Julie Bertuccelli, fiatal francia dokumentumfilm-rendezőnő évekig volt asszisztens többek
között Otar Josseliani mellett. Első játékfilmje színteréül azért választotta Grúziát,
mert a Brigantik című Josseliani film forgatása alatt szenvedélyesen
beleszeretett az országba és az ott élő emberekbe. A címben szereplő Otar név pedig
a tanítvány tisztelgése a mester előtt.
Filmje témájául a rendezőnő egy olyan történetet választott, amely grúz barátaival
esett meg. Nem akart belőle dokumentumfilmet készíteni, mert úgy érezte, a történet
intimitása túl erős, így a játékfilm mellett döntött. Magát a témát - miszerint
valaki azért hazudik, hogy a másikat megkímélje a szenvedéstől - ezerszer földolgozták
már a filmtörténetben.
Három nő él együtt napjainkban, Tbilisziben, egy lelakott, szűk lakásban. A
kilencvenéves Eka, valamint lánya, az ötvenes Marina és az ő lánya, a huszonéves
Ada. A család férfi tagjai meghaltak, kivéve Otart, Eka imádott fiát, aki Franciaországba
távozott. A tőle érkező levelek állnak Eka életének középpontjában. Érthető hát,
hogy amikor Otar váratlanul meghal Párizsban, egy munkahelyi balesetben, Marina nem meri
megmondani a hírt idős anyjának. Adával együtt hazugságba sodródnak, hamis
levelekkel éltetik tovább az illúziót.
A kegyes hazugsággal már Otar is élt, amikor a leveleiben nem merte őszintén
megmondani anyjának, milyen körülmények közt él Franciaországban. Orvosi diplomával
ment ki Párizsba, ahol más lehetősége nem nyílt, mint hogy feketemunkát vállaljon
egy építkezésen, s arabok lakta negyedben béreljen a barátjával közösen egy kis
szobát. Amikor meghal, a francia kormány kegyéből a hajléktalanoknak fenntartott
parcellába temetik, és eljárást indítanak a munkáltatója ellen. Julie Bertuccelli
számtalan, a mindennapi életből vett ténnyel érzékelteti a napjaink Grúziájában
uralkodó lehetetlen állapotokat, de Franciaországot is kritikus távolságtartással
kezeli, közel sem idealizálja úgy, mint a film hősei és általában a grúz emberek.
A film kezdő képsora a három nőt mutatja egy néma jelenetben. Gesztusaik mindent
elmondanak róluk és egymáshoz való viszonyukról. Vasárnap délután lehet, Tbiliszi
belvárosának egyik patinás cukrászdájában üldögélnek. Eka hosszan válogat a
pulton a sütemények között, majd kiválasztja a legnagyobb szeletet. Ada limonádét
iszik, Marina szórakozottan belecsipeget az anyja tortájába. Eka erre ellenmondást nem
tűrő elutasítással ránéz a lányára, pillantásától megfagy a levegő, majd
Marina gúnyosan, megvetően dobja le a villát. Ada mindvégig a távolba mereng, szeme
sem rebben, megszokta már az efféle jeleneteket... A második képsor a postán játszódik:
az omladozó, sötét épületbelső, a várakozók hosszú sora az egyetlen nyitva
tartott ügyintézőablak előtt, a türelmetlen zúgolódás, a nyúzott tisztviselőnő
fogai közt elsziszegett mondatok: "Dolgozom, ha nem látnák."... Ezek a kezdő képsorok
jelzik a két fő témát, a három nő egymáshoz való viszonyát és az emberek
mindennapjait Grúziában. Ugyanakkor a történet nemcsak grúz, hanem egyetemes, hiszen
elsősorban három, egymással szoros kapcsolatban élő ember története, akik bárhol
élhetnének a világon.
Ada a család megmentője és összetartója. Okos őrangyal, aki újra és újra elcsitítja
az Eka és Marina közt felparázsló feszültséget, aki megértő társa az anyjának, s
aki esténként imádott nagymamája talpát masszírozza, és francia nyelven Proustot
olvas föl neki. Miután Otar meghal, ő fogalmazza és írja a leveleket. A képzelt
levelekben a saját álmait meséli el apránként, saját magát képzeli Párizsba, a
saját vágyairól ír... Az a szoros kötelék, ami anyjához és a nagymamájához fűzi,
a tőlük kapott és a nekik adott szeretet a legnagyobb érték az életében. De az élet
természeténél fogva, éppen ebből a kötelékből akar szabadulni. Huszonévesen együtt
alszik az anyjával, mert még csak saját szobája sincs, semmirekellő barátja oldalán
nem ismerheti meg a szerelmet, képességeihez méltó munkát nem kap... elfogy körülötte
a levegő. Akárcsak nagybátyja, Otar, ő is abba az illúzióba kapaszkodik, hogy az álmait
Franciaországban tudná megvalósítani...
Eka sokat megélt idős hölgy, az ő belső titkaira nem derül fény, csak sejtjük mélységüket.
Számtalan gesztusa őrzi női báját. Ahogy kislányos csatokkal eltűzi dús fehér haját,
ahogy a körmét lakkozza, ahogy kacéran oldalra hajtott fejjel fölfelé mosolyog, ahogy
büszke tartással táncol - mindez arra utal, hogy amíg csak él a nő, legszebb évei
nem érnek véget...
Végig nem tudjuk meg, hogy rájött-e a hazugságra. Nem sokat beszél, szinte csak
akkor, amikor Marinát szidja. Nem titkolja, mennyire lesújtó véleménnyel van a lányáról,
s minden alkalmat megragad, hogy Otart magasztalja. Könnyű imádni azt, aki tőlünk távol
él, és nehéz szeretni azt – hiába ő a mindenünk -, akivel együtt élünk. Anya és
lánya-kapcsolat – ennek a viszonynak a feloldhatatlan rejtélye a film kezdő jelenetétől
az utolsóig jelen van.
Marina egy vesztes nemzedék képviselője. Ekának ott a múltja, Ada előtt a jövő. De
Marinának szembesülnie kell azzal, hogy a múltja hazugság és csalás volt, a jelenét
kifosztották, és a jövője kilátástalan. A rendszerváltás előtt mérnök volt, amióta
a gyár bezárt, a bolhapiacon árul összekukázott holmikat. A férjét talán sohasem
szerette. A benne égő, lobogó szenvedélyt talán sosem élte ki. Hány ilyen nőt
ismerünk, aki gyönyörű, érzéki, okos, mégis magányra van ítélve. Igazi nemes lélek,
aki mindig vesztes, de annyi tartás van benne, hogy sohasem sajnálatraméltó. A nehéz
helyzetekben talál magára igazán, mert az a fajta, aki nem tud összeroppanni. Amikor
az anyja - aki őt sosem tudta jól szeretni - beteg, Marina éjt nappallá téve küzd a
felépüléséért, s amikor már mindenki belefárad az ápolásba, ő akkor kap igazán
erőre.
A hazugságra épülő történetekben mindig az az érdekes, hogy a hazugság hova viszi
el a hősöket és ez által magát a történetet. Ez a három erős nő komplex és
bonyolult kapcsolatban él egymással és a titkukkal, a hazugsággal. Nem maradnak hazugságuk
foglyai, hanem apránként mindhárman megváltoznak általa. Ada önzőbb lesz, bátorságot
nyer, hogy el tudjon szakadni szeretteitől, hogy a saját életét élhesse. Marinát a
hazugság felelőssége megértőbbé és gyengédebbé teszi az anyjával; amin régebben
felcsattant, azon ma már csak nevet. Ekát cselekvésre ösztönzi a hazugság, utána
akar járni a titoknak. Féltve őrzött vagyonát, francia könyvtárát eladva három
repülőjegyet vásárol Párizsba, és felkerekednek, hogy még egyszer lássa a fiát,
mielőtt meghal...
A rendezőnő három nyelven beszélteti hőseit. A grúz, az orosz és a francia nyelv
használata zökkenőmentesen olvad egymásba, funkciója van, hogy ki, mikor, melyik
nyelven beszél, időben és térben meghatározza a három hősnőt. Nagypolgári múltjának,
műveltségének köszönhetően Eka választékosan beszél franciául. Ugyanakkor a Grúzia
függetlenedése után kialakult zűrzavaros állapotokat ő már nem tudja követni, a
nagy Szovjetunió iránti nosztalgiából és a lánya megleckéztetésére, oroszra vált
át. Marina a grúz nyelvet használja, mert az anyja iránti ellenkezésből sohasem
tanult meg jól franciául, s a szovjet elnyomók iránti gyűlöletből sohasem tanult
meg jól oroszul. Ada nagyanyjától a klasszikus francia irodalmi nyelvet sajátította
el, az iskolában oroszul tanult, talán az Afganisztánban meghalt apja is orosz volt, de
anyjával és barátaival természetesen grúzul beszél.
A film sikere a színésznőkön múlott. Nehéz dolga lehetett a rendezőnőnek, hogy a
nyelvi követelményeknek is megfelelő színésznőket megtalálja.
Adát Dinara Drukarova fiatal orosz-mongol színésznő játssza, aki néhány éve Párizsban
él, moszkvai tanulóévek után jelenleg francia karriert próbál építeni. Tizennégy
éves volt, amikor Vitalij Kanyevszkij fölfedezte, s rábízta Gálja szerepét a Dermedj
meg, halj meg, támadj fel! című filmben. Ez a felejthetetlen alakítás döntötte
el a sorsát.
Marinát a grúz Nino Komassuridze, Tbiliszi legnagyobb drámai színésznője alakítja.
(Temur Kalandadzéval, a filmbeli Tengiz alakítójával olyanok ők Grúziában, mint a
mi Ruttkai Éva – Latinovits Zoltán párosunk volt...)
A kilencvenéves Esther Gorintin Párizsban élő lengyel-zsidó emigráns, sosem volt színésznő,
nyolcvanöt éves korában állt először kamera elé, Emmanuel Finkiel Utazások
(Voyages) című filmjében.
Ennek a három rendkívüli asszonynak a saját, személyes élete, minden titka és rejtélye
benne van Marina, Eka és Ada figurájában. Hármójuk közül egyikük sem főszereplő.
Egyek ők, egy nő három különböző életkorban. Örül a néző, hogy Eka – Esther
Gorintinnal, Ada - Dinara Drukarovával és Marina - Nino Komassuridzével
megismerkedhetett. Jó minden velük töltött perc.
Grúziában él egy hagyomány, hogy bizonyos fákra szalagokat kötnek. Minden szalag
egy-egy kívánságot hordoz. Marináék is el-elsétálnak egy ilyen fához és felkötik
a szalagjaikat. Gyönyörű nagy fa az övék, telis-tele szélben lobogó, színes
szalagokkal. Minden szalagnak megvan a maga története a vágyról, a bánatról és a
reményről. Julie Bertuccelli első játékfilmje hasonlít ahhoz a sok titkot rejtő grúz
kívánságfához.