Lakatos Róbertet a Csendország óta ismerik a dokumentumfilm kedvelők. A film számos díjat hozott alkotójának, januárban pedig a magyar filmkritikusok döntöttek úgy, hogy neki ítélik a legjobb fiatal magyar dokumentumfilmesnek járó díjat.

1968-ban születtem Kolozsváron, itt is gyerekeskedtem. Filmmel kapcsolatos meghatározó élményeim nem voltak. Ha jól emlékszem, eléggé idétlen gyerek voltam, vagy legalábbis annak éreztem magam a környezetemhez képest. Talán ennek hatására alakult ki bennem olyasféle ambíció, ami arra ösztökélt, hogy mindenképpen a figyelem középpontjába akarjak kerülni. Művészetre való nevelést nem kaptam sem a családban, sem az iskolában. Ennek ellenére kamasz koromban egyre erősödött bennem az a vágy, hogy valamilyen művészettel foglalkozzam, mégpedig alkotóként. Azt is éreztem, hogy késő lenne most elkezdeni zenélni vagy festeni, nem is éreztem magam tehetségesnek. Ekkor kezdtem el álmodozni a fotózásról. A szüleim műszaki pálya felé irányítottak. Már negyedéves voltam a Kolozsvári Műszaki Egyetem elektronika és híradástechnika szakán, amikor ösztöndíjjal Lengyelországba, Łódzba mehettem. Az ösztöndíj szociológiára szólt. Reméltem, hogy a nyelvtanulási év alatt lehet majd szakot változtatni, így a szociológiára szóló ösztöndíjamat hamar beváltottam egy filmesztétikára szóló ösztöndíjra – ugyanis a filmművészeti főiskolát külön kellett volna fizetni (számomra rengeteg pénzbe, évi 7000 USD-ba került). Oda felvételiznem is kellett volna, én pedig egyáltalán nem voltam felkészülve egy ilyen felvételire. Vásároltam egy fényképezőgépet, elkezdtem intenzíven fotózni, emellett bejártam a főiskolai operatőri konzultációkra. Rendezésről akkor még álmodni sem mertem. Dr. Kovács István, az akkori magyar kultúrattasé látta törekvéseimet, s miután észrevette, hogy finoman fogalmazott lebeszélései ellenére én tovább álmodozom, megígérte, hogy megpróbálja előkeríteni a tandíjat. Közben én elvégeztem egy év filmesztétikát, majd felvettek a filmművészeti főiskola operatőri szakára, majd dr. Kovács István közvetítésével a dr. Entz Géza elnökletével működő budapesti Pro Professione alapítvány felvállalta a tandíjam és az ösztöndíjam folyósítását.

Számomra a film belső világának hitelessége a legfontosabb. Erre van egy megfelelő lengyel szó, a "wiarygodny". A "wiara" hitet jelent, a "godny" pedig méltót – ennek értelmében az a látványvilág áll közel hozzám, amely "méltó arra, hogy higgyem". Ez nem feltétlenül realista megközelítést jelent.

Nem a külső valóság utánzását, hiszen vannak olyan belső valóságok, amelyeket elvonatkoztatások segítségével lehet igazán ábrázolni. Hajlamos vagyok szeretni az elvonatkoztatott látványvilágokat (Szergej Paradzsanov, David Lynch, Emir Kusturica stb). Az utóbbi munkáim alapján (Nyáron piros, télen kék, Csendország) azt gondolhatják, hogy engem kizárólag az erdélyi magyar falusi világ foglalkoztat, de számomra ez nem témát, hanem csupán környezetet jelent. Számomra a téma univerzalitása is fontos.

Főleg főiskolás munkáim voltak, amelyeket inkább gyakorlatoknak neveznék. Pontosan megfogalmazott didaktikus céljuk volt, s nyilván nagy szerepet játszottak személyes fejlődésemben, egyikre-másikra határozottan büszke is vagyok. Szerintem ezek magyarázat (vagy magyarázkodás) nélkül nem képesek önállóan megállni a helyüket, így nem érzem azt, hogy ezekkel a világ elé szeretnék állni. Elsőéves koromban operatőri vizsgafilmnek fekete-fehér kisfilmet kellett készíteni, amelyben az volt a fontos, hogy a fekete és fehér közti átmenetekben, kontrasztban stb. gondolkodjunk. Másodéven két operatőri kisfilmet is készítettünk, az egyikben az volt a cél, hogy használjuk a tüzet, vizet, légmozgást. A cél nem filozófiai gondolatok ábrázolása volt alapelemek segítségével, hanem az, hogy későbbi filmjeink atmoszférája ne a papundeklifalas tévéjátékokéhoz hasonlítson: legyen hideg vagy meleg, nedves vagy száraz – egyáltalán valamilyen legyen. A második kisfilmben a színre kellett koncentrálni, tudatosan haladni valamilyen szín felől egy másik szín felé, színek kontrasztjára építeni stb., hogy a következő munkáinkban, ha nem is használjuk kifejezőeszközként a színeket, legalább ne legyen összevisszaság. Ezek után irodalmat kellett képileg értelmezni. Negyedéven nagyjából azt csinálhattunk, amit akartunk. Ezeken a saját operatőri kisfilmeken kívül készítettünk TV gyakorlatokat is (klip, reklám, TV színház), dokumentumfilmeket (első és másodéven), fotóztunk. Ezenkívül voltak, akiket felkértek a rendező szakosok, s ők fényképezhették a rendező szakosok kisjátékfilmjeit, dokumentumfilmjeit, meg az animáció szakosok munkáit.

Valahol, valamikor olvastam egy interjút Durst Györggyel arról, hogy a Duna Műhely célkitűzései között a határon túli magyar filmalkotók támogatása is szerepel. Negyedéves koromban felkerestem Durst Gyurit, aki azt mondta, hogy ő csak úgy hajlandó pénzt adni a vizsgafilmemhez, ha először megmérettetik a filmtervem. Ez azt jelentette, hogy kiírt egy Duna Műhely pályázatot határon túli magyar filmesek számára, és a pályázók közül választott ki hat embert. Őket meghívta egy marosvásárhelyi találkozóra. Ennek a pályázatnak az eredményeként született meg Makó Andrea A Jánó testvérek című dokumentumfilmje, illetve az én Nyáron piros, télen kék című kisjátékfilmem. Ez utóbbit az Inforg Stúdióban vágtuk, s ennek kapcsán ismertem meg dr. Muhi Andrást, az Inforg Stúdió producerét. A következő két filmtervemet már mindkét producernek elküldtem. Ezek közül az egyik a Csendország volt.

Milyen lehetőségekhez juttat(ott) a Csendország sikere?

A Dialektus Fesztivál fődíja egy időre megoldotta a megélhetési gondjaimat (ennek már jó ideje sajnos vége). A Mediawave fesztiválon kapott díj, amelyet a budapesti Kodak ajánlott fel filmes nyersanyag formájában, elegendő nyersanyagot biztosít egy kisjátékfilm forgatásához. A "Menekülés a rövidfilmbe" fesztiválon kapott Aranybanán nagyon szimpatikus kisplasztika és kedves emlék. A Marosvásárhelyi Alter-Native fesztiválon nyert díj, amelyet a Duna Műhely ajánlott fel, gyártási hozzájárulást jelent egy kisjátékfilm elkészítéséhez. A mostani filmkritikus-díjjal pedig a budapesti Agfától kaptam egy szimpatikus kis fényképezőgépet és hozzávaló filmeket, amit adatgyűjtésre használhatok. Hogy ezeken túl milyen lehetőségekhez juttat majd a film, azt én is nagyon kíváncsian várom. Nyilván én továbbra is filmeket szeretnék készíteni, együtt szeretnék működni Muhi Andrással és Durst Gyurival, és ennek érdekében különböző alapítványokhoz pályázgatunk. Remélem, hogy a Csendországnak köszönhetően sikerült némi szakmai bizalmat ébreszteni a személyem iránt, de hogy a következő filmterveim milyen elbírálásban részesülnek, az nyilván több mindentől függ. Most készülök egy elég különös nagyjátékfilmre, amelynek a címe Kilóg a lóláb, műfaja pedig "mágikus realista elemekkel tűzdelt transzszilván erotikus tragikomédia". Attól tartok, hogy a Csendország sikere, mivel egy teljesen más műfajról van szó, nem biztosít számomra elegendő szakmai hitelt a kuratóriumok szemében ahhoz, hogy az idén meg is valósulhasson a nagyjátékfilm-tervem, ezért kiemeltem belőle egy fejezetet, amit megpróbálok önálló kisjátékfilmként megvalósítani. Ennek címe Genus Diabolis (Ördögtérgye), és már meg is ítélt rá bizonyos támogatást az MMA 4K kuratóriuma. Remélem, az idén legalább ezt a kisfilmet sikerül létrehozni. Ezen kívül dokumentumfilmtervvel is pályázom.

A közelmúltban még a feleségem tartott el (ő lengyel nemzetiségű, angol nyelvű irodalommal, fordítással és tanítással foglalkozik), hiszen az a kevés munka, ami időnként bejött, távolról sem volt elég a megélhetésemhez. Most pedig, hogy a feleségem a doktorátusa kapcsán egy évre Glasgow-ba ment, én pedig hazaköltöztem Varsóból Kolozsvárra, sikerült felélnem anyagi tartalékaimat, és épp azon töröm a fejem, hogy csinálni kéne már valamit, de egyelőre csak olyan ötleteim vannak, amelyekből nem lehet megélni. Ha sikerül megérnem az őszt, akkor talán el tud majd indulni a kolozsvári Sapientia egyetem keretén belül egy audiovizuális szak, ahol talán taníthatnék (ha addig sikerül honosítanom a diplomámat), akkor lenne egy biztos megélhetési forrásom. Addig is a barátaimmal megpróbálunk létrehozni Kolozsváron egy fiatal filmes műhelyt, amely maga köré kíván tömöríteni filmmel foglalkozni kívánó fiatalokat, hogy tudjanak egymásról, és segíthessék egymást (köztük engem is).

A képi hatásvadászat elkerülése az operatőr, Bálint Arthur érdeme. Arthur olyan operatőr, aki elsősorban funkcionális képekben gondolkodik. Ez azt jelenti, hogy nem készít öncélúan szép képeket. Inkább arra figyel, hogy a történés lényegét a lehető legérthetőbben ábrázolja. Nem távolodik el a beállítás témájától csupán azért, hogy szebb látványt hozzon létre, hanem inkább bevállalja az esetlegesebb kompozíciót. Jól ráérez arra, mikor milyen részletnek van kifejezőereje, vagyis mire kell ráközelíteni. Filmezés közben vágásban is gondolkodik. Ez volt az első eset, amikor kiengedtem a kamerát a kezemből, s úgy érzem, hogy nagyon jól tettem. Alfit és környezetét egyrészt talán azért nem zavarja a kamera, mert a gyimesiek általában nagyon nyitottak. Másrészt nyilván azért, mert én már régóta járok hozzájuk. Akkor általában volt nálam kamera, filmezgettem is a családot, ezért megszokták. Alfi kezében is járt már kamera, filmezett is vele. A családdal való ismeretségem azzal kezdődött, hogy a szülők meghallották, tekereg a környékükön egy kolozsvári, és mivel tudták, hogy ősztől a gyerekük Kolozsvárra jár majd a hallássérültek intézetébe, ők keresték az ismeretséget. Gyimes jó messze van Kolozsvártól, a szülőknek nem nagyon volt lehetőségük látogatni Alfit, ezért a szüleim elvállalták, hogy hétvégenként kiveszik a gyereket az intézetből, és hazahozzák hozzánk. Ettől kezdve ahányszor Gyimesben jártam, én is náluk laktam. A korábbi kisjátékfilmem forgatása kapcsán is nagyon sokat segítettek. Közben megtudtam, hogy a szomszéd falu fényképésze is süketnéma. Így született a Csendország ötlete.

A film története nem csupán szerencsés véletlenek folytán jött létre, de nem is megrendezett. Én azt mondanám, hogy ez egy generált történet: a filmben túlnyomórészt olyan jelenetek láthatók, amelyek véletlenül jöttek össze, de vannak generált jelenetek is. Azért nem a "megrendezett" szót használom, mert nem mondtam meg senkinek, hogy konkrétan mit és hogyan csináljon, hanem kialakítottam helyzeteket, illetve esetenként felhívtam egy-egy szereplő figyelmét egy-egy történésre. Az így kialakult helyzetekben mindenki a maga módján és a saját belátása szerint viselkedett.

Általában a filmszereplők valamilyen könnyen észrevehető fogyatékossága sokkal nagyobb intenzitással jelentkezik a képernyőn személyiségük más aspektusaihoz képest. Ezért úgy érzem, hogy fogyatékosságukra nem rájátszani kell, hanem ahol csak lehet, visszaszorítani, hogy közben kibontakozhassanak személyiségük más jellemzői is. A fogyatékosság befolyásolhatja, de nem határozhatja meg teljes egészében valaki személyiségét. Filmes szempontból a fogyatékosság roppant erős kifejezőeszköz, amivel nagyon csínján kell bánni. Én az olyan pozitív filmhősöket szeretem, akiket egyidejűleg lehet szeretni, sajnálni és együttérezni velük, sőt, bizonyos szempontból még irigyelni és csodálni is lehet őket - tehát az olyanokat, akikkel valamilyen szinten azonosulni is tudok. Ha nem éreztem volna bizonyos fokig alteregómnak Alfit, valószínűleg nem lett volna kedvem megcsinálni ezt a filmet.

A Nyáron piros, télen kék című kisjátékfilmem kapcsán vált nyilvánvalóvá számomra, hogy ha rendezek és operatőrködöm is egyidejűleg, akkor az vagy az egyik, vagy a másik szerepkör rovására megy. Bálint Arthur, az operatőr székelyudvarhelyi, és a budapesti Filmművészeti Főiskola határon túliak számára létrehozott Bolyai osztályában végzett, operatőr szakon. Őt ugyancsak egy Erdélyben megrendezett Duna Műhelyes találkozón ismertem meg. Jó volt vele filmezésről beszélgetni. Miután az Asszony című dokumentumfilmjét is megnéztem, az iránta érzett bizalmam tovább fokozódott, ezért ajánlottam neki, hogy legyen a Csendország operatőre.

Bálint Arthur képvilága engem kicsit Körtési Béláéra emlékeztetett, aki Moharos Attila S immár itt vagyok című filmjét fényképezte.

Őt is nagyon jó operatőrnek tartom, de szerintem teljesen más a hozzáállása a filmezéshez, mint az Arthuré. Nála talán más ponton jön létre a kép szépsége és a funkcionalitása között a kompromisszum (ha egyáltalán fellép a kompromisszum kényszere). Szerintem számára nagyon fontos, hogy a kép önmagában is szép legyen.

De nehogy valaki azt gondolja, hogy számomra baj, ha szép a kép. Amikor a kép szépsége összhangban van a témával, akkor az határozottan "rendben van".

Én megpróbálom nem szeretni az öncélú dolgok jelenlétét a filmben. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi életben szeretem nézegetni a szép nőket, ám ha a filmben a szépségük csupán azért van jelen, hogy kellemes vizuális élményt nyújtson a nézőknek, de igazából nincs összhangban a szereppel, akkor megpróbálom nem szeretni a jelenlétüket. Valahogy így vagyok a folklórral is. Szeretem a folklórt, de ha a filmben öncélúan van jelen, csupán azért, hogy felhívja a figyelmet azokra az értékekre, amelyeket képvisel, és nem viszi előre a filmbeli történetet, akkor határozottan idegesít. Viszont azt sem szeretem, ha valakinek rögtön elkezd viszketni valamije, amikor folklórt lát a képernyőn. Ez előítéletet jelent, és én nem szeretem az előítéleteket (amennyire tudom, megpróbálom felszámolni a sajátjaimat is).

Durst Györgyről és Muhi Andrásról elmondható, hogy sokat tesznek a pályakezdőkért. Téged a Csendországban mindketten segítettek. Hogyan osztoztak a feladatokon? Hogy fért meg "két dudás egy csárdában"?

Úgy, hogy azzal segítettek, amivel tudtak: Durst kamerát tudott adni, Muhi pedig a vágási kapacitást ajánlotta fel. Durst a Duna Műhely pénzéből tudott adni valamennyit, az Inforggal pedig pályáztunk, így kaptunk az NKA-tól előkészítésre 400.000 Ft-ot. Egy "névtelen" fiatal filmes munkájához elég nehéz összeszedni a pénzt, ezért azt hiszem, hogy a fiatalokat támogató producereknek is szükségük van egymás támogatására.

Számomra mindkét producer véleménye számít, így mindkettejükkel megbeszéltem az elképzeléseimet és a kételyeimet. Mindnyájan hasonlóképpen gondolkodtunk a szóban forgó filmtervről, ezért sem a gyártási folyamat alatt, sem pedig a film elkészülése utáni nem kezdtünk vitázni a sorsáról. A Csendország kapcsán létrejött anyagi haszon fölött pedig sajnos mindezidáig nem nyílt alkalmunk összeveszni... A korábbiakban elmondottakon kívül még fűződik a Csendországhoz egy említésre méltó történet. A film Duna TV-s bemutatása után jelentkeztek a Magyar Fotószövetségtől, hogy nagyon szívesen küldenének két fotós laborfelszerelést, egyet a kolozsvári hallássérültek iskolájának, egyet pedig Alfinak. Az iskolának szánt felszerelés már meg is érkezett, Alfi pedig akkor fogja megkapni a sajátját, ha tényleg komolyan veszi a fényképezést. A film vágója Bredár Zsolt, akinek ugyancsak nagyon sokat köszönhet ez a film, ő egy tükörreflexes fényképezőgépet ajándékozott Alfinak.