Mintha nem is a kronológiához való szigorú ragaszkodás, hanem valami tudatos, a belső összefüggéseket szem előtt tartó szerkesztői elv szabta volna meg a sorozatban bemutatásra kerülő filmek sorrendjét. A Talpalatnyi föld befejező képsora a börtönajtón előtűnő hivatalos felirat "Szabadul 1945-ben". Mintha felhívást jelentene Máriássy filmjére, a Budapesti tavaszra, amely emberi sorsok és jellemek alakulásán át hitelesen hozza elénk a szabadító 45-ös év hangulatát. "Szabadság", hirdetik a film végén a rikkancsok és persze, hogy nemcsak az új lapot jelenti ez, hanem az új jelenséget, új állapotot, amellyel és amelyben meg kellett tanulnunk élni. Hogy éltek a nagybirtok börtönéből szabadult Góz Jóskák a szabadsággal, a nekik jutott felszabadult földdel? Volt kísérlet a 48-55 közötti időben is arra, hogy a filmművészet választ adjon erre a kérdésre. Volt kísérlet a Talpalatnyi föld közvetlen folytatására is. Beszéltünk már róla: nem az alkotói tehetség elapadása, hanem az 50-es évek elejének apologetikus követelményei eredményezték, hogy Góz Jóskáék utódai nem mozoghattak az akkori igazi realitásban, és elvesztették egyéni arculatukat

Az igazi folytatás, a Talpalatnyi föld hagyományaihoz való visszanyúlás és egyben annak meghaladása is Fábri Zoltánra várt. Tanulságos volna ezt a folytatást, a hagyományokhoz való visszatérést és annak meghaladását a két film részletes összevetésével bemutatni. Erre azonban itt most nincs idő. Hogy a sematizmus hagyományának, a valóságra rosszul kérdező "szempontoknak" milyen halmazától kellett szabadulnia Fábrinak, arra talán jellemző az egyik baráti szocialista ország kritikusának ámuló megállapítása arról, hogy mi minden nincs ebben a filmben. "A film nem mutat be szörnyű kuláktípusokat, a termelőszövetkezetbe belépő parasztokat nem környékezi meg az ellenség… A szövetkezet brigádvezetője nem tart világnézeti előadásokat, mert a legény az egyéni gazda lányát szereti, és így tovább." És mi az, ami ehelyett benne van a filmben. A történet olyan egyszerű, hogy – a korabeli kritikusok jelentős részének véleménye szerint – nem is lehet szavakkal leírni, mert giccsként hatna. Csak arról van benne szó: ahhoz mehet-e férjhez egy fiatal lány, akit szeret? Ez a szerelem akadályokba ütközik. Örök és általános téma. De éppen abban, hogy minden akadályokba ütközik, hogy ezek az akadályok éppen egy konkrét, átalakulóban lévő magyar tanyasi környezetben, éppen ezzel az átformálódással kapcsolatban jelentkeznek, éppen ebben a konkrétságban rejlik e remekművek meggyőző hitele. A film nem beszél az emberek tudatában élő csökevényekről, de élő, konkrét embereket mutat, akiknek eddigi egyéni sorsukból következően indokolt maradisága akadályozza két fiatal boldogságát. Nem szónokol az életforma megváltoztatásának szükségességéről, de a néző, aki Mari és Máté ügye mellé állt, maga kénytelen levonni ezt a következtetést. Persze ebből a témából még így is, megszabadítva a "szempontok" béklyóitól, lehetett volna szentimentális, szirupos, negédes szerelmi história. Fábri azonban, aki saját szavai szerint ebben a filmben "először érvényesíthette tisztán művészi elképzeléseit", remekművet alkotott. Sarkadi alapul szolgáló Kút című novelláját, az íróval együtt, mint a forgatókönyv társszerzője szuverénül kezelte és saját művészi elképzelésének testére szabta. Sikere példátlan volt. És az a felháborodás is, amellyel a szó szoros értelmében véve az egész világ műértői fogadták a cannes-i zsűri méltatlan és érthetetlen döntését – mely nem díjazta a filmet –, sikerét bizonyítja. Ha volna rá idő, hosszan kellene elemezni Fábri stílusának lenyűgöző expresszivitását, filmnyelvének lírai finomságait, amely érthetővé teszi az eladdig példátlan sikert. Helyette egyetlen próbát ajánlok. Lehetséges lenne-e ezt a mondanivalót a filmén kívül más nyelven, akár az irodalomén vagy a színpadén kifejezni? A siker titka nem utolsósorban itt van: filmet látnak. (U. Sz.)

Rendezte: Fábri Zoltán
Író: Sarkadi Imre
Forgatókönyvíró: Fábri Zoltán, Nádasy László
Operatőr: Hegyi Barnabás
Díszlet: Fábri Zoltán
Jelmez: Kölcsey Alice
Zene: Ránki György
Főszereplők: Törőcsik Mari, Soós Imre, Barsi Béla, Kiss Manyi, Szirtes Ádám.
Készült: 1955-ben.

1917-ben született. Érettségi után képzőművészeti tanulmányokat folytatott, majd a Színművészeti Akadémia növendéke lett. Pályája kezdetén színész, színházi rendező, díszlettervező volt. A felszabadulás után a magyar színházi élet egyik számottevő egyénisége, mint rendező, díszlettervező, színházvezető (Művész Színház, Úttörő Színház). Az ötvenes évek elején a Hunnia Filmgyár művészeti vezetője lett. 1952 óta rendez önállóan filmet. Az Életjel, majd még inkább a Körhinta, nemcsak hazai, hanem a nemzetközi filmélet és nagyközönség figyelmét is felhívja Fábri Zoltán kiváló képességeire. Tömör, szigorú szerkesztési módja, éles konfliktusokra épített dramaturgiája mély belső izzásról tanúskodik. A kiélezett szituációk mesteri ábrázolója. A színházhoz sem lett hűtlen, számottevő színházi rendező és díszlettervező. A magyar filmművészet legjobb, nemzetközileg elismert rendezői közé tartozik. Szinte valamennyi filmjével feltűnést keltett, nagyon sok nemzetközi fesztiválon díjat nyert. Kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész.

Fábri Zoltán így vall saját művészetéről, mondanivalójáról, hangvételéről: „Szándékaim szerint néhány téma variációjáról van csupán szó. Közösnek érzek minden filmemben két dolgot. Állást kívántam foglalni az emberség, a szabadság, az emberi méltóság joga és sérthetetlensége mellett. Másrészről tiltakozni kívántam az emberi megaláztatás, az embert inzultáló erőszak bármilyen formája ellen, amely nemcsak önmagában elviselhetetlen, hanem következményei miatt is: ez a félelem légköre, a lelki gyávaságé, s ami ettől elválaszthatatlan: ilyenkor lesz az egyik ember a másik kopójává, farkasává, ha nem gyilkosává."

Vihar, 1952
Életjel, 1954
Körhinta, 1955
Hannibál tanár úr, 1956
Bolond április, 1957
Édes Anna, 1958
Dúvad, 1959
Két félidő a pokolban, 1961
Nappali sötétség, 1963
Húsz óra, 1964
Vízivárosi nyár, 1965
Utószezon, 1966
A Pál utcai fiúk, 1968
Isten hozta őrnagy úr, 1969

KÖRHINTA
(Kritikai tükör)

Egy magyar szerelmi történet a legszebb valamennyi tegnapig bemutatott film közül. A film, mely eddig méltán a legnagyobb sikert aratta, a délután bemutatott Körhinta. Az egyszerű szerelmi történetet a szociális vita néhány gondolata ugyan kissé elnehezíti, de ennek ellenére friss, könnyed, gyöngéd, finom érzésű... Fábri Zoltán, a rendező valóban tavaszi bájú mesterművet alkotott olyan szövegkönyvből, amelyben tulajdonképpen semmi meglepő fordulat nincs. Parasztok, kisbirtokosok közt játszódik le egy magyar faluban. Ennyi az egész. De hogy milyen szeretettel rajzolta meg a film rendezője a főszereplő kedves alakját, azt nem könnyű szavakban érzékeltetni.
(II Messaggero, 1956. április 26. Róma.)

Különösen szépek egyes jelenetek: a falusi vásár, a két fiatal tánca Mária barátnőjének lakodalmán stb. De a rendező nem alkothatott volna ily szép filmet, ha nem találja meg Törőcsik Mariban az eszményi tolmácsot, egy olyan színésznőt, akinek előadóképessége és átérzése olyan gazdag, mint amilyen sokat ígérő a fiatalsága. (Avanti, 1956. Róma.)

Megindító és művészien igaz ez a szerelmi történet, a győzedelmeskedő szerelem egyszerű, tiszta története. A cselekmény falusi légkörben játszódik és érzelmeinek művészi tisztaságával meglepett minket, annyi kolhozdráma után. A film rendezése egyébként kitűnő. És a falusi bálról szóló rész úgy marad emlékezetünkben, mint a legmagasabb művészet, amit filmen alkottak. Fogadunk, hogy a zsűri szóba fogja hozni a Körhintát. (Le Monde, 1956. Párizs.)

Az emberi megfigyelés módja a magyar Körhinta című filmben rendkívül nagy érzékenységre vall. Ez a kissé könnyű fajsúlyú cím nem készíti elő az embert a fiatal parasztfiú és parasztlány egyszerű szerelmi történetének mély líraiságára. Fábri Zoltán rendezésében még árnyalata sincs az üres képmutatásnak: a mese falusi környezetétől szándékosan távol tart mindent, ami pittoreszk, a tájak szürkék, sőt melankolikusak; a parasztok realisztikusak és szenvedélyesek.

Az arcok egészen kivételes elmélyültséget és mély érzelmeket fejeznek ki. Még egy kimagasló magyar filmet mutattak be, egy fiatal magyar rendező filmjét, a Szakadékot (a film nem vesz részt a versenyben). Ez a film megerősíti azt a Körhinta alapján nyert benyomást, hogy Magyarországon új nemzeti filmművészet van keletkezőben, s ettől még nagy alkotások várhatók. (Times, 1956. május 4. London.)

A Körhinta lírikus-drámai rendezői stílusa a filmművészetben semmi újnak nem mondható. Fábri ebben csupán merít a szovjet film néma kora legnagyobb alkotásainak hagyományaiból, különösen Eizenstein, Pudovkin és Dovzsenko műveiből. Egyik-másik jelenetben egyenesen meglátszanak a közvetlen hatások (költői visszatekintés – Dovzsenko, kifejező részletek a cselekményen kívül a kocsmában – Pudovkin), de Fábri nem utánoz, hanem kifejleszt és újjáalkot valamit, amit a filmben az utóbbi években jogtalanul mellőztek. Emellett még nem biztos, mindenütt, tapogatódzik a lehetőségek után, kísérletezik.
(Jar. Bocek, Kino, 1956. 19. sz. Varsó.)

Fábri Zoltán – egy új mester.

A novellában leírt társadalmi drámából Fábri Zoltán mindenekelőtt azt ragadta ki, ami emberi volt. Máté és Marika egy kissé paraszt Romeo és Júlia. Minden közelhozza és ugyanakkor minden elválasztja őket az egymás mellett létező régi és új társadalomban. De a régi társadalom halálra van ítélve. Haldoklik. És utolsó erőfeszítésével megkísérli, hogy tönkretegye a legcsodálatosabbat: egy fiú és egy lány szerelmét…

Az az üdeség, emberiesség és őszinteség, amely ebből a kivételes műből árad, nemcsak a rendező kivételes képességeinek köszönhető, hanem Hegyi Barnabás operatőr és a szereplők tehetségének is: Törőcsik Marinak, aki, mikor ezt a filmet forgatta, még alig hagyta el a főiskola padjait és Soós Imrének, aki az Magyarországon, ami Franciaországban Gérard Philipe és aki a Ludas Matyiban játszotta élete első filmszerepét.

Mivel gyorsan követelünk jó és igaz filmeket az ifjúság életéről, sok olyan filmet szeretnénk látni, mint ez a Körhinta. Ez a film egy olyan országból jutott el hozzánk, ahol a filmművészet most van teljes kialakulásában, de ahol a még korlátolt eszközök nem akadályozták meg egy mestermű alkotását.
(Samuel Lachize, L'Humanité, 1956. okt. 3. Párizs.)

A siker a rendezés intelligens és érző voltának köszönhető, amely a rendező egész kivételes temperamentumát árulja el. Fábri Zoltán még forgatókönyve társadalmi szempontjai iránt is érdeklődést tud bennünk kelteni a részletek állandó valószerű volta által, amely sohasem válik konvencionális realizmussá. A magyar vidéket a föld ragacsos vastagságában mutatja be, úgy tapad ez a képekhez, mint a parasztok csizmáihoz; pontos elképzelésünk van a falu munkájáról és napjairól. De a társadalmi és földrajzi kereten belül Fábri Zoltán örök emberi témákhoz nyúl és ellenállhatatlan költészettel kelti őket életre. A szerelmet és az ifjúságot, az életörömet és a boldogság utáni vágyat, a nemzedékek konfliktusát mindenkor üdeséggel és őszinteséggel, némelykor nagy lendülettel érzékelteti velünk, mint például a falusi búcsú és a bál jelenetsorában, amelyek jogosulttá teszik a film címét. Juan Bardem után íme megismertük Fábri Zoltánt, egy új, fiatal nemzetközi színvonalú, európai rendezőt.
(André Bazin, Le Parisien, 1956. okt. 5. Párizs.)

A valósághoz való ilyen hűség a filmművészetben a "neorealizmus" elnevezést vette fel – a minta Olaszországból származott. Íme a magyar neorealizmus és azok a kritikusok, akik Cannes-ban látták, reggel, amikor balszerencséjére vetítésre került (a nagy felhajtások" este vannak), egyik nagydíjat jósolták neki. Mindenki megjósolta. Nem kapott semmit.

Rendező Fábri Zoltán, forgatókönyvíró Fábri Zoltán, díszlettervező Fábri Zoltán.

Fábri Zoltán kétségtelenül egyike az új nemzedék nagy filmművészeinek.
(Robert Lechene, L'Humanité Dimanche, 1956. okt. 7. Párizs.)

A filmművész gyors vonásokkal dolgozik, anélkül, hogy egyik részletnél jobban elidőzne, mint a másiknál és mégis képesnek bizonyul arra, hogy egy-egy titkos utalással mélyen meghasson bennünket. A főszereplők egyébként keveset beszélnek. Az elbeszélés, az ábrázolás lényegében vizuális.

Fábri Zoltánnak elvitathatatlan leírótehetsége van. A falusi búcsú, a tánc, amelynek során az, akinek szerelme erősebb, kiüti a nyeregből versenytársát egy cigányzenekar ellenállhatatlan ritmusára, a férfi a férfihoz szól, durva, de nemes szavakkal… mindezt Fábri Zoltán sallangmentesen, az őszinte és igaz egyszerűség hangján mondja el. És elérkezik az a pillanat, amikor ez az egyszerűség eléri az ékesszólást.

Tökéletesek a szereplők. Különösen ki kell emelni a megható és szép Törőcsikk Marit.

Kellemes egyszer a művészet és tiszta költészet nyomait találni egy filmben, amely abból a világból jött, amelyben a filmművészet olyan rossz szokásokat vett fel.
(Louis Chauvet, Le Figaro, 1956. okt. 6-7. Párizs.)

Antonin Liehm, a filmújságíróknak a rádióban megtartott ankétján azt mondotta, hogy a Körhinta Eizenstein, a film halhatatlan mesterének műveire emlékezteti. Nem akarok szavakon vagy összehasonlításokon vitatkozni. Lehet, hogy másvalakit másra emlékeztet, lehet, hogy egy másik nagy mester művére. A fő dolog szerintem az, hogy a Körhinta bebizonyította a tiszta filmköltészet, tisztára realista költészet érvényességét, és hogy ebben a Talpalatnyi földhöz, a legjobb magyar hagyományhoz kapcsolódik. Nálunk ma a filmekkel kapcsolatban gyakran beszélnek az olasz neorealizmus példájáról. Egy bizonyos, hogy a magyar filmművészek tudtak tanulni a legjobból, amit a neorealista iskolában találtak. A Körhinta viszont azt bizonyítja, hogy saját útjukon járnak, mert a Körhinta kifejezetten nemzeti film, magyar.
(Jan Kliment. Film a Doba, 1956. 7. sz. Prága.)