Míg a magyar film egyre csak küzd az életben maradásáért – ennek fényes bizonyítéka a nagy reményű új generáció, amely most jött ki a főiskoláról és kezdte meg szépen, lassan (nem oly radikálisan, mint a '70-es nagy generáció) alkotó, újító munkáját – sajnos a filmplakátok helyzete, színvonala vajmi keveset változott. (Különleges filmek persze különleges plakátokat érdemelnek.) Ez talán a grafikus szakma hígulásának is köszönhető, ám tehetséges grafikusokban sincs hiány, csak úgy, mint tehetséges filmesekben sem, és míg a film nagyon pénzfüggő műfaj, addig a plakátról mindezt nem lehet elmondani. Egyszerűen csupán arról lehet szó, hogy a nagy filmcsinálási, bizonyítási igyekezetben "elfeledkeznek" a promóció egyik legfontosabb eleméről, arról, hogy a film színvonalának megfelelő, friss, ahhoz illő plakátot tervezzenek, mind eredetiségben, mind ötletben és kreativitásban.
A figyelemfelkeltő, ízléses, visszafogott, ám hatásos plakát alapvető követelménye a film terjesztésének. Fontos szempont a plakát alkalmazhatósága képeslap formátumra és az internetre is.
Képekkel "agyonterhelt" korunkban sajnos az emberek egyre inkább átnéznek a reklámelemeken, utcai transzparenseken, éppen ezért kellene, főleg a kortárs magyar filmnek hatásos, de jó és nem közhelyes és átlagos, nem ún. trendi plakátokat produkálni.
Állandó, nagyon mai problémája a magyar filmnek a versenyképesség és eladhatóság kérdése, hiszen a film a milliók művészete, életben maradásának biztosítéka, hogy lehetősége legyen a széles tömegekhez eljutni, különben nem fejlődhet. Sajnálatos módon a gyártási költségek irreálisan magasak, így a pusztán a nézők által termelt bevétel nem képes állni még a produkció költségeit sem, hát még, hogy hasznot is hozzon. A mély, "kínok közt" született, eszmei filmeket, ha nem találnak utat a tömegnézőhöz, hamar kiszorítják a sikeres iparosok, a tucatfilmek. Ennek lehetünk tanúi a földből egyre gyorsabb iramban kinövő multiplexek megjelenése, és a klasszikus, valódi, jó hangulatú mozik tömeges tönkremenetele láttán (Budapesten a leglátványosabb e "katasztrófa"). A költői és igényes filmek mentsvárai mégis léteznek, de csupán egyesült erővel képesek megmaradni – ugyanazzal a taktikával, amivel a multiplexeket eleve megtervezték és hálózatba szervezték -, az unikum, a költőiség, a lelkiség illetve a humanizmus, valamint a kortárs film ápolása az, ami ezen mozik – a művész mozik – igazi biztosítéka.
A film tömegművészet és célja – kicsit demagóg, marxista módon – a tömeg ízlésének alakítása, nevelése; az esztétikai, kritikai gondolkodás fejlesztése. A mai tömegfilm dömping, a nyugatról özönlő rágógumi filmek, ezt a célt nem képesek kiszolgálni, őszintén szólva nem is igyekeznek, csupán a haszonelvűség az elsőrendű szempont. A jól bevált sallangok ismétlése, speciális effektekkel turbósítva – ilyen egyszerű a képlet. Minőségi, újszerű, eredeti nem igazán jön az újvilágból, ami kevés érkezik, az is vagy egy nagy név, nagy rendezőguru (leginkább független; pl.: David Lynch, Martin Scorsese) munkája, vagy valamilyen underground próbálkozás, ami hirtelen és meglepetésszerű sikere után hamar elkallódik.
Jó film rossz plakátja
Talán olyan alternatív és reneszánszát élő műfaj, mint a performance lehetne egy lehetséges módja a film frissülésének.
A filmnyelvbe beépített ilyen megoldások egyik nagyszerű kísérlete volt a tavaly nyár elején bemutatott feLugossy László és Szirtes János által jegyzett Tiszta lap című videofilm, amelynek már a címe is egy peformance(uk)ra való utalás.
A film remek, filmszerű dramaturgiájába ágyazza bele eleinte szokatlan módon a performance betéteket, de mire a néző hozzászokik a kissé meghökkentő megoldásokhoz, elkezdi áthatni az alkotás szatirikus, kedves humora és hangulata. Nagyon érdekes, és szép próbálkozás eme teátrális és szándékosan provokáló műfaj és a natúrfilm elegyítése (az itt használt videotechnika a homogenizálásban sokat segít). Szomorú, de az újszerű filmhez korántsem készült eredeti plakát; egyáltalán nem tükrözte a szokatlan nyelvet, hogy mit is lehet várni a filmtől. A piros szín ellenére semmi feltűnő, különleges dolog nincs a plakáton. A hat főszereplőt látjuk (ill. ebből egy – a pitbull – nem is szerepel a filmben, még csak utalás szintjén sem): mint egy hatlövetű pisztoly (amelyet Szirtes János épp az izzadó halántékának szegez) hat golyója, úgy szóródnak szét a pöttyös labda hat pöttyén.
Laza, szinte festői tipográfiával vannak felírva a képek keretére a nevek, illetve a film mottói, amelyek alternatívak, kissé naivan provokálók, de egyértelműen utalnak a film fanyar humorára, és át is képesek emelni belőle egy kicsit, bár főleg a szövegfoltok színe miatt nem elég feltűnőek.
A másik nagyon szép kísérlet egy fiatal alkotópáros, illetve alkotócsoport filmje; Az ifjúság megnyugtat, amelyet a tavaly az Iparművészeti Egyetem animáció illetve videó szakán diplomázott Bánóczki Tibor és Csáki László rendezett. A filmen érezhető kissé a fentebb említett alkotók hatása, már csak azért is, mert a főszerepeket ők játsszák. FeLugossy László Tildy Gábort, a nihilista, egoista vadászt, a vadászklub elnökét alakítja, és Szirtes János az útkereső állomásfőnököt. Szereplők még a Martin Miguelt játszó Miltényi Tibor, Icuka, Tildy felesége a kitűnő Kari Györgyi, Kalavics a festő, Vasile Croat, valamint a vadászklub három tagja, köztük Feri bácsi Járay Alfréd, meg Huber András és Pásztor Gábor.
A film tele van zsúfolva nagyszerű, jól alkalmazott szimbólumokkal, amelyek mind a mai világnak tartanak ferde tükröt. Az értékek elvesztése, a haszon kergetése, az egzisztencia hiánya, az elidegenedés, az élet értelmének kétségbeesett keresése, a nihil csupán ízelítők a film (és a mai világ súlyos) problémáiból, amelyeket a mű könnyed, ironikus humorral mutat be. Inkább csak leír és nem ad választ a nézőben esetlegesen felmerülő kérdésekre, ezek megválaszolása ránk van bízva; ez számomra nagyon imponáló, hiszen nem hagyja eltunyulni a gondolkodást, sőt finoman igyekszik nyitogatni a szemeket. Az értékek elmúlnak; a papírállatok, amelyekre Tildy lövöldöz, nem valóságosak, és talán az értékmentést próbálja rombolni, saját egoizmusát hangoztatni, azzal, hogy csak magas eszmei értékű "állatokra" vadászik. Ekkor mindig megjelennek (a szintén papír) legyek, valamint a szó szerint "szemtelen" szörny, amely valaminek a tetemén élősködik; ebben a világban valami tényleg bűzlik, hogy folyton özönlenek rá a legyek. Az értékmentésre tett próbálkozás egyben életmentés is. Ilyen Martin Miguel fotós gyerekgyártó akciója (négy fiatal 16 éves lányt ejtett teherbe – aminek meg is lesz a következménye; az egyikük apja alaposan helybenhagyja). A kulcsfontosságú jelenetben, a végén a két "életművész" találkozik a kórházban (Tildy az 50. születésnapján rendezett bulin lesz rosszul, megijed, ill. felháborodik az ajándékán; a szemtelen szörnyet ábrázoló képen), és barátok lesznek. Miguel ki is mondja, hogy míg Tildy elveszi az életet, addig ő visszaadja; talán van remény. De eközben a szerencsétlen állomásfőnök tragikus halálát okozza egy arra járó mozdony, miközben ő a szemtelen szörnyet – mintha démona lenne – üldözi, A remény sincs tehát biztosítva, hiszen az út látszólag elveszett.
Az út, az igazság és az élet, sőt maga Jézus Krisztus is megjelenik többször a filmben méghozzá meglehetősen groteszk jelenetekben, bábanimációs részekben, ahol a porcelán Krisztus tényleg, mint egy báb (Isten bábja – ahogy sok ateista értékeli a szerepét) – működik. Abszolút tragikus hős, aki eleinte a Bibliában található látszólagos kétértelműségeket, ellentmondásokat fejéhez vágó dinoszauruszok és pásztorok előtt magyarázkodik, míg nem egyszerűen beletörődik a kudarcba, és fokozatosan visszavonul, visszavonva a tanításait.
Végül a két jó barát elhatározza, hogy nagyságukhoz méltón még életükben, de legkésőbb haláluk után illő szobrot emeltetnek maguknak, így válik a film keretessé, hiszen a szoboravatással kezdődik és végződik, csakhogy a ponyva alatt a két "jó barát" áll, és a "szobor" nem lepleződik le.
A film eredeti módon keveri a natúrfilm, a rajz -, és a bábanimáció műfaji elemeit, így próbálja közelebb hozni egymáshoz színház, film és animáció világát, hogy ezzel meghökkentő, egyedi hatást érjen el. Ezzel az eszközzel képes hűen visszaadni a világ kaotikus voltát, hiszen helyenként erősen szürrealista és dadaista vonásokat mutat. A bábanimációs jelenetek – Krisztus a színen – elég bizarrak; hozzájuk kapcsolódnak a legyek, és a papírállatok rajzai. A film egyenrangúvá teszi a három műfajt; a dramaturgia segít ebben, valamint a videotechnika használatával homogénebbnek is hat. A kisérzékenységű, nyersebb technika, a videó és a film műfaji egybemosására tett kísérletek élenjárója (a dogmastílus kidolgozója), a dán Lars von Trier hatása érezhető, ez a mű azonban képi megoldásaiban is jobban közelít a natúrfilmekhez, és a hagyományosabb filmi dramaturgiához.
Az alkotók feladata volt a promóció, a film terjesztése is, ám ez úgy tűnik nem volt túl sikeres.
A plakátok képi részének kialakításához egészen szerény eszközt választottak, egyszerűen kiemeltek egy képkockát és ellátták a kötelező tipográfiával (amiből igazán csak a cím megjelenítése érdekes). Nem túl eredeti és nem is túl figyelemfelkeltő: a plakát nem érte el a célját (noha a képek szellemesek, és a címmel összeolvasva enyhe iróniát mutatnak); a filmről csak a "vájtfülű" berkekben (ill. a 33. Magyar Filmszemlén) lehetett hallani. Egy igazán értékes, kortárs alkotás veszett el, illetve meg sem jelent igazán a nagyközönség előtt (a Tabánban nem volt túl sikeres a vetítés; a Toldi mozi műsorán bukkan fel alkalomadtán, legutóbb öt ember volt jelen a vetítésén), és ezért sajnos az alkotók és a reklám hiánya a felelősek.
Az ifjúság megnyugtat szomorú sorsára jutott egy másik film is, az Aranyváros, amelynek már sokkal szerencsésebb a plakátja, de sajnos az sem túlságosan sokatmondó. Egy ráncos, kissé éltes, kemény mégis érzékeny középkorú férfi arca látható a fekete- fehér képen; a portré álmot, mély lelki tüzet sejtet, a megtört szemekből árad valami melegség, és alatta a cím sárga betűkkel "Aranyváros". Sajnálatos módon nagyon hamar levették a művész mozik a műsorukról a filmet, így nem volt módom megnézni.
Film és még rosszabb plakátja – trendi 1
Alkalmazkodva a nyugati vonulathoz – hogy egy plakátnyi felületen összezsúfolják a film főbb szereplőit (jelentőségüknek megfelelő méretben), egy jellegzetes helyszínét, és kísérletet téve még egy kis hangulatközlésre is – egyre több magyar film plakátja lesz borzalmasan eklektikus és zsúfolt, grafikai szempontból igénytelen. A legszomorúbb, hogy ez a nagy tömeg paca képtelen képpé összeállni; túl sokat akar mutatni, narratív, megpróbálja bemutatni a karaktereket, mintha egyetlen képben igyekezne elmesélni az egész filmet, csupán a mozgókép legfontosabb kifejezőeszközét képtelen ehhez használni és figyelmen kívül is hagyja: az időt. Ezekre számtalan példát lehet hozni, hiszen hemzseg tőlük az utca, és a mozik előtere – ilyenek a Csocsó, a Hídember, a Valami Amerika ... plakátjai - ezek inkább populáris, nagyközönségnek szánt, könnyedebb alkotások (jó módszer olyan szempontból, hogy ezeket nyugodtan el lehet rejteni a sok amerikai film plakátja között , mert a magyar tipónak köszönhetően formailag már teljesen megegyeznek velük). Nincs plusz a plakátokban, teljesen hangulattalanok, némelyik még taszító is.
A filmek maguk értékesek, szép próbálkozások, valamelyik még egészen eredeti megoldásokkal is él, akkor igazán nem értem, hogy ha maga a film képes új lenni, a plakát miért nem tud jobban elrugaszkodni, miért kell ennyire agyonbeszélni, miért kell mindent kimondani, szájba rágni.
(Nem) jó film – jó plakát
A közelmúltban lehetett találkozni egy hazai viszonylatban mesésnek mondható (persze külföldi mintájú) bevezető kampánnyal, amely a manapság divatos paraván transzparenseket is kihasználta, és eszközeiben megmaradt visszafogottnak egészen végig, a film megérkeztéig is. Barnított, puritán képek, amelyek egyenként bemutatták a szereplőket; a giccs határát épp el nem érő barnás felhős ég, a balatoni tájra utaló részletek, előtte kissé elmosódott portré, vagy egy bemozduló alak, sejtelmes hangulat, finom, kevés tipográfia: ez a Sobri. Egészen kevés eszközzel dolgozik, mégis ezerszer hatásosabb, "etetősebb", grafikai és marketing szempontjából egyaránt sikeresebb plakát illetve sorozat, de legfőképp jól sikerült kampány. Valahogy hasonló módon kellene az összes filmet reklámozni.
Trendi 2
A másik fajta trendszerűség, hogy a plakátképek kiemelnek a filmből egy kockát, esetleg többet, ez esetben a képeket mozaikszerűen rendezik el. Ilyen a Kísértések, illetve utóbbira jó példa az Ébrenjárók plakátja. Ezek nagyszerű, "forradalmi" filmek, a plakáton szép képek, a hangulat finom közlése, mégis úgy érzem ez a ló bizonyos másik oldala, legalábbis a Kísértések esetében, a plakát kevés. Kivételek azonban most is vannak, ilyen az Egérút, amelynek plakátján a filmkocka képe eltörpül az elegáns és erős grafika mellett, így egyenrangúak lesznek. A plakát egy vidám, könnyed szomorúvígjáték hangulatát sugallja minimális tipográfiával, ami szintén elegáns és szép. Az anti – Széchenyi filmnek, a Legkisebb film a legnagyobb magyarról, ... - nak nemcsak a filmet sikerült pompás és eredeti módon parodizálni, illetve tökéletesen átértelmezni, hanem a plakát is utal a nagytestvérére és ki is figurázza; a szereplők szintén jelen vannak, és a stilizált Lánchíd mókás illusztrációja remek, vidám hangulatot kölcsönöz a könnyebben képpé alakulni tudó plakátnak.
A középút felé
Éke a honi filmgyártásnak, és az őt megillető szép plakát példája a Hukkle, Pálfi György formabontó (illetve az igazi formanyelvhez visszanyúló) remekműve. A plakát visszautal a szép, régi filmplakátokra, és valódi képpé tud válni. Egységes stílusát a szép stilizált növényillusztráció, valamint a belétűzött cím összefonódása adja, ezek szépen tovább is fűzik egymást. A plakát elegáns, visszafogott, precíz, méltó és illő a filmhez, valamint pontosan ugyanolyan finom (manapság eredetinek számító) és szűkszavú, mint maga a film.
Erről a többi filmplakát alkotója nyugodt szívvel vehet példát.
A szerző a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális kommunikáció szakának I. évfolyamos hallgatója
