A Művész mozi igen sietve levette műsoráról a kétszeres Európa díjas
filmrendező, Gyarmathy Lívia szívmelengető dokumentumfilmjét, a Táncrendet. A
film itthon csupán minimális hírverést kapott, annak ellenére, hogy több rangos
nemzetközi díjjal gazdagította a rendezőt (Wiesbaden: Legjobb dokumentumfilm, Krakkó:
Legjobb dokumentumfilm és a Diákzsűri fődíja, Montreal: Kitüntető oklevél). Jó
hír viszont azok számára, akik kihagyták, hogy az MTV Magyar Filmműhelyek
sorozatában december 30-án éjjel még bepótolhatják, egy másik nagyszerű Gyarmathy
opussal, az 1998-as A mi gólyánkkal együtt.
Nekem igazán szerencsém volt, mert elcsíptem a Táncrend ünnepi hangulatú
bemutatóját a Filmszemlén, ahol nem csak a szereplők, hanem Pitvaros község
apraja-nagyja képviseltette magát, személyesen cáfolva azt a felvetést, hogy a
világvégi kis falu talán csak fiktív helyszín lenne. Vagyis, ha elnézünk a
Pitvarosra (Csongrád megye), biztosan végigjárhatjuk a kopottas templomot,
bekukkanthatunk az iskolába, ihatunk egy kávét Ildikónál, és a kultúrház piros
székeit is kipróbálhatjuk, bár ilyen hidegben esetleg odafagyunk, mert gondok lehetnek
a fűtéssel. A film a valós helyszínek és a civil szereplők ellenére a
dokumentumfilm és a kisjátékfilm határán billeg, kiszélesítve a dokumentumfilm
műfaji határait, hiszen a jelenetek humora, mágikus realizmusa és vibráló
nézőpontja varázsos történetté szervezi a filmben szereplő néhány hónapot.
A film madártávlatból indul (A mi gólyánkhoz hasonló szemszögből),
belátjuk az egész, jelentéktelenné zsugorodó falut, de amikor közelebb megyünk,
felsejlenek a számunkra fontosabb figurák. Ahogy a charme-os, idősödő tánctanár
sárga Citroenjével végighajt, és dudálva figyelmezteti a rózsákkal bíbelődő
kertészt, Andrást a faluvégen, Katalint, az álmodozó, középkorú tanítónőt, a
bicajozó postást és a csinos boltoskisasszonyt, Ildit, a falu szubjektív térképe is
kirajzolódik.
Itt az idő, kezdődik a tánciskola, a nők tizenöt és negyvenöt között
mindannyian dobozban őrzött, magas sarkú szandálokkal érkeznek – elsőnek mindig
Katalin, a tanárnő –, hogy átlényegüljenek egy-két órára. Karcsú női lábikók
ringanak a zenére a meghatóan Hamupipőkés ezüstcipellőkben, tétován keresve a
ritmust a fess tánctanár határozott irányításával. A postás állandóan csörgő
mobilja sem tudja visszarángatni őket a földre, és csak szól a cha-cha-cha, a rock
and roll egész nap a szívekben. A könnyed dallamok ott csengenek-bonganak a levegőben,
amíg a földből kézzel ki kell kaparni a krumplit, meg kell küzdeni a mosatlan
edények tornyaival, a disznóknak enni kell adni, a méteres gazt le kell nyírni. A
tánciskola egy kis reménysugarat hoz mindenki életébe, rövid szünetet lop az egész
napos, megszokott robotba: az élet mégis szép, a romantikus női lelkek egy percre
könnyedén ellibbenhetnek egy vágyott világba. A tánctanár lakótelepi garzonjában
egy bábu pontosságával végzi a szertartásos mozdulatsort – egy kávé, aztán
jöhet a vasalt mellény, és még egy pillantás a tükörbe, majd start –, sárga
Citroenje összeköti egymással a két sivár helyszínt, a külvárosi lakótelepet és
az eldugott kis falut, mindkettőt többlettartalmakkal gazdagítva. Például rögtön
jelentőségteljesebbnek tűnik a tánctanár indulás előtti utolsó kávéja és
Ildikó zárás előtt kiadott utolsó kávéja is a rányomott tejszínhabbal, hiszen
tudjuk, hogy mindketten ugyanoda sietnek.
Telik az idő, szép lassan összerendeződnek a mozdulatok. Csaba, a postás a
mindennapi életben kicsit esetlen, leveri a sörét, a disznók rendszeresen kifognak
rajta és kiszöknek az ólból, a telefonja mindig rosszkor csörög, de tánc közben
igazi macsó, mozdulatai hajlékonyak, és a számok végén elégedetten paskol partnere
fenekére. Katalin is kiszabadul egy kicsit az egyszeregyet biflázó tanítványai
közül, és legszebb ruhájában kacagva, boldogan ropja férjével. A szemüveges, kajla
kertész sem csak a palacsintát tanulja meg feldobni a levegőben, hanem a táncparketten
is ügyesen szaporázza. Megnyugtató bizonyosságok vannak ebben a filmben: egyrészt a
dolgok megtanulhatók, a palacsinta először szétplaccsan a tűzhelyen, de máskor már
sikerül megfordítani, a tánclépések gyakorlással egyre pontosabbak és kecsesebbek
lesznek, és talán még a zongora vagy furulyalecke sem olyan reménytelen dolog,
másrészt annak a tudata, hogy nyárra tél jön, télre tavasz, és minden növénynek,
állatnak, embernek megvan a helye ebben a rendszerben.
Az időt ebben a filmben a méhzümmögéssel, a zivatar kopogásával, a hópelyhek
szállingózásával, a madárcsicsergéssel mérik, sőt egy pocak gömbölyödésével,
mert a kertész felesége gyereket vár: a születendő jövevényt a mama hasára
szorított füllel hallgatja testvére.
Játékos geg, hogy a nézőpontok között mellérendelt a viszony, és nem mindig az
emberi a legfontosabb, adott esetben a tyúkokat kergető disznó vagy az elégedetten
rágcsáló kecske szemszögéből látjuk az eseményeket. A hangok szintén
összekeverednek: disznóröfögés vegyül a mobil csörgésével, rockzene
fűnyíróberregéssel, Trabant-pöfögés fecskefüttyel.
Közben a nagy produkció is születőben, bár a szabadtéri táncmulatságot elmossa
a zápor, a fagy pedig tönkrevágja a kultúrház fűtését, a kis csapat lelkesedése
töretlen, a tanfolyamot betetőző bemutatóra pedig kivonul az egész falu. Míg a
férfiak kölcsönfrakkjukat igazgatják, András felesége a fényképezőgépét
lóbálja, a bemutató közben észleljük is a vakuvillanásokkal kimerevített fotók
sorjázását. A rendező attitűdjében ez a megengedő humor a legjellemzőbb, ahogy
szelíden egymás mellé teszi a rögzítés két módját: hiszen most nem csak egy
dokumentumfilm forog, hanem a családtagok is szeretnék rögzíteni a nagy eseményt a
saját fotóalbumuk számára. Gyarmathy Lívia nézőpontja szeretetteljes, de sosem
tolakodó, mindig szemérmesen hátralép egy nüansznyit, így pl. a sivító,
gyönyörű újszülöttet is az üvegfal mögül látjuk a könnyeit törülgető
apukával együtt.
A tánctanár még hátranéz a diszkózenére tapsikoló gyerekek mutatványára, majd
elporzik sárga Citroenjén. Jött, látott és győzött. Mi pedig legalább ebben az
ötven percben örülhetünk, hogy valóságos, hús-vér embereket láttunk az őket
egyre inkább kiszorító, mesterkélt ideálok, az örökifjú Barbie babák és Kenek
helyett.