A Gödöllői Királyi Kastélyban 2003. május 9. és június 22. között Vogel Eric emlékkiállítást tekinthettek meg az idelátogatók.
Vogel Eric neve elsősorban az idősebb korosztály tagjai számára hangzik ismerősen, éppen ezért a kiállítás egyik célja az volt, hogy a fiatalok is megismerjék. Vogel Erik több volt, mint díszlet- és jelmeztervező, grafikus, festőművész. Az élet illusztrátora, aki szívből jövő derűvel, lendülettel és optimizmussal rajzolta végig az életét. Rajzolt a munkaszolgálat alatt, s ez segített a túlélésben, és rajzolt az ország számos színházának különleges díszleteket. Valamint csodálatos fellépőruhákat tervezett a magyar színházi élet sztárjainak Honthy Hannától Xantus Barbaráig. Egész életében hű maradt a zenés színházhoz, a revü és az operett világához, bár kipróbálta tehetségét, szakmai tudását prózai előadásokban is. Több mint 400 művett álmodott színpadra. Fantáziája és kreativitása nem ismert határokat. Mindig tele volt ötletekkel, tervekkel.
A véletlen folytán ismertem meg. A gödöllői Madách Imre Szakközépiskolában három évig tőle tanulhattam jelmeztervezést és jelmezkészítést. A 24 fős női ruhagyártó szakközépiskolai lányosztály minden tanulóját érdekelte a divat, a színház világa. Az osztályfőnökünk, Benedek Antalné, Éva néni 1994 tavaszán hallott egy érdekes interjút Vogel Erickel a rádióban. Éva néni ötlete volt, hogy hívjuk meg, tartson előadást a színház számunkra kevésbé ismert oldaláról, arról, valójában hogyan áll össze egy előadás.
Eric örömmel elfogadta a meghívást. Személyében egy régi vágású úriember lépett be az osztályterembe. Köszöntött mindenkit, majd leült és elkezdett mesélni. Visszamentünk időben az 1930-as, 40-es, 50-es évekig. Mesélt Honthy Hannáról, Sárdy Jánosról, Latabár Kálmánról, Karády Katalinról, Kellér Dezsőről, Németh Marikáról. Szavaiból áradt a derű. Elmesélte, hogyan tervezett csipkeruhát függönyanyagból, uszályos estélyi ruhát a legolcsóbb bélésanyagból. Úgy elszállt a vele töltött két óra, hogy észre sem vettük. Eric azonnal megtalálta a közös hangot az osztállyal, és úgy váltunk el, hogy ennek a kapcsolatnak valahogyan folytatódnia kell!
Néhány hét múlva már készen volt a terv: ha az iskola vezetősége is beleegyezik, szívesen oktat munkatársaival (Parády Gabriellával és Varga Évával) minket a jelmeztervezés- és készítés fortélyaira. A szakközépiskola akkori igazgatója, Dr. Mundruczó János segítségével lehetővé vált, hogy Vogel Eric fakultációban oktathassa az osztályt a következő, 1994/95-ös tanévtől. Lelkesen vártuk szeptembertől kéthetenként a csütörtököt, a jelmez órákat, amelyekre mindig feleségével, Vogelné Juszt Judittal érkezett.
Nem szokványos tanórák voltak ezek: körben ültünk és mindenkit egyenrangú partnerként kezelt. Kritikáival nem kioktatott, hanem tanácsot adott, segített. Az alapoknál kezdtük: megtanított minket rajzolni. Csodálattal néztük, ahogyan pár vonallal pillanat alatt a táblára varázsolt egy éppen akkor kitalált jelmeztervet. Mi ezt a könnyed stílust próbáltuk ellesni.
Az órák felépítése is rendhagyó volt: mindegyikünkkel külön beszélgetett, pár hét alatt felmérte, ki veszi komolyan a házi feladatokat, kit érdekel komolyan ez a különleges szakma. Minden jelmez órára 2-3 új rajzzal kellett jönnünk, amelyekről mindig őszinte dicséretet vagy kritikát mondott. Pontosan elmagyarázta, hol van a hiba a lerajzolt alakon, mi aránytalan, mire vigyázzunk, mire ügyeljünk a következőnél. Az is többször előfordult, hogy kihívott a táblához három lányt, rajzoljanak fel például egy római lányt, egy rokokó dámát, egy biedermeier hölgyet a megfelelő viseletben
Ezután viselettörténeti- és stílustörténeti rész következett: érdekesen, színesen mondta el a viseletek nagy korszakait, közben különböző könyvekből képeket, tablókat mutatott Akkora ismeretanyaggal rendelkezett, hogy az embernek az volt az érzése, mintha mindegyik korszakról személyes tapasztalata lenne. Megtanította a színek, anyagok kombinálhatóságát. Az általunk tervezett ruhákhoz kellett anyagokat választanunk, hogy miből varrnánk meg.
Eric nagyon szerette a meghökkentően színes anyagokat, a merész szín- és mintakombinációkat. Szívesen alkalmazta a tüllt, a flittert, a muszlint, a selymet (főleg a drága, igazi hernyóselymet), a bársonyt, a brokátot és persze a tollakat.
Stílustörténeti óráin megtanultuk az öltözködés szigorú szabályait, amelyek a színpadra is érvényesek. Például a frakk mindig fekete színű, hozzá kizárólag fehér csokornyakkendőt szabad kötni. A hölgyek estélyi ruhájához elengedhetetlen a kesztyű (fekete vagy fehér), a diadém és a legyező.
Tervezői zsenialitása abból fakadt, hogy ismerte a mű cselekményét, a szereplők karakterét, a színészek egyéniségét, s ezeket ötvözve alkotta meg a ruhakölteményeket. Sohasem tervezett öncélúan. Pontosan tudta, hogy a jelmez munkaruha, amelynek a 200. előadás után is úgy kell kinéznie, mintha új lenne. Ezért nagyon szigorú volt az anyagok kiválasztásánál: mindig a legtökéletesebbet kereste. Már az 1960-as, 70-es évektől használt külföldi, főleg francia és olasz anyagokat. A szereplők karaktere és egyénisége mellett fontos volt Eric számára a színészek testalkata is. Sokat mesélt az apró trükkökről, amelyekkel elfedte a kisebb-nagyobb szépséghibákat: ha a színésznőnek kicsi volt a melle, a ruha elejét tollakkal vagy fodrokkal borította, ha vastagabb volt a dereka, nagyobb lett a dekoltázs, ha keskeny volt a válla, puffos ujjat készített, ha a színésznek nem volt vádlija, szivaccsal kitömte - a trükkök sokasága felsorolhatatlan.
Nagyon szerette az újításokat, a szakmai kihívásokat. Ezért fogadta el 1980-ban olyan szívesen a Sallay András – Regőczy Krisztina jégtáncospár felkérését, hogy tervezzen nekik revüruhákat. Az anyagok Párizsból érkeztek, hiszen Magyarországon még nem lehetett kapni flitteres és elasztikus anyagokat. Eric találta ki először, hogy a korcsolyát is beborítja a férfi nadrágjának anyagával.
A tanév végén vizsgáznunk kellett, de ez sem a szokványos vizsga volt: egy nagy kalapból mindenki kihúzott egy cetlit, amelyeken egy-egy operett címe volt, amihez nekünk kellett megtervezni a szereplők jelmezeit. A feladat érdekes volt, hiszen utána kellett olvasni az operett cselekményének, szereplőinek. Év végén kiállítást rendeztünk az iskolában a rajzainkból.
Vogel Eric az 1990-es évek közepétől figyelemmel kísérte a gödöllői kastély helyreállítási munkálatait is. 1995-ben, amikor már egy éve tanított minket, egy újabb terv kezdte foglalkoztatni: már a barokk színház újjáélesztésére gondolva egy díszlet- és jelmezkészítő műhelyt szeretett volna létrehozni Gödöllőn, ahol neves szakemberekkel együtt az új generációnak adhatták volna át szakmai tudásukat. Ebben a műhelyben, amely egyedülálló lett volna az országban, nagy szerepet szánt a mi osztályunkból pár lánynak, köztük e sorok írójának is. A műhely létrehozásának érdekében tárgyalt, levelezett, szervezett, intézkedett.
Utolsó éveiben is tele volt energiával: színházaknak, revüknek tervezett, saját maga válogatta össze a róla szóló anyagot az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára számára. Amikor 1996 októberében nyolcadik alkalommal készített díszleteket, jelmezeket Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjéhez, a premiert már nem érte meg. 89 éves volt.
A műhely terve Eric halálával elhalt, az osztályunk leérettségizett, szétszéledt, de az én életemet meghatározta a vele való ismeretség. A régi korok, viseletek, tárgyak, ruhák és a színház szeretete megmaradt. Az elmúlt évek alatt történelem szakon diplomáztam és a Gödöllői Királyi Kastély gyűjteménykezelőjeként igaz, nem a színház világában dolgozom (bár most, 2003. augusztus 8-án megnyílt a barokk színház), de úgy érzem, méltó helyen sikerült Eric majd hét évtizednyi munkájából egy különleges kiállítást létrehozni.