A svájci film mozgásban van. Sokáig csak a nagy nevek dominálták (Alain Tanner, Fredi M. Murer, Richard Dindo, Alexander J. Seiler), néhány éve azonban felpezsdülés és megújulás tapasztalható. Ez részben, bár nem teljesen, az intézményes feltételek módosulásával magyarázható, ami új lendületet adott a svájci filmnek, és nemzetközi figyelmet is keltett iránta.

1992-ben a zürichi Képzőművészeti Főiskolán film és videó szak indult, amely szakmailag rutinos, inspirációval és fantáziával megáldott fiatal rendezőket és operatőröket indított el a piacon. A fiatalok általában rövidfilmekkel kezdik pályájukat, ezek reklámját és forgalmazását a Kurzfilmagentur (Rövidfilmügynökség) szervezi és támogatja. A filmélet tulajdonképpeni ösztönzője azonban a Svájci Filmdíj, amellyel 1998 óta tüntetik ki az adott év legjobb játék-, dokumentum- és rövidfilmjét, valamint a legjobb színészeket.

Az utóbbi években a svájci filmtámogatási rendszer irányításáról folytatott politikai viták felerősítették az anyagi forrásokért folytatott harcot. Rövidfilmek, dokumentumfilmek, játékfilmek, low budget (olcsó) filmek és nemzetközi koprodukciók egyaránt pénzt követelnek. És (szinte) mindegyik kap is valamennyit. Az eredmény távolról sem egységes, vagy pozitívabban fogalmazva: sokoldalú fiatal filmgyártás, amelyben a francia-svájci rendezők szembetűnően több kísérletező szellemmel és játékos kedvvel tűnnek ki, mint német-svájci kollégáik. Vincent Pluss (*1969) improvizatív módszerrel készült családi drámája, a Menjünk Délre! például a dán modell után igazodó "Dogmácska" mozgalom mintapéldánya.

A sündisznó-mentalitás és a nagyvilágiság vágya között egyensúlyozó svájci filmet ugyan egészen különböző gyártási módszerek és stílusok jellemzik, mégis feltűnik néhány közös vonás. Az új lendület például túlnyomórészt női rendezőknek köszönhető. Gabriel Baur (Venus Boys), Sabine Boss (Ernstfall in Havanna) Kkrízis Havannáhban és Stina Werenfels (Pastry, Pain und Politics) friss, szokatlan és személyes színezetű munkákkal gyarapították a svájci filmet a kilencvenes években. Az Ernstfall in Havanna című filmet kereken háromszázezren látták, ami csúcsteljesítménynek számít, egy svájci film átlagos nézőszáma ugyanis pár tízezer körül mozog.

Amikor Anna Luif (*1972) 2000-ben a svájci filmszemlén, a Solothurni Fesztiválon bemutatta Summertime című, különleges tinédzsertanulmányát, a filmkritikusok óriási lelkesedéssel reagáltak. Végre új elbeszélő hang szólalt meg, megérkezett a rég várt fiatal tehetség. Az akkor svájci filmdíjjal jutalmazott rövidfilm azóta figyelemre méltó fesztiválkarriert futott be, és pár hete mutatták be a rendezőnő hasonló témájú debütáló játékfilmjét, a Little girl blue-t.

A "women's power"-en kívül – amely abban is megmutatkozik, hogy a Locarnói Fesztivál élére az olasz Irene Bignardit nevezték ki – tematikus hasonlóság is megfigyelhető a fiatal filmesek munkáiban: a legkülönbözőbb műfajokban és változó sikerrel ugyan, de a saját történetüket dolgozzák fel.

Míg a magyar születésű Gimes Miklós Anya című dokumentumfilmjében az 1956-ban politikai okból Svájcba menekülő édesanyja intim portréját vázolja fel, az isztambuli származású Esen Isik Apatolvajok című filmjében (mint a korábbiakban is) a törökországi politikai elnyomással foglalkozik. A francia-svájci születésű Denis Rabaglia saját élményeit dolgozza fel olasz vendégmunkás környezetben játszódó Azzurro című melodrámájában; a Párizsban élő Jacob Berger is saját apa-fiú konfliktusát idézi fel Szeresd apádat című filmjében. Az inkább langyos svájci temperamentum, amely hagyományosan a dokumentarizmusban talál igazán magára, a más kultúrákban gyökerező rendezők mentális különbségeinek és szokatlan kérdésfeltevésének hála, oldódni látszik – és ez mindenképpen a filmek előnyére válik.

Mindez áll az iraki születésű zürichi producerre, Samirra is, akinek Dschoint Ventschr nevű filmvállalata központi szerepet játszik a fiatal svájci film támogatásában. Az ő műhelyéből származnak nemcsak Werenfels, Isik vagy Luif filmjei, hanem egy olyan szokatlan stílusú és ideológiailag vitatott film is, mint a filmhétnek címet adó Do it! a Sabine Gisiger-Marcel Zwingli rendezőpárostól.

Az alkotók eredeti Super 8mm-es anyagokból kiindulva dolgozzák fel a hetvenes évek svájci történetének epizódját, amikor fiatal zürichi aktivisták a véletlenek sorozatának köszönhetően a nemzetközi terrorista mozgalomba sodródtak. A komolyságot, az öniróniát és a humort sikerrel vegyítő film nem egyszerűen egykor volt idők dokumentuma. Keletkezését annak a nyolcvanas évekbeli ifjúsági mozgalomnak köszönheti, amely máig befolyásolja Svájc politikai és kulturális életét. A Do it!, vagy Stefan Haupt Utopia Blues című portréja – amelynek fiatal főszereplőjét, Michael Fingert európai "Shooting Star" díjra jelölték – egyaránt olyan társadalmi utópiákról és tervekről szól, amelyeket a mai gazdasági viszonyok között hajlamosak vagyunk megmosolyogni. Ezek a filmek annak a svájci filmgyártásnak ritkaságszámba menő politikai hitvallásai, amelynek egy kis bátorság és képzelőerő nagyon is jót tenne.

A szerző a  zürichi Tages-Anzeiger filmrovatának szerkesztője

Szervezők: Pro Helvetia Svájci Kulturalapítvány és a Magyar Nemzeti Filmarchívum

Örökmozgó Filmmúzeum – a Moziról

Budapest VII. Erzsébet krt. 39. Tel: 342-2167