A filmre vitt irodalom mindig kényes munka – állapította meg Øystein Lønn norvég író, a fesztivál díszmeghívottja megnyitó beszédében. Az író és a rendező már csak a műfaji adottságok miatt is gyakorta eltérő szemszögből világítja meg ugyanazt a témát – a kísérlet csodákat eredményezhet, de balul is kiüthet. A Toldi moziban 2003. június 19-25. között megrendezett norvég könyv- és filmfesztivál egy hete alatt a nézőközönségnek volt alkalma a megfilmesítés jó és rossz példáit egyaránt látni. A szervező norna.litt csoportnak az előcsarnokban látható kiadványai pedig bepillantást engedtek a mai skandináv irodalomba.

A "könyvfesztivál" elnevezés talán többet sejtet a helyszínen kedvezményesen megvásárolható öt könyvnél, de a három norvég regény - Linn Ullmann Mielőtt elalszol, Hanne Ørstavik Vágy, Erlend Loe Naiv. Szuper című művei, valamint a Johannes szívderítő temetése című norvég novellagyűjtemény és a dán elbeszélőket bemutató Abszolút semmi köze a szexhez remek ízelítőt nyújtanak a kortárs északi szerzők munkáiból.

A filmhét szerelemmel indult – a fesztiválon bemutatott mozgóképek javarésze a szerelem témáját járta körül. Ha azonban ilyen a szerelem, akkor jobb elkerülni, mert még belealszik az amorózó. Az Øystein Lønn regényéből készült Thrane módszere (rendezte Unni Straume, 1998) a szerző azon kijelentését illusztrálja, hogy egy irodalmi mű megfilmesítéséhez a "Kill your darlings" – "Gyilkold meg a szeretteidet" felfogás szükségeltetik. A norvég író az irodalmi mű alaphelyzeteinek szükségszerű megváltoztatása kapcsán hozta fel a fenti tételt, recenzens azonban úgy érzi, könyvbéli szerelmeit valóban otromba módon megcsúfolták. A regény egy szerelemre vágyó és szerelemtől menekvő férfi válságainak, Thrane és Mol furcsa egymásra találásának árnyaltan megformált története. A szenvedély lehet lesújtó és ugyanakkor felemelő, egyazon emberben megbújhat a csábítás és a szabadságvágy. A regény a kettősség pszichológiájának megfogalmazása. Unni Straume filmjéből mindez kimarad. Adott két igen egyszerűen strukturált szereplő, hozzá egyetlen színtér, a szobabelső – a lelki űrt hivatott talán jelképezni a csupasz szoba? Lelki válságnak nyoma sincs, Thrane (Bjørn Sundquist) és Mol (Petronella Barker) között egyszerűen csak nem megy a dolog, aztán mégis megy. A nézőt meglehetősen egyszerű rendezői fogások értesítik, hogy ez itt a feszültség helye – villámlik az ég és kitör a vihar, amikor először közelednek egymáshoz. Az erotikus jelképek kísértetiesen közhelyesek: Mol az ajkát nyalogatja, átlag 10 percenként kacéran teregeti égővörös fürdőruháját, mindehhez Thrane megdühödött fújtatása a zenei aláfestés, meghittebb pillanataiban pedig Mol félmeztelenül áll a brazil sorozatokból ismerős, ablakon átszűrődő tört napfényben. Nehézkesen vonszolja magát előre a történet, a végeláthatatlannak tűnő 85 percben közönyösen csábítgatja egymást egy férfi és egy nő a mozivásznon. A néző pedig megfogadja kifelé menet, hogy vagy a szerelemtől, vagy Unni Straume filmjeitől tartja magát ezután távol.

Az Ingvar Ambjørnsen kortárs norvég író regénye alapján készült Szitakötő (2001, Marius Holst dán rendező munkája), amelyet a 2002-es Berlini Filmfesztiválon is bemutattak, nemcsak helyreállítja a nézőnek a szerelem egyszeri és csodálatos voltába vetett hitét, hanem egészen ritka katarzis-élménnyel is szolgál. A történetben két szerencsétlen sorsú embert összesodor a véletlen, Maria (Maria Bonnevie, Norvégia) és Eddy (Kim Bodnia, Dánia) egymásra támaszkodva próbálnak megszabadulni a múlttól. Az idill megbomlik, amikor felbukkan Eddy hajdani cimborája és bűntársa (Mikael Persbrandt, Svédország) és zsarolni kezdi a férfit. Oda a harmónia, a kapcsolat majdnem tönkre megy, a szerelem azonban erősebb a gonosznál – Maria és Eddy visszatalálnak egymáshoz. Az elhallgatás filmje ez – a ki nem mondott, le nem játszott események a fontosak, a lényeg a háttérben lapul. A néző csak sejti, hogy mitől kell szabadulni – Mariával valahol, valaki rosszul bánt, Eddy egy számunkra ismeretlen bűntény elkövetője. Akár a film mottója is lehetne az első néhány percben elhangzó mondat: "Tudod, hogy valami félelmetes vár rád". A görög tragédiák szabályai szerint – vagy a norvég irodalmi hagyományokhoz visszanyúlva, az ibseni dramaturgiát követve – visszaköszön a múlt, bűnösök és ártatlanok egyaránt megszenvedik a következményeket a dráma jelenében. A tragikus végkifejlet azonban elkerülhető, mert igenis létezik szerelem, amely isteni erővel bír, meggyóntat és föloldoz. Egyetlen utalás alapján beazonosítható ugyan a helyszín – a zsaroló az észak-svéd Umeåba igyekszik – a színtér azonban, ismét akár a görög tragédiákban, csak a nézői valósághoz való közelítés miatt fontos. Az általános érvényű történet bárhol, bármikor játszódhatna – a nyelvi pluralitás is ezt erősíti: a három főszereplőt alakító dán, svéd, norvég színészek anyanyelvükön beszélnek. A tér idővé konvertálódik: a beláthatatlan nádasok közepén álló romos, vörös faház a civilizációtól, így az emberi léptékkel mért időtől is független. A faház fölött átfutó árnyszerű felhők az időt, illetve időtlenséget hivatottak jelezni: a sötétség nem jelzi az éjt, a fény nem jelzi a nappalt – nem tudjuk, hogy a napszakok változtak-e, vagy csak pillanatok teltek el. A Dogma-filmek hangulatát idéző, nem rögzített kamera erősíti a valószerűtlenség érzetét, ezt ellenpontozza Maria, Eddy és a zsaroló nagyon is valóságos, élesben játszott hármas játéka. Mágia ez a javából.

Egy izgalmas, jó humorú film a szerelemről, (nem csak) mindennapos hazugságainkról: a Detektor (rendező: Pĺl Jackman, 2000) nem irodalmi mű feldolgozása, ámde forgatókönyvét Erlend Loe norvég író írta. A krimi-szerű fordulatokkal megtűzdelt történet egy abszurd helyzetből indul ki: bajban van a pszichológus! Daniel (Mads Ousdal) már majdnem harminc, de nem sikerült függetlenednie anyjától, apa nélkül nőtt fel, és évek óta nincsen barátnője. Egyetlen rögeszméje a detektor, szabadidejében hozzá hasonlóan bogaras barátjával a mezőt kutatja fémtárgyak után. Aztán beüt a krach: megjelenik Janne (Hildegun Riise) és felborul a már úgyis ingadozó életforma. A detektor metaforává válik: Daniel ráébred, hogy nem csak a felszín alatt megbúvó tárgyakat, hanem saját életének titkait is fel kell derítenie. Mindarról, ami működtette a gépezetet, bebizonyosodik, hogy repedt fogaskerék: a hősi halottként tisztelt apa elevenen meglépett a terhes anya elől, Janne, aki örökre ígérkezett, egy pszichopata zenész barátnője. A szerelemmel összefonódó igazságvágy győz: Daniel tisztázza a dolgokat és elnyeri méltó jutalmát, Jannét. A filmet az elmés szatíra emeli ki a "nézhető" kategóriából. Irónia tárgyát képezi jó néhány kanonizált téma: a film gúnyt űz a 60-as évek skandináv kommunizmusának heroizmusából – a falon látható Mao-képeslapról kiderül, hogy nem üdvözlet a Kínában elhunyt apa családjának, hanem ostoba propaganda-szöveg. A pszichológus rendszeresen meggyón pszichopata betegének. Ante, a lapp magánynyomozó figurája nem csak az amerikai krimi-sorozatokat, a norvég kisebbségpolitikát is nevetségessé teszi – a rendezőnek volt bátorsága a "politically correct" elv megmerevedett formáit kikezdeni. Mindehhez egy jól felépített szerelemi történet társul – és a leomlott hazugságvilág újraépíthető.

A klasszikus szerelmek nem maradhatnak ki a sorból: két Nobel-díjas norvég szerző, Sigrid Undset és Knut Hamsun híres történeteinek megfilmesítése példázza, hogy hogyan lehet a kánon szabályait betartva, hagyományos módszerekkel érdektelen vagy izgalmas műalkotást létrehozni.

Csupa sokat sejtető, nagy név: Liv Ullmann, Ingmar Bergman filmjeinek sztár-színésznője mint rendező, a Nobel-díjas Sigrid Undset mint író, és a díjnyertes regény mint téma – a Kristin Lavransdatter mégis csalódást okoz. A jó színész nem feltétlenül jó rendező, a jó könyvből – ismét bebizonyosodik – nem feltétlenül születik érdekfeszítő film. Sigrid Undset trilógiája alapos középkori ismereteken nyugvó történelmi regény, s a pszichológiai ismeretekről tanúskodó lélekábrázolás, a női sors vizsgálata lehetővé teszi, hogy ne csak a mű születésének korában, a húszas években, hanem ma is élvezetes és elgondolkodtató olvasmány legyen. Liv Ullmann művének semmilyen aktualitása nincsen korunk számára, a regény kronológiájához igazodó hosszú mese katarzis nélkül való. A film minden közismert skandináv sztereotípiát felhasznál a siker érdekében. A hányatott sorsú Kristin (Elisabeth Matheson) magas, szőke, gyönyörű, folyton csodálatos ruhákban pompázik. Párja, Erlend (Bjørn Skagestad) jóképű, hatalmas skandináv – pontosan ilyennek képzeltük tizenévesen a vikingeket. A csuda-pár félelmetes fjordok tövében, zubogó vízeséseknél randevúzik, ilyen szép emberektől, ilyen fantasztikus díszletek között el is várjuk, hogy legyőzzék a szerelmük útjába gördülő nehézségeket. Sajnos ez csak három kínosan hosszú óra után sikerül nekik.

A Hamsun regényét feldolgozó Pan dán rendezője, Henning Carlsen szintén ragaszkodik a klasszikus módszerekhez. Noha a korhű öltözékek, a párás norvég fjordok egy édes-bús szerelmi történetet sejtetnek, ez az érzés rögtön szertefoszlik, amint a cselekmény elindul. A film ezúttal is a könyvbéli események sorrendiségét követi, ámde itt pillanatok alatt pattog a levegő a feszültségtől – a film híven tükrözi mindazt, ami Hamsun regényét világhírűvé tette. Az északnorvég hegyek, tavak, fjordok ezúttal nem a sztereotípiát erősítik, ez a környezet a történet szereplőinek meghatározó életeleme. A világos északi nyárban egy szerelmi háromszög, Glahn hadnagy (Lasse Kolsrud), Edvarda (Sofie Grĺbøl) és Eva (Anneke von der Lippe) története rajzolódik ki. Itt a természet éltet, a szenvedély gyilkol – a messziről jött hadnagy nemcsak önmagát teszi tönkre, elgázolja Edvardát is, és Eva, a kovácsfeleség halálának okozója lesz. A három remekül megformált főszereplő és az átgondolt rendezés lehetővé teszi, hogy ezúttal ne lépjünk át a giccs birodalmába.

Nem egy film született már a tulajdonképpen nem is őrült őrültekről. Az Elling (rendezte: Petter Næss, 2000) ennek a műfajnak könnyed – időnként könnyessé fajuló – változata. A mű alapjául szolgáló Ingvar Ambjørnsen-regény címe Vértestvérek (Brødre i blodet), a történet két pszichológiai kezelés alatt álló barát világba való visszatéréséről szól. A film címe félrevezető, kissé tanácstalanul torpanunk meg a plakát előtt az előadás után: azt gondoltuk volna, hogy Elling (Per Christian Ellefsen) szempontjai szerint ismerjük meg az eseményeket, de nem, Kjell Bjarne (Sven Nordin) ugyanolyan fontos résztvevője volt a bonyodalomnak. A fordulatos film szórakoztató ugyan, de az átmenetek kidolgozatlanok, arról, hogy a két főszereplő hogyan győzi le fóbiáit, legfeljebb az eseményekből értesülünk, a lelki folyamatok ábrázolása ezúttal elmarad. A hiányosságokról azonban eltereli a figyelmet a két remek színészi alakítás és a nagyszerű oslói városképek. Némi (ön)gúnnyal kerül sor a norvég átlag-életmód bemutatására: Elling és Kjell Bjarne mindig a gyorsételekre specializálódott Seven-Eleven hálózat élelmiszerboltjaiban vásárolja meg a félkész ebédet, kizárólag norvég Tine tejet iszik, a sarki kisvendéglőben csak a norvég specialitásként számon tartott barnamártás-főtt krumplit hajlandó megenni. Elling szobájában ott függ az istenített miniszterelnök, Gro asszony képe, Kjell Bjarne félmeztelen lányokkal plakátolja ki a falat az ágya fölött. Könnyed mosoly van tehát, de katarzis nincs. A játékos hangvétel már a legelején sejteti, hogy rosszul nem járhatnak a fiúk – a happy end be is igazolja ezt. Tréfás módon szerzünk információkat egy idehaza még mindig az egzotikumok közé sorolt országról.

A Hét halálos bűn ki is lóg a sorból, meg nem is – nem irodalmi műre támaszkodik (bár az író Erlend Loe a forgatókönyv-konzulens), ugyanakkor illeszkedik a kortárs világot bemutató filmek sorába. A 2000-ben készült film az egy gondolatláncra felfűzött rövidfilm-sorozatok közé tartozik. A kevélység, torkosság, harag, lustaság, fösvénység, irigység és bujaság, azaz a VII. században Gergely pápa által meghirdetett hét főbűn ürügyén hét fiatal rendező az ún. "örök" vagy éppen Norvégiában aktuális, mindennapos kérdéseket feszegeti. A hét rendezőt 1999-ben kérte fel a Norvég Filmintézet a rövidfilmek elkészítésére, a témát kisorsolták közöttük. A találomra választott témákat némelyek humorral, iróniával, mások pátosszal dolgozták fel. Karlsen Kevélysége a norvég bürokráciát figurázza ki a gyermekre vágyó ifjú házaspár megpróbáltatásain keresztül. Margreth Olin produkciója, a Torkosság mulatságos és szatirikus hangvételű fejezete a sorozatnak – a csoportterápia hat résztvevőjéről csupa fura dolog derül ki. Ugyancsak a humort lovagolja meg Marit Åslein, amikor kifejti az irigység témáját: a főhősnek egy francia filmet kellene lefordítani anyanyelvére, személyes érzelmei miatt azonban groteszk módon félresikerül a munka. Az abszurditás dominál Maria Sødahlnak a haragot feldolgozó fejezetében, ahol a Központi Statisztikai hivatal embere az életszínvonal-felmérő teszttel egy családi perpatvar kellős közepébe csöppen. A Lustaság rendezője, Frank Mosvold már komolyra fordítja a szót – a 16 éves fiú a vallásban keresi a kiutat, ehhez azonban szüksége van tehetetlen lelkipásztora segítségére. A fösvénység kérdését szó szerint értelmezi Lars Gudmestad rövidfilmje – kiderül, hogy a barátságot egy szál cigaretta is próbára teheti. Dag Johan Haugerud hasonló módon közelít a paráznaság kérdéséhez – a főszereplő testvérpár egymáshoz való viszonyával küszködik. A változó színvonal ellenére a mindössze egy órás sorozat híven tükrözi a mai norvég filmkészítés minden csínját-bínját-baját.

Hét film egy hét leforgása alatt: a magyar közönség tömény információkat kapott mindarról, ami az itthon még mindig titokzatosnak tűnő Északhoz tartozik. Nemcsak a norvég kultúra, történelem, irodalom és mozi mutatkozott be, az is kiderült, hogy mennyiben azonos vagy eltérő az észjárásunk, az életformánk és a humorunk, ha a skandinávokéhoz viszonyítjuk.