A Schmidt története (About Schmidt) egy elrontott élet lelepleződésének története, amely a nyugati féltekén modellértékűnek számíthat, azaz kisebb-nagyobb különbségekkel mindannyiunk élete így alakulhat (ha nem vigyázunk eléggé). Az Egyesült Államok-beli Schmidt úr (Jack Nicholson) élete akkor vesz tragikus fordulatot, amikor már inkább nyugalomra vágyik, pontosabban amikor éppen nyugdíjba vonul. Addig teljesen hétköznapi életet élt: nem lett egy nagy cég alapítója, ahogy arról egyetemi évei alatt álmodozott, de jól fizető állása volt egy biztosítótársaságnál. Élte a felső-középosztálybeliek életét egy szép kertvárosi házban, feleségével felnevelték lányukat és még egy öregkori álom megvalósítására is futotta: egy luxus-lakóbuszra, amellyel utazgatásokat terveznek a még hátralévő szép napokra. Schmidt úr mégsem boldog; zavarja a kényszerű tétlenség, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt "permanens vakáció"-val. A tévét kapcsolgatva talál rá egy afrikai gyerekeket támogató alapítvány hirdetésére, amely éppen az ilyen jómódú, jóindulatú emberek lelkiismeretére apellál. Schmidt úr el is küldi a pénzt, de nem azt kapja ettől, amit várt. Sem lelkiismerete megnyugvását, elaltatását, sem azt, hogy egy kicsit ismét hasznosnak érezheti magát, hanem az életével való őszinte szembenézés felkavaró lehetőségét. A "szponzorok" ugyanis levelet írhatnak a támogatott kisgyereknek, bemutatkozhatnak, személyesebbé tehetik ezt a személytelen kapcsolatot. Hősünk lényegében önkéntelenül kap az alkalmon, a kedveskedő levélből önvallomás kerekedik. Schmidt úr elmondja mindazt, ami a szívét nyomja, levelét, leveleit narrátorszövegként, az ő hangján hallhatjuk a filmen. Igaztalannak érzi nyugdíjaztatását, utódját törtető, gusztustalan yuppie-nak tartja. Feleségével már rég ráuntak egymásra, őt kifejezetten idegesíti élete párja, aki elnyomja őt. Lányuk esküvője is bosszantja, szeretett gyermeke a vénlányság küszöbére érve egy bunkó senkiházival készül összekötni az életét. Mr. Schmidt életében mégsem ez a hirtelen jött őszinteségi roham hoz tragikus változást, hanem a sors kiszámíthatatlansága. A postáról visszatérve holtan találja feleségét a konyhában, infarktus végzett vele.
Schmidt teljesen összezavarodik, féléber állapotában intézi a temetés ügyeit, fogadja a részvétnyilvánításokat, csak veje "taplósága" téríti magához, aki képes valami piramisjáték-szerű, kétes ügylettel traktálni a temetés éjszakáján. Eszébe juttatja, hogy meg kell akadályoznia egy újabb tragédiát, le kell beszélnie a lányát a férjhez menésről. Ő azonban fejére olvassa apjának, hogy egész eddigi életében sohasem fordított figyelmet lánya sorsára, majd vőlegényével együtt visszautaznak tovább szervezni az esküvőjüket, amit még elhalasztani sem hajlandók, de persze továbbra is számítanak Schmidt anyagi támogatására.
Schmidt úr tehát egyedül marad, és teljesen elhagyja magát, lakása egy szemétdombbá változik. Bár Ndugunak írt újabb levelében az ellenkezőjét állítja, valójában képtelen egyedül megállni a saját lábán, rá kell döbbennie, hogy felesége nélkül csak fél ember. Ezért von vissza a második levélben minden rosszat, amit feleségéről állított, ezért írja, hogy a legjobb társ volt számára. Hiába próbálja azonban újra "széppé hazudni" a múltat, az emlékek keresése – egészen pontosan felesége ruháinak szagolgatása – közben olyasmire bukkan, ami lehetetlenné teszi számára ezt az "élve eltemetkezést". Rátalál felesége és legjobb barátja évtizedekkel ezelőtti, rövid életű románcának "relikviáira": néhány szerelmeslevélre. Minden szétfoszlani látszik, ami eddig értelmet adott életének, úgy tűnik, életének összes momentuma elvesztette eredeti jelentését és önmaga ellentétébe fordult. Schmidt ettől fogva puszta önazonosságáért, lényegében ember voltáért, személyiségéért, kell hogy küzdjön, azért, hogy egész életére ne úgy kelljen visszatekintenie, mint egy öntudatlanul, akarat nélkül átvegetált lázálomra. El kell hagynia tehát a családi házat, amely több szempontból is kísértetkastéllyá vált, ahol nemcsak halott felesége emléke üldözi, hanem egy rémisztően ismeretlen életé is, amelyet mégis a sajátjaként kell, hogy azonosítson. Így luxusbuszán megkezdett utazása egyszerre vezet a múltba és a jövőbe, életének házassága előtti helyszíneire, illetve lánya esküvőjére. Bizakodva vág neki az útnak. Ezt a bizakodást fejezi ki Nduguhoz írt újabb levele is. Az út folyamán azonban Schmidt urat folyamatos csalódások érik. A szülői ház eltűnt a föld színéről, egy autógumi-javító áll a helyén és semmi sem emlékeztet arra – illetve senki sem emlékszik rá –, hogy valaha is lett volna ott más épület. Szülővárosában csak egy tablóképen van nyoma annak, hogy Schmidt egykor itt élt. Az iskolában már egyetlen tanár sem él azok közül, akik őt taníthatták. Szinte semmi nyoma nem maradt tehát annak, hogy Schmidt ott és úgy élt, ahol és ahogy ő emlékszik rá. Ezen a ponton a lánya jelenti Schmidt számára az utolsó fogódzót ahhoz, hogy valóságnak tudhassa elmúlt életét, életben tartsa azt, amit "önmagának" nevezett. Meglepő módon azonban egy másik lehetőség is felvillan utazása közben, ez pedig nem más, mint önmaga "újrateremtésének" lehetősége. Olyan új életmód(ok) követése, amelyek gyökeresen különböznek az eltűnőben lévő régi életétől. Először egy házaspár hívja meg magához vacsorára. Ők megvalósították azt, az életmódot, amelyet Schmidt feleségével tervezett. Egy sajátos amerikai szubkultúra képviselőjeként a még nem is nagyon idős házaspár más családokkal együtt keresztül-kasul beutazzák a hatalmas országot. Schmidt talán barátként hozzácsapódhatna ehhez a kis karavánhoz, de a távolságtartó amerikai puritanizmus szempontjából jóvátehetetlen hibát követ el. Rövid időre egyedül marad a "mozgó ház" asszonyával, és hirtelen feltámadó szeretetéhségében "lerohanja" az őt özvegysége miatt kedveskedve vigasztaló nőt. Ezután természetesen nem maradhat a hivatásos úton lévők között. Kénytelen célba érni és megismerkedni lánya jövendőbelijének családjával. Az esküvőig hátralevő néhány nap során Schmidt egy újabb, számára eddig ismeretlen életformával ismerkedhet meg. A fiú családja egyfajta "poszthippi" kommunaként éli az életét, kisebb összezördülésekkel, de megférnek egymással a testvérek - köztük a vőlegény autistának tűnő - öccse, az örömapa új, ázsiai feleségével és a "mater familias"-ként uralkodó, hedonista örömanya (Kathy Bates). Schmidtnek rendkívül idegen a családtagok kedélyesen bunkó stílusa és az anyagiakkal kevéssé törődő, kissé felelőtlen életmódja (melynek finanszírozásában - a lányán keresztül - rá is számítanak). Ő viszont igényesebb és konzervatívabb körülményekhez szokott. Pedig a szexuális örömökre örökké éhes örömanya lánya mellett magát Schmidtet is szívesen látná népes családjában, de az fejvesztve menekül előle a buszba az esküvő előtti éjszakán. Schmidt számára nem marad más hátra, minthogy beletörődjön lánya választásába és kipréselje magából a tőle telhető legbarátságosabb lakodalmi tósztot. Ennek a feladatának egyébként igyekszik a lehető legjobban megfelelni, lánya mégis dühödten támad rá.
Schmidt veresége véglegesnek tűnik, ő mégis megpróbálja értelmesnek feltűntetni utazását - és egyben életét - Ndugunak írt utolsó levelében. Végül is - mondja - a lányom úgy éli az életét, ahogy akarja és ez így van jól, hiszen éppen a szabad választás lehetősége tette naggyá Amerikát. A pionírok emlékhelyét - kísértetiesen hasonlít a magyarországi Ópusztaszerre! - demonstratív önigazolásként (vagy önbiztatásként?) még meglátogatja hazatérte előtt. A végső csapás azonban még hátravan szerencsétlen főhősünk számára. Az önigazoló, elmúlt életét széppé hazudó mesélés lehetőségét is elveszti. Ndugu nem tud olvasni - írja egy misszionáriusnő - de szívesen gondol Mr. Schmidtre és részvétet érez a felesége halála miatt. Ennek jeleként küld egy rajzot, melyen fehér férfi fogja egy fekete kisfiú kezét. Schmidt úr számára ez a teljes összeomlás, a totális kudarc felismerésének pillanata, a záró képben zokogva nézi a gyermekrajzot.
Alexander Payne filmje szatirikusan, ugyanakkor mégis megértő részvéttel - és megrázó befejezéssel! - szól az átlagember kudarcos életéről. Azéról, akinek nem jutott ideje, vagy nem volt ereje szembenézni a problémáival az úgynevezett "aktív" éveiben, így ezek csak akkor tudatosodnak benne, amikor már túl késő változtatni. Ezek a problémák nem anyagiak - hiszen éppen az anyagi biztonság megteremtése érdekében folytatott mindennapi küzdelem az egyik okuk - hanem érzelmiek. Schmidt későn tudatosítja magában, hogy jelentéktelen karrierje és az anyagiak "hajszolása" közben feleségével kiüresedett a kapcsolatuk, lánya és közte pedig soha nem is alakult ki igazi érzelmi kötelék. Úgy tűnik, lányának ő csupán az az ember, aki "ellátja" pénzzel, de akihez ugyanakkor nem fordulhat az élet "egyéb" fontos kérdéseivel kapcsolatban. Schmidt a feleségére bízta közös családjuk életének irányítását, de nem csak a háztartás, hanem az "érzelmi működtetés terén is.
Inkább elviselte felesége "egyeduralkodását", "puha diktatúráját", csakhogy ne kelljen a nyugodt felszín alatt megbúvó feszültségekkel foglalkoznia és saját érzelmeit , érzéseit tudatosítania. Ezek a feszültségek törnek felszínre aztán az első levél megírásakor, de az igazi tisztázást, az önmagával és családtagjaival folytatandó őszinte beszélgetés lehetőségét tragikusan "vágja el" tőle felesége váratlan halála. Innentől kezdve Schmidt visszatér önigazoló élethazugságaihoz, kétségbeesetten próbálja megtalálni régi "önmagát", "valódi" életét, miközben éppen az ellenkezője történik, egyre nyilvánvalóbbá válnak, lelepleződnek a hazugságok. Schmidt törekvéseinek kudarcát, szándékától eltérő hatásukat kiválóan érzékelteti a film narratív technikája. Míg a film elején meglepődünk az első levél dühös és keserű hangvételén - bár a rendező finoman érzékelteti a főhősét feszítő problémákat -, addig innentől fogva a képileg megjelenített eseményeket próbálják egyre reménytelenebbül széppé hazudni átértelmezni Schmidt kísérő szövegként felhangzó levelei. Azaz: mi látjuk, hogy mi történik valójában, de halljuk Schmidt úr verzióját is, amely az előbbitől egyre inkább eltávolodik. Ez a kettős történetmesélés adja aztán a film alapvetően szatirikus hangneméhez a drámai, tragikus felhangot, hiszen ezen keresztül érzékeljük igazából azt a küzdelmet, amelyet ez a szerencsétlen ember önön szuverén személyiségéért folytat. Itt kell kitérnünk Jack Nicholson kiváló alakítására, amely számára Oscar-jelölést ért az idén. Nicholson Schmidtje ugyanis nem engedélyezi a maga számára érzelmeinek felszínre törését. Csak egy-két lázadó gesztusa van: az első levél megírásakor dühödten torzul el az arca, s amikor rádöbben felesége félrelépésére, a leveleket barátja képébe vágja, majd hazatérve a fürdőben összevizeli a vécéülőkét, amelyre évek óta rá kell ülnie, ha ilyen dolga támad. Ezeket az eseteket kivéve Nicholson arca hol behízelgő kedvességet sugároz, hol pedig a kitörni készülő, de erőnek erejével visszaparancsolt indulatok torzítják el. Schmidt úr (neveltetése, származása folytán?) nem boríthatja ki a bilit (valószínűleg nem is merné), neki folyton nyelnie kell. Az ezt megjelenítő hiteles színészi játék egyik csúcspontja, amikor Schmidt beszédet mond lánya esküvőjén. Nicholson arcát majd szétfeszíti a ráerőltetett kínvigyor és a kitörni készülő düh harca, a beszéd előtt és közben egyfolytában várjuk a botrányt. Payne egyébként is "rájátszik" a Nicholsonról szerepei folytán kialakult nézői előítéletekre. Az ördögi, különleges figurákat alakító színészzsenitől folyamatosan azt várjuk, hogy végre "kioszt valakit" és ő az utolsó pillanatig el is tudja hitetni velünk, hogy az általa játszott, elesett, tehetetlen figura képes fellázadni. Az ebből fakadó különös feszültség a film külön érdeme. A lázadás azonban nem következik be, így logikusan következik a valóban megrázó befejezés. Egy teljesen összetört, tökéletes magányával, elrontott életével, széthullott személyiségével a feloldozás reménye nélkül szembenéző embert látunk, aki végül utolsó menedéke groteszk irracionalitását is felismerte. Hiszen hogyan érthetné meg egy gazdag ország öreg gyermekének problémáit egy nyomorgó afrikai gyermek, még ha mindketten egyformán számkivetettek, elesettek is?
