Boronyák Rita Igazság és térkép
Interjú Ferenczi Gáborral

Ferenczi Gábor
Ferenczi Gábor
156 Kbyte

Az "édes Erdély" mítosz talán soha nem volt olyan hangos és erőszakos, tegyük hozzá, még bőkezűen támogatott is, mint Ferencziék filmjének forgatása idején. Nagyböhöm propaganda-Góliát az egyik oldalon, A magyar buletin meg úgy tesz, mintha nem is Dávid volna. Nem harcol ugyanis. Finom, halk, de azért humoros útifilm, amelyben a rendezőnek látszólag csupán ürügy, úgyszólván társalgási téma a politikailag aktuális magyarigazolvány. A rendező és operatőr társa járnak-kelnek Erdélyben, szóba elegyednek mindenkivel előítélet és állásfoglalás nélkül. Nem tesznek mást, csupán odafigyelnek a beszélgetőtársaikra. Nem néznek föl rájuk, nem nézik le őket. Nem értelmeznek, és nem sugallnak semmit. A filmes eredmény impresszionista mozaik, amelynek színessége, ha akarom, kiemeli, ha akarom, elleplezi a hátterében megbúvó szikár tény- és rögvalóságot. Azt, hogy az erdélyi asszonyok és emberek jelentős többsége leginkább anyagi előnyök reményében nyújtja be magyarigazolvány-igénylését. A gyermekeiket magyar tannyelvű iskolába járató szülők ugyanis évente 20 ezer Ft támogatást kapnak, ami az ottani viszonyokhoz mérten igen szép talált pénz. Az igénylők magyarságát az RMDSZ és a hagyományos magyar egyházak igazolhatják, s bizony nem ritka az olyan, akiből ezért lett RMDSZ-tag, illetve református. Ennyi elég is ahhoz, hogy a propagandagépezet-Góliát jó messzire hátráljon. Hiszen láthatta, az ottani emberek is ugyanolyanok, mint bármely földi halandó, s mivel azok, hát igen nehéz misztifikálni, könnyes-bús érzeményekkel köríteni őket. A "célszörű szögény embör" látványa ellehetetlenít minden mellébeszélést. Nagy kár, hogy a propagandának soha nem lehet vége.

Ferenczi Gábor A magyar buletin című filmje a 34. Magyar Filmszemle Schiffer Pál emlékdíjában részesült.

 

A filmed címe egy lehetséges interpretáció szerint "realista módszerrel készült valóságfeltárás szándékát sejteti". Szerintem ironikus.

A Magyar buletin cím iróniáját főleg az erdélyiek értik, s ezért is szeretném elsősorban ott forgalmazni. Az "útifilm" alcím ironikus tartalma viszont már egyáltalán nem volt szándékos. Én tényszerű megállapításnak, egy valaha volt divatos műfaj megidézésének szántam...

Mintha levennéd a Romániában élő magyarok fejéről azt a propaganda adományozta glóriát, hogy ők már attól hősök, hogy ott vannak.

Igen, volt egy ilyen szándékom, kétségtelen. De azért tudok egynéhány sértődött erdélyi nézőmről. Finomítanám, mert ezek mélyebb érzések: egy hölgy bántva érezte magát a film után. Számon kérte rajtam, hogy nincs benne a filmben az a pártos empátia, az az egyébként létező és komoly érzés, ami jelen van Erdélyben és az anyaországban is, de ami a magyarországi propagandisztikus médiában – szerintem – túlságosan is nagy hangsúlyt kap. Akinek ez alapvető életérzése, az ezt a problémáját szeretné újra és újra viszontlátni, ami tulajdonképpen érthető. Többen hiányolták ezt, vagy az ezt is tartalmazó "tárgyilagosságot" a filmben. De vannak olyanok is, a fiatalok többnyire ilyenek, akiknek "pártos empátia" ide vagy oda, tele van ezzel a hócipőjük. Tovább akarnak menni, mással akarnak foglalkozni. Szeretnének megnyugodni a helyzetükben, nem a problémákkal foglalkozni folyton, hanem "ügyeket intézni". Nekik jó ez a film, nekik tetszett.

Mit értesz azalatt, hogy "ügyeket intézni"?

Ők pontosan tudják, hogy nekik mire volna szükségük, meg is tudnák szervezni, csak nem tudják, hogyan kell "intézkedni". Az identitás valaminek a megőrzésére, konzerválására késztet, a gyakorlat – a napi ügyek pedig folyton új helyzeteket teremtenek, a múlt meghaladását igénylik, és ez a legtöbb esetben, vagy szinte mindig konfliktusokat szül. Az identitás és a gyakorlat dinamikus kapcsolatát éljük meg, és ezek a "fiatalok" ezt is akarják viszontlátni. Ők is szeretnék a magyarországiak gondoskodását érezni, de nem érzelmileg, mert úgy gondolják, hogy ebből a szempontból elég felnőttek már. Azt szeretnék, ha lehetne magyar könyveket kapni, ha azokat például dotálnák, ha már dotálni akarnak valamit, mert ők nem tudnak 1500 Ft-ot, átszámítva 150 ezer lejt adni egy könyvért, mert az ott egyhavi nyugdíj. Szeretnének benne lenni a magyar kultúrában, szeretnék, ha színházak mennének oda. De nem mennek, mert drága az út, pedig csak kicsit kéne a színházakat támogatni, és már mennének. Szeretnének magyar filmeket nézni, de ahogyan itt nem látunk román filmet, úgy nem látnak ők ott magyart. Röviden: azt szeretnék, ha a kulturális kapcsolat szorosabb lenne, ezáltal az identitásuk jobban karban tartható lenne. A kulturális támogatás valamilyen formában persze működik: elég nagy pénzek mennek Erdélybe, ehhez képest én azt láttam, hogy az újságos pavilonokban nincsenek magyarországi lapok. Ráadásul egy újság áráért, a kétszáz forint értékű lejért meg lehet vacsorázni egy étteremben...

Miért kezdtél el ezzel a témával foglalkozni? Mit szerettél volna tudni?

Amikor pályáztam, nagyon hangos volt a média a státusztörvénytől. Olyan hangos, hogy nyilvánvaló volt, nem hallani tőle, miről van szó. Én kihagytam a hetvenes évek Erdély-járó mozgalmát, nem arra mentem, hanem a tengerpartra Jugóba, meg sörtúrákra Csehbe. Nagyon bántam később, mert egyszer, amikor átutaztam Erdélyen, láttam, hogy ez azért több mint turistahely, ez itt nagyon komoly dolog... Még a túl hangos médiaüzenetekből is lejött az - és most nagyon durván beszélek, olyan durván, ahogyan akkor gondolkodtam -, hogy ott valami nagyon komoly és nagyon másmilyen életérzés, gondolatrendszer él szinte zárványszerűen, amelynek a "tisztasága", pátosza még az egyébként vállaltan elhivatott Duna Televízió műsorain is átjön. Alapvetően dühített az az aktuálpolitikai sugallat, hogy akinek a szíve nem dobog elég hangosan Erdélyért, az nemzetellenes. Nem bírom, ha kirekesztenek valamiből azért, mert mondjuk valamilyen érzést nem ugyanúgy fogalmazok meg. Kíváncsi voltam, hogyan érintkezik ez a rebbenékeny tisztaság a hangos csinnadrattával. Vágytam arra, hogy áthasson az az érzés, ami miatt az én Amerikában élő bátyám erdélyi zenéket hallgat odakint. És még egy ok: akkor még a FIDESZ kormányzott, nagyon fontos volt számára a státusztörvény, de furcsa módon dokumentumfilm nem készült róla.

Elmentél hát hiányt pótolni...

Annak ellenére harapott rá a kuratórium, hogy leírtam a pályázatban, hogy tulajdonképpen nem tudok semmit a témáról. Így aztán kaptam forgatókönyvírásra 800 ezer Ft-ot – ezzel jelezték, hogy érdekli őket a téma, de nem ártana, ha tudnám, miről akarok filmet csinálni. Nagyon örültem, hogy dolgozni mehetek Erdélybe, mert ha nyaralni mentem volna, egészen mást láttam volna. Mert ha az ember dolgozik, a vadásztekintete mást fog be, frissebb az agya, és amit lát, azt tovább akarja gondolni...

Hogy jöttek a nyomok?

A Lövölde téren, ahol akkor laktunk, az akkor 3 éves fiam összeismerkedett a homokozóban egy kislánnyal, rajta keresztül mi a szüleivel, akik történetesen erdélyiek. A dialógus akadozva bár, de működött, miközben metaszinten egyáltalán nem. Más ritmusban beszélnek, máshogy jár az agyuk, mást hallgatnak el, és azt is máshogy... Nagyon kíváncsivá tettek. A forgatókönyvírásra a szüleikkel készített interjúval pályáztam: megkérdeztem, mit tudnak a magyarigazolványról. Amikor aztán megkaptam a pénzt a forgatókönyvírásra, Déberling Tónival, a felvételvezetővel telefonálgatni kezdtünk. Nem akartam én megtudni a nagy igazságot, csak kerestünk embereket, hogy el tudjunk indulni, beszélgetőpartnerek után kutattunk, érdeklődtünk státuszirodáknál, van-e valami érdekes eset, dumálgattunk. Aztán két, vagy talán három hét múlva útnak indultunk Tónival anyaggyűjtésre. Az emberek kézről kézre adtak minket. Mindenhol és mindig forgattunk: újságírókkal irodákban, lakásokon, útközben, ami jött. Kerestük a film stílusát. A terepszemle alatt nem akartam a végére járni semminek, meg akartam tudni, miféle filmet tudok csinálni Erdélyben. Mivel nem tudtuk pontosan, mire is vagyunk tulajdonképpen kíváncsiak, folyton forgattunk. A film elején levő tehénpásztort például úgy találtuk, hogy "technikai megállót" iktattunk be egy gyönyörű tölgyes ligetben. Kicsit továbbsétáltunk, s ekkor találkoztunk az emberünkkel. Azt éreztem, hogy a téma majd adja magát, s nekem nem kell mást csinálnom, csak beszélgetnem.

Úgy dolgoztál, mint egy szabad ember.

Így van. Rájöttem, hogy ez az egyetlen dolog, amit én lelkiismeret-furdalás nélkül tudok csinálni. A magyarigazolvány egy vékony publicisztikai szál volt, amely ürügyül szolgált arra, hogy szóba álljak az emberekkel. Az első körben egy hétig voltunk kint. Nagy kaland volt az egész, mint a gimiben: oda megyünk, ahova akarunk, ott alszunk, ahol akarunk, az ottani körülmények között "gazdagok" vagyunk, bárkit meghívhatunk ebédelni... Kedvesek voltak velem, respektálták, hogy érdeklődöm. Csodálatos volt, szabadnak éreztem magamat, és próbáltam is fenntartani ezt a szabadság-érzést, és nem elkötelezni magamat valamilyen oknyomozó irányba. Aztán hazajövetelünk után még vagy két hétig telefonálgattunk, szervezgettünk, mert egy csomó helyre nem jutottunk el első körben. Az újabb útra azért már vittem egy komoly embert, Markert Karcsit, az operatőrt is. Nagy segítség volt ebben a második hat napban, hogy csak a kommunikációval kellett foglalkoznom, a "rendezéssel" – ha úgy tetszik...

Mennyit forgattatok?

A két alkalommal összességében kb. 25 órát vettünk föl, amiből 6-8 óra igazán érdekes.

Egy piszkálódós kérdés: beszélgettetek egyáltalán kamera nélkül? Vagy a te helyzeted mindig a "kamerás emberé" volt?

Én keveset, akkor is mindig megbántam, mert akkor mindig nagyon jó beszélgetések alakultak ki, s bántam, hogy nem rögzítettem. Voltak beszélgetések, pl. pincérekkel, amiket iszonyúan sajnálok, de ott volt a "szakszervezet", az operatőr, aki azt mondta: "Na, most már hadd egyek, jó?" És nem vigasztalt - holott tapasztalatból tudtam! - , hogy az így keletkezett tudás ott lesz, valahogy benne lesz a következő máshol, másvalakivel felvett jelenetben. Tudtam, hogy egy hetünk van csak, ennyire van pénzünk, és ez türelmetlenné tett.

Milyen szabadság az, amikor ott állsz magad fölött korbáccsal, és állandóan hajszolod magad, hogy hasznos légy?

A legnagyobb! Inspiráló. Nekem öröm az ilyenfajta munka.

Még egy ilyen szabadon kószáló filmtől is szívesen venném, ha valamely szerkezeti részénél egy inzertben tudatná a nézővel, gyakorlatilag mi is az a magyarigazolvány, hogy lehet hozzájutni, mire jó, stb. Lenne egy lexikális része, amivel a filmet mintegy "lenyomtatod", hogy ne szálljon el a nagy szabadságtól.

Az angol feliratos verzióban már ott vannak ezek az adatok egy kezdőinzert formájában, és biztos, hogy a magyarban is elkelnének. Azért, ha valaki figyel, akkor a legfontosabb adatok benne vannak a filmben. Egy csomó dolgot pedig én sem tudok. A Maros-Mezőségi Lelkészi Hivatalban például a lelkészek elmondják egy értekezleten, milyen problémáik vannak gyakorlatilag és érzelmileg a magyarigazolvánnyal. Az egyik elmondja, hogy 3-500 ezer ember igényelte. Igen, de nem annyian igényelték, hanem kb. 250 ezren. Nem blöffölt, egyszerűen nem volt adat, csak felbecsülni lehetett. Egyetlen politikai pártnak sem volt érdeke, hogy tisztán kommunikáljon a magyarigazolványról. Nem érdeke a FIDESZ-nek, hogy bebizonyítsa: mégsem annyian kérték az igazolványt, mint remélte, és nem érdeke az MSZP-nek, hogy kinyilvánítsa: a magyarigazolvány rossz intézkedés volt. Mert politikailag nagyon kockázatos volna, s azt nem vállalja fel, inkább passzol. Az intézkedés jegelésével, elhallgatásával mindenki nagyon elégedett: a szlovákok, a románok, az EU, mindkét nagy párt - csak épp az érintettek nem.  

Kik támadták a filmet?

Szomorúan hallottam, hogy a Lövölde téri ismerősünk édesanyja megbántódott. Többen mondták azt is, hogy jó, jó, de ez így azért egyoldalú, célzott közönségnek készült, stb. Van benne valami. Az én célzott közönségem én vagyok. Egy nem igazán tájékozott, a média által befolyásolt, és attól távolságot tartani óhajtó városi, akinek se rokona, se ismerőse... Most olvastam a statisztikákban, hogy az érettségizett fiatalok 50 %-a nem tud arról, hogy Erdélyben magyarul beszélnek. Ehhez kétféleképpen lehet viszonyulni: egy: szégyelljék magukat, kettő: tényként kell kezelni, és elkezdeni töprengeni azon, hogy mit lehetne tenni. 1993-ban elkezdtek egy szociológiai felmérést a határon túli magyarok identitástudatáról, a közeljövőben jelenik meg könyv formájában. A rezüméje: a határon túl élő magyarok identitásképe a mindenkori magyarországi politika róluk alkotott képét veszi át, fogadja el magára nézve érvényesnek. Tehát általában azt gondolják magukról, amit a magyarországi politika gondol róluk! Ez ugyanis az egyetlen publikus megnyilvánulás. És ez érthető - az emberek általában nem gondolkodnak arról, hogy hogyan is gondolkodnak valamiről... Ráadásul az identitás olyan alapdolog, hogy általában csak akkor válik fontossá, ha valami baj van vele.

A szociológusok tehát nem feltételeznek semmi önállóságot a határon túliakról.

Lehet, hogy feltételeznek, de a tények nem azt mutatják. Nagyon kevés embernek van arra igénye, hogy magát a világban önálló lényként elhelyezze. Az emberek 90 %-a úgymond "teszi a dolgát". Az értelmiségnek csupán egy nagyon vékony rétege kényszerül önazonosításra, vagy kényszeríti rá magát. Annyit a dokumentumfilmes tapasztalataimból tudok, hogy kívülről mindent jobban lehet látni, a szélről, a perifériáról, a határhelyzetekből. Azt is, hogy mi a magyarság, tehát abból a pozícióból, amikor valakinek problémája van a magyarságával. Az identitásnak csak az ellentmondásai érdekesek, mert onnan jobban látszik a gyakorlat. Erre a kolozsvári Krónika egyik szerkesztője vezetett rá, és nem is reméltem, hogy ennyire tisztán elméleti megközelítésre bukkanok. És erről a szerkesztőről azt mondták nekem, hogy jobboldali... Na, ekkor, mindjárt a második napon kiderült számomra, hogy a magyarországi ilyen-olyan "oldali" kategóriáknak ott, Erdélyben nincs semmi értelmük.

Felelősséggel tartozik-e a filmes azoknak az embereknek, akikről filmet készít? Mi a te felelősséged ebben a helyzetben?

Felelősséget kell vállalni, igen. De nem úgy egyszerűen, hogy a megszólaltatottak érdekeit kell képviselni. Legalábbis nem olyan direktséggel, ahogyan kérdezed. Ennek a filmnek nincsen szociológiai, ismeretterjesztő ambíciója. Éppen ellenkezőleg, céljaimban olyan óvatos voltam, mint még soha, formailag a szubjektivitást annyira hangsúlyoztam, amennyire csak tudtam. Visszautalok az alcímre: "Ferenczi Gábor erdélyi útifilmje". De erre utal a kamerakezelés, a vágás stílusa, minden. Nem szerettem volna megbántani senkit. Tudtam, hogy bánthatok, hiszen városi gyerek vagyok, farmerban megyek, nyegle a dumám...

Ez mit jelent?

Slágfertigen válaszolgatok, sármőrködök, van egyfajta voyeur-szemléletem, ami lesír rólam. Ez mind baj lehet, de próbálok nem sértő lenni. Az ottaniak nagyon érzékenyek, bizalmatlanok a kívülről jövőkkel. Mert mit tudhatok én róluk? Az én felelősségem annyi, hogy tisztességesnek tartom a filmemet. Nem a gőg mondatja velem, de mindenkinek jogában áll nem megnézni, nem ajánlani a barátainak, esetleg csinálni egy másik filmet, olyat, amilyet szerinte kéne. Halálkomolyan mondom, hogy nem vagyok büszke arra, hogy ilyen filmet csináltam. Az a talán pofátlannak tartható szemlélet, hogy viszonylag kis tudással, voyeurködve elindulnak emberek filmet készíteni: létezik. És ráadásul úgy gondolom, hogy képviselek egy réteget, egy elég nagy létszámú embercsoportot. Nincs ugyan szükségem erre a felhatalmazásra, de végiggondoltam, s ezzel a felhatalmazással magamat felbátorítva indultam el.

A filmedben a téma iránti alázat nem abban nyilvánul meg, hogy Erdély-tudóssá képezed magad, hanem abban, amilyen tisztelettel, megértéssel a beszélgetsz a szintén nem a felhalmozott tudás alapjain élő emberekkel. Az az érzésem, mire mindenoldalúan kiművelődnél a mai helyzetből, addigra már sehol sem volna az a helyzet.

Én nem tudok úgy filmezni, ha mindent tudok róla. Akkor már nem érdekel. Nem vagyok egy prezentáló alkat. Én élni tudok. Készültem az ellenvéleményekre, és kénytelen voltam fölvállalni a tényeket: ki vagyok, és mit tudok csinálni. Szerintem lehet azt csinálni, hogy az ember odamegy, és lefilmezi azt, amire éppen akkor kíváncsi, amit éppen akkor lát. Ezt csinálják a haditudósítók. Az erdélyi Krónika szerkesztője egyenesen azt mondta, hogy ez egy szafari, és ez így igaz. Ha a busmanokról lehet csinálni szafarit, Erdélyről mért ne lehetne. Csak azért nem, mert én is magyar vagyok? A magyarigazolványról van szó, erre mindenki szociográfiát, társadalompolitikai tényfeltárást kér számon rajtam, miközben még az erdélyi szolidaritásérzésnek is meg kéne benne jelennie - nagyon komplex tehát az elvárás. Az az érzésem, ha Surányi Judit Tiszta románc című gyönyörű filmjét két egymást szerető drogosról, ami nagy siker volt a szemlén, leforgatná valaki mondjuk Kolozsváron, annak vége volna, azt jól lehazaárulóznák. Úgy gondolom, ez tarthatatlan állapot. Embereket médiaképtelennek nyilvánítanak csak azért, mert nem felelnek meg egy sablonnak. "Nem tipikus" – ezt a mondatot ismerem már a hatvanas évekből.

Van-e számodra formai etalon?

Ami a kifejezési eszközök perfekcionista használatát illeti, nincs! A film nem a vásznon látható, hanem az ember fejében. Nem kell azt tudni, hogy azt a képet, ami ott bent keletkezik, mi okozza. Ha az ember azt kezdi elemezni, akkor utólag kezdi el korrigálni azt az alapélményét, amit kapott, és így szétrombolja. Inkább arra kell figyelni, ha majd esztétikát tanítok..., arra fogom felhívni a hallgatók figyelmét az auditorium maximumban (nevet), hogy arra a vékony, gyenge kis élményre figyeljenek, ami mindentől függetlenül, minden verbális információ nélkül megszületett az agyukban. Hogy féltek, hogy szorongtak, hogy izgultak, hogy kellemes érzéseik voltak, hagy valami csak egyszerűen érdekes volt. Ha eszükbe jut, hogy hú, de jó zene, hú, de jó hang, kép, kompozíció, akkor arra ne figyeljenek, mert az nem a film. Akkor ott szakmailag valami tévedés van. Valamilyen magamutogatás...

Tehát a film maga a befogadott komplexum?

Igen. Nem az a jó könyv, aminek szép a borítója, urambocsá jó mondatok vannak benne. Az a jó könyv, amit ha elolvasol, azt érzed, hogy most két napig nem tudsz hova menni, hogy akkor most mit csináljak? Újságot nem akarok látni napokig, könyvet meg legalább egy hétig nem akarok olvasni. Akkor mondhatom, hogy olvastam egy jó könyvet - mert feldolgoznivalóm van.

 

Sándor Pál: Bohóc a falon (1967) Kiki szerepében
Sándor Pál: Bohóc a falon
(1967)
Kiki szerepében
53 Kbyte
Ferenczi Gábor: A magyar buletin
Ferenczi Gábor: A magyar buletin
67 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső