Reisenbüchler Sándor
124 Kbyte

Reisenbüchler Sándor animációsfilm rendező a legutóbbi, 2002-es Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, ahol A fény pillanata című, legújabb filmjét vetítették, "Életmű-díj"-at kapott. Mivel pályafutása során sok filmdíjban részesült, és ebből adódóan sokféle kérdéssel ostromolták, a különböző médiumok képviselőiről az a véleménye alakult ki, hogy sokszor felületesek, felkészületlenül kérdeznek. Előfordul, hogy nem is érdekli őket a célszemély. -Így jártam Kecskeméten, a legutóbbi Animációs Filmfesztiválon - meséli. -Odajött egy gyönyörű, 20 év körüli lány és így szólt hozzám: hallom, hogy abba akarja hagyni a filmkészítést. Kiderült, nem ismeri a dolgaimat, de azt a feladatot kapta, hogy tegyen föl nekem három kérdést. Ez a fajta médiamegközelítés számomra nem szimpatikus. Beszélgetni kötetlenül szeretek és nem kérdésekre válaszolni.

Ezek után, bár úgy vélem eléggé ismerem Reisenbüchler Sándor munkásságát, a róla szóló sajtóban alapos előtanulmányokat végeztem. Felkészülten, pontosan megfogalmazott témákkal indultam az interjúra: animációs filmkészítési technikájára, sajátos formavilágára, alkotói módszerére vonatkozó kérdésekkel, miközben fölmerülhet a művész világféltése, az alkotói magány, a tudatos életmű-építés problémája és hasonlók. Tehát, amiket kérdezni szoktak.

Többszöri egyeztetés után végül találkoztunk, s aztán beszélgetni kezdtünk. Kötetlenül... A fontos, előregyártott kérdéseket mellőznöm kellett, hiába huzigáltam elő a papírt és pillantgattam bele kötelességtudóan. Elsodorták azokat másféle témák. Hogy fontosabbak-e, nem tudom, de számomra érdekesebb volt minden, amit mondott, mint az elmaradt kérdésekre várt válaszok.

Nem ismerek más olyan rendezőt, aki dokumentumfilmesnek készült, s az animációnál landolt. Ez utóbbihoz kell valami plusz is. Például grafikai készség vagy más egyéb. Ön hogyan került az animációs filmkészítésbe?

Soha életemben nem akartam animációs filmet csinálni. Ha valaha is filmkészítésről álmodtam, olyan filmeket akartam alkotni, amilyeneket a megboldogult Huszárik Zoltán csinált. Az ő költői rövidfilmjeit nem lehetett semmilyen fahba besorolni. Dokumentaristának túl költői volt, filmköltészetnek viszont eléggé dokumentarista. Számomra az ő világa volt a vonzó. Nagyon szerettem még Tóth Jánost, aki egy pepecselő, meditáló ember. Ő is filmköltészetet művelt.

A Filmművészeti Főiskolára egy tüdőszanatóriumból jártam. A Szabadság hegyen laktam, egy diákszállóban, ahol a tüdejük miatt utókezelésre szorult fiatalok laktak. Négy évet töltöttem ott, mindenféle diák között, de én voltam az egyedüli filmes. Fogaskerekűvel jártunk le a városba. Nagyon szép volt. Latinovits is ott lakott valahol, a hegy alján, ott tanulta a kertben a szerepeit. Nagyon kellemes négy év volt Herskó János dokumentumfilmes osztályában. Ő az a mindenre ráérző típusú ember volt. Pontosan tudta, milyen csata folyik a filmes világban. Tudta, hogy az igazi dokumentumfilmest olyan megpróbáltatások érik, amilyeneket én két, súlyos tüdőműtéttel a hátam mögött, valószínűleg nehezen viselnék el. Herskó nem ajánlotta, hogy ezt a filmműfajt műveljem. Ő találta ki nekem a rajzfilmet. Ad hoc ötletnek tűnt, amikor azt mondta, hogy szerez nekem a Pannóniától társadalmi ösztöndíjat. Legnagyobb meglepetésemre szerzett, ugyanúgy, ahogy a diákszállást is szerezte. Neki köszönhetően aztán havi 800 Ft támogatást kaptam, ami abban az időben igen nagy pénz volt. Az akkori barátnőmmel, Csomós Marival minden este vendéglőben ettünk az ösztöndíjból. Így kezdődött nálam az animációs filmes pálya, de hadd tegyem hozzá, az amerikai animációt már a kezdet kezdetén nagyon nem szerettem.

Nekem két példaképem volt: Jan Lenica és Borowczik. Őket tartottam Kelet-Európában a legnagyobbnak, s azt mondtam magamnak, el kell érnem valamelyikük szintjét. Lenicától a Fej Ur-at legalább hússzor láttam, de szinte mindent megnéztem Borowcziktól is, aki pályája elején animációs filmet is csinált. Akkoriban ezeket a filmeket filmklubokban vetítették, s én mindig ott ültem a lengyeleknél. Nagyon oda voltam értük, csak a szerencsétlen német származásom miatt nem tudtam barátságot kötni velük. Valahányszor egy lengyel megtudta, hogy Reisenbüchler a nevem, vége szakadt a szimpátiájának.

Két bajuk volt. Vagy zsidónak néztek, s azokat többnyire nem szerették, vagy németnek, s az még rosszabb volt. Hiába őrültem meg Wajdáért, a lengyelek nem vonzódtak hozzám. A nevem utazó könyvügynököt jelent. Nagyon szeretek olvasni, úgy érzem, nem véletlenül, mert az őseim, akik Kelet-Ausztriában éltek, könyvárusok voltak. Ezeknek a Reisenbüchlereknek a fele zsidó, a fele katolikus volt. Én ez utóbbi ágból származom. Miskolcon és környékén élnek a hozzátartozóim. Ennyit a családfámról, amely egyébként elég sok bonyodalmat okozott nekem az életem során. Na már most azért beszélek erről, mert én úgy jártam, mint Franz Kafka Prágában, aki a németek közt zsidó volt, a zsidók között német. Velem kapcsolatban is kialakult egy felemás helyzet a pályámon, ami sokszor furcsa emberi hozzáállásokat eredményezett. Ez a mi kelet-európai tragédiánk, amitől ma is szenvedünk, s amiért a választásoknál is létrejött egy lehetetlen állapot. Úgy tűnik, ebből nem tudunk kimászni. Én olyan európai ember szeretnék lenni, akinek a művészete miatt kapják föl elsősorban az emberek a fejüket, és nem a neve hangzására.

1964-ben kerültem a Pannóniához, egy kedélyes, családias, olyan ne-bántsuk-egymást-gyerekek légkörbe, ahol jól megvoltunk egymással valamennyien. Minden jelentősebb alkotó körül volt egy rajongó csapat. Nagyon szerették Macskássyt, Dargayt az embereik. Jankovitsnak is megvolt a maga stábja. És keresztbe is szerették egymást. Ez az összetartozás fontos volt, mert a nagyüzemet fönntartó mosoly mögött félelem húzódott meg. Az igazgató rettegett a Filmfőigazgatóságtól, az pedig a Minisztériumtól. A Minisztérium rettegett Acél György szubjektív improvizációitól, miközben ő meg Moszkvától rettegett. Na most, mi jártuk ezt a létező nagy-nagy szocialista szemináriumot, ahol megpróbáltuk megérteni a dolgokat, és alkalmazkodni ehhez. Így alakult ki egy sajátos légkör a Pannóniában, amelynek részeként rítus volt a büfé-élet. Délben jó néhány embert etettek az üzemi konyhán. Fél egykor mindenki levonult az étkezdébe. Szóval ott együtt élt ez a csapat vagy társaság a mosolygós nagyüzemi létben, s tulajdonképpen én is együtt éltem velük, csak kívülről. Felsőgödön laktam, s megadatott, hogy csak ritkán járjak be. Persze azért így is voltak olyan személyek, akikhez közelebb kerültem.

Először is Macskássy Gyula, akit nagyon tiszteltem. Továbbá a nyugtalan Réber László, aki olyan vendégmunkásféleként dolgozott a Pannóniában és nagyon kritikus ember volt. Szeretett a dolgok közepébe nyúlni. Azt várta a korosztályabeliektől, hogy soha ne álljanak le. Váltsák meg a világot azzal, amit csinálnak. Tőlem is mindig megkérdezte, hogy állok a terveimmel, a munkámmal. Ez foglalkoztatta és a világ lényeges dolgai. Zseniális meglátásai voltak. Szinte előre megjósolta ezt, ami mára bekövetkezett, ezt a ricsajt, zűrzavart. Nem is dolgozott olyan sokáig a Pannóniának, egyszer csak eltűnt. A fiatalon elhunyt Csermák Tibor is olyan volt, mint a Réber. Nagyon tehetséges rajzfilmes volt, sajnos korán elment a szívbetegsége miatt. Elsősorban a kompromisszumok nélküli élet és a munka érdekelte őt is. A festőművész Kovásznai is lázadó típus volt, és igazi avantgárdos a munkáiban.

Macskássyban azt szerettem és tiszteltem, hogy magával hozta a Pannóniába a harmincas évekből azt a morált vagy etikát, hogy élni kell és élni hagyni a másikat. Jó képességű embernek tartott engem, és nagy tisztelettel is kezelt. Irigységnek semmi nyoma nem volt benne. Bármilyen kérésem volt, teljesítette. Rosszul esett, hogy amikor meghalt, a szobáját pillanatok alatt felszámolták. Mintha a nagyüzemet éltető keep smiling-hangulatba nem fért volna bele a halál. Ez engem nagyon szíven ütött. Morell Mihály készített Macskássyról egy mellszobrot, ez az emlék a mai napig megvan a Pannóniában. Szemüveges mellszobor, amiről egyszer csak eltűnt a szemüveg. Ellopták, vagy nem tudom, mi történt, de én akkor ebben egy sajátos Macskássy-sorsot véltem fölfedezni.

Hát igen. Valójában olyan nagyon családiasnak, amilyen ott a hangulat volt, soha nem szerettem a Pannóniát, mivel a Filmművészeti Főiskolán más stílushoz szoktam. A filmesek ott nem iparművész-szemmel nézték a világot. Kíméletlenül rákérdeztek mindenre, kritizáltak, alaposan elverték a port egymáson. A Pannóniában ez nem így volt, s egyáltalán, kilógtam a sorból.

A kollégák csetepaté-kerülése is hiányérzetet keltett bennem. Hiányoztak a viták. Hozzáteszem, akkor még voltak művészeti tanácsok, ahol elemeztünk filmeket, de végül mindig valahogy elsimítódtak a dolgok, s ahogy az itteniek a világot nézték, az nem filmes, hanem grafikusművész szemléletmód volt.

Miután én tényleg autodidakta rajzos vagyok, meglepett, hogy mindenre azt mondták grafikus kollégáim, hogy szép. Nem tudom, hogy milyen volt az Iparművészetin a légkör, ahol az animációs képzés is folyt valamilyen formában, ezért nem is tanultam meg, s így nem is használtam soha azt a grafikus jelzőt, hogy szép. Számomra ez az egész azt is jelentette, hogy a kollégák társadalmilag nem mertek vagy nem akartak a dolgok mögé nézni azzal, hogy soha nem akarták megsérteni a másikat. Ha megnézték a rajzom, azt mondták valamelyik részletére, hogy szép. Az én szememben pedig az számított, hogy milyen üzenete van egy filmnek, hogyan van felépítve, hol mond nekem sokat, hol provokál, tanít vagy manipulál. A grafikus tekintet a formákat, a színeket nézi. Ez volt az, ami nekem mindig idegen maradt. Annyira, hogy Nancy-ban a filmfesztiválon, ahol többször is megfordultam pályafutásom alatt, már a második alkalommal nagyon ráuntam a rajzfilmekre. Mindenki formákat bogozgatott, meg mindenféle, számomra érdektelen dologgal foglalkozott. Egy másik alkalommal, egy másik fesztiválon volt egy hollywoodi szuperprodukció, s én voltam az egyedüli, aki jól nekimentem a rendezőnek. Mondtam, hogy ez az egész egy ronda, giccses marhaság. Senki nem mert az amerikaiaknak szólni. A rendező azt mondta, ne terrorizáljam a népet. De amikor elment, odajöttek hozzám a fiatal filmesek, szorongatták a kezem, és köszönték, hogy elmondtam azt, amit nekik kellett volna elmondani. Jutalmul meg is kaptam a fiatal kritikusok különdíját, persze elsősorban az Isten veled kis szigetért. Tehát a viselkedésem miatt köztem és a rajzfilmesek között volt egy láthatatlan fal, ami talán ma is létezik.

Filmet csináltam, aminek az volt a különlegessége, hogy közönséges film volt, csak én lefordítottam Huszárik és Tóth János natúrfilmjeit rajzokra, később montázsokra. Ha ezek nem animációs filmek, akár ők is csinálhatták volna. Nem volt ezekben a filmekben semmi különös.

Mint említettem, Felsőgödön laktam és csak ritkán jártam be a Pannóniába. Ott, a vidéki magányomban készítettem a filmjeimet. Persze az is hozzátartozik az egészhez, hogy furcsa történelmi korszak volt ez. A Kádár-rendszer éppen puhulóban volt, s a filmeseknek nagyobb szabadságot engedtek. Ez a hatvanas évek második felében volt. Addigra, talán Aczél Györgynek is köszönhetően, a korszak művészi szellemisége is változott. Nem vagyok Aczél-szimpatizáns, de az tény, hogy Kelet-Európában ő nagyon jól tudott az oroszokkal szemben lavírozni. Meggyőződésem, hogy Aczél felmérte, és nagyon sokáig komolyan hitt benne, hogy Kelet-Európában óriási agyak vannak, és egy szocialista szellemiségű kultúra bármikor versenyképes a nyugattal. Utólag azt mondom, mindehhez sikerült is olyan légkört teremtenie - persze udvaroltak is neki az ő újságíró emberei -, amitől kreatív dolgok születtek. Ettől aztán nálunk nem olyan volt a helyzet, mint a Husak-rezsimben 1968 után, ahol az alkotóknak kuss volt. Itthon, valószínűleg okulva az '56-os eseményekből, a párt és a kormány valamelyest lazított a gyeplőn, és a Pannónia kifogta ezt a szelet. Ma, ha visszatekintek, azt mondom, a Pannónia mint csapat, képletesen szólva, ott volt az öt világtengeren. Kijutottak filmjeink a világba, ahonnan szépen hoztunk elismeréseket. Híresek voltunk, sztárok voltunk szinte mindannyian. Hogy idehaza mi volt emögött, azt kint nem nagyon tudták. Itthon pedig mindenkiért Matolcsy György, az akkori igazgatónk tartotta a hátát a Minisztérium felé. Ő ugyanabba a szemináriumba járt, ahová mi. Mindannyian tanultuk a létező szocializmust.

Ezt akkor én is nagyon jól tudtam, de nem tehettem ellene semmit. Engem például az akkori kormányzat szintén ilyen kirakat-embernek használt. Ezt nekem Cseke László, alias Ekecs Géza mondta Oberhausenban, ahol lerohantak bennünket a Szabad Európa rádiótól. Érdeklődtek, hogy érzem magam otthon mint magányos alkotó? Azt mondtam, hogy jól. Való igaz, magányos farkasként ténykedem, de megcsinálhatom, amit akarok. Ezek a szabadeurópás rádiósok és a sajtó úgy tekintettek rám, mint egy elégedetlen, szélsőséges művészre. Cseke-Ekecs igazoltnak látta, amit Jancsóról és rólam hallott Cannes-ban, hogy Magyarországon két szélsőséges őrült van. A hosszúfilmben a Jancsó, a rövidben a Reisenbüchler. Készített is velem egy svájci stáb egy dokumentumfilmet. Arról, hogy hogyan élek és dolgozom. Kijöttek hozzám Felsőgödre, ahol rosszul lettek a naturális környezettől, a szomszédból áradó disznószagtól. Filmre vették a kerekeskutat, a keserves lakáskörülményeimet. A konyhaasztalon éppen akkor készítettem Az 1812-es év című filmemet, amely Napóleon oroszországi hadjáratáról szól. Valamivel később Lausanne-ban a filmnek óriási sikere volt, előtte pedig levetítették a rólam készült dokumentumfilmet.

Ennek nem, de annak igen, hogy Oberhausenban szóba álltunk a szabad európás Csekével. Tilos volt hazaárulókkal szóba állni. Cseke nyilván a német BM-től kapta meg a képünket és folyton körülöttünk táncolt. Próbált megkörnyékezni bennünket.

Cseke itthon mint Ekecs László szocdem volt. Tehát se nem jobboldali, se nem baloldali. Amikor Rákosiék lefejezték az összes ellenfelüket és megragadták a hatalmat, a szocdemek azt hitték, ők a kommunisták természetes szövetségesei. A fiatal Ekecs azonban az utolsó pillanatban átszökött a határon és beállt a Szabad Európa Rádióhoz. Ő csinálta a Teenager party-t. Persze volt önkritikája és humora is, mert elmesélte, hogy amíg keletre sugározza a tinédzser partit, azalatt a 16 éves lánya a baloldali nyugatnémet diákokkal együtt hajigálja a rendőrökre a kólásüvegeket.

A két világrend állt hadilábon egymással, s mindkét tábornak megvoltak a maga emberei, kirakatbábúi, akiket tologattak jobbra-balra. Én is tudtam, hogy engem tologatnak. Valahányszor kiküldtek, tudtam, hogy a saját országomat is képviselem, és pártostul, mindenestül. Persze a nyugatiak is megérték a pénzüket. Nemcsak a Szabad Európa Rádiónak, hanem a kölninek is volt egy magyar szekciója. 1969-ben, amikor A Nap és a Hold elrablásával kint voltam Oberhausenban, még az utcán is felvették a beszélgetéseinket. A film pedig, ami mind az oroszoknál, mind az USÁ-ban nagy sikert aratott, itt megbukott. Olyan nagy nemtetszést váltott ki, hogy a nézők bicikliláncokkal verték a padlót. Azért bukott a film, mert van benne egy nagy fekete sárkány. A nyugatnémet radikálisok, akik akkor éppen Mao hatása alatt álltak, a sárkányban Kína szimbólumát látták. A film elején az én sárkányom okádja a tüzet és mindent letarol, pusztít, a közönség meg tapsolt. Később a vitéz, hogy visszaszerezze a napot és a holdat az égre, legyőzi a sárkányt, és a hét fejét levágja. Ez nagy nemtetszést váltott ki. Egyébként az oberhauseni filmfesztiválok voltak a legprovokatívabbak, de a rendőrök nem jöhettek be a fesztivál helyszínére. Oberhausenban vetítették a legfurcsább avantgárd filmeket, a díjkiosztás pedig többnyire politikai alapon történt. Egyszer nekem is megmondták előre, amikor a Pánik című filmmel voltam kint, hogy nem fogok díjat kapni. Az volt az indok, hogy a magyarok az oroszokkal együtt kivonultak a nyugat-berlini fesztiválról, amikor a Szarvasvadászt vetítették az amerikaiak. Ebben a filmben az oroszok súlyos politikai célzásokat láttak magukra nézve.

Angliában pedig majdnem hasonlóképpen jártam, mint az Illés zenekar, amelyet hazatérése után hónapokra eltiltottak a szerepléstől a kint adott interjúi miatt. Engem is bevittek a BBC rádió tornyába, ahol minden emelet folyosóján fekete tányérsapkás, géppisztolyos őrök vigyázták a rendet. Én azt hittem, ez egy szabad rádió, a kísérőm is rádiós volt, bíztam benne. Amikor a magyar osztályon az interjúra sor került, volt azért annyi eszem, hogy végig angolul beszéltem, így nem tudták a szövegemet magyarul sugározni, ahogy ez szándékukban állt.

Milyen élményei voltak még?

1976-ban kiküldtek Angliába ösztöndíjjal egy hónapra, előadásokat tartani. Azért engem, mert egyrészt ismert filmek voltak mögöttem, másrészt jól beszéltem angolul, és a kollégáim rám szavaztak. Ekkor javában Felsőgödön laktam, gyerekem és feleségem volt. Egyszer csak megállt egy Volkswagen autó a házunk előtt, és kiszállt belőle egy playboy-kabátos fiatalember, aki úgy nézett ki, mint fiatal korában Hajdú János a Hétben. Besétált, körülnézett és valamilyen őrnagyként mutatkozott be. Én azt hittem, összeesem a rémülettől. Ugyan mit csinálhattam? Ő a környezet látványától furcsa arccal azt mondta, nem akar bántani. A javamat akarja, mivelhogy a Külföldi Kapcsolatok Intézete engem Angliába küld egy hónapra. Arra kér, odakint jól tartsam nyitva a szemem, nehogy provokáció áldozata legyek. Mert még az is előfordulhat, figyelmeztetett, hogy egy pisztolyt nyomnak a fejemhez, amikor a szállodai szobámban ülök, és arra kényszerítenek, hogy disszidáljak. Hát én ettől elkezdtem rosszul érezni magam, és elment a kedvem az egésztől. Aztán mégiscsak útra keltem a Holdmese című, legfrissebb tudományos-fantasztikus animációs filmemmel a hónom alatt, és megjártam Angliát. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy hosszú hajú, szakadt farmeres, klumpában járó figura voltam, s ez a hippis külső nem mindennapi hozzáállást hívott elő az emberekből. Vonatkozik mindez a magyar nagykövetségre, amelyet segítségkérés végett kerestem fel - persze eredménytelenül, figyelemre sem méltattak -, valamint a vendéglátókra is, az Angol Intézetre (British Council), ahol pont az ellenkezője történt. Az elején szigorúan és bizalmatlanul kezeltek. A vetítések és az ankétok azonban jók, sikeresek és izgalmasak voltak. Az összes előadásomon, amit megszerveztek számomra, nem csak a különböző rádiók, az egész emigráció ott volt. A filmek nagy érdeklődést keltettek, de persze támadások is értek. Az egyik ankéton egy idős úr kiabálni és mutogatni kezdett felém, hogy szovjet ügynök vagyok. Volt egy kritikus filmem, az 1970-ben készült Barbárok ideje, amiben volt Vietnam, háború, éhező emberek, fajüldözés és még sok minden. Ez váltotta ki a nemtetszést. Ez az úr a szememre hányta, hogy a film készítésekor megfeledkeztem arról, hogy az oroszok '68-ban lerohanták Csehszlovákiát. Szerencsémre egy amerikai, egy hippi külsejű fiatal a védelmébe vett. A film minden kockáját igaznak kiáltotta ki, és mintegy vádiratnak hazája, az USA ellen. Nagy üvöltözések folytak a különböző nációkat képviselők között, a magyar származású újságírónő meg rettegett, és véget akart vetni az egésznek, mielőtt az ankét átalakul kommunista propaganda estté.

Nemcsak. Különlegesnek számított minden olyan ember, aki innen, a keleti oldalról jött. Én meg a külsőm miatt is.

Nem vittem civil ruhát. Besétáltam a lyukas farmeremben. Az volt az egyenruhám. A 60-as évek generációját én nagyon megszerettem. A külsőmmel az együttérzésemet vagy inkább a velük való egyetértést, azonosulást fejeztem ki. Azt mondtam, igazuk van a hippis farmernadrágosoknak és mindazoknak, akik a kommunista és a kapitalista rendszert kritizálják vagy tagadják. Mert tényleg két tarthatatlan rendszer. Ezt most is mondom. Furcsa dolog volt nekem Angliában járkálva azon elgondolkoznom, hogy milyen is az a nagy nyugati szabadság, amivel minket otthon a Szabad Európa rádión keresztül etettek.

A szegény magyar turistának, aki háromévente kiutazott és csak a kirakatokat látta, amik elkápráztatták, fogalma sem volt arról, hogy az egész nagy kirakat mögött milyen csetepaték folynak. Sem ideje, sem lehetősége nem volt tapasztalatszerzésre. A disszidens rokonok meg sok mindent elhallgattak. Az utazásaim előtt azt hittem, nyugaton felszabadultabb a polgári világ. Tapasztalnom kellett, hogy ez nem így van. Emberileg ugyanolyan létrafokok voltak a társadalmon belül, mint itthon. És arról sem tudtunk, hogyan tiportak el tehetségeket ott is, vagy kényszerítették kommunákba azokat, akikről kiderült, hogy nem a társadalom feltétlen hívei. A kommuna a perifériát jelentette.

Amikor a hetvenes években meghívtak Genfbe dolgozni, érzékeltem és láttam a nagy társadalmi különbségeket és a kirekesztettséget is. Genfben már a reptéren igazoltattak, hogy milyen filmszemináriumra érkeztem. Aztán azt a disszidens magyar rajztanárt, bizonyos Nádasdy Horváth Lászlót is, aki meghívott a genfi Audiovizuális Központba dolgozni, berendelték kihallgatásra, hogy milyen alapon hívogat kommunista országból embereket. Sajnos még maga az animáció-szó is gyanús volt, gondot jelentett, mert nem tudták, hogy mi az. Svájcot úgy képzeltem, hogy ott nagy-nagy demokrácia van, s a különböző nációk, a francia, a német, az olasz békésen együtt élnek. Ahol dolgoztam, érzékelhettem, hogy ez mennyire nem így van. Valahányszor a német kiment a WC-re, mindenki megeresztett egy megjegyzést, mert utálták. A német is utálta a franciát, az olaszokat meg egyszerűen alacsonyabb kasztba sorolták. Az én meghívóm, a magyar disszidens rajztanár sem érezte otthon magát kint. Sohase fogadták be, pedig egy svájci ápolónőt vett feleségül, akitől aztán el is vált.

A németeknél sokszor jártam. Volt olyan évem, hogy háromszor is kimehettem az NSZK-ba. Franciaországban pedig, ahol szintén többször megfordultam, nagyon sokféle jó élményben volt részem. Szívesen voltam ott, főként Toulouse-ban. Az ottani egyetemen mindig nagy érdeklődést tapasztaltam. Egyszer, amikor a magyar animáció képviseletében voltam kint, a helyi polgármester vendégül látott, majd legnagyobb meglepetésemre, váratlanul a tv-be is bevittek, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjak. Ezt követően egy hippodronszerű kultúrcentrumban került sor a vetítésekre s az azokat követő vitákra, ahol rengetegen voltak.

Főként értelmiségiek. Újságírók, fiatal művészek, és természetesen egyetemisták, egyetemi oktatók és sok filmbarát.

Így volt. De nemcsak a filmjeink érdekelték őket, hanem az is, hogy mi van Keleten. Amikor elkezdődtek a vetítések A Nap és a Hold elrablásával, nagy bravózások voltak. Az 1812-es év című filmet pedig, ami az ő vereségük, úgy konferálták be, hogy most látni fogják azt a filmet, amely Napóleon veresége is, Reisenbüchler úr szemén keresztül. A filmet döbbent csend fogadta. A soviniszta franciák nem fütyültek ki, nagy vastapsot kaptam. Utána pedig éjjel 3-ig senki nem mozdult el. Mindenféle filmes kérdéseket tettek föl. Tarkovszkijról, Eizensteinről kérdeztek, tudták, hogy Eizenstein művészetével milyen kapcsolatban állok. Kérdeztek a magyar cenzúráról. Erre az volt a válaszom, hogy az állam adja a filmre a pénzt, de cenzúráz is. Az volt az ellenkérdésem, hogy itt nyugaton hogy van a cenzúra? Mert itt vannak a producerek meg a közönség, s ők a cenzúra.

Előzőleg a toulouse-i egyetemen tartottam néhány előadást.

Meséltem magamról. Honnan jöttem, hol tartok. Hogyan élek, hogyan csinálok filmeket. Talán az egyszerűségemben volt a titkom. Egy biztos. A külsőm miatt rögtön szót értettem a fiatalokkal. Persze néhány cikk is besegített, ami megjelent rólam a lapokban. Többek között azt is megírták, hogy szeretem az ufókat. Ez alapozhatta meg a népszerűségemet itt, mert Toulouse egy ufo-űrközpont is. Az ufót teljesen elfogadják, s komoly űrkutatásokat folytatnak. Az az álláspontjuk, hogy a Földön kívül számtalan civilizáció létezhet még.

Toulouse-ban éltem át azt a megható történetet is, hogy Rouseau úr kis magán filmmúzeumából beszállítottak az egyetemre egy ősrégi vetítőgépet, csak azért, hogy az auditóriumban le lehessen vetíteni a 35 mm-es pannóniás filmeket. Rouseau úr egyébként nemcsak vetítőgépésznek volt nagyszerű. Vadászpilóta korában kétszer is találkozott ufókkal. De a közönség is nagyon jó volt. Miközben leszedték a filmjeinket videóval a vászonról, egyfolytában mondogatták, hogy ezek a magyarok zsenik. Jankovics Marcell Sysiphusával együtt nyögtek a teremben. Teljesen átélték a filmeket. Itt találkoztam azzal az öreg franciával is, aki Magyarországon volt egy ideig hadifogoly. Megköszönte Az 1812-év című filmet és meghívott vacsorára. Ez az úr, amikor hadifogolyként Magyarországon élt, magyar nőt vett feleségül, Etelkát. Amikor bejöttek az oroszok, a KGB letartóztatta. Ráfogták, hogy francia kém. Ezek után négy évet ült a moszkvai Ljubjankában, ahol nagyon jó, segítőkész emberekkel jött össze a börtönévek alatt, és megszerette őket. Megtanult oroszul és lefordította Lermontov válogatott verseit franciára. Otthon, Franciaországban pedig a saját költségén kiadatta. Hát ezt a verseskötetet mutatta meg nekem, amikor Toulouse-ban meghívott vacsorára.

Ilyen lehetőségem sokszor lett volna, de mindig boldogan jöttem haza. Annak ellenére, hogy furcsa, skizoid helyzetben voltam, mert itthon is szenvedtem a taposástól, a nekem nem tetsző dolgoktól. A kinnmaradásra való csábításról két szélsőséges, szinte komikus eset jut eszembe. Említettem, hogy Németorszában, az akkori NSZK-ban többször megfordultam. Elsősorban Oberhausenban és Berlinben a fesztiválokon, de előadóként is többször meghívtak és mint szakadt nadrágos hippivel, a diákok mindig gyorsan összebarátkoztak velem. Egyszer odajött hozzám egy kis vörös nő, és mondta, hogy megszökött otthonról. Hívott, hogy ne menjek vissza az én országomba. Reggel ideáll a kocsijával, kapjam össze a hat filmemet és menjek vele egy stuttgarti kommunába. Kérjek politikai menedékjogot, s majd meglátom, hogy fognak ők szeretni engem. Egy másik esetem egy disszidens magyar sráccal volt, aki a nyugat-berlin-i Arzenál anarchista klubjának volt a tagja. Ő is maradásra bíztatott, miközben kemény bírálat alá vette az országomat. A szocializmussal volt baja. Azt mondta, Magyarországon mindenki csak hazudik a szocializmusról.

Persze a tanárok figyelték, hogy kikkel beszélgetek, mert ezek szélsőséges személyeknek számítottak. Én megmondtam, hogy bíztattak a disszidálásra, ők pedig értékelték az őszinteségemet. Visszatekintve az egészre, akármilyen szép helyen laktam Nyugaton, soha nem éreztem otthon magam. Nem éreztem odavalónak magam. Talán egyedül Sydney-ben, ahol egy Európa-Amerika filmes találkozó alkalmából jártam, éreztem úgy, hogy itt tudnék élni. Itthon azt mondták nekem útravalóul, hogy az ausztrálok hülyék. Hát nem ezt tapasztaltam. Teljesen "up to date" gondolkodás a művészkörökben, és angolszász kultúra. Az egész nagyon vonzó volt számomra, annak ellenére, hogy összerúgtuk a port az amerikaiakkal a filmek miatt. De hát akkor fiatal voltam és nagyon komolyan vettem magam.

Moszkvába először véletlenül jutottam ki egy kollégám helyett, aki lemondta az utat. Az oroszok azonnal nagy barátsággal fogadtak, még mielőtt a Dom Kino-ban levetítették volna A Nap és a hold elrablását, amivel kijutottam. Persze, mert orosz szakosként beszéltem a nyelvüket. Azt is tudták, hogy milyen kapcsolatban állok az orosz irodalommal, filmművészettel, főként Eizensteinnel, akinek a tehetségét igen nagyra értékelem. Amikor pedig levetítették a filmem, életem legnagyobb sikerét éltem át. Az oroszok sírtak, és odajöttek hozzám. Azt mondták, ilyen szép filmet még nem láttak. Aztán úgy szétszedték az egészet azzal, hogy vágóasztalon nézték oda-vissza, hogy a film romokban került haza.

Japánban az Ecotopiával jártam a yokohamai fesztiválon. Ez a film a robotvilág ellen hadakozik, de a japánokra az egész nem gyakorolt különösebb hatást, nem volt számukra érdekes. A robotokat ők beépítik az életükbe, a hétköznapjaikba. Természetes nekik, hogy automata minden. Ott a madárcsicsergés is automatából jön. Ők maguk is robotszerű lények. Egyentömeg. A mosolygásuk, hajlongásuk csak tovább egyeníti őket. A hosszú repülőúton egy fiatal japán nő ült mellettem, de egész idő alatt nem tudtam vele beszélgetést kezdeményezni. Azonnal a munkájába temetkezett. Az utca emberével, a kisemberekkel sikerült kapcsolatot teremtenem végül, hosszú kalandok után. Amikor kiderült, hogy magyar vagyok és nem valami amerikai drogdíler. Ezekben a kisemberekben mélységes tisztesség él. Ez volt itt a nagy élményem.

Indiában is jártam, a Bombay-i filmfesztiválon, ahová meghívtak zsűritagnak. Szürrealisztikus ott a nyomor. Véleményem szerint Indiát legjobb könyvekből, otthon, karosszékben ülve bejárni és nézni a keleti csodát. Nem is tudom, az angolok mit kerestek ott. Szomorú volt látni a viktoriánus kori villák utcasorait, ahogy fölverte őket a gaz. Ezekben a házakban nem laktak, de a járdákon rengetegen aludtak. Azt hiszem, az indiaiak semmit sem utálnak jobban, mint ezeket a házakat.

Szelektált. A záróünnepségre pedig olyan disztingvált közönség jött össze, hogy védelmi osztagot rendeltek ki. Fegyvereiket előreszegezve, géppisztolyos katonák sorfala vigyázott, nehogy merénylet történjen. Az egésznek az iróniája, hogy éppen Gémes József Koncertissimóját is levetítették, ami arról szól ugye, hogy a hangversenyt adó zenekar csupa fegyveresből áll, s amikor a karmester a kezdésre beint, fölrobban az egész zenekar.

Magyarországon nem tanítottam soha. Nem szeretek tanítani, de úgy gondolom, az oktatásnál légkört kell teremteni. Van egy keleti mondás, amely szerint az igazi mester nem beszél, hanem jelen van, és a jelenlétével erőt sugároz. Inspirálja a tanítványait. Persze egyszer-kétszer meghívtak a hallgatók, s vállaltam az opponensi feladatot. Utoljára Mató Zsolt vizsgafilmjének, a Gyerekjátéknak voltam az opponense. Eljött Zsolt, beszélgettünk, tévét néztünk. Megkérdezte, lennék-e az opponense. Elvállaltam. Hát mi történik ilyenkor? Nem írtam opponensi dolgozatot. Megnéztem a filmjét néhányszor, aztán amikor sor került rá, beszéltem róla a diákok előtt csak úgy, szabadon. Arról beszéltem, hogy milyen értékeket látok bennük: a rendezőben és a filmjében. Mató Zsolt megköszönte a beszédet és azt, hogy nem vertem el a port rajta. Mondtam neki, hogy nem lett volna miért. Nagyon tehetségesnek tartom őt. Egyébként is, a tanárnak az a feladatuk, hogy szárnyra bocsássák a fiatal tehetségeket. Zsolt azt mondta, a diákok szeretnének többször hallani, azt akarják, hogy vezessek egy filmes kört.

Hasonló módon jártam Berlinben, ott is ilyesmire akartak rávenni. Két éve volt ott egy kiállításom, nyolc filmemet vetítették a Magyar Házban, más magyar filmekkel együtt. Odajött hozzám egy brazil nő, aki a Bábelsbergi Filmakadémia docenseként mutatkozott be. Megkérdezte, nem akarok-e tanárnak odakerülni. Ez az a Filmakadémia, ahol valamikor Bódy Gábor és Tarr Béla is tanított. Ez a docens nő agitált az állásra, mert tudta, hogy a németek szeretnek. Le akart beszélni az öregségről. Azt is mondta, a diákoknak olyan tanár kell, aki az élet valamennyi szegmensét meg tudja fogni. Ezt nézte ki belőlem.

Nem mentem bele. Nem tetszett nekem Berlin. Olyan feszültségek vannak abban a városban, hogy az elképesztő. Itthon pedig éppen akkor kezdtem bele egy új filmem, A fény pillanata készítésébe. De egyébként sem lett volna kedvem az egészhez. Nyugaton ma már minden tökfilkó jár egyetemre. Ez a nyugat dekadenciája és bukása. Az ottani fiatalok negyven éves korukig ott lébecolnak az egyetemen, akár tehetségesek, akár nem. A szülők meg fizetik a tandíjat.

Ha nekem garanciám lenne arra, hogy kapok 12 olyan kvalitású hallgatót, mint itthon Mató Zsolt, akinek az opponense voltam, akkor azt mondom, hogy megkísérlek egy féléves kurzust. Több nem kellene belőle. Sajnos a szemem teljesen tönkre ment, már azt hittem, megvakulok. Bár megállt a romlása, mégis, csak kínlódás a munka ilyen rossz látással.

A fény pillanatát bemutatják a január végén kezdődő magyar filmszemlén. Ígéretes a címe. Miről szól?

A címe tényleg tetszetős, de azért nem olyan kedves kis filmecske. Nem kevesebbet, mint azt akartam benne kifejezésre juttatni, hogy a jelenlegi civilizációnknak nem sok sanszot jósolok. A sajnálatos szeptember 11-ei eseményekkel az arabok ugyanis bejelentették, hogy a történelem menete új irányt vesz. Nekem ezzel kapcsolatban az a meggyőződésem, hogy a XXI. század nem a miénk. Mármint nem az USA-é és nem Európáé. Ide már betelepedtek az ázsiaiak, s furcsa mód - bár kényszerből jöttek a nyomor elől - óriási energia van bennük, és kreativitás. No, hát A fény pillanata erről szól.

A film készítéséhez felhasználtam a XX. századi európai festészet elemeit és architektúráit. Eredeti részleteket mutatok be Stanley Kubrick Clockwork orange (Mechanikus narancs) című filmjéből. Átnéztem az eredeti fekete-fehér forgatókönyvet, mert nagyon szeretem ezt a filmet. Ugyanis minden bekövetkezett, amit Kubrick itt megjósolt, megmutatott: az összes tébolyító baromság, amit a mi hétköznapjainkban is ma mutogatnak. Például veszem ezeket a mostani tv-s kukkoldákat, ami már tényleg egy civilizáció végét jelenti.

Sokat keresgéltem, hogy filmemhez a megfelelő anyagot fölleljem. A főalak Siqueiros festményéről egy hús-vér testtel rendelkező, kőfejű ember, aki előrenyújtja a két kezét és kér... Itt felvonultatom a harmadik világ összes szerencsétlen alakját. A kőfejű ember azonban hiába kér, ezért aztán nekiront a felhőkarcolóknak. A fehér társadalom apparátusa - csupa futurisztikus figura - rátámad a kőfejű emberre és lövi...lövi, de nem tudja elpusztítani. Ez után a képsor után egy inzert olvasható egy amerikai sci-fi-ből: "és jött a sehonnan fújó szél...", s ez elfúj mindent. Minden repül a levegőbe. Miután a szél elpusztította az egész dekadens társadalmat, egy felirat olvasható: "...és ekkor a negyedik dimenzióból..." - megjelenik egy Mandala. Ettől kezdve a film képileg átmegy meseszerűségbe. (Mandala: szimbolikus jelekből álló, kör alakú diagramm, a buddhista és hinduista szertartásokban a meditációhoz használatos sematikus világábrázolás - L.E.)

A Mandala itt az élet szimbóluma, amely magába szippantja a mi agyongyötört, a sehonnan fújó széltől lesöpört Földünket, és a feltáruló meseszerűségben fölvonul az élet élhetőbb módjának a lehetősége. Ez a fény pillanata, s a film vége.

Volt egy koncepciózus életművem, aminek minden darabját tudatosan megterveztem, s megcsináltam. A fény pillanata ennek a koncepció-sorozatnak a legutolsó darabja. Ez az a pont, amikor nekem vissza kell vonulnom. Tehát nemcsak a látásom miatt. Ez után a film után már nem akarok bármit is mondani.

Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert ahogy az ember lelkileg-szellemileg alakul, a filmjeire is másként néz. Azt biztosan mondhatom, minden filmemet szenvedéllyel és elkötelezettséggel csináltam, soha nem kötöttem kompromisszumot. Talán ez az, ami éltetett. Nem megrendelésre dolgoztam. Többnyire olvasmányélményeim inspiráltak az alkotói munkára. Hogy csak néhányat kiragadjak: A Nap és a Hold elrablását Juhász Ferenc verses meséje, Az 1812-es évet Tolsztoj Háború és békéje, a Holdmesét utopisztikus olvasmányaim, a Pánikot Capek-mű, a Harc a szalamandrákkal, a Békéltető expedíciót Verne-könyv, az Isten veled kis szigetet Raszputyin írása, a Búcsú Matyorától ihlette, és hát a zenék, meg egyéb képzőművészeti alkotások ösztönöztek.

Tagadhatatlan, azt a felszabadultságot és örömet, amit A Nap és a Hold elrablásának készítésekor éreztem, soha többé nem éreztem, egyetlen filmemnél sem. Később belecsusszantam az úgynevezett filmgyártásba. A Nap és a Hold elrablása úgy született meg, hogy egy film készítésére kaptam lehetőséget még kezdő koromban, meghatározott zenei eszközök és egyebek felhasználásával. Én nem a fölajánlott dolgokat vettem igénybe, hanem Carl Orff zenéjét, és aztán Juhász Ferenc címadó verses meséjére Felsőgödön a konyhaasztalon elkészítettem a filmet. Először ekkor éltem át igazán az életemben a kreativitás nagy pillanatait. De azért is szeretem ezt a filmet, mert érzelmileg olyan családi alkotás. Akkor született a fiam, és a feleségem is besegített két gyerekpesztrálás között. Zsírceruzával satírozta a gonosz fekete sárkányt. Juhász Ferenc meg is jegyezte, hogy ez a film sikeres lesz, mert az elsőszülött fiú a néphit szerint szerencsét szokott hozni a családnak. Így is lett. Ez a munkám alapozta meg a hírnevem. Mintegy kész filmesként pottyantam a Pannónia ölébe. Persze nem azonnal, ahogy elkészült. Az is kellett hozzá, hogy először az oroszok és az amerikaiak fölfedezzék és szeressék. Attól kezdve A Nap és a Hold elrablása két és fél éven keresztül a Filmfőigazgatóság műsorán volt, ha külföldre kellett animációs filmet küldeni.

Egy portré századunkból (1965)
A Nap és a Hold elrablása (1968)
Amikor én még kissrác voltam (1969)
Barbárok ideje (1970)
Az 1812-es év (1972)
Holdmese (1975)
Pánik (1979)
Gépmadáravatás 2895-ben New York City-ben .... (1981)
Békéltető expedíció a Mars bolygóra (1983)
Isten veled, kis sziget! (1987)
Allegro vivace (1989)
Zöld intelmek minden napra (1993)
Ecotopia (1995)
Boldog világvége (1999)
A fény pillanata (2002)

állami kitüntetései:
Balázs Béla-díj (1975)
Érdemes Művész (1983)
Kiváló művész (1990)
Kossuth-díj (1993)

egyéb díja:
Verne Gyula-díj (1984) - Orosz István alapította