A vecsési mozit
1991-ben zárták be. A nem különösebben értékes, de jó arányú épület sokáig
lelakatolva, diszkréten omladozva várta sorsa jobbra fordulását az Eötvös
utcában, míg végül a szokásos forgatókönyv szerint megvette egy vállalkozás,
amely a piac szomszédságára való tekintettel üzlethelyiségeket akar benne
kiképezni. Az átépítés ráérősen megkezdődött.
Az utolsó
üzemvezető, aki a mozit bezárta, majd „eldobta a kulcsot”, Fülöpné Vereczkei
Valéria ma 74 éves.
1963-ban került
Vecsésre üzemvezetőnek, ott dolgozott 1968-ig, amikor is jó munkája jutalmául
Budapestre hívták a központba, a Pest megyei Moziüzemi Vállalathoz. Onnan ment
nyugdíjba 1982-ben. Már 1983-tól ismét átvette a helyi mozit, és vitte a
megszűnésig, 1991-ig.
Nem egyszerre
szűnt meg a mozi, hanem a rendszerváltás után szokásos recept szerint szép
lassan elsorvadt. Vereczkei Valéria így emlékezik erre:
„Először
kiadták vállalkozásba, elvállaltam, mert tényleg lelkes mozis voltam. De persze
ez nem igazi vállalkozás volt, mert az eredmény nem elsősorban az én munkámtól
függött, hanem sok más tényezőtől is. Nekem előadásonként be kellett fizetnem
egy bizonyos összeget, de egyáltalán nem volt biztos, hogy azokat a filmeket
kapom, amelyeket kértem. Aztán a rezsi, a dolgozók bére... A végén már csak
négyen maradtunk, mert nem tudtunk több embert fizetni. Én vezettem a mozit, de
a pénztárba is beültem, azután volt persze a gépész, meg a jegykezelő, aki, ha
nem voltam ott, engem is helyettesített. Meg takarított. Még így is naponta
tartottunk előadást. Az utolsó időben a szabadnapokat sem vettük ki. Úgy
egyeztünk meg, hogy tulajdonképpen mindenki bent volt mindig. Csináltuk, ahogy
tudtuk. A büfében csak csomagolt cukorkát és csokoládét árulhattunk, meg a
kávét, amit főztünk, meg dobozos sört, üdítőt, ilyesmit.
Nem úgy élem
meg, hogy a mi csődünk volt. A vállalat adta ki „albérletbe”, nekik volt
tulajdonképpen csőd. Nemsokára a vállalat is megszűnt, mert hiszen minden mozi
úgy működött, mint a vecsési, és ezt nem bírták.”
Pedig
fénykorában, a hatvanas-hetvenes években, amikor a tévé még nem jelentett
gyilkos konkurenciát, sokszor 10 embert is foglalkoztatott a mozi. Négy
jegykezelőt, üzemvezetőt, pénztárost, két gépészt, külön tekercselőt, meg a
takarítónőt. Persze akkor még szép bevételnek is örülhettek, annak ellenére,
hogy a mozijegy nem volt drága. A hatvanas évek elején 2.40 Ft volt a legjobb
hely, az első sorban meg 50 fillérért vagy 1 forintért tekergethették a
nyakukat a gyerekek.
A munkatársakat
Vecsésről toborozta az üzemvezető. A fizetés nem volt magas. Egy jegykezelő a
hatvanas évek elején kb. 410 forintot keresett, az üzemvezető 1100 körül, a
gépész nagyjából ugyanannyit, csak mellékállásban. A gépészek ugyanis általában
férfiak voltak, és teljes munkaidőt nem tudtak vállalni 1100 forintért. Vereczkei
Valéria egy női gépészre is emlékszik. A jegykezelőnek két fél munkaköre volt,
az üzemvezető és a pénztáros 8 órás munkaidőben dolgozott. Szükség volt a 10
főre, mert a szabadnapokat ki kellett adni. Két szabadnap járt hetente, de egy
hónapban csak egyszer választhatták a dolgozók a vasárnapot, a többit a hét más
napjára kellett elosztani.
„Mindig a
pénztáros volt az üzemvezető helyettese, már amikor volt külön pénztáros. A
vállalkozás idején volt egy régen ott dolgozó, a pénztárost és mindenkit helyettesítő
munkatársunk, mindent rá lehetett bízni. Ha én valami miatt el voltam foglalva,
akkor ő ült a pénztárban, vagy ő intézte az üzemvezetői teendőket.
Volt egy
gépész, aki főfoglalkozásban dolgozott nálunk, nagyon rendes ember volt, roma.
Letette a gépészvizsgát, sőt a családja és minden gyereke is tanult valamilyen
szakmát. Vecsésiek voltak. Egyébként több roma is dolgozott a mozinál, még
amikor állami tulajdonban volt, és nekem nem volt semmi problémám velük. Nagyon
rendes emberek voltak. Beilleszkedtek, mindenki tette a dolgát.”
A filmeket
autóval hozta a filmszállító, nem kellett a rendeléssel „vesződni”. Az elosztás
központilag történt, a műsorosztály osztotta be őket kb. 2 hónappal előre olyan
ütemben és annyi kópiával, ahogyan a MOKÉP-től kapta. Az egyes mozik általában
csak akkor kértek konkrétan filmet, ha fel akarták újítani, vagy például
ifjúsági előadásra szánták őket.
A sikerfilmeket
nem mindig, vagy sokszor csak később kapták meg. A vecsési nem bemutató mozi
volt, hanem úgynevezett elsőhetes, ezért bemutatóra nagyon ritkán kapott
filmet. Először pár napig a nagyobb mozik, a ceglédi vagy a nagykőrösi
játszották a sikerfilmeket, csak azután kapták meg őket az utánjátszók.
„Nagyon ritkán
előfordult, hogy nem jött meg a film, akkor a gépésznek kellett érte mennie, az
nagyon kellemetlen volt. Az áramszünet is kellemetlen volt, főleg film közben.
Az emberek azonban türelmesen kivárták, hogy legyen villany. Nem volt minden
előadás telt ház, és ha olyan hosszú áramszünet volt, hogy később sem lett
villany, akkor megengedtük, hogy egy másik előadásra jöjjenek. Olyan is volt,
hogy végképp nem érkezett meg a film. Aki nem tudott máskor jönni, attól
visszavettük a jegyet, aki el tudott jönni, azt átirányítottuk egy másik
előadásra”.
Az előadások
hétköznap fél hatkor és fél nyolckor kezdődtek, délelőtt gyakran tartottak
ifjúsági előadást. Vasárnap 10-kor indult a matiné, és délután fél négykor
kezdődött az első film - általában még nem a nagyfilm.
Az ifjúsági
előadásokra szervezőtanárok szervezték a gyerekeket. Minden iskolában lehetett
találni valakit, aki szívesen vállalta ezt a feladatot társadalmi munkában. Az
üzemvezető felajánlotta a filmeket, egyeztetett az iskolával, és már jöhettek
is a gyerekek a délelőtti vagy a koradélutáni előadásokra.
„Azok elég jól
mentek. Közel 400 személyes volt a mozi, már nem emlékszem pontosan, elég sok
gyerek befért, és nézték az olyan kedves filmeket, mint a Hahó a tenger, most ez jutott eszembe. A gyerekek
szívesen eljöttek az iskolákból és az óvodákból. Jól kihasználtuk a termet, de
ezek nagyon olcsó filmek voltak, nem hoztak túl nagy bevételt.
Bevételt a nagyon
felkapott „kassza-filmek”, mai szóhasználattal sikerfilmek hoztak, de persze
ezekből nem jutott minden napra.
„A 60-as
években nagyon jól ment a Púpos, azt naponta nem is két, hanem több
előadásban játszottuk, és végig telt házzal ment. De voltak magyar filmek is,
az Egri csillagok például, és egyéb történelmi filmek..., vagy a Királylány
a feleségem, ezek nagyon jól mentek, mert tényleg jó filmek
voltak. Forgalmaztunk művészi filmeket is, bár ezeket kevésbé szerette a nagyközönség,
gyengébben mentek.”
Kertmozi is volt
a Jókai utcában. Azt is a Nemzeti Filmszínház munkatársi gárdája üzemeltette,
de külön filmekkel, külön műsorral. Este 10 órakor kezdtek (előbb nem lehetett,
mert nem volt elég sötét), többnyire „jó közönség előtt”, ami azt jelentette,
hogy a nézők még a 40-50, sőt 60 forintos helyárakat is megfizették. A szabados
erkölcsű filmeket viszont nem nézték annyian, mint várható lett volna:
„... az az
igazság, hogy itt nem olyan volt a közönség...”
A 60-as évektől
kezdve az olasz vígjátékok taroltak: Házasság olasz módra, Szüzet a
hercegnek, Jöjjön el egy kávéra hozzánk stb.
Filmklubot nem
tartottak, nem volt rá igény.
Bizonyos ünnepi
alkalmakkor szovjet filmet kellett adni.
„Jöttek a
gyerekek, mi pedig szovjet filmekből is inkább mesejellegűeket próbáltunk
szerezni, voltak ilyenek, mert nem mindig kellett az ünneppel kapcsolatos
filmet vetítetni. Az volt a legbosszantóbb, ha meghalt egy szovjet vezető, mert
akkor „gyászoltunk”, és le kellett cserélni a beosztott jó filmet egy olyanra,
amire a kutya se jött be. „Na, már megint meghalt valaki!”, és aztán jött a
távirat, hogy ezt és ezt a filmet kell adnunk. Ha unalmas film volt beosztva,
azt nem cserélték le”.
Hogyan került
kapcsolatba a mozival egy fiatal tanítónő, aki nagyon szerette a munkáját, és
soha nem akart mást, mint tanítani? Ahogy mondani szokták, az élet hozta így. A
kényszer.
„Két évig
tanyán tanítottam, ahol kaptam egy tébécés fertőzést. Meggyógyultam ugyan, de
tanítani nem mehettem vissza. Leszázalékoltak, nyugdíjat is kaptam volna, de
hát 32 éves korában az ember még nem óhajt nyugdíjba menni. Miután nem
taníthattam, a postán dolgoztam 8 hónapot, helyettesítettem egy szülési
szabadságon lévő kolléganőt. De ez nem volt végleges munkakör, és a posta sem
volt az én világom. Amikor tanítottam, én is szerveztem mozilátogatásokat az
iskolában, ezért amikor a mozi üzemvezetője el akart menni nyugdíjba, szólt,
hogy nem vállalnám-e el. Gondolkoztam egy kicsit, majd elvállaltam. Ha nem is
tanítás, de legalább kulturális munka volt.”
Vajon sajnálta-e,
hogy így alakult az élete?
„Nem. Én
megelégedett voltam. A sorsommal és mindennel. Az egész élmény volt! Ezt
komolyan mondom. Nekem a kollégáimmal is, a főnökeimmel is nagy szerencsém
volt, családias vállalat voltunk. Sok kedvenc filmem volt. Szerettem a művészi
filmeket is, főleg azért, mert a teremben kevesen voltak, és az ember nyugodtan
elmerülhetett bennük. Bár néhányat nem értettem. Például A tanút. Arra szervezni kellett, ezért bemutató
előadásra hívtak be a központba, utána mondtam a propagandista
csoportvezetőnek, hogy hogyan szervezzek, ha én sem tudom a fonalat követni.
Pár nap múlva elmondták a rádióban, hogy miről szól a film. Meghallgattam, és
azt gondoltam, édes istenem, nahát, egész jó a film úgy, ahogy elmondták, csak
én nem tudtam megérteni. Viszont nagyon tetszett Szabó István Mefisztója.
Azt szuperfilmnek tartottam.
Milyen érzés
volt, amikor bezárt a mozi?
Nagyon rossz...
nagyon rossz. De én akartam
befejezni. Volt egy csomó adósságom, mert önhibámon kívül nem volt bevétel.
Először az önkormányzat is ígért támogatást, de végül nem lett belőle semmi. Ez
bizony nagyon kellemetlen volt, ezért én mondtam, hogy szüntessük meg a mozit.
Pedig nem így kellett volna megszűnnie, nagyon sajnáltam. Nem is hagytam volna
abba, talán ott akartam meghalni. De mikor ezek az anyagi gondok jöttek... Én az
utolsó pár hónap bevételéből már egy fillért nem vettem el a saját részemre,
mert a dolgozóknak oda kellett adni, a vállalatnak is kellett valamit fizetni,
így tényleg nagyon nehéz volt. És akkor már örültem, hogy megszabadulok ettől a
tehertől... De tényleg nagyon szerettem a mozit...
Arra a kérdésre,
hogy, van-e valami, amit üzemvezetői munkájával kapcsolatban ki szeretne
emelni, Vereczkei Valéria így válaszol:
Nincs. Vidám
volt az életünk. Örültünk neki...”
Vecsés,
2003
