi népmesei hőstípus) tehát beletörik a bicskája a fővárosba.

Hazatérve azonban rögvest tánccsoportot szervez tehetséges műkedvelő helybéli társaiból; és a tehetség, a friss szellem, a bátorság (a tradíciók és a fősodor elvetése), a megalkuvás-nélküliség és a szívvel-lélekkel végzett munka győzedelmeskedik s meghozza a maga gyümölcsét: fergeteges sikert aratva elindulnak a hírnév felé.

Sőt végül még pozitív ügy szolgálatába is állítják saját ambíciójukat, egy egész gyárat kibérelnek egy jótékonysági koncert lebonyolításához, amelyet épp a gyárból elbocsátott munkások átképzésére (egy számítógépes tanfolyamra) szerveznek (ha már a gyárat megmenteni nem tudják). A gyár munkásai pedig lassanként melléjük állnak, s olykor már ők is az ellesett tánclépésekkel szórakoztatják egymást.

Így a társadalmi problémák szociális érzékenységű ábrázolása is igen markánsan megjelenik ebben, az egyébként szórakoztatónak mondható filmben. Hiszen nyomon követhetjük, miként hat ki a gazdasági válság az acélgyár életére, előbb jönnek a létszámleépítések, végül a gyár bezárása. Nem csoda hát, ha tehetetlenség, teljes reménytelenség és kilátástalanság lesz úrrá a munkásokon. A ’bakancsosok’ azonban megpróbálnak szembeszállni a reménytelennek tűnő helyzettel, s kezükbe venni sorsuk irányítását, nem feladva semmit, ám felmérve a reális esélyeket. Példaértékűen egyszerre lázadnak és alkalmazkodnak is tehát.

A mester és tanítvány viszony is megjelenik – látjuk, hogy a főszereplő, Sean miként válik fokozatosan tanítványból mesterré, s hogyan veszi át egy óvatlan pillanatban egykori tanára gyűlölt szlogenjét: „Ne improvizálj!”.

Mindenekelőtt azonban – hiszen mégiscsak sztepptáncosokról szól a történet – fergeteges s magas színvonalon megtervezett és élőadott táncbetéteket látunk, ezek teszik igazán látványossá és szórakoztatóvá a filmet. A virtuóz koreográfiák a legkülönfélébb s legváratlanabb helyszíneken kelnek életre: a WC-ben, a garázsban, a gyárban, a mólón, a tengerparton. De nemcsak a helyszínek kurrensek, maga a tánc is újszerű, már csak a ruházat, az eszközök miatt is: a szteppcipőket ugyanis bakancsok váltják fel, az elegáns ruhát pedig durva, bő munkásoveráll. Így válik e csoport a tánc Neubautenjévé, hiszen éppúgy felhasználnak minden eszközt, ami csak a kezük ügyébe kerül: teherautót, vasat, kalapácsot, fűrészt, emelőt stb., akárcsak a német, indusztriális rockot játszó Neubauten együttes. Azzal kísérleteznek tehát, hogy ne csak jobbak legyenek ünnepelt, sztárolt városi kollégáiknál, de mások is.

Azonban nemcsak anyagi nehézségek, hanem leszámolások, bosszúsorozatok tarkította bandaháború is szegélyezi útjukat, amelynek épp a rossz útra tévedt öcs esik áldozatául, s az ő halála tesz csak pontot ez ellentétre.

A fentiekből látható, milyen sok szálon fut a történet. Olyan sok szálon, hogy a különböző szálak néhol szét is esnek: néhol ez, néhol az a szál dominál jobban, s ettől néha kissé toldozott-foldozottá, szétesővé válik maga a film is. Pontosabban válna, ha épp a fent említett profin megkoreografált táncbetétek össze nem rántanák, s nem terelnék egy mederbe.

Mindemellett nemcsak a történet, a happy end is totális, mindenre kiterjedő: így nemcsak a két szerelmes talál ismét egymásra, de az apa-fiú kapcsolat is rendeződik és a táncos ambíciók is beteljesülnek.

A Bakancsosok a Műholdvevő a birkák közthöz hasonlóan két egyszerű de bölcs mondást prezentál. Nevezetesen, hogy bár „kicsi a bors, de erős”, és hogy „a szükségből is lehet erényt kovácsolni”. Valamint arról is hitelesen vall, hogy profi módon s elszántsággal csinálni az amatőrizmust még mindig érdemesebb, mint amatőr módon, rutinból csinálni a profizmust.

A 2000-es év legnagyobb ausztrál közönségsikere azonban nem a Bakancsosok, hanem A szexnél is jobb volt. Pedig kis költségvetésű, kis stábú film, amelyben jóformán egyetlen helyszínen (egy lakásban/hálóban) zajlik az összes esemény. Két ember egyéjszakás kalandból születő kapcsolatát ábrázolja, kellő őszinteséggel és sok humorral. A Lány a hídonhoz hasonlóan (s azt némiképp lekoppintva), interjú-dokumentumfilmszerű indítással és betétekkel él. E „beszélő fejes” részekben nők (olykor férfiak) különféle kérdésekre válaszolva vallanak érzelmeikről, intim vágyaikról, szexuális szokásaikról – a másik nemmel való kapcsolatukról. (A film érdekessége, hogy a nők lelkéről személyes hangon szóló filmet egy férfi, Jonathan Teplitzky rendezte.)

A nők többnyire a főszereplő barátnői, ismerősei, és persze maga a főszereplőnő (Susie Porter). Ám nem mindig lehet tudni a vallomástevőkről pontosan, hogy kinek is vallanak, nem egészen tiszta, ahogy a rendező kezeli ezeket a részeket: hol úgy tűnik, hogy a lány történetével párhuzamosan futó másik ’történetről’, egy dokumentumfilmről van szó, máshol, hogy a szereplők szüzsén kívüli vallomásait látjuk Pirandelló-módra, hol meg úgy tűnik, a szereplők e csatornán keresztül kívánnak üzengetni egymásnak, kibeszélve a ’dokfilmből’.

A már említett hősnő egy öntudatos, független ruhatervező-varrónő (a szingli prototípusa), mégpedig abból a fajtából, aki azért él annyira függetlenül és szabado(sa)n, mert fél az érzelmektől, a kötődéstől, és elsősorban a csalódásoktól. Az újdonsült alkalmi szeretővel (egy szintén független, híres, londoni természetfotóssal (David Wenham)) nem is lenne semmi baj, ha a végzet közbe nem szólna, s az ég egymásnak nem teremtette volna őket. (Még külsőre is hasonlítanak egymásra, mindketten vörösek, szeplősek.)

Az egymásra találás előtt azonban még láthatjuk az alkalmi kapcsolatok kialakulásának mikéntjét és mechanizmusát: hogyan válnak mind vakmerőbbekké s nyíltabbá az eleinte bátortalan gondolatok, gerjedelmek, a suta mozdulatok, a „mi lenne, há”-k; s hogyan vállalják fel egy csapásra vágyaikat az elmulasztott alkalom lehetőségének nyomása alatt. A kameramozgás (gyors svenkelés) kifejezőn érzékelteti a feltámadó elhatározást, a döntés pillanatát.

Önfeledten vágnak tehát bele a kapcsolatba, azzal a felszabadító könnyebbséggel, hogy a fiúnak három nap múlva úgyis mennie kell, új munka várja Londonban. (Így történik, hogy maga a film konkrétan csak három napot és éjszakát mutat be.) És jóformán mindenről ugyanaz jut az eszükbe: a szex. Így nem meglepő, hogy minduntalan az ágyban kötnek ki, s rövid időn belül a lakás és a szex rabjaivá válnak.

Ám ami még a szexnél is jobb, az, ami a szex közben, előtt és után, de legfőképpen két szeretkezés között kialakul közöttük (nem véletlen, hogy mi is leginkább ezeket látjuk). Amikor erre ők is rádöbbennek, már nem engedik el egymást.

Így később két hősünk még egyszer döntést hoz: előbb vágyait, most érzéseit követve a másik után indul. A sors fintora, hogy most épp emiatt nem találkoznak. A nő a repülőtérre rohan, s még eléri a londoni gépet, a férfi vissza a nőhöz, így ő lekési azt. Végül a filmben sokat cikizett esős, unalmas Angliában mégis egymásra találnak.

Útjukat egy maszkulin taxisofőrnő szürreális figurája kíséri és egyengeti. Ő irányítgatja őket egymás karjaiba – pátyolgatva s erősítve egymás iránti vágyaikat, érzéseiket; mintegy ő képviseli a sorsot, a végzetet. Egyúttal meseszerű, valószerűtlen megjelenései ki is billentik a realisztikusan, tényfeltárón induló, dokumentatív elemekkel teletűzdelt történetet az egyensúlyából – mindezzel egy csapásra megkérdőjelezik annak komolyságát, hitelességét, s kiterjesztik a meseszerűséget magára a történetre is, minden realisztikus ábrázolás ellenére tündérmesévé alakítva. (A közönségtalálkozón egy néző hiteltelennek minősítette, s a film hibájául rótta fel e figura szerepeltetését.)

Nekem inkább úgy tűnt, Teplitzkynak kellett egy valóságon felülálló figura, aki leveszi a válláról annak a terhét és felelőségét, hogy ilyen hihetetlenül pozitívan alakulnak hősei közt a dolgok – az ő segítségével kacsint össze velünk a rendező huncutul, egy olyan ember meséjévé avatva a filmet, aki minden ellenére még hisz a szerelemben, a dolgok jóra fordulásában (vagy legalábbis még erősen szeretne hinni benne). És filmjében vall arról, hogy az embert talán nem olyan fából faragták, nem olyan természetű, hogy vágyaihoz, intimitásaihoz ne fűződjenek óhatatlanul érzések, érzelmek, s hogy hosszabb távon talán mégsem alkalmas az egyéjszakás kapcsolatokra.

Az „éltek, amíg meg nem haltak…” típusú vég is a meseszerűséget erősíti. A végkifejlet, a dolgok (a futó kapcsolat) alakulása tehát elrugaszkodik a mindennapok realitásától. Addig azonban (a taxisnőt leszámítva) Teplitzky realisztikus elemekből és realisztikusan építkezik – ezek a legszebb, legerősebb részei a filmnek. Például ahogy bemutatja, hogy a másik megismerésével hogyan válik fokozatosan egyre intimebbé, meghittebbé s szenvedélyesebbé egy kapcsolat. Hogyan engedünk fel fokozatosan, s engedjük egyre közelebb a másikat. Erős és humorosan találó a másik apró, mindennapi szokásaival való szembesülésnek az ábrázolása is: a WC lehúzásról, ülőke felhajtásról való megfeledkezés, a széthányt szennyes zoknik, a „reformélelmiszerekkel”: megfonnyadt, megpenészedett zöldséggel, gyümölccsel és egy vibrátorral telepakolt hűtő (kb. ilyen lehet egy szingli hűtője). De ilyen egymás testrészeinek fotózása (s megörökítésével birtokba vétele), a beszélgetések, a múltról, egykori szeretőkről való faggatózás, az együttfürdés, együttalvás, együttevés és -tévézés és nem utolsó sorban a szeretkezések szűnni nem akaró sora. Még a féltékenység is megjelenik az irigykedő legjobb barátnő csábító viselkedése révén. Megkapóan lírai, intim és hétköznapi, humoros jelenetek váltakoznak, a realizmus védjegye alatt. Realisztikusak, valóság közeliek maguk a figurák is, akik nagyon is emberiek, és nem tökéletes, makulátlan külsejű férfi- és nőideálok.

Csupán a kapcsolat alakulása az, ami nem realisztikus: és nem csak a taxisnő felbukkanásai miatt, hanem mert túl simán, egyenletesen és zökkenőmentesen alakulnak köztük a dolgok – nincsenek visszaesések, igazi bukkanók/buktatók, s nincsenek begörcsölések, megtorpanások/hátrálások és félelmek sem. Így az emberben marad némi hiányérzet.

Mindemellett Teplitzky filmje túlságosan is vegyes műfajú, ennélfogva nem lett belőle igazán sem ironikus embermese, sem hitelesen lélekboncolgató vallomás, sem jópofán lírai történet. Az is valószínű, hogy a női és a férfi lelket nem ebből a filmből fogjuk jobban s mélyrehatóbban megismerni és megérteni. Ennek ellenére egy eredeti hangú és hangulatú film született Teplitzky filmtollából, nagyon is életszerű figurákkal, akik akár mi is lehetnénk. Így A szexnél is jobb nem véletlenül s nem minden érdem nélkül (tehát nem csupán a pikáns, nézőcsalogató cím miatt) válhatott Ausztrália egyik legnépszerűbb filmjévé.