Szerkesztette és összeállította: Karcsai Kulcsár István "A brüsszeli 12" - Útmutató a klasszikus filmek világában
Filmbarátok kiskönyvtára 1. szám

Az 1969-ben megjelent kötet "facsimile" kiadása


44 KByte
Előző Tartalom Következő

"Mihelyt leszoktam arról, hogy az úgynevezett megnemértés ostoba vádjával illessem a közönséget, felderengett bennem annak a lehetősége, hogy a francia realizmus hagyományai jegyében valószerű témák filmrevitelével hassak rá. Kezdtem szétnézni magam körül és elkápráztatva fedeztem fel egy sereg olyan, kifejezetten itthoni mozzanatot, ami teljes egészében vászonra való. Lassanként észrevettem, hogy egy fehérneművel bajlódó mosónő, egy tükör előtt fésülködő asszony, vagy egy targonca mellett ballagó zöldségárus mozdulatának gyakran felülmúlhatatlan plasztikus értéke van."
(Jean Renoir)

Jean Renoir: A nagy ábránd (La grande illusion) 1937

Réalisations d'Art Cinematographique 1937. Franciaország. Írta: Charles Spaak és Jean Renoir. Rendezte: Jean Renoir. Operatőr: Christian Matras és Claude Renoir. Főszereplők: Jean Gabin, Pierre Fresnay, Dita Parlo, Erich von Stroheim, Dalio, Carette, Gaston Modot, Georges Peclet, Jean Desté.

Jean Renoir

Auguste Renoir, a világhírű impresszionista festő fia. 1894-ben született Párizsban, itt járt egyetemre. Keramikusnak készült, majd mint újságíró és író dolgozott. Az első világháborúban megsebesült, fogságban is volt. A húszas években fordult érdeklődése a film felé. Filmíró, majd rendező lett. Pályája korai szakaszára - mely az avangardista irányzatok virágzása idejére esett - erős impresszionista szemlélet és stílus jellemző. Filmjei gyakran irodalmi ihletésűek, ez már a némafilm korszakban is megmutatkozott munkájában. A hangosfilm első éveiben a hangot igyekezett újszerűen alkalmazni. Vérbeli művész, a kapitalista viszonyok azonban egy időre őt is arra kényszerítették, hogy elveivel ellentétben, kommersz filmeket készítsen. A harmincas évek közepén került az élvonalba és ez egyszersmind nemzetközi elismerést is jelentett. Nevét a világ legjobbjai között említik. Rendezői stílusára erősen hatottak a szovjet filmek és Erich von Stroheim korai munkái. Alakjait realista alapossággal formálja meg, de hangulati elemeiben változatlanul az impresszionizmus uralkodik. A népfront baloldali nemzeti összefogása napjaiban a kommunista párt számára készített választási propaganda filmet. A II. világháború idején az USA-ban élt, csak 1950 táján tért vissza Európába.

A nagy ábránd

Francia katonatisztek német fogságba esnek. A hátgerincén sérült, s ezért gépet viselő, de azért férfias könnyedséggel mozgó német táborparancsnok lovagiasan, úriember módjára fogadja őket, különösen egy arisztokratát, aki előtt nem is titkolja, hogy nekik, az uralkodó osztály tagjainak, össze kell tartaniok a köznép előtt. A francia arisztokrata tiszt kivételes helyzete annál kihangsúlyozottabb, mivel a vele végeredményben egyenrangú tiszttársát (Jean Gabin alakítása) szinte semmibe veszik. Múlik az idő a fogolytáborban, tisztességes az ellátás, emberi a bánásmód. A foglyok egy csoportja mégis szökni készül. Már kész is a földalatti folyosó, mikor áthelyezik őket egy másik táborba, fáradságuk kárbavész. Más alkalommal műkedvelő színházi előadást rendeznek, ezzel foglalják el magukat. A hazájukba kívánkozó franciák a második, szigorúbban őrzött zárt táborból is szökni készülnek. Erről a francia arisztokrata tiszt (Pierre Fresnay) is tudomást szerez. Támogatja honfitársait és egy sorakozónál, mikor a létszámellenőrzés veszélyezteti a szökésben levőket, vakmerőn magára vonja a figyelmet és az egyébként vele rokonszenvező német tiszt (Erich von Stroheim) kénytelen lelőni. Meghal. A holttestnél döbben rá a parancsnok, hogy ez a francia, akiben ő osztályszövetségest keresett, honfitársaiért, lényegében hazájáért áldozta fel életét. A többieknek sikerül a szökés. Már a határ felé járnak, mikor csaknem végzetesen összevesznek, de erőt vesznek magukon, s egy kedves német asszony magános majorságában töltött pár hét pihenő után átkelnek a határon. A francia tiszt (Gabin) és a német asszony között szerelem szövődik, amely talán a békében folytatódik.

Renoir két problémát tár itt elénk. Az egyik, hogy az első világháborúban, minden ködösítés ellenére az uralkodó osztályok anyagi érdekei domináltak, hogy a népeknek semmi közük nem volt ehhez a pusztításhoz, sőt a népek megértik egymást, igazi ellenségük elnyomó uralkodó osztályuk. A másik, hogy ennek ellenére, a fenyegető német fasizmussal szemben (és ez a film cselekményének idején túlmutató mondanivaló) még a francia vezető rétegekkel is össze kell fogni, az egész nemzetet mozgósítani kell.

A hegyvidéki majorság német asszonya mit sem tud és nem is hajlandó tudni a kötelező francia-gyűlöletről. Persze a népek őszinte közeledése sok szempontból még csak ábránd, nagy illúzió. Nagy ábránd, hogy talán megvalósul majd a népek testvérisége, összefogása az esztelen pusztítással szemben.

Renoir ezt a rendkívül súlyos és magvas eszmei tartalmat lebilincselően érdekes módon, finom művészi részletekkel gazdagon adja elő, úgy, hogy a film nem bölcselkedő oktatásnak hat, hanem művészi erényeivel vívja ki elismerésünket. Éppen a tartalomnak és formának tökéletes összhangja teszi ezt a filmet valóban új iskolát kezdeményező alkotássá. A forma: tiszta, nyugodt realizmus. Renoir gondosan kerüli az akkoriban még igen divatos képi szimbólumokat, átúsztatásokat, képkapcsolásokat. Nem mesél részletezve, sokat bíz a néző fantáziájára. Csak a drámai csomópontokat tárja elénk. Ezek a csomópontok sem azonosak a színpadi hatáskeltéssel. Néha egészen egyszerű képek, ahol látszólag jelentéktelen, halk szavak esnek csupán. Ez a módszer modern, mai, amit elsők között Renoir kezdeményezett. Nézzük például a következő képsort: francia tisztek állnak szobájuk ablakában, az udvaron német katonák gyakorlatoznak. Nézik őket, arról beszélnek, hogy milyen kemény, elszánt, veszélyes, nem lebecsülendő ellenfelek. Látjuk a franciákat, a német csizmák dobogását is halljuk. Egyre halkabb lesz a beszéd, egyre keményebb a csizmák dobogása. Anélkül, hogy látnánk ezeket a csizmákat, csupán hangkontrapunktként halljuk dübörgésüket, mégpedig immár valószínűtlenül erősen, s most már általában a német militarizmusra, imperializmusra gondolunk, túl 1914-en.

Renoir módszere: modern, egyszerű, s bár jelképes, mégis realista. Fontos az is, hogy a rendezőnek, sikerült elérnie: alakjai nem csupán tézist igazoló figurák, hanem emberek. Bámulatos emberközelségbe tudunk jutni Renoir filmjeinek hőseivel. Nagyszerű képsor, mikor a színdarabhoz küldött női ruhák között válogatnak az asszonyt régen ölelt katonák, s akkor megjelenik közöttük egy női harisnyát húzott otromba láb. Vagy amikor a szökés után, egy hegyi úton összevész a két menekülő, örökre el szándékoznak hagyni egymást, hogy pár másodperc múlva ismét visszajöjjön a képbe a dermedt mozdulatlanságban figyelő kamera elé, bajtársához, a haragos és sértett fél.

Renoir igen nagy szerepet szán a színészeknek. Kiváló gárdával dolgozik és kiválóan irányítja őket. Erich von Stroheim azért nyújt emlékezetes alakítást, mert tisztje egyszerre rokonszenves, emberi, és kegyetlenül rideg, számítóan embertelen. Fresnay az arisztokrata szerepében jól érezteti az elkényeztetett, elegáns tisztet, akiben származása és neveltetése ellenére felülkerekedik a francia hazafi. Jean Gabin egyszerű, nyugodt frázismentes. Ugyanakkor, mikor érezteti a nézővel: utálja a háborút és megveti a háború kezdeményezőit, egyszersmind elhisszük neki azt is, hogy bátor férfi, kitűnő katona.

Nemeskürty István

Georges Sadoul A nagy ábrándról

A nagy ábránd egyrészt a frontharcosoknak azt az illúzióját jelenti, hogy háborújuk lesz az utolsó, s hogy a lövészárokban kialakult társadalmi különbségeken felülemelkedő bajtársiasság túléli a háborút. Tanulsága másrészt az, hogy az egyes osztályok tagjai népeinek viszálya ellenére is megértik egymást: Boildieu márki (Fresnay) közelebb áll Raufenstein lovaghoz (Erich von Stroheim), mint Maréchal gépészhez (Jean Gabin). S ugyanakkor a népi származású Maréchal, bár más nyelven beszél, jobban megérti a német parasztasszonyt (Dita Parlo), mint szökevény társát, a francia bankárt (Dalio).

A nagy ábránd a maga valóságában mutatta be a gépészt, a bankárt, az arisztokratát, s elsősorban a porosz junkert, akiben a mimóza érzékenysége a hideg kegyetlenséggel párosul, s aki revolverével válaszol egy fuvolajátékos tréfáira… A társadalmi jellemzésnek ez az elmélyítése részben a szovjet filmekből ered, de ugyanakkor Stroheim régi műveiből is, s még távolabb az irodalmi naturalizmusból és a festészeti impresszionizmusból.

Filmográfia

A víz leánya (La fille de l'eau), 1924
Nana (Nana), 1926
Charleston (Charleston), 1927
A kis ólomkatona (La petite Marchande d' Allumettes), 1928
Tire au flanc, 1929
Le Tournoi, 1929
Le Bled, 1929
On purge bébé, 1931
A szuka (La chienne), 1931
Éjszaka a keresztúton (La nuit du Carrefour), 1932
Boudu sauvé des eaux, 1932
Toni (Toni), 1935
Lange úr bűne (La Crime de Monsieur Lange), 1935
Miénk az élet (La Vie est a nous), 1936
Éjjeli menedékhely (Les Bas-Fonds), 1936
Mezei kirándulás (Une Partie de Campagne), 1936
A nagy ábránd (La grande illusion), 1937
Marseillaise (la Marseillaise), 1937
Állat az emberben (La bete humaine), 1938
A játékszabály (La régle du jeu), 1939
Mocsárvíz (Swamp Water), 1941
Ütött az óra (This Land is Mine),1943
Üdvözlégy Franciaország (Salute to France), 1944
Mindennapi kenyerünk (The Southerner), 1945
Egy szállodai szobalány naplója (The Women on the Beach), 1947
A folyó (The River), 1951
A művésznő hintaja (Le Carosse d' Or), 1952
Mulató a Montmartre-on (French Cancan), 1955
Elena és a férfiak (Elena et les hommes), 1956
Ebéd a fűben (Le dejeuner sur l' herbe), 1959
Cordelier doktor végrendelete (Le testament du docteur Cordelier), 1961
A ravasz káplár (Capolar épinglé), 1962

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső