Tóth Ágnes
  Veronika
Én táncolnék veled
Gyarmathy Lívia: Táncrend


16 Kbyte

A Művész mozi igen sietve levette műsoráról a kétszeres Európa díjas filmrendező, Gyarmathy Lívia szívmelengető dokumentumfilmjét, a Táncrendet. A film itthon csupán minimális hírverést kapott, annak ellenére, hogy több rangos nemzetközi díjjal gazdagította a rendezőt (Wiesbaden: Legjobb dokumentumfilm, Krakkó: Legjobb dokumentumfilm és a Diákzsűri fődíja, Montreal: Kitüntető oklevél). Jó hír viszont azok számára, akik kihagyták, hogy az MTV Magyar Filmműhelyek sorozatában december 30-án éjjel még bepótolhatják, egy másik nagyszerű Gyarmathy opussal, az 1998-as A mi gólyánkkal együtt.

Nekem igazán szerencsém volt, mert elcsíptem a Táncrend ünnepi hangulatú bemutatóját a Filmszemlén, ahol nem csak a szereplők, hanem Pitvaros község apraja-nagyja képviseltette magát, személyesen cáfolva azt a felvetést, hogy a világvégi kis falu talán csak fiktív helyszín lenne. Vagyis, ha elnézünk a Pitvarosra (Csongrád megye), biztosan végigjárhatjuk a kopottas templomot, bekukkanthatunk az iskolába, ihatunk egy kávét Ildikónál, és a kultúrház piros székeit is kipróbálhatjuk, bár ilyen hidegben esetleg odafagyunk, mert gondok lehetnek a fűtéssel. A film a valós helyszínek és a civil szereplők ellenére a dokumentumfilm és a kisjátékfilm határán billeg, kiszélesítve a dokumentumfilm műfaji határait, hiszen a jelenetek humora, mágikus realizmusa és vibráló nézőpontja varázsos történetté szervezi a filmben szereplő néhány hónapot.

A film madártávlatból indul (A mi gólyánkhoz hasonló szemszögből), belátjuk az egész, jelentéktelenné zsugorodó falut, de amikor közelebb megyünk, felsejlenek a számunkra fontosabb figurák. Ahogy a charme-os, idősödő tánctanár sárga Citroenjével végighajt, és dudálva figyelmezteti a rózsákkal bíbelődő kertészt, Andrást a faluvégen, Katalint, az álmodozó, középkorú tanítónőt, a bicajozó postást és a csinos boltoskisasszonyt, Ildit, a falu szubjektív térképe is kirajzolódik.

Itt az idő, kezdődik a tánciskola, a nők tizenöt és negyvenöt között mindannyian dobozban őrzött, magas sarkú szandálokkal érkeznek – elsőnek mindig Katalin, a tanárnő –, hogy átlényegüljenek egy-két órára. Karcsú női lábikók ringanak a zenére a meghatóan Hamupipőkés ezüstcipellőkben, tétován keresve a ritmust a fess tánctanár határozott irányításával. A postás állandóan csörgő mobilja sem tudja visszarángatni őket a földre, és csak szól a cha-cha-cha, a rock and roll egész nap a szívekben. A könnyed dallamok ott csengenek-bonganak a levegőben, amíg a földből kézzel ki kell kaparni a krumplit, meg kell küzdeni a mosatlan edények tornyaival, a disznóknak enni kell adni, a méteres gazt le kell nyírni. A tánciskola egy kis reménysugarat hoz mindenki életébe, rövid szünetet lop az egész napos, megszokott robotba: az élet mégis szép, a romantikus női lelkek egy percre könnyedén ellibbenhetnek egy vágyott világba. A tánctanár lakótelepi garzonjában egy bábu pontosságával végzi a szertartásos mozdulatsort – egy kávé, aztán jöhet a vasalt mellény, és még egy pillantás a tükörbe, majd start –, sárga Citroenje összeköti egymással a két sivár helyszínt, a külvárosi lakótelepet és az eldugott kis falut, mindkettőt többlettartalmakkal gazdagítva. Például rögtön jelentőségteljesebbnek tűnik a tánctanár indulás előtti utolsó kávéja és Ildikó zárás előtt kiadott utolsó kávéja is a rányomott tejszínhabbal, hiszen tudjuk, hogy mindketten ugyanoda sietnek.

Telik az idő, szép lassan összerendeződnek a mozdulatok. Csaba, a postás a mindennapi életben kicsit esetlen, leveri a sörét, a disznók rendszeresen kifognak rajta és kiszöknek az ólból, a telefonja mindig rosszkor csörög, de tánc közben igazi macsó, mozdulatai hajlékonyak, és a számok végén elégedetten paskol partnere fenekére. Katalin is kiszabadul egy kicsit az egyszeregyet biflázó tanítványai közül, és legszebb ruhájában kacagva, boldogan ropja férjével. A szemüveges, kajla kertész sem csak a palacsintát tanulja meg feldobni a levegőben, hanem a táncparketten is ügyesen szaporázza. Megnyugtató bizonyosságok vannak ebben a filmben: egyrészt a dolgok megtanulhatók, a palacsinta először szétplaccsan a tűzhelyen, de máskor már sikerül megfordítani, a tánclépések gyakorlással egyre pontosabbak és kecsesebbek lesznek, és talán még a zongora vagy furulyalecke sem olyan reménytelen dolog, másrészt annak a tudata, hogy nyárra tél jön, télre tavasz, és minden növénynek, állatnak, embernek megvan a helye ebben a rendszerben.

Az időt ebben a filmben a méhzümmögéssel, a zivatar kopogásával, a hópelyhek szállingózásával, a madárcsicsergéssel mérik, sőt egy pocak gömbölyödésével, mert a kertész felesége gyereket vár: a születendő jövevényt a mama hasára szorított füllel hallgatja testvére.

Játékos geg, hogy a nézőpontok között mellérendelt a viszony, és nem mindig az emberi a legfontosabb, adott esetben a tyúkokat kergető disznó vagy az elégedetten rágcsáló kecske szemszögéből látjuk az eseményeket. A hangok szintén összekeverednek: disznóröfögés vegyül a mobil csörgésével, rockzene fűnyíróberregéssel, Trabant-pöfögés fecskefüttyel.

Közben a nagy produkció is születőben, bár a szabadtéri táncmulatságot elmossa a zápor, a fagy pedig tönkrevágja a kultúrház fűtését, a kis csapat lelkesedése töretlen, a tanfolyamot betetőző bemutatóra pedig kivonul az egész falu. Míg a férfiak kölcsönfrakkjukat igazgatják, András felesége a fényképezőgépét lóbálja, a bemutató közben észleljük is a vakuvillanásokkal kimerevített fotók sorjázását. A rendező attitűdjében ez a megengedő humor a legjellemzőbb, ahogy szelíden egymás mellé teszi a rögzítés két módját: hiszen most nem csak egy dokumentumfilm forog, hanem a családtagok is szeretnék rögzíteni a nagy eseményt a saját fotóalbumuk számára. Gyarmathy Lívia nézőpontja szeretetteljes, de sosem tolakodó, mindig szemérmesen hátralép egy nüansznyit, így pl. a sivító, gyönyörű újszülöttet is az üvegfal mögül látjuk a könnyeit törülgető apukával együtt.

A tánctanár még hátranéz a diszkózenére tapsikoló gyerekek mutatványára, majd elporzik sárga Citroenjén. Jött, látott és győzött. Mi pedig legalább ebben az ötven percben örülhetünk, hogy valóságos, hús-vér embereket láttunk az őket egyre inkább kiszorító, mesterkélt ideálok, az örökifjú Barbie babák és Kenek helyett.

 


16 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső