Boronyák Rita A történetek maradandóak
Almási Tamás Az út vége, Szalay Péter, Schilling Sára és Juhász Zsolt Csúnya betegség című filmjeikről beszélgetnek

Juhász Zsolt- Schilling Sára-Szalay Péter: Csúnya betegség
Juhász Zsolt-
Schilling Sára-
Szalay Péter:
Csúnya betegség
43 Kbyte

2003. november 27-30. között az Örökmozgóban Visegrádi Dokumentumfilmek Fesztiválját rendeztünk. A magyar filmek közül Almási Tamás: Az út vége és Szalay Péter-Schilling Sára-Juhász Zsolt: Csúnya betegség című filmjét mutattuk be. A vetítés után a két film alkotóit kérdezte a fesztivál szervezője, Boronyák Rita.

Hogyan ismerkedtetek meg a szereplőitekkel?

Schilling Sára: Dani Szabolcsot, a legfiatalabb szereplőnket én ismertem. Ő mutatta be nekünk Vass Andrást, s nem telt bele sok idő, tudtuk, hogy lehengerlő személyére szükségünk lesz. Pali bácsit sokkal bájosabb helyzetben ismertük meg: egyszerűen bebiciklizett a képbe, amikor Vass Andrással beszélgettünk.

Szalay Péter: Egy másik film apropóján jutottunk el az istván-telki állomásra. Éreztük, hogy itt másfajta hangulat, lehetőség is van. Szabolcs bevitt minket a lényeges helyekre, ott kezdtünk el Andrással beszélgetni. Ennek egy része benne is van a filmben: trónol a mozdonyon, jogar-szerűen fogja az ütköző kiálló valamijét, és kiköszön, hogy ő a vonat királya...Sára eközben Pali bácsival beszélgetett, és arra jutott, hogy istenien néz ki, és a "belső tartalma" sem akármilyen. Azért mentünk el a hármas portré irányába, mert mindhárom szereplőnk nagyon jól működött ösztönösen is.

Almási Tamás: Kriza Bori "tettestársam", szociológus jó barátom a kezdetekben segített engem ebben a filmben. Meg akartuk valahogyan fogalmazni az ország kettészakadását, mindazt, ami ezzel jár. Ritkán kerestünk a gombhoz kabátot: én mindig történetet keresek, mert azt gondolom, a történetek maradandóak. Nagyon nehéz volt ehhez a témához történetet találni, két-három évig rágódtunk rajta. Már nem tudom, melyikünk mondta, hogy a komp-ország metaforára kéne építeni. Az világos volt számunkra, hogy a tőke oda megy, ahol már eleve van, ahol jobb az infrastruktúra, képzettebb a munkaerő, s ezért ott jobb lesz az élet is. A kérdés az volt, az emberek is alkalmasabbak-e ott a jobb életre, mint az elmaradott térségekben, vagy ez csupán külső meghatározottság. Magyarul: mennyire tehet valaki saját sorsának alakulásáról, mennyi ebből a kulturális, szocializációs, vagy éppen genetikai komponens. Sok történetet gondoltunk végig, például azt, hogy a család egyik fele az elmaradottabb régióban, a másik a fejlettebben, aztán ikrekkel, de ezek sem tudományosan, sem művészileg nem bizonyultak igaznak. Olyan városokat kerestünk, amelyek az elmaradottabb térségből nagyobb mennyiségben vonzanak munkaerőt: Székesfehérvár, Tatabánya, Győr. Székesfehérváron beszélgetéseket szerveztünk, s a több száz ember között valahol a háttérben ült Ilona, a későbbi főszereplőnk.

Ez afféle casting volt?

Almási Tamás: Talán furcsának tűnhet, de én bizonyos szempontból ugyanúgy készítek dokumentumfilmet, mint játékfilmet. A "casting" résztvevői között volt négyes, háromnegyedes, négyötödös osztályzatú, de egyik sem volt az igazi. És akkor Ilona átment a színen, és kész. Volt is egy irtó kellemetlen helyzetem, egy riporter ugyanezt a kérdést tette föl, és én azt válaszoltam: nem volt kérdés, ki lesz a főszereplő, ahogy megláttam, azonnal beleszerettem Ilonába, tehát a dolog rögtön eldőlt. Ott ült a férje, aki félreértette - egyébként civileknek valóban félreérthető - szavaimat. Több óráig komolyan neheztelt rám. El kellett neki mondanom, hogy én nem úgy szerettem bele, hanem... A történet másik házaspárjával a Magdi-Miki párossal szerencsénk volt. Ők Ilonáék barátai voltak. Előbb kerestünk másokat, de az élet egyszerűbb, jobb megoldást kínált.

Kevesen vállalják föl ennyire nyilvánvalóan, hogy a dokumentumfilm film.

Almási Tamás: Én nem gondolom, hogy ez az egyetlen út. Mi így készítünk filmet, de van, ahol ezt a módszert meg sem értik. Most Bukarestben is megkérdezték a Sejtjeink vetítése kapcsán, hogy színészek játszottak-e a filmben... Nyílván a sztori formálása, a film dramaturgiája miatt gondolták. Persze mi nem írtunk nekik szövegeket! Nem írtunk sztorit, igaz, az elmondásához használtunk filmes eszközöket. Igyekeztünk a film nyelvén mesélni.

Én úgy látom, évtizedek óta megy a harc, hogy letesszük a kamerát, vesszük, nem vágjuk, mert az a valóság.

Almási Tamás: A magam részéről az utóbbi időben a most kifejtett filmkészítést tartom fontosnak. Az emberi szál ugyanis nem avul el. Ki emlékszik arra, hogy 10-15 éve milyen volt politikai vonal, vagy éppen a formai trend!

Schilling Sára: Érdekes, a Csúnya betegség kapcsán mi is kerültünk hasonló helyzetbe. Amikor a három vasutas az asztalnál beszélget, egyértelműen Vass András viszi a témát. Mi apró fogásokkal terelgettük a beszélgetés irányát, tehát szerepünk volt abban, hogyan folyjon le a beszélgetés, de a szövegüket az adott szituáció szülte.

Szalay Péter: A helyzetbe hozásuk akkor működött, amikor már valamelyest ismertük őket. Megmondom őszintén, hogy Pali bácsinál a konyhai jelenet, amikor kávét főz, s elmondja 1956 utáni börtönemlékeit, pókerjátszma volt. Nem tudtam, csak éreztem, milyen a konyhája, mert még sose jártunk ott. Érződött az öreges bútorokból, hogy jó lesz a konyha is. A konyhában a távol lévő feleség hiánya ébresztett rá, hogy a filmünkben egyáltalán nem jelenik meg nő (meg is kaptuk kritikaként), de úgy döntöttünk, hogy ennek a filmnek ilyennek kell lennie.

Schilling Sára: Megtehettük volna, hogy megkeressük a szereplőkhöz tartozó nőket - András esetében ott is volt: a mozdony -, de szándékosan nem mentünk utána, hogy kíváncsiságot ébresszünk a nézőben.

A Csúnya betegségben nem volt riporter. A vágástechnikájára is azt tartom jellemzőnek, mintha a film magától fejlődne.

Juhász Zsolt: Az operatőr Péter volt. Mi ketten kérdeztünk Sárával, ezért nem beszélnek egy irányba a szereplők, mert így váltogattuk a nézési irányokat.

De nem látszotok. Szándékosan?

Szalay Péter: Addigra már eléggé éreztük egymást. Mindig volt egy irány, amerre beszéltek, de ha jól vágtuk, akkor kialakult egyfajta társaság-érzés, így a gyors átállásokkal variáltuk a teret.

Tamás, nálad néha lehet hallani egy női hangot, egyszer a tiédet is.

Almási Tamás: Azt mondom, amit Péterék kis túlzással: a jó riporter megöli a filmet. A jó riporter akkor jó, ha valóban riportot készít. Olyankor a jelenléte ugyanolyan fontos, mint a riportalanyé. A dokumentumfilm nem riportfilm - ott nem fontos a riporter, vagy nem úgy fontos. Nehéz ezt megértetni.

Ezt fontos különbségnek érzem a televíziós riport és a dokumentumfilm között.

Almási Tamás: Igen, igen. Plusz a riporter megpróbálja az adott pillanatból a maximumot kihozni: elindul valahonnan, van egy közép- és egy végpontja a beszélgetésnek. A dokumentumfilm arányai nem ugyanazok. Egy film ugyanis sok epizódból tevődik össze. Más a drámai íve. A kérdéseket is csak akkor hagyom meg a kész anyagban, ha a szituáció másképp nem érthető. A témaválasztáshoz még: meséltem, hogy a témához kerestem történetet. Most már kellő távolságba kerültem a filmtől, és azt látom, hogy szerencsére nem "csak" a témáról szól, hanem az "útról", ahogy a címe is mutatja. Elárulok egy titkot: a munka során Útközben volt a címe. A keverés előtti napon láttam egy filmográfiában, hogy a 70-as évek végén Mészáros Márta készített egy játékfilmet ezzel a címmel.

Pozitívabb kicsengésű filmet szerettél volna csinálni?

Almási Tamás: Én azt gondolom "útközben" és nem "az út végén vannak", de nem tudtunk jobb címet találni. Általánosabb dologra gondoltam, arra, hogy mindannyian útközben vagyunk. A címhez egy történet: A Tehetetlenül című filmemmel voltam kint Franciaországban, amit úgy fordítottak le: Sans espoir, s ez egy Jancsó-film, a Szegénylegények francia címével azonos. Na, és többen odajöttek hozzám alias Jancsó Miklóshoz, akik személyesen nem ismerték őt. Szóval, ha nem is tilos, de nem szerencsés a címazonosság.

Én úgy látom, a filmedben ábrázolt útnak vége van Ilona és Tibor visszaköltözésével. Csak egy példa a motívumok közül: a IBM-ben steril ruhában, ultramodern környezetben elektronikai cikkekkel dolgoznak, s aztán a vége felé véres köpenyben, koszlott gumicsizmában, mocskos helyiségekben libát csomagolnak. Élelmiszert, amit megeszünk...

Almási Tamás: Persze, de én alapvetően nem így látom. A székesfehérvári gyár-képekben a chaplini Modern idők is benne van. A főszereplő nem veszi észre, hogy kizsákmányolják, és boldog. De ki ne lenne boldog az ő helyében, amikor előtte répát egyelt és fóliázott, amelyek sokkal nehezebb, és sokkal-sokkal rosszabbul fizető munkák. De azt egyik szereplő sem említi, hogy a munkához le voltak bilincselve, "le voltak földelve" az elektromos szennyeződés veszélye miatt, ami azt jelentette, hogy nem állhattak föl akármikor. De nem lehet neki megmondani, hogy figyelj, neked most nem jó, téged kizsákmányolnak, rabszolgának néznek, mert őneki mégis sokkal jobb, mint annak előtte. Ilonáék most egy sajtüzemben dolgoznak, ami az EU-csatlakozás miatt be fog zárni, és megint elvesztik a munkájukat. Persze, jobb is, hogy bezár, mert sem a higiéniai feltételek, sem a munkaszervezés nem felelnek meg az európai követelményeknek. Nekünk lesz jobb tőle talán.

Ezek szerint tartjátok a kapcsolatot?

Almási Tamás: 20-30 évre visszamenőleg tartom a szereplőimmel a kapcsolatot. Persze nem mindenkivel. De ezzel, gondolom, ti is így vagytok.

Szalay Péter: Igen. A legnagyobb élmény az volt, amikor a három hősünk megnézte a kész filmet.

Schilling Sára: Én meg voltam róla győződve, hogy azt fogják nézni: úristen, hogy megy ott az a csatlórúd, és egyéb műszaki szabálytalanságokat fognak figyelni. Megnézték, s mind a hárman olyan filmelemzést vágtak le nekünk, hogy csak lestünk. Nagyon jó meglátásaik voltak, azonnal dokumentumfilmként tudták értékelni. El tudtak vonatkoztatni attól, hogy ők a szereplők. Pali bácsit sem érdekelte, hogy hogyan néz ki, hogy az egyik képsorban csúnya a foga. Rögtön tudta, hogy ez egy film, és abban neki milyen szerepe van.

Almási Tamás: Sára, megvan: vasutasokat kell a filmesztétika szakra fölvenni. Nekem ellenkező a tapasztalatom. A bemutatással soha nem volt problémám, de az én meglátásom az volt, hogy a szereplők csak hónapok elteltével tudják önmagukat reálisan látni, megítélni.

Szalay Péter: Nekünk ezek szerint szerencsénk lehetett, mert kimaradt egy-két hónap.

Schilling Sára: Szerintem lényegtelen, hogy hónapokkal később látták csak. Ők tényleg azonnal elfogadták önmagukat a képen. Szabolcs mondta csak, hogy a végén a dadogását, amit feliratoztunk, azt kivághattuk volna, de tulajdonképpen azt is elfogadta.

Szalay Péter: A közös filmnézés után olyan érzésem volt, hogy megy tovább a film. Képzeljétek el, András elmesélte, hogy azért fogyott le vagy 30, harminc! kilót, hogy valami kazánlyukon beférjen! Meg kellett ott igazítani valami szelepet, és senki nem akart bemászni...

Juhász Zsolt: Megkérdeztük, hogy fogyott le. Egyszerűen azt mondta: nem ettem....

Almási Tamás: A mi főhősünkre, Ilonára is nagyon jellemző volt az, ahogyan a filmszemlén a film bemutatóján viselkedett. Neki nagy esemény hogy Cserkeszőlőről érkezve az elegáns Mammut üzletházba, annak egyik mozijába szerepelt. Számára különösen az volt élmény, hogy Dés Laci, a film zeneszerzője ott volt. A vetítés után beült a stáb a szereplőkkel egy presszóba, 8-10-en lehettünk. Ilona az elején, zavarában nem tudott megszólalni, hogy egy filmben volt ekkora művésszel, mint Dés... A Laci ott nyugtatgatta, próbálta oldani a gátlását. Aztán eltelt 20 perc, és az Ilona elkezdte átvenni az irányítást, tele lett vele a terem. Ez amúgy teljesen rendben volt, mindenki a saját karakterét hozta.

Schilling Sára: Pali bácsi a filmszemle-bemutatón...

Szalay Péter: Tanítani lehetne a beszédét. A beszédének íve volt, amelyben a filmcímet: Csúnya betegség, a saját életére vonatkoztatva megmagyarázta. Mi csak néztünk, hogy akkor megvolt, amiről beszélni kellett.

Juhász Zsolt: A különböző beszélgetésekre elhívjuk a szereplőinket, és mind a hárman el is szoktak jönni. Azt tapasztaltuk, hogy szívesen jönnek, hiszen sajátjuknak is érzik a filmet.

Schilling Sára: A Mammut-beli szemlés bemutatónak még egy nagyon érdekes mozzanata volt. A Mammut gyakorlatilag azon a helyen van, ahol annak idején Pali bácsi börtönben ült. 50 évvel később pont ugyanazon a helyen megtapsolták.

Engem mindig nagyon érdekel, hogyan aránylik a leforgatott anyag mennyisége a kész film hosszához.

Almási Tamás: Én nem vagyok mérvadó. Nálunk mindig nagyon sok anyag forog, de nem szeretném, ha elterjedne rólam, még azt hinnék, valamelyik nyersanyaggyártó cég ügynöke vagyok. Most, hogy már könnyű videokamerával dolgozunk, ez nem okoz komoly problémát. Játékfilmnél annak idején ötszörös-hatszoros szorzó volt a megszokott a túlforgatásra, dokumentumfilmnél tízszeres. Nálam van úgy, hogy huszonötszörösre jön ki. Ezzel együtt azt mondom: az ember a saját kárára vesz föl túl sok anyagot, mert utána azt a fölvett anyagot meg is kell "szervezni". Újra és újra végignézni, kibányászni... ahogy Makk mondta: "Apukám, ebben benne van az arany, csak bányászd ki belőle!". 150 órából...

Szalay Péter: A mi filmünk rendhagyó, mivel mi nem folyamatkövető, hanem állapotleíró filmet készítettünk. Összességében 5 napig forgattuk. Ehhez képest viszonylag sok volt a nyersanyag, de ahhoz viszonyítva, hogy mennyiből szoktunk filmet csinálni, tulajdonképpen kevés, talán 10 óra anyagból készült.

Schilling Sára: Így is rendesen voltak olyan részek, amiket fájó szívvel hagytunk ki. Azt hiszem, ezek a legszörnyűbb pillanatok, amikor az ember legszívesebben a háromszorosát tenné bele a filmbe, mint amennyit elbír. Meg kell tartóztatnunk magunkat, nincs más választásunk. Nem mehet a dramaturgia rovására az, hogy a rendezőnek valami a közel áll a szívéhez.

Almási Tamás: Nem ez a legfájóbb. A legfájóbb az, amikor mondjuk 5 év múlva megnézed a filmet. "A rendszerváltás dokumentumfilmjei" című rendezvény keretén belül megnéztem azt a munkámat, amit én a legjobban szeretek, a Meddő címűt. Az Arte sok pénzért meg akarta venni annak idején (végül nem ők vették meg), s azt mondták: minimum 5, de inkább 8 percet ki kéne venni a 73 percből. Nagyon őszintén megírtam Thierry Garellnek, hogy mutassák meg, melyik az az 5 perc, és én kiveszem, amennyiben egyetértek velük. Nem válaszoltak, nyilván munkájuk lett volna vele. Most, 7 évvel később kapásból minden további nélkül ki tudtam volna venni 10 percet. Az a legfájdalmasabb: utólag szembesülni egykori hibáiddal. Nézni a felesleges, hosszú beállításokat. Amikor az ember csinálja, minden snittről úgy gondolja, hogy azzal váltja meg a világot, hogy anélkül nem is érthető...

Hogy tudtál a gyerekekkel dolgozni? Talán velük a legnehezebb.

Almási Tamás: Gyerekekkel nem különösebben nehéz dolgozni, sőt! Ha van igazi szituáció, nincs probléma. Akkor van baj, amikor a helyzet művi, és a gyerekek nem érzik benne otthon magukat, mert rajtuk nagyon meglátszik. Az egyszerűbb emberekkel és a gyerekekkel általában könnyű forgatni. Én azt vettem észre, minél tanultabb valaki, annál nehezebb dolgozni vele. Ez olyan, mint a pszichológusnál: a páciens ellenáll belülről, mert tudja, miről van szó, és vagy megpróbál annak megfelelni, vagy letiltani az egészet, még akkor is, ha tudatos szinten vállalja. Készítettem egy filmet, amit talán jövőre mutatunk be, Alagsor a címe, eddig csak a filmszemlén volt látható. 13-14 éves srácokról szól, akik lakótelepen élnek, és levonultak a pincébe a világ elől. Nem akarom magyarázgatni, ebben nyilván a szeretetlenség, a rossz szocializáció, sok minden benne van. Kifestették narancssárgára a pincét, és ott töltötték az idejüket. Unatkoztak. Szép lassan elkezdtek iszogatni, bulizgatni, a lányokat akkor még éppen nem erőszakolták meg, de majdnem. Amikor elkezdtem forgatni ezt a történetet, rájöttem, hogy minden rutinom kevés ahhoz, hogy a közöttünk levő falat áttörjem. Hiába voltam jóban, tegeződtem az egyik sráccal, totál más világban mozgunk. Megkértem az egyik barátomat, aki jóval közelebb állt hozzájuk, 26-27 éves volt, hogy ő legyen a beszélgetőtárs. A film egy részében így is történt. Mégsem voltam elégedett, azt éreztem, hogy ez még mindig nem az, amit szeretnék. Még mindig ott a fal közöttünk. Akkor jutott eszembe: mi lenne, ha a kezükbe adnánk a kamerát. Béreltem egy HI-8-at és levittem az alagsorba. Hozzáteszem, hogy néhány óra alatt megtanulták azt, amit mi a Színház- és Filmművészeti Egyetemen hónapokig tanítunk. A főszereplő srác rettentő kreatív volt. Magától bevilágította a pincét, elkezdte pörgetni a kamerát, furcsa, de jellemző gépállásokat talált. Ezeken a felvételeken nem is voltam jelen. Kicsit izgultam, hogy a kamerát el ne adják, el ne igyák, össze ne törjék. Megérte, hihetetlen jó anyagot vettek föl, egy csomó részt nem is tettem be a filmbe, mert úgy gondoltam, hogy ártana nekik. Amikor a film elkészült, bár nagyon szerettem, úgy döntöttem, hogy nem mutatatjuk be. Talán ez az első alkalom, hogy egy rendező maga teszi dobozba a filmjét. Még egy évig biztosan ott is marad, annak ellenére, hogy megvan a hozzájárulás a fiúktól és a szülőktől is, sőt még fizettünk is nekik. Azt gondoltam, ők nem tudják megítélni a film hatását, s itt elsősorban a saját életükre gyakorolt hatásra gondolok. De ez már messzebbre vezet, a filmkészítés etikáját érinti. Nem tudom, hogy igazam van-e, én így gondolom. Jövőre mindannyian nagykorúak lesznek, és újabb anyagok hozzáforgatásával talán elkészül a bemutatható verzió.

Most a visegrádi országok dokumentumfilmfesztiválja keretében láthattuk magyar részről a ti filmjeiteket. Mit a tapasztaltok, érdeklődnek a filmjeitek iránt a környező országokban?

Juhász Zsolt: Számos más meghívás mellett Berlinben is szerepelt a filmünk egy fesztiválon, s nem sokkal utána Krakkóban is. Szembetűnő volt, hogy Nyugat-Európában mennyire nem találta meg a közönségét. Nem értették az egészet, vagy nem úgy értették. Ezzel szemben Krakkóban, s így a visegrádi országokban közelebb áll a lelkekhez. A közös gyökerek miatt ez talán érthető is.

Schilling Sára: Én a külföldi vetítések előtt úgy gondoltam, hogy na, erre majd lecsapnak Nyugaton, mert van benne jó adag Kelet-Európa, 50-es évek, de nem. Ott valahogy nem értik meg ezt a közép-európai hangulatot. A krakkói fesztiválon viszont óriási sikere volt. Van a filmben egy kicsit csehes humor is, és működik az a megközelítés, ami a közép-európai közönségnél nagyon bejön. A berlini vetítésünk után, ahol Európa minden tájáról és Amerikából is voltak érdeklődők, én azt mondtam egy beszélgetésen, hogy én kicsit hrabalosnak érzem a figurákat, hogy a hangulat egy kicsit menzeles - és nem ismerték őket. Pedig filmesek voltak! Furcsa volt. Közép-Kelet-Európában sok szeretettel és örömmel fogadják.

Almási Tamás: Néhány hete készült el az angol feliratos verzió, most megy ki az első fesztiválra. A kultúrák közötti különbség, a történelmi eltérések, a másfajta szocializáció mind együtt határozza meg filmjeink befogadását. Én azt látom, hogy külföldön, főként a tengerentúlon, nagyrészt mást értenek dokumentumfilmen. Ott általában sokkal szélesebb körű a filmeknek az a fajtája, amit dokumentumfilmnek tartanak. Magyarországon a legtöbben nem tekintik dokumentumfilmnek például az ismeretterjesztő filmeket. Én is azt gondolom, hogy azok olyan közönségnek szóló tudományos munkák, amelyek elkészítéséhez, bemutatásához, a film eszközeit alkalmazzák. A filmhez mint esztétikumhoz semmi köze például Hitler életének vagy a hangyák párzási szokásainak. A témától persze még lehetne, de a feldolgozási módját tekintve csak technikailag filmes, a film eszköztárából használ elemeket, de nem a film nyelvét beszéli. A hangalámondás ellen gyerekkorom óta élénken tiltakozom. Mifelénk - Magyarországon - az mindig propaganda ízű volt. Egyébként megértem a nyugatiakat, mert az idő nagyon nagy pénz, és sokat spórolnak, nem is szólva, hogy egyszerűbb, ha megírok egy jó szöveget, fölveszek egy jó operatőrt, az archívumból összeszedek hatásos képeket és kész. Egyébként tehetségesen dolgoznak. Ahhoz szoktatták a nézőt, hogy ha van 10 fölösleges másodperc, akkor átkapcsol vagy kimegy. Csak azt nem értem, hogy tudnak megnézni egy Kiarostami-, vagy egy Vong Kar-Vaj-filmet. Persze, feltehetően más a közönség.

 

Az út vége

r, o: Almási Tamás, rip: Mohácsi Szilvia, dr: Radnai Annamária, v: Kékesi Attila, z: Dés László,
Filmdimenzió, 2002, video, szí, 59 perc

Ilona és Tibor, illetve Magdi és Miki fiatalok, két-két gyerekük van. Mindannyian a Szolnok melletti Cserkeszőlőn laknak, nehéz alkalmi munkákkal keresnek nagyon kicsi pénzeket. Ilona és Tibor merészet gondolnak: eladják a házukat, a gyerekeket a nagymamára hagyják és Székesfehérvárra költöznek, az IBM-nél vállalnak munkát. Hajtós, de szép és tiszta munkahelyen vannak, jól keresnek, a vállalat fizeti az albérletüket is, a gyerekek is odaköltöznek. Ám aztán mégsem sikerül Fehérváron megkapaszkodniuk. Visszamennek, hitelt vesznek föl, házat vásárolnak Kunszentmártonban. Nem rossz: központi fűtés, hideg-meleg víz, munkahelyük is van. Elég volt, sok is volt ez az egy év, ez az út vége, mondják. Magdi állásba ment, Miki nem, továbbra is alkalmi munkákból él és barkácsolgat, tulajdonképpen ugyanúgy élnek, mint azelőtt. A film forgatása után 10 hónappal az IBM székesfehérvári gyára bezárt, a cég kivonult Magyarországról. 3700 ember munkahelye szűnt meg.

 

"Csúnya betegség"

r: Juhász Zsolt, Schilling Sára, Szalay Péter, o: Szalay Péter, v: Juhász Zsolt, Schilling Sára, Szalay Péter, gy: Dóka László, p: Török Gábor, Fényes András, z: Koós János, Toldy Mária, Vámosi János, Németh Lehel, sz: Békés Pál, Dani Szabolcs, Vass András
DA-DA film, 2002, video, szí, 26 perc

Három jóbarát, egy idős, egy középkorú és egy fiatal férfi azonos szenvedélyben osztozik: a vasút megszállottai. Mozdonyvezetők. Az idős férfi röpcédulákat osztogatott az 1956-os forradalom bukása után, a 7 év börtönt csak úgy élte túl, hogy kiiktatta a fejéből a vasutat. Hobbiból vasútmodelleket készít. A középkorú elérte élete célját, bármennyit gúnyolták is: 10 év munkájával hobbiból összerakott egy működő Truman 411-es mozdonyt. A fiatal fiú az első és egyetlen közülük, aki olyan barátnőt talált magának, akinél az első a vasút, csak utána következik ő.

Alagsor

r: Almási Tamás, o: Rácz Albert, Almási Tamás, v: Almási Tamás, f: Török Monika, Almási Tamás, dr: Radnai Annamária, rip: Bíró László, z: Kex együttes
sz: Laci, Imi, Krisztián
Filmdimenzió Kft
2001, video, szí, 50 perc

Laci, Imi és Krisztián egy pincében saját teret hoznak létre maguknak, ahol buliznak, zenélnek, isznak, beszélgetnek, vagy csak egyszerűen vannak. A haverság vékony szála köti össze őket. Naivitásukban, sérültségükben egyszerre szánnivalók és félelmetesek ezek a magányos "fiatal farkasok".

 

Almási Tamás: Az út vége
Almási Tamás:
Az út vége
43 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső