Igor Blaževič
45 Kbyte

A szarajevói Igor Blaževič (1963) 1992-ben humanitárius segélyezéssel foglalkozó alapítványt hozott létre barátaival Prágában Clovek v Tisni (People in Need Foundation, PINF). Ugyancsak az ő kezdeményezésére rendez az alapítvány 1999 óta Jeden Svĕt (One World) néven emberi jogi filmfesztivált. Igor Blaževič, aki az alapítvány emberi jogi vezetője, tavaly arra gondolt, hogy Visegrad Documentary Library (VDL) név alatt VHS-en összegyűjti a visegrádi országokban 1989 után forgatott dokumentumfilmek legjavát. Az idei One World Fesztiválon (2003. ápr. 8-16.) a négy ország filmjeiből mintegy 25-27 művet mutatnak be. A magyar közönség a győri Mediawave-en, illetve az év második felében a budapesti Örökmozgóban találkozhat a filmekkel.

Boronyák Rita, a válogató bizottság egyik magyar tagja Prágában készített interjút Igor Blaževič-csel

A Bosznia-Hercegovinai Szarajevóból származom. A horvátországi Zágráb bölcsészkarán tanultam irodalmat és filozófiát 1985-től 1989-ig. Prágába 1988-ban kerültem, 1991-ben telepedtem le itt. A feleségem itt járt filmfőiskolára (a FAMU-ra), s mivel együtt akartunk élni, egyszerűbb volt nekem ideköltözni. Aztán kitört a háború. A szüleim és a nővérem Szarajevóban voltak, egészen a háború végéig ott is maradtak. A háború miatt jelentősen megváltoztattam az egész életemet. Nem mintha akartam volna, egyszerűen nem volt más választásom. A háború kitöréséig szabadúszó újságíróként dolgoztam, s afféle tipikus értelmiségi voltam: állandóan olvastam, s olyasmiken töprengtem, hogy például egy szép napon könyvírásba fogok. Ebben az időben igazából csak magammal törődtem, s valami irodalmi karrier-félét akartam befutni. Amikor a háború kitört, hirtelen elvesztette értelmét az én irodalmi tökéletesedésem, hiszen akkor valóban életről és halálról lett szó hirtelen. Ezzel a kérdéssel az ember nem igazán akar szembesülni, nem is kívánom senkinek, hogy szembesülnie kelljen. Ez a kérdés egyszer csak ott termett az életemben, és egyszerűen nem tudtam folytatni az addigi életemet. Ismertem néhány nagyon kedves cseh embert, egykori ellenzékieket, újságírókat, háborús tudósítókat. Ők nemcsak tudósítottak a világ krízis-sújtotta részeiről, hanem segélyeket is szállítottak. Elkezdtem dolgozni velük, és igazi, nagy kampányokat szerveztünk. Közel voltunk a médiához, úgyhogy nagy volt a támogatottságunk, s igazán sok pénzt gyűjtöttünk össze. Lement a hirdetés a Cseh Televízióban (a továbbiakban CST) és az újságokban, hogy humanitárius segélyre gyűjtünk, s már 1993-ban egyetlen hónap alatt 1 millió USA-dollárt gyűjtöttünk. Egészen hihetetlen volt.

Nem, csak a Cseh Köztársaságra. Az említett társaságban öten láttunk hozzá komolyabban ennek a munkának, s rövid idő alatt számtalan támogatónk akadt. Ez volt a People in Need Foundation. Szóval hirtelen nagyon sok pénzünk lett, s ezzel óriási felelősség is szakadt a nyakunkba, hisz ezt a pénzt azért kaptuk, hogy humanitárius segélyt vigyünk a háború sújtotta térségbe a civil lakosságnak. Számomra teljesen természetes volt, hogy Szarajevóba megyek, hiszen ott volt a családom, de fiatal cseh munkatársaimnak egyáltalán nem. Ők tényleg az életüket kockáztatták.

Tudja, nekem személyes közöm volt ahhoz a helyzethez, része voltam. Számomra természetes volt, hogy odamegyek, hogy segítek, mert nem különbözhettem a nővéremtől vagy a barátjától. Olyan nemzet tagja vagyok, amely akkor háborúzott, nem maradhattam kivételezett.

Emir Kusturica nagyon jó rendező. Én mást választottam. 1991-ig én is azt mondtam, hogy jugoszláv vagyok. Boszniában nagyon sok ember, azt is mondhatom, hogy Bosznia nagy része ugyanígy határozta meg önmagát. Amikor a háború elkezdődött a hazámban, Milosevics hadserege gyilkolni kezdte a civileket, azt hangoztatva, hogy Jugoszlávia védelmében teszik. Nem lehetett többé azt mondani, hogy jugoszláv vagyok, mert Milosevics ellopta tőlünk ezt az azonosságot, ezt a nevet. Abban a helyzetben nagyon nem volt tisztességes azt mondani, hogy jugoszláv vagyok. Soha életemben nem voltam tipikus bosnyák vagy éppen szarajevói. Ebben különbözöm például Kusturicától, aki nagyon erősen gyökerezik Boszniában. Ő tipikusan bosnyák, tipikusan szarajevói módra gondolkodik, a humora is annak a térségnek a sajátja. Tizenkilenc évesen hagytam el Szarajevót, és nem terveztem, hogy valaha is visszatérek oda. A háború előtt azt gondoltam, Szarajevó nem fontos nekem. De amikor a számomra ismerős helyeket olyan durván megtámadta a hadsereg, falvakat, városokat romboltak le, egész egyszerűen lehetetlen volt, hogy ne álljak a szerbek által bekerített népem oldalára. Viszont amikor segélyt szállítottunk, soha nem tettünk különbséget aközött, moszlim, szerb vagy horvát gyerek kapja-e.

Abból a pénzből, amit sikerült összegyűjtenünk, fő célunk a gyerekek és a kórházak ellátása volt. Az teljesen világos volt számomra, hogy ezt a háborút Milosevics provokálta, hogy ő tartotta fenn. Amikor a háborúnak vége lett, amikor Bosznia valahogyan túlélte, súlyosan lerombolva ugyan, de megmaradt, számomra megint tökéletesen mindegy volt, hogy bosnyák vagyok-e. Újra azt éreztem, hogy Prágában vagyok otthon. De a háború alatt az én otthonom Szarajevó volt, ahol a családom élt. Ez nem csak a szűkebb értelemben vett családot jelenti, hanem bizonyos mélyebb értékeket, amelyek köré nem lehet szögesdrótot húzni. Nagyon boldog vagyok, hogy itt Prágában sok-sok fiatal, elhivatott, szakszerű, energikus cseh fiatallal találkoztam, akikkel nagyon profi és felelősségteljes csoportot tudtunk létrehozni. Jelenleg is gyűjtünk és szállítunk segélyeket.

Nagyon sokféle ember dolgozik nekünk. Vannak köztük jelenlegi és volt újságírók, tévériporterek, tanulmányaikat éppen befejezett egyetemisták, meg olyanok is, akik soha nem fejezik be az iskoláikat, mert Bosznia után jött Koszovó, aztán Csecsenföld, Afganisztánba kellett menni. Az elmúlt 10 évben a szervezet 24 országban dolgozott. Mindenhol a háború csapdájában rekedt civileknek próbáltunk segíteni, segélyeztük továbbá a diktatórikus, elnyomó, autoriter rendszerekben élőket, a politikai elítéltek családjait, és így tovább.

Nem, mert ott akartunk segíteni, ahol a legnagyobb volt a szükség, ahol a segítségünk a legtöbbet érte.

1994-ben a CST-tól megkerestek bennünket, hogy szívesen támogatnák a munkánkat. A kezdet kezdetén a Lidové Noviny című napilaphoz tartoztunk, a nevünk is az volt: "A Lidové Noviny alapítványa". 1994-ben az újságot privatizálta egy külföldi tulajdonos, akit mi nem érdekeltünk. A gyakorlatban nem volt senki az alapítvány ellen, de azt gondolom, hogy ez az érdektelenség a tulajdonosváltással természetszerűleg együtt járt. Még újságos korunkban sokat dolgoztunk és működtünk együtt a CST-vel, nagyon sok hirdetési alkalmat adtak nekünk a segélygyűjtések alkalmával. Úgyhogy a CST hívott minket, legyünk a TV része. Elég egyedi a felállás, mert a CST nem fizet nekünk semmit, nem vagyunk az alkalmazottai. Mi NGO vagyunk, ami anyagilag független a CST-től. A CST alapjainkban támogat minket: irodahelyiségeket ad, a telefonköltségek jelentős részét kifizeti, ez a költségvetésünknek összességében mintegy 4%-a . A fennmaradó összeget máshonnan kell összeszednünk. A CST-nek képviselői vannak a felügyelőbizottságunkban, akik könnyen ellenőrizhetik a tevékenységünket. A mi szervezetünk a hitelességéből, a szavahihetőségéből él, ügymenetünk, egész működésünk publikus. Azok az emberek, akik pénzt adnak nekünk, megbíznak bennünk. Elhiszik, hogy jó célokra használjuk a pénzüket, hogy szükséget szenvedő embereket segélyezünk belőle. Létünk, egész működésünk a bizalmon alapul.

A CST azért támogat bennünket, mert hasznos számára a mi jó hírünk: attól az ő hírneve is jobb lesz. Másfelől olyan kríziskörzetekben dolgozik az alapítványunk, ahova a CST riportereket küld, s mi segítjük a tudósítóikat. Mi magunk is szoktunk riportokat készíteni a CST számára, ami nagyon drága és igen kemény munka. Együttműködésünk a kölcsönös érdeken alapul. Nemrégiben például, a csehországi árvíz idején nagyon sokan akartak segíteni a károsultaknak, a CST is, s nagyon fontos volt a CST-nek, hogy mi vagyunk számára, mert bennünk megbízhat. Az árvíz ideje alatt a CST rengeteg hirdetési időt adott nekünk, s így 7 millió EUR-t sikerült összegyűjtenünk. Hihetetlenül nagy pénz, amit azért kaptunk, mert hitelesek, profik voltunk eddigi működésünk során. A humanitárius munkánkat egyébként ismeretterjesztő kampánnyal is összekötjük: kiállításokat szervezünk, cikkeket írunk az újságokba.

Én vagyok az információs részleg vezetője, s mint ilyen, 1999-ben az információterjesztés jegyében emberi jogi dokumentumfilm-fesztivált szerveztem.

Most már csak dokumentumfilmeket játszunk. Az első évben vetítettünk játékfilmet is, de nagyon hamar rájöttünk, hogy sokkal jobb, ha csak dokumentumfilmekkel foglalkozunk. Az egyik oka ennek, hogy a Cseh Köztársaságban sok jó játékfilmes fesztivál van: Karlovy Vary, Fabiofest stb., úgyhogy nincs igazán szükség még egyre. Persze vannak dokumentumfilmes fesztiválok is, de nem egy olyan jól körülhatárolható céllal, mint a miénk. Azt gondolom, megtaláltuk a helyünket a palettán az érdeklődési körünkkel. A másik ok: a dokumentumfilmes profil kicsivel közelebb van az emberi jogi témához, mint a játékfilm. A harmadik ok egészen gyakorlatias: játékfilmfesztivált jóval drágább szervezni, mint dokumentumfilmest. Emberi jogi filmfesztiválra nem túl könnyű pénzt találni. Valójában senki nem akar ilyen célra adni, úgyhogy nagyon fontos szempont, hogy alacsony legyen a költségvetésem, hogy tudjam, meddig ér a takaró. Borzasztó büszke vagyok, mert az elmúlt 5 évben azt érzem, egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a dokumentumfilmek iránt.

Egyik oldalról nézve ez így igaz. S mivel az a közkeletű vélekedés, hogy senki nem kíváncsi a dokumentumfilmekre, a televíziók is félvállról veszik őket. A kereskedelmi televíziók nagyon erős nyomást jelentenek. A televíziós csatornák vezetői úgy gondolkodnak: még ha egy igazán jó dokumentumfilmet vetítene is az egyik csatorna mondjuk este 8-kor, s a kereskedelmi csatorna ugyanabban az időben valami közepes népszerű akármicsodát, akkor is úgy oszlana meg a nézettség, hogy mondjuk a nézők 40%-a nézné az akármicsodát, s legfeljebb 2%-uk a nívós dokumentumfilmet. Tulajdonképpen tehát természetesnek tekinthető, hogy késői idősávba teszik a dokumentumfilmet. A másik oldalról szemlélve azonban, s ez az én véleményem, még így is nagy azoknak a nézőknek a száma, akik hajlandóak elmenni a moziba a dokumentumfilmért. Ehhez az kell, hogy jól bevezessék az adott programot, hogy jó legyen a reklámja. A nézőknek információkat kell kapniuk arról, hogy valami jó és érdekes dologról van szó. A hirdetés is része a játékszabályoknak.

Egy ponton túl feltűnt munkám során, hogy szinte senki nem tud arról, milyen a dokumentumfilm-termés Lengyelországban és Magyarországon. A szlovákok munkáit ismerjük, mert a szlovák dokumentumfilmesek nagy része Csehországban dolgozott, vagy éppen jelenleg is itt dolgozik, hiszen a szétválásig, 1993-ig egy országban éltek. Néhány lengyel vagy magyar játékfilm még csak-csak eljut Csehországba a televízió vagy a fesztiválok útján, de dokumentumfilmek egyáltalán nem. Az én emberjogi fesztiválomon a magyarok közül szerepelt Forgács Péter A dunai exodusa vagy Salamon András Jonuc és a koldusmaffia című munkája, valamint Moldoványi Ferenc: Gyerekek, Koszovó című alkotása. Ugyanez a cseh dokumentumfilm helyzete Magyarországon vagy Lengyelországban. Szerintem nagyon fontos, hogy elgondolkodjunk azon, miket alkotnak szomszédaink.

Láttam, hogy másokat is ugyanúgy érdeklik ezek a filmek. Sokat beszélgettem filmkészítőkkel, kritikusokkal, filmmel foglalkozókkal, s mindannyian nagyon lelkesek voltak. De nem kell példáért messze mennem, hiszen Ön, vagy bizottságunk lengyel tagja, Jadwiga Glowa, vagy a szlovák tagunk, Ingrid Brachtlova, aztán Báron Gyuri rengeteg időt és fáradságot áldoz a munkánkra. A fesztiválomnak van egy alap-közönsége, s nem félek attól, hogy ez a közönség ne jönne el. Érdemes még megemlíteni, hogy amikor az Önök Mediawave fesztiválját kérdeztem, részt vehetnek-e a VDL-filmek, abban a pillanatban igent mondtak, noha azt sem tudták, ki vagyok. Azt gondolom, a világban irtózatos verseny folyik, s mi, kelet-európaiak nem vagyunk elég erősek ehhez a küzdelemhez. A jelenlegi helyzetben szerintem butaság volna egyenként, egyedül próbálni eladni magunkat. Azt gondolom, egyesíthetnénk erőinket. Az északi államok: Svédország, Norvégia igen gyakran hoznak létre koprodukciókat Skandináv Államok néven. Esetenként könnyebb együtt képviselniük ezeknek a kis államoknak a régiót. Ez volt egyébként a VDL-ötlet másik oka: ha megszervezem a visegrádi országok dokumentumfilmtárát, azzal segítem a régió dokumentumfilmes közéletét is.

Ez csupán az első lépés. Egyébként ez mindig így van. Ha az ember valami új dologba kezd, mindig lesznek olyanok, akik hisznek abban, mások pedig ellenlábasai a tervnek. Én nagyon türelmes ember vagyok, az efféle szurkálódáshoz hozzászoktam. Amikor a One World Film Festivalt elkezdtem, nagyon sokan mondták, hogy ne csináljam. Senki nem mondta, hogy az ötletem jó, vágjak csak bele. Inkább azt mondták, hogy senki nem fogja megnézni a filmeket, hogy miért gondolom, hogy az emberek elmennek a moziba csak azért, hogy az emberi jogokról szóló filmeket lássanak. Azt mondtam, próbáljuk ki. Az elő évben 3 ezer volt a nézőszám, ami nem túl sok, ám tavaly már 18 ezren látták a filmeket csak Prágában, ehhez jött még az a 16 ezer ember, akik 10 vidéki városban voltak kíváncsiak a fesztivál legsikeresebb filmjeire. Idén 14 városban vetítem a legjobb filmeket.

Igen, 60 korona (kb. 2 euro), ami nagyjából a fele vagy a harmada egy átlagos mozijegy árának.

Ez is igaz, de tudja, a befektetett pénznek, ha kis része is, visszajön a belépőjegyekből, s az alapítványnak az a pénz is fontos. A fesztiválnak szüksége volt szponzorra (a Plzensky Prazdroj, a sörgyár), és különböző intézmények támogatását is élvezi. Támogatóink többek között Prága városa, a Kulturális Minisztérium, a Nyílt Társadalom Alapítvány (Open Society Fund), a Visegrád Alapítvány, a Cseh-német Jövő Alapítvány. Nagyon sok médiatámogatást kapunk ingyen. A sok-sok intézmény megértése és segítsége nélkül nem jöhetne létre évről évre a One World Film Festival. Tudja, a filmfesztivál nagyon költséges játék...

Körülbelül 100 ezer euróval gazdálkodhatunk.

Klaus másféle elnök lesz, mint Havel volt, nem is áll túl közel hozzánk, de semmi drámai változást nem várok. A fesztiválunk védnöke továbbra is Havel marad. A One World Festival Havel személyéhez kötődik, nem az általa eddig betöltött köztársasági elnöki hivatalhoz.

Ezt a két dolgot, a szervezést és az írást képtelen vagyok kombinálni. Ha írni akarok valamit, egyedül kell lennem, távol a világtól, s tilos például átlag napi 100 telefont lebonyolítanom. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy nagyon nagy a felelősségem a One World Festivalt illetően. A szervezésnek ebben a szakaszában nagyjából 300 telefonhívással tudom mozgásban tartani a munkát, úgyhogy elmondhatom, hogy a szervezés totálisan beszippant. Nemcsak időm, esélyem sincs nyugalomban lenni, koncentrálni, anélkül pedig nem lehet írni. El tudom képzelni, hogy egy adott pillanatban belefáradok ebbe a pörgésbe, abba, hogy közszereplő legyek, interjúkat adjak, s azt mondom: elég volt. S akkor átadom a fesztivált, a munkámat a fiataloknak, akiket előtte megtanítok, hogyan kell csinálni. Ezt egyszer már megtettem, akkor, amikor Boszniában véget ért a háború. A háború alatt 5 nagyon intenzív évet éjjel-nappal munkával töltöttem. A végére totál üresnek éreztem magam. Akkor azt mondtam magamnak, állj. Felajánlottam a CST-nek, hogy dokumentumfilmeket forgatok Ázsiában, az ajánlatomat elfogadták, úgyhogy egy évig semmit sem szerveztem, viszont csináltam 5 dokumentumfilmet.