Rövid ideig az itthoni mozikban is látható volt Emidio Greco olasz rendező alkotása Az Egyiptomi tanács, Leonardo Sciascia egyik legjobb regényének adaptációja. A XVIII. század végén játszódó film olasz-magyar koprodukcióban készült, a korhű és ugyanakkor jelentéssel telített látványvilág kialakításában jelmeztervezőként Gyarmathy Ágnesé volt az egyik meghatározó szerep.

Az Egyiptomi tanács életem egyik legszebb és legnehezebb munkája volt.

Minden tervező álma, hogy kortörténeti filmet tervezhessen, és ezek közül kiemelkedik a rokokó. Nagyon örültem a lehetőségnek.

A divatnak ez az érzékeny, burjánzó korszaka nagy kihívás, különösen, amikor egy egészen sajátos kis cikkelyéről van szó. A szicíliai rokokó olyan sajátos jegyeket hordoz, amelyeket nem könnyű megtalálni, megérezni és beépíteni egy film jelmezeibe. Ráadásul a történet tíz évet ölel át, ami a divatban nagyon nagy változást hozott. A felkészülési időszak hosszú tanulmányokkal kezdődött – felkutatni mindent, ami ehhez a korhoz kapcsolódik: építészet, textíliák, növényzet, belső díszítés. Az ízlésvilágot kellett megérezni. Vannak délen barátaim, tőlük kaptam könyveket. Amikor találkoztam a rendezővel Budapesten és megmutattam neki az összegyűjtött anyagot, élvezettel nézte és annyit mondott – "Vakon hiszek".

A festmények, freskók a legjobb segítőtársak ilyenkor. Valósággal belebújok a képekről rám néző emberek bőrébe. A filmnek nagyon sok szereplője volt, úgy gondoltam, hogy, miután (legalább fényképről) megismertem a színészek testi adottságait, keresek nekik hasonmást a festmények portréi közül. Ez az elindulás jónak bizonyult, megértették, hogy milyennek látom őket és hittek nekem.

Egy szereplőnek nyolc-tíz-tizenöt ruhája is volt. Nagyon nagy odafigyelést, precíz előkészítést igényelt ez a jelmeztömeg. Nagyon komoly felelősség hárult az asszisztenciára is. Azokat a ruhákat is megrajzoltam, amik nem voltak újak, mert csak úgy lehetett egységbe állítani az egészet.

Minden képnek más-más színű alaphangulatot adtam. Ezt a színt, (mivel ez egy dialóg film) a beszélgetés témája adta. Az egészen speciális szicíliai stílust a ruhák vonalvezetésével és a nagyon szép, drága textíliákkal lehetett megadni. A szicíliai rokokó ledob magáról minden fölösleges fodrot, agyondíszítettséget, viszont nagyon értékes fűzéseket, arany csipkéket, ékszergombokat használ. Nem hordtak magas, fehér alonge parókát. A fej kicsi, a ruha vonalai sziluett-szerűek. Mindig van valami titokzatos az öltözködésükben. A fény és árnyék, tehát nagy kontrasztok a ruháikon is érzékelhetőek. Nagyon törekedtem arra, hogy ne jelmezeket viseljenek a színészek – ruhadarabokat hordjanak, amiket a saját ruhájuknak éreznek – ezért az új holmikat is megöregítettem egy kicsit. A tömeget, például Di Balsi kivégzésénél, arckarakterük szerint öltöztettük és kentük be a ruhájukat speciális öregítő, koszoló anyagokkal. Mindig arra kell gondolni, hogy ha történelmi időkben játszódik is egy film – akkor is emberek hordják azokat a ruhákat: melegük van, vagy mérgesek, mint mi. A valóságra való törekvés nagyon fontos a hitelességben.

Rettentőn kevés időnk volt a forgatás megkezdéséig, így a film teljes forgatási ideje alatt a következő napok ruháit kellett előkészíteni. Ez olyan fizikai erőpróbát jelentett, amit eddig soha nem tapasztaltam. Az a tudat, hogy nem tévedhetek, mert visszavonhatatlan következményei lehetnek, sokszor még az éjszakáimat is megkeserítette. Hárman voltunk magyarok: én, az asszisztensem és a tolmácsom. Négyen voltak olaszok még a ruhás stábban: a kollégám, Ivo Crnoyevic (aki nagyon sokat segített, különösen a katonai és papi, valamint a Rómából való ruhák kiválasztásában), egy olasz asszisztens és két öltöztető varrónő. Ez a maroknyi csapat vitte a vállán a jelmezek gondját: a tengernyi ruhát és az összes hozzá tartozó kiegészítőt, amit napra készen össze kellett állítani, mosni-vasalni.

Az első forgatási napon Palermóban, a Butera palotában (amikor mindenki felöltözött és bent ült egy fenséges vacsoránál), ahogy végignéztem a termen, úgy éreztem, menni fog – gyönyörűek voltak! A nap végén mindenki örömmel gratulált.

De nem volt mindig ilyen kellemes a dolog. Előfordult, hogy 150 km-t autóztunk egy elveszett nyakkendő másolatáért (mert Di Balsi szuperközelijénél nagyon látszott az eredeti). Vagy hogy a Rómából érkezett vadonatúj ruha karkivágása olyan szűk volt, hogy feltörte a női főszereplő karját. Egyetlen perc alatt kellett másik ruhát feladni rá a semmiből – ezek a percek éveket vesznek el az ember életéből – de sikerült. A filmszalagon semmi sem látszik a háttérmunka erőfeszítéseiből.

Nagy segítőtársam volt az operatőr, Marco Sperduti, mert megérezte a színvilágomat, azt a kifejezési rendszert, amit a jelmezeim sugalltak, szerette a művészetemet, segített. Soha nem volt ideges, ha le kellett állni, egy pillanatra, mert elfordult egy nyakkendő, vagy eltört a főszereplő nő gyűrűje. Nagy szerencsém volt, hogy a színészek is nagyon szerettek, látták és tisztelték az erőfeszítéseimet. Soha egyetlen hisztéria vagy kiabálás nem volt. Csodáltam a fegyelmüket. Negyven fok melegben dolgoztunk mindig és ők ezekben a meleg, sokrétegű ruhákban, parókában zokszó nélkül vártak, forgattak. Ahogy fáradtunk a hetek során, minden reggel azzal indultunk el forgatni, hogy nem szabad feladni ma sem, hiszen már annyi szép rész megvan.

Minden reggel meg kellett csinálnom a kalapokat – elővettem az üres kalapformákat és tollakkal odavarázsoltam a kort, amelyet aznap forgattunk. A varrónők fölvarrták a tollakat, és már mehettek is a "dámák" beszélgetni a Nemesi Klubba.

A film felkészülési ideje és a forgatás során semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy külföldi vagyok – ennek a világnak van valami közös nyelve, amellyel éltünk. Barátságok nehezen szövődtek, hiszen ahhoz beszélni kell tudni, de a szimpátiát és a tiszteletet egyértelműen éreztem.

A film szép lett –és ez a lényeg. Nagy próbatétel volt művészileg, emberileg és fizikailag is. Amikor hazajöttem és a környezetem mindent megtudott erről a munkaidőszakról, valaki azt kérdezte: - Na , elmennél még egyszer? – azt feleltem: - Természetesen.

Az Egyiptomi tanács (Il Consiglio d'Egitto)

olasz-magyar-francia 2002

rendezte: Emidio Greco
írta: Leonardo Sciscia regényéből Emdio Greco és Lorenzo Greco
fényképezte: Marco Sperduti
vágó: Bruno Sarandrea
zene: Luis Bacalov
díszlettervező: Andrea Crisanti
jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
hang: Roberto Alberghini, Vittorio Tabacchini
producer: Mariella Li Sacchi, Amadeo Letizia, Sípos Áron, André Farwagi
szereplők: Silvio Orlando (Vella apát), Tommaso Ragno (Francesco Di Blasi) Marine Delterme (Regalpetra grófné)