Díszlet és jelmez. Ki vonná kétségbe, hogy nélkülük nincs játékfilm, még a legmodernebb vagy legdokumentaristább módon felfogott történet is játszódik valahol, és a szereplők többnyire viselnek valamit, ha mást nem, a saját bőrüket. Egy film előkészítése során a hol? kérdése közvetlenül kapcsolódik a forgatókönyvhöz, szinte vele egyszerre alakul, változik, nagyon gyakran nemcsak kiszolgálja, hanem inspirálja is a rendezést. Az pedig, hogy miben vannak a szereplők ... Gondoljunk Claudia Cardinale gyönyörű selyemruhájára A párduc báli jelenetében, vagy arra a gyűrött otthonkára, amit Sophia Loren visel Ettore Scola Egy különleges nap című filmjében. Nem is beszélve arról a fekete bőrszerelésről, amiben a könyörtelen tévészerkesztő, Andrea üldözi bűnös és ártatlan áldozatait a Kikában.
Mégis, bármilyen kézenfekvő, hogy a díszlet- és jelmeztervező alkotómunkája lényegileg befolyásolja a film sikerét, szinte alig esik szó róla. Számos fesztivál, köztük a legnagyobbak, a Cannes-i, a berlini, a Karlovy Vary-beli egyetlen kicsiny díjat sem szánnak ennek a tevékenységnek, a vezető filmes újságok is csak akkor említik, ha valami nagyon különleges került a vászonra. Pedig gondoljuk meg: egy olyan filmben, amely a hétköznapi valóság valamelyik arcát akarja megmutatni, talán még sokkal nehezebb és izgalmasabb, mert rejtettebb és kiszolgáltatottabb a díszlet- és jelmeztervező feladata. Piero Tosi, aki többek között Fellini Satyriconjának, Pasolini Medeájának fantasztikus jelmezeit tervezte, így emlékszik vissza pályakezdésének egyik epizódjára, amikor Anna Magnaninak keresett ruhát Visconti Szépek szépe című filmjéhez.
"Sem eszközünk, sem időnk nem volt arra, hogy megvarrjuk a ruhákat, jól emlékszem, hogy megállítottam a nőket az utcán: Bocsánat, asszonyom, nem adná kölcsön a ruháját? Sorra jártam a házakat, benéztem a szekrényekbe, a gardróbba. De a legfontosabb dolog az, hogy bár a szegénység kényszerítette ki ezt a megoldást, mégis tökéletesen megfelelt az érzéseimnek. Megértettem, hogy ezek a szereplők nem mozoghatnak a jelenetben úgy, mint a manökenek, használt ruhákra volt szükségük, amelyek még magukon viselték a test formáját, őrizték a melegét, a kipárolgásait, a jellegzetességeit, a titkos lelkét. Olyan ruhákra, amiket nem egy szabóállvány, hanem egy hús-vér ember hordott. A használt ruhában még ott volt annak az élete, aki hordta, én megértettem, és képes voltam rá, hogy közvetítsem a szereplőnek.
Ez volt a Szépek szépe nagy tanulsága a számomra. Akkor tanultam meg a mesterségem lényegét, hogy a jelmez nem egyszerűen egy héj, egy külsődleges dolog, hanem a szereplő igazi bőre."
Az idézet a The Scenographerből való, a világon talán egyedüli filmes újságból, amely, címének megfelelően a jelmez- és díszlettervezés személyiségeivel foglalkozik. A vállalkozás új keletű, az első szám 2002 júniusában jelent meg és azóta összesen négy szám látott napvilágot. A kiadó az olaszországi ASC, a díszlettervezők és kosztümtervezők egyesülete, amely szintén alig néhány évet tudhat maga mögött. A formájában is, különösen magyar szemnek, rendkívül igényes kiadvány két nyelvű, minden írás olaszul és angolul is olvasható. Ez arra mutat, hogy a szerkesztők tudatában vannak vállalkozásuk nemzetközi jelentőségének, annak, hogy a hiány, amit pótolnak, a világ minden országában ugyanúgy jelentkezik. Nem is beszélve arról, hogy a film, és egyre inkább a színház is, amelytől ezek a szakmák elválaszthatatlanok, átível az országhatárokon, hasonló kódokat, hasonló szabályrendszert honosítva meg mindenfelé. Mint Andrea Crisanti, az ASC elnöke a beköszöntőben írja: "A folyóirat helyet kíván adni minden olasz és külföldi díszlet- és jelmeztervező és berendező nyilatkozatainak, terveinek, írásainak, mindenkinek, aki munkájával elő akarja segíteni a szakmai minőséget és képes az újító szellem, a fantázia felmutatására és közvetítésére az új generáció felé."
Az eddig megjelent négy szám maradéktalanul teljesíti ezt a vállalást. Az újságból nem hiányoznak a "nagy öregek". Piero Tosi mellett a nemrég elhunyt Danilo Donati, többek között olyan Fellini-filmek díszlet-és jelmeztervezője, mint a Róma, a Casanova, az Amarcord. Utolsó munkáját, Roberto Benigni Pinocchiójának mesés varázsos díszleteit és jelmezeit ismerhetjük meg, végigkövetve az alkotás fázisait a vázlattól a megvalósulásig. A film mellett természetesen ugyanolyan hangsúllyal szerepel a színház. Talán joggal mondhatjuk jelentőségtelinek, hogy az első szám első főhajtása Joseph Svobodáé, a színházi díszlettervezés egyik legjelentősebb újító egyéniségéé, aki egyik utolsó interjújában Shakespeare színpadra állításának problémáiról beszélt a 2001-es Velencei Biennálén. Svoboda monumentális színházi életműve, amely főleg a klasszikusokhoz, Shakespeare mellett főként Csehovhoz kötődik, belső utakon kapcsolódik a filmhez is. Első munkája, az 1958-as Laterna Magica előadás az élő színházi akció és a filmről vetített cselekvés ellenpontjára épült. Későbbi díszleteiben a monumentális mozgó, és a legkülönbözőbb fényhatásokra és erős technikai háttérre építő látványelemek is magukon viselték a mozgókép hatását. A belső tér perspektíváinak megnyitására elsőként használt televízió és video kivetítőt a színpadon, de nyolcvan évesen az interjúban egy kérdésre válaszolva már túlhaladottnak vélte ezt a technikát. "A jövő hatalmas lehetőségeket rejt. Például felmerült, hogy valamilyen geometriai formát vetítsünk a térbe, de nem videóval, hanem egy geometrikus idomot követő filmreflektorral. Erre épült e levegőben lebegő kép ötlete. Hatalmas lehetőségeink vannak, de ehhez többféle tudományhoz is érteni kell."
Nálunk kevesen tartják számon, hogy az építészetet tanult Franco Zeffirelli eredetileg díszlettervező volt, pedig ez a tény azonnal világosabbá teszi filmjeinek artisztikus megkomponáltságát. A Scenographer második száma a díszlettervező Zeffirelli megidézésével köszönti őt. Hosszú ideig volt Visconti színpadi rendezéseinek a díszlettervezője, 1949-ben A vágy villamosát, 1951-ben Az ügynök halálát, 1952-ben A három nővért állították színpadra együtt. Zeffirelli rendezőként (is) az operaszínpadon debütált Rossini Hamupipőkéjével, amelynek a jelmezeit és a díszletét is ő maga tervezte. Operarendezések hosszú sora következett ezután, ezek egy részét később filmen is újra megvalósította. A Parasztbecsület, a Traviata, az Othello díszleteit pedig ismét saját maga tervezte, igazolva sokak véleményét, hogy a rendezőnek félig díszlettervezőnek kell lennie és fordítva.
De a lap nem csak a múltba néz. Követi a szakma kiemelkedő eseményeit, új irányzatait, persze különös figyelemmel az olaszok iránt.
Az első számban egyébként magyar nevet is felfedezhetünk. Gyarmathy Ágnes számol be az olasz-magyar koprodukcióban forgatott Az Egyiptomi tanács rokokó jelmezeinek születéséről.
Kiemelt interjúban foglalkozik a lap Roman Polanski számos díjat nyert filmjének, A zongoristának a díszleteivel. A díszlettervezőt, Alan Starskit többek között arról faggatják, hogyan találta meg a volt NDK területén és Csehszlovákiában azokat a helyeket, ahol rekonstruálni lehetett a háború sújtotta Varsót. Hogyan sikerült ötvözni az igazi romokat a díszletromokkal. Az egyik legérdekesebb kérdés ez, hiszen a film hitele múlhat az "ötvözet" sikerén. Starski arról is beszél, hogy a díszlettervezés emocionálisan is mennyire gazdag munka. A zongorista esetében például milyen sok múlott azon, hogy alkalma volt személyesen is megismerkedni Szpilmannal, és beszélgetni vele életének színtereiről.
Egy biztos, a Scenographer nem kritikai lap! Nem akarja meghatározni az egyedül üdvözítő módszert. Nem akarja minősíteni az elkészült munkákat. Inkább kíváncsi. Kíváncsi egy szakmára, az alkotókra és az eredményekre. Ennek megfelelően fő műfaja az interjú, amelyben a szakma kiváló művelői sajátos, belső problémáikról beszélnek. Mégis hallatlanul érdekes. A laikus olvasó számára is átélhető közelségbe hozza a színpad varázsát, egy kis bepillantást enged a filmvásznon megnyíló világ megteremtésének titkaiba.
