Byon Young-Joo (1966) Koreában dokumentumfilmesként ismert. Ö az első filmrendezőnő, aki bátran nyúl a nők problémáihoz. Témáival feltűnést keltett, jelentős számú díjat is nyert otthon és a világ más országaiban. Dokumentumfilmjeiben olyan sorsokat villantott fel, amelyeket mindaddig mély hallgatás övezett. Az egykori koreai prostituáltak életét feltáró dokumentumfilm-trilógiája, a The Murmuring (1995), Habitual Sadness (1997), My Own Breathing (1999) tették ismertté nevét hazájában és másutt, kettőt közülük korábban a berlini fesztivál is bemutatott.

A Berlinale Forum szekciójában bemutatott első nagyjátékfilmje alkalmával sikerült vele beszélgetnem.

Már csaknem feledésbe merült, hogy a második világháború alatt a japán hadsereg csaknem kétszázezer koreai nőt hurcolt el katonai táborokba 1931 és 1945 között. A japán katonák szexuális rabszolgaként használták őket. Azt akartam, hogy ne felejtsék el ezt az emberek. Ne felejtsék, hogy mindez megtörténhetett a történelem szégyenletes fejezetében. Ha másként nem, akkor a filmjeimből szerezzen erről tudomást ország-világ. A túlélők ötven évig hallgattak szégyenükről, míg végre sikerült megtörnöm a csendet. Hat idős asszony élt egy közös házban. Két éven keresztül jártam hozzájuk, amíg meg tudtam győzni őket a szándékom igazáról, elnyerhettem a bizalmukat és szóra bírtam őket. Nagyon sokat kellett beszélgetnünk ahhoz, hogy végül a kamerák előtt mondják el mi történt velük. Életükben először beszéltek a nyilvánosság előtt. Hallgattak, mert maguk is felejteni akartak. El akarták titkolni a családjuk és a világ előtt, ami velük történt. Most döbbentek rá, hogy nem nekik kell szégyenkezniük. Utolsó tanúi ők annak a korszaknak, nekik kell elmondaniuk a valót, hogy többé meg ne történhessen. Sorsuk nemcsak Koreában volt ismeretlen. Japán hivatalosan soha el nem ismerte, sem erkölcsi, sem anyagi jóvátételt, sem segítséget nem kaptak. Az első filmem után a koreai kormány alapítványt létesített számukra, hogy hátralévő életüket nyugodt körülmények között élhessék.

A filmtrilógiámról sokat írtak az újságok. Ismert lettem. A téma tragikuma olyan mélyen érintette az embereket, hogy mielőtt még láthatták volna máris sorra jelentek meg a médiában a filmekről az elismerő cikkek. A Titkos szerelemmel most azt szeretném elérni, hogy ne csak az igazság ereje, hanem a művészi elképzeléseim is meghódítsák a nézőket. Ezért határoztam úgy, hogy játékfilmet csinálok, aminek semmi köze nem lesz a politikához.

Egyszerű, általános emberi érzéseket akartam vászonra vinni, olyan filmet csinálni, amely a látványvilágával és az intenzitásával váltja ki a rokonszenvet. A producerem, akivel korábban is együtt dolgoztam, felhívta a figyelmem egy regényre, a koreai kölcsönkönyvtár hálózat legnépszerűbb könyvére. Ez volt az Életem különleges napja, Kim-Jae-Yeontól. Érdekelt hogyan lehet ezt a nők körében népszerű regényt megfilmesíteni, hiszen az irodalmi anyagban rejlő problémák láthatólag izgatják a koreai nők többségét. Ha ennyien olvassák, akkor valami módon az ő vágyaikat, érzéseiket fogalmazta meg a könyv. A történet egyszerű, hétköznapinak is mondható. Egy átlagos harminc körüli házaspár férfi tagja hosszú ideje titkon szeretőt tart. A szerető betör a család házába, leleplezi a férjet, és durván megalázza a feleséget, aki fizikailag is, érzelmileg is tetszhalottként éli tovább az életét, szűnni nem tudó, kínzó fejfájással. Nyomorúságában mégis új kapcsolatba menekül, amelyben megéli a legszenvedélyesebb szerelmet. Kínzó fájdalma elmúlik, szenvedélye mindent elborít, és szinte vakká teszi. Nem érzi, hogy a szeretője számára ő nem több egy kalandnál. Amikor ráébred a valóságra és arra, hogy csak önmagára számíthat, felismeri azt is, hogy, nem mások tükörképeként kell élnie, ki kell alakítania a saját, autonóm életét.

A könyvből magam írtam forgatókönyvet, majd próbáltam szereplőket találni, ami nem volt könnyű feladat. A legtöbb színésznő nem akarta elvállalni a szerepet a meztelenség és a szex jelenetek miatt. Aztán találkoztam Kim- Yu-Jinnel, akit külföldön is ismernek. Ő szívesen vállalta velem a munkát. Arra törekedtem, hogy a szerelmi ágy-jelenetek a sodró erejükkel hassanak, és tükrözzék az igazi, testi egymásra találást, s mindezt a nő érzéseinek szempontjából. Talán még az is érződik, hogy nő rendezte.

Meg vagyok róla győződve. A főszereplő figuráját, gesztusait, mozdulatait, a belső történések tükröződését a saját tapasztalataimból építettem fel. Egy nő igen is különbözőképpen éli meg és különbözőképpen képzeli el a férfi és a nő közötti kapcsolatot.

A természet megjelenítése nagyon fontos volt számomra. Az volt az elképzelésem, hogy olyan látványvilág és olyan illanékony, pasztell fények jelenjenek meg, mint az impresszionista Monet képein. Fontos dramaturgiai szerepe van például a főszereplő ruhájának is. Amikor szerelmes lesz, mondén vörös színű ruhát hord, hangsúlyozza a feltámadt szenvedélyt, a vállalt női szerepet, a tetszeni akarást. Érzékeljük ezzel is, hogy kilépett az addigi jól nevelt háziasszony szerepéből, már vállalja érzelmeit... Visszatérve kérdésére, valóban előtérbe helyeztem a női főszereplőt, Mi-Heunt. Fejfájása szimbolikus, a félelem váltja ki belőle, amit nem tud megfogalmazni. Azt akartam megmutatni, hogy máshogy is lehet élni, beszorított életénél több a lehetősége, karakteréből telik egy egészen másfajta életre. Fontos kérdés ez nálunk, mert a nők hetven százaléka nem dolgozik, a férjük tartják el őket. Persze Dél-Koreában is vannak nők, akik egyedül élnek. Lehet egyedül élni, de egy nőnek sokkal nehezebb a dolga, ha nem a bevett formákat követi. Nem vagyok a házasság ellen, de meg akarom mutatni egy másfajta élet lehetőségét. Nem kell ugyanúgy élnünk, mint a szüleinknek. 1980 óta szabad választások vannak, létezik feminizmus és vannak konzervatív tüntetések is. Ugyanakkor hatalmas különbségek vannak, a világról másként gondolkodnak az idősek és másként a huszonévesek, és máshogy a fővárosban és vidéken. Engem a saját generációm érdekel, és róluk szól ez az első film.

Érdekes, hogy a nőknek jobban tetszik, mint a férfiaknak. Őket kevésbé érinti meg, pedig nem sok koreai filmben láthatók ilyen jelenetek. Sok kritikus "nedves" filmnek nevezte, de voltak olyanok is, akik kifogásolták, hogy a színésznő keblei nem látszanak eléggé. Tavaly novemberben volt a film hazai bemutatója, azóta négyszázezren látták. Ez közepes nézőszám, amivel elégedett vagyok.

Szerencsére, a producerem bizalmát megőriztem és továbbra is együtt dolgozunk a korábbi stábbal, csupa nő, de velük értem meg magam. A forgatókönyvírás stádiumában vagyok, nem szívesen beszélek még róla, de ezúttal férfi lesz a főszereplője. Nem szeretném, ha feminista rendezőnek könyvelnének el.