Somogyi Lia 42 év után...
Beszélgetés Vámos Tamással

Vámos Tamás
Vámos Tamás
23 Kbyte

Vámos Tamás (sz. 1938) 1961-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri szakát Illés György tanítványaként, az un. "Máriássy" rendező-osztállyal párhuzamosan. Ő volt az operatőre Szabó István főiskolás vizsgafilmjének, a Koncertnek, valamint a Balázs Béla Stúdióban készített Variációk egy témára és Te című filmjeinek. Abban az időben szokatlan módon nagyon hamar nagyjátékfilmet is készíthetett: Bacsó Péter Nyáron egyszerű, majd Szabó István Álmodozások kora című műveit.

1965-ben Kanadába, Montrealba költözött, ahol azóta is él és dolgozik. 1965 és 1985 között a Kanadai Országos Filmiroda (Office National du Film du Canada) kötelékében működött operatőrként és rendezőként. Ekkor megvált az állami filmgyártástól, azóta szabadúszó. A legjelesebb francia-kanadai játék- és dokumentumfilm rendezők műveinek volt operatőre, s rendezőként két játék- és több rövidfilmet jegyzett, ezenkívül számos játék- és dokumentumfilmet, televíziós játékfilmet fényképezett. Egy krakkói és egy montreali fesztiváldíjon kívül 1987 és 1995 között négy ízben nyerte el a Kanadai Film és Televíziós Akadémia Gémeau-díját az év legjobb operatőreként. Emellett többször tanított a montreali egyetemek filmtanszakain.

Kende Jánosnak, az operatőri tanszak vezetőjének meghívására egy hat hetes kurzus megtartására jött Budapestre.

1961-ben végezted el a Főiskolát. Voltál ott azóta?

Egyetlen egyszer, azt hiszem, 1995-ben, a Makarenko (most Horánszky) utcai műteremben, ahová Kende barátom bevitt és megmutatta. A műterem ugyanabban a templomban van, ugyanazokkal a falakkal, ugyanaz a két szobás lakás, ajtó-ablak, egy háttér kép - semmi nem változott.

Most oktatóként tértél vissza. Milyen különbségeket találtál? Mi történt az elmúlt 42 év során?

Nem ismerem a mai főiskolát, tehát nem tudom elemezni a változásokat. De miután már egy hónapja ott tanítok, természetesen vannak bizonyos benyomásaim.

Nem akarok a technológiai különbségekről beszélni, amelyek azóta fejlődtek ki, mint a televíziós játékok oktatása és készítése, vagy a videó betörése – ez például egyre nagyobb helyet foglal el -, vagy hogy a számítógép bizonyos területeken - például a vágásban - mennyire uralkodóvá vált. Az első lényeges különbség, amit észleltem, az az, hogy más az atmoszféra és mások a diákok. Ezeknek a fiataloknak a kisujjukban van a modern technológia: minden számítógépes, minden elektronikus technika. S egy kicsit meg is vannak zavarodva, mert mi filmre oktatjuk őket, mivel az a legfontosabb, a legnemesebb, a legprofesszionálisabb. Azt érzem, fogalmuk sincs róla, hol fognak kikötni, tudván, hogy a magyar filmgyártás válságban van. Az a tény, hogy a közönség nem megy be a magyar filmekre - alapvetően megváltoztatja az egyetemi, a főiskolai hallgató alapállását. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a mi időnkben a Főiskola nemcsak az oktatásról gondoskodott, hanem arról is, hogy a végzettek munkát kapjanak....

Akkor minden felsőoktatási intézményben ez volt a helyzet...

Ez óriási különbség. S az is, hogy amikor mi végeztünk, a filmgyártás ideológiailag ugyan nagyon hazug volt, gyakorlatilag azonban egy egészségesen működő, évente 20-30 filmet termelő filmgyár várt minket. A filmek nagy része közönségsiker volt. Ekkor indult be a televízió is, megkezdődött a televíziós filmek gyártása. Tehát feladatok vártak ránk. Ez ma nincs így. Ez a leglényegesebb különbség a múlt és a jelen között.

A másik különbség szerintem a Főiskola megnövekedéséből ered; most a filmtanszaknak külön épülete van. Ez természetes, hiszen a mi időnkben csupán egy filmrendező- s egy operatőr osztály volt.

Ti nem a Szentkirályi utcában voltatok?

Nem, mi a Vas utcában voltunk és a Rákóczi úton, az Uránia mozi épületében, és volt a már említett Makarenko (Horánszky) utcai műterem. Ezt lényeges különbségnek érzem. Mert az a tény, hogy mi a színészekkel, dramaturgokkal, színházrendezőkkel egy épületben voltunk, ugyanazokat az előadásokat hallgattuk, együtt nevelkedtünk, - ez nemcsak csodálatos hangulatot adott, hanem egy általános kultúrát is, amit a színészek, színházasok a filmeseknek adtak át, mi pedig a miénket a színházasoknak. Minden színházba ingyen jegyünk volt, s azt hiszem, a színészek ingyen járhattak moziba. Tehát a két művészeti ág teljesen összekeveredett. Ráadásul, miután akkor még nem számítógép mellett ültünk, lejártunk a könyvtárba, s ennek nagyon fontos szerepe volt abban, amit ma kultúrának vagy műveltségnek nevezhetünk. Emlékszem, hogy miután technikumból jöttem, s emiatt komoly gátlásaim voltak, az első dolgom az volt, hogy kivettem a könyvtárból és elolvastam mind a 37 Shakespeare-darabot.

S a mai főiskolások? Milyenek a hallgatóid, mennyire különböznek tőletek nyitottságban, kultúrában, műveltségben, érdeklődésben?

Hét operatőr tanítványom van. Harmadévesek. Pontosan olyan rokonszenvesek, mint mi voltunk. A különbség, hogy bizonyos technikai tudásuk majdhogynem nagyobb lévén, nagyon gyorsan reagálnak a filmtechnológia területén végbemenő változásokra. Műveltségük, érdeklődési körük szűkebb. Nekik arra, amit mi műveltségnek és kulturáltságnak nevezünk, mindarra, ami a múltra vonatkozik, nincs se szükségük, se idejük. Őket az érinti, ami ma és ami holnap történik. Én ebben az oktatásban azonnal feladtam minden, engem és a főiskola múltját illető allúziót. Ha részükről leesik egy kis Bergman-szeretet, az már örömmel tölt el. Számukra az igazi filmcsoda az X-man meg a Keresztapa. Ezek az ideálok. Ezen nem lehet segíteni, ez így van.

Dehát - úgy gondolom - a mai Főiskolán éppen úgy oktatnak filmtörténetet, irodalmat, művészettörténetet, mint korábban. Ez nem érdekli, nem érinti meg őket?

Ezt nem tudom felmérni az összes hallgatóra vonatkozóan, de az operatőrök technikai felkészültsége ma bonyolultabb, mint valaha. A technikai lehetőségek megsokszorozódtak az új technikákkal, és fennáll az a veszély, hogy az operatőri mesterség kevésbé lesz alkotói, művészi.

Nem szomorú ez?

Nem szomorú, mert fel kell ismerni, hogy vannak generációs és technológiai változások, s ezek a változások megírják a saját törvényszerűségeiket.

Azt hiszem, azért a múlt, a kultúra, a Shakespeare-ek és Bergmanok ismerete nélkül ma sem élhet egy magát értelmiséginek tartó, alkotó ember.

Nekik most erre nincsen idejük. Minden energiájukat arra fogják koncentrálni, hogy minél gyorsabban munkát kapjanak és érvényesüljenek. Aztán idővel lehet, hogy lesz olyan szükségérzetük, hogy Bergmanon túl Shakespeare és sok más is érdekes. Attól függ, hogy milyen pályát futnak be. Aki iparossá válik - mert arra is szükség van ebben a szakmában -, azt talán nem érinti meg ez a vágy. Aki igazi művész lesz, az elkerülhetetlenül kiássa a múlt kulturális kincseit.

Számomra az a szomorú, hogy a mi időnkben - ellentétben a mai helyzettel - a film nem volt elszakadva a közönségtől.

Beindult a televízió, s kezdte elvenni a nézőket. Ma az amerikai film dömpingje veszi el a nézőket a magyar filmtől. De az a tény, hogy a magyar film elveszítette a nézőit, azt a nézetet alakítja ki a végzett főiskolai hallgatók nagy többségében, hogy nem érdemes a közönséghez szólni, mert a közönség az ő filmjeikhez úgysem megy be a moziba. Így születnek azok a fiatal alkotók jegyezte filmek, amelyek közül néhányat láttam, s amelyek abszolút önstílusú, önmaguknak, a szakmának és talán a fesztiváloknak készült művek, de amelyek nem érdeklik a közönséget.

Azt hiszem, igazad is van, meg nincs is. Más ma a kifejezési mód, mint abban a bizonyos nagy korszakban, a 60-as években. De akkor is sok filmet - Jancsóét és másokét - értek támadások, mondván nem közönségfilmek, hanem az un. elitnek készültek. Ami tulajdonképpen igaz is, de akkor volt egy olyan kulturális közeg, az értelmiség nagy része, amely ezeket a "parabolisztikus", "allegorikus" filmeket kitüntető figyelemmel kísérte.

Minden generációnak újat és mást kell kezdenie. Semmi értelme azt folytatni, amit az öregek csináltak. De - ismétlem: felületes - benyomásom az, hogy tudatosan vagy tudattalanul ezek a fiatal filmművészek lesajnálják a közönséget. Amit mi egyáltalán nem csináltunk akkor sem, ha a filmjeink elvontabbak, "nehezebbek" voltak a korábbiaknál. De azok a filmek, amelyeket az utóbbi hetekben láttam, egyszerűen nem veszik figyelembe a közönség érdeklődését.

A művészmozik közönsége értelmiségiekből, diákokból, továbbá olyan megrögzött filmkedvelőkből áll, akik minden magyar filmet is megnéznek.

Ezt nem tudom megítélni. Mindenről felületesen beszélek, kivéve azokról a filmekről, amelyeket láttam. (Tudom, hogy az elmúlt két-három évben sok elsőfilm készült, de ezek közül én mindössze négyet ismerek.) Láttam olyan elsőfilmeket, mint például az I love Budapest, amit egészen más szintre teszek, mint a Szép napokat vagy a Rengeteget. Majd a statisztika eldönti, hogy igazam van-e vagy sem.

Már eldöntötte. Igazad van.

Az a két film, ami nem tetszett, megalázó kapcsolatokról szól naturalista módon; olyan mértékben érzi rosszul magát tőlük az ember, hogy nincs kedve ezekre az emberekre időt vesztegetni egy moziban. Az I love Budapestben a filmnek lelke van: van egy kislány, aki rossz helyzetbe kerül, szenved, akit elkísérek, érzem rajta, hogy ebből ki akar mászni, s ezt az érzelmet meg tudom vele osztani. Emberi filmeket kell csinálni, s nem mindig olyanokat, amelyekben az érzelmek és kapcsolatok megalázóak!

Azt hiszem, itt még valamiről szó van. A 80-as évek végén egy vetítés után - egyébként Grunwalsky Egy teljes nap című filmje után, ami nekem idegen volt, nem tudtam hová tenni - Sándor Pali azt mondta: vedd tudomásul, hogy lejár annak a filmkészítési módnak az ideje, amit mi csinálunk; meg kell tanulnunk másképpen nézni a filmeket, mint ahogy eddig tettük. Ez gyakran jut eszembe, különös tekintettel arra, hogy van körülöttem néhány művészetekre fogékony, érdeklődő fiatal, aki ezeket a filmeket szereti, akit ezek a filmek megérintenek, aki számára ezek a filmek érdekesek, jók.

Nem tagadható, hogy van generációs konfliktus is. Azért említettem az I love Budapestet, ami tetszett, hogy mutassam, nem állok konfliktusban evvel a generációval. Mint ahogy a Hukkle-t csodálatos stilisztikai gyakorlatnak tartom, (ugyan jóval hosszabb, mint lennie kéne, mert az ember már 25 perc után megérti, hogy mi a film) - ezek olyan elsőfilmek, amik vagy nagyon tetszenek, vagy amikre nagyon odafigyel az ember.

A könyvvásáron meghívtak Marx József A kétdimenziós ember című könyvének bemutatójára. Ez tulajdonképpen egy vita volt, Marx vezette, s jeles filmművészek vettek részt benne, Jancsó, Szabó, Kende, Grunwalsky, Mundruczó és a Franciaországól érkezett Kassovitz Péter. A beszélgetésben arról volt szó, hogy kell-e közönség a filmhez. Azt mondtam Marxnak, s ezt ismétlem meg most itt: csodálatos, hogy van még a világon egy hely, ahol ezt a kérdést fel lehet tenni. Mert ez már sehol sem tehető fel; ez nem kétséges, ez evidencia. Magyarországon élnek az utolsó mohikánok, akik saját maguknak akarnak filmet csinálni. Kétségtelen, hogy az amerikai filmek uralma a filmművészetet mindenütt többé-kevésbé marginalizálta, s odáig jutottunk, hogy a marginalizáció kultusza bizonyos körökben érdemmé vált. S itt térek vissza a főiskolára: ezek a fiatalok pontosan tudják, lehetséges, hogy ez a fajta filmkészítés hamarosan megszűnik, nincs jövője. S talán azért is vannak kétségbeesve, mert ez az ő kifejezési formájuk; ez a generáció talán így fejezi ki magát. Meg vannak ijedve, s felteszik a kérdést: mi lesz ebből a magyar filmművészetből vagy filmgyártásból - lesz-e jövőjük.

Ezeknek a fiataloknak ugyanakkor versenyfutás az életük, mert a számítógépes technikával, amit elég jól alkalmaznak, mindig naprakésznek kell lenni; nem lehet semmit elhanyagolni, mert egy hónap múlva már lekésel valamit. Ilyen igénnyel nekünk még nem kellett szembesülnünk.

A tanítványaiddal felhasználjátok ezeket az új technikákat, vagy pedig filmre forgattok?

Filmre forgatunk, 16-os és 35 mm-es filmre. Biztosan vannak, akik a videót is felhasználják, de mi filmre dolgozunk. S ezt úgy tanítjuk, mintha olyan lenne a világ, amiben ez a természetes. Manapság bárki vehet egy videokamerát - jobbat, mint amilyenek a Főiskolán vannak, mert sokan gazdagabbak, mint a Főiskola -, bárki kikiálthatja magát operatőrnek, mert van egy kamerája. Éppen ezért fontos annyira ez a fajta professzionális képzés, amit a film jelent.

A filmeket az operatőr hallgatók önállóan készítik, vagy pedig párban a rendezőkkel?

Nagyon szép közös együttműködés van a rendezőkkel. Sokszor forgatnak együtt rövid és hosszabb dolgokat, és remélem, alkotói barátság fogja összekötni őket, hogy erős, új filmes generációkat képviseljenek.

Mi volt az oktatási programod?

Az én feladatom az volt, hogy a pedagógiai programon belül egy hat hetes részt oktassak. Tulajdonképpen folytattam a tanítást azzal a különbséggel, hogy megpróbáltam felhívni a figyelmet arra, mi történik máshol. Azt hiszem, ez az egyetlen plusz, amit az itt tanító kiváló operatőrök mellett adni tudtam. Nem csak szokásokban, nem csak eszközökben, de még gondolkodásmódban is nagyon sok különbséget találtam aközött, ami itt van, és ami másutt, például nálunk van.

S ismét kénytelen vagyok visszatérni az alapvető kérdésre: ennek a különbségnek az egyik fontos pontja éppen az, hogy mi a közönségnek csinálunk filmeket, ők pedig maguknak. Ez még a legkisebb gyakorlatnál is világossá vált. Például egy beállításnál azt mondtam: a fényhatás nem jó, mert a kép felét a néző nem látja, nem tudhatja, mi van ott. Erre az volt a válasz: nekem így tetszik. Tehát még ez az operatőr gyerek is azt mondja, hogy engem nem érdekel a közönség. Lehet, hogy ez a magatartás védekezés: ha már úgyis csak marginálisak lehetünk, akkor legalább tudatosan válasszuk ezt. Bár véleményem szerint még a "margón" is minden alkotónak gondolnia kellene a közönségre.

Budapest, 2003 május

 


84 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső