Traser Mária Egy nő három életkora
Julie Bertuccelli: Mióta Otar elment


54 Kbyte

Julie Bertuccelli, fiatal francia dokumentumfilm-rendezőnő évekig volt asszisztens többek között Otar Josseliani mellett. Első játékfilmje színteréül azért választotta Grúziát, mert a Brigantik című Josseliani film forgatása alatt szenvedélyesen beleszeretett az országba és az ott élő emberekbe. A címben szereplő Otar név pedig a tanítvány tisztelgése a mester előtt.
Filmje témájául a rendezőnő egy olyan történetet választott, amely grúz barátaival esett meg. Nem akart belőle dokumentumfilmet készíteni, mert úgy érezte, a történet intimitása túl erős, így a játékfilm mellett döntött. Magát a témát - miszerint valaki azért hazudik, hogy a másikat megkímélje a szenvedéstől - ezerszer földolgozták már a filmtörténetben.
Három nő él együtt napjainkban, Tbilisziben, egy lelakott, szűk lakásban. A kilencvenéves Eka, valamint lánya, az ötvenes Marina és az ő lánya, a huszonéves Ada. A család férfi tagjai meghaltak, kivéve Otart, Eka imádott fiát, aki Franciaországba távozott. A tőle érkező levelek állnak Eka életének középpontjában. Érthető hát, hogy amikor Otar váratlanul meghal Párizsban, egy munkahelyi balesetben, Marina nem meri megmondani a hírt idős anyjának. Adával együtt hazugságba sodródnak, hamis levelekkel éltetik tovább az illúziót.
A kegyes hazugsággal már Otar is élt, amikor a leveleiben nem merte őszintén megmondani anyjának, milyen körülmények közt él Franciaországban. Orvosi diplomával ment ki Párizsba, ahol más lehetősége nem nyílt, mint hogy feketemunkát vállaljon egy építkezésen, s arabok lakta negyedben béreljen a barátjával közösen egy kis szobát. Amikor meghal, a francia kormány kegyéből a hajléktalanoknak fenntartott parcellába temetik, és eljárást indítanak a munkáltatója ellen. Julie Bertuccelli számtalan, a mindennapi életből vett ténnyel érzékelteti a napjaink Grúziájában uralkodó lehetetlen állapotokat, de Franciaországot is kritikus távolságtartással kezeli, közel sem idealizálja úgy, mint a film hősei és általában a grúz emberek.
A film kezdő képsora a három nőt mutatja egy néma jelenetben. Gesztusaik mindent elmondanak róluk és egymáshoz való viszonyukról. Vasárnap délután lehet, Tbiliszi belvárosának egyik patinás cukrászdájában üldögélnek. Eka hosszan válogat a pulton a sütemények között, majd kiválasztja a legnagyobb szeletet. Ada limonádét iszik, Marina szórakozottan belecsipeget az anyja tortájába. Eka erre ellenmondást nem tűrő elutasítással ránéz a lányára, pillantásától megfagy a levegő, majd Marina gúnyosan, megvetően dobja le a villát. Ada mindvégig a távolba mereng, szeme sem rebben, megszokta már az efféle jeleneteket... A második képsor a postán játszódik: az omladozó, sötét épületbelső, a várakozók hosszú sora az egyetlen nyitva tartott ügyintézőablak előtt, a türelmetlen zúgolódás, a nyúzott tisztviselőnő fogai közt elsziszegett mondatok: "Dolgozom, ha nem látnák."... Ezek a kezdő képsorok jelzik a két fő témát, a három nő egymáshoz való viszonyát és az emberek mindennapjait Grúziában. Ugyanakkor a történet nemcsak grúz, hanem egyetemes, hiszen elsősorban három, egymással szoros kapcsolatban élő ember története, akik bárhol élhetnének a világon.
Ada a család megmentője és összetartója. Okos őrangyal, aki újra és újra elcsitítja az Eka és Marina közt felparázsló feszültséget, aki megértő társa az anyjának, s aki esténként imádott nagymamája talpát masszírozza, és francia nyelven Proustot olvas föl neki. Miután Otar meghal, ő fogalmazza és írja a leveleket. A képzelt levelekben a saját álmait meséli el apránként, saját magát képzeli Párizsba, a saját vágyairól ír... Az a szoros kötelék, ami anyjához és a nagymamájához fűzi, a tőlük kapott és a nekik adott szeretet a legnagyobb érték az életében. De az élet természeténél fogva, éppen ebből a kötelékből akar szabadulni. Huszonévesen együtt alszik az anyjával, mert még csak saját szobája sincs, semmirekellő barátja oldalán nem ismerheti meg a szerelmet, képességeihez méltó munkát nem kap... elfogy körülötte a levegő. Akárcsak nagybátyja, Otar, ő is abba az illúzióba kapaszkodik, hogy az álmait Franciaországban tudná megvalósítani...
Eka sokat megélt idős hölgy, az ő belső titkaira nem derül fény, csak sejtjük mélységüket. Számtalan gesztusa őrzi női báját. Ahogy kislányos csatokkal eltűzi dús fehér haját, ahogy a körmét lakkozza, ahogy kacéran oldalra hajtott fejjel fölfelé mosolyog, ahogy büszke tartással táncol - mindez arra utal, hogy amíg csak él a nő, legszebb évei nem érnek véget...
Végig nem tudjuk meg, hogy rájött-e a hazugságra. Nem sokat beszél, szinte csak akkor, amikor Marinát szidja. Nem titkolja, mennyire lesújtó véleménnyel van a lányáról, s minden alkalmat megragad, hogy Otart magasztalja. Könnyű imádni azt, aki tőlünk távol él, és nehéz szeretni azt – hiába ő a mindenünk -, akivel együtt élünk. Anya és lánya-kapcsolat – ennek a viszonynak a feloldhatatlan rejtélye a film kezdő jelenetétől az utolsóig jelen van.
Marina egy vesztes nemzedék képviselője. Ekának ott a múltja, Ada előtt a jövő. De Marinának szembesülnie kell azzal, hogy a múltja hazugság és csalás volt, a jelenét kifosztották, és a jövője kilátástalan. A rendszerváltás előtt mérnök volt, amióta a gyár bezárt, a bolhapiacon árul összekukázott holmikat. A férjét talán sohasem szerette. A benne égő, lobogó szenvedélyt talán sosem élte ki. Hány ilyen nőt ismerünk, aki gyönyörű, érzéki, okos, mégis magányra van ítélve. Igazi nemes lélek, aki mindig vesztes, de annyi tartás van benne, hogy sohasem sajnálatraméltó. A nehéz helyzetekben talál magára igazán, mert az a fajta, aki nem tud összeroppanni. Amikor az anyja - aki őt sosem tudta jól szeretni - beteg, Marina éjt nappallá téve küzd a felépüléséért, s amikor már mindenki belefárad az ápolásba, ő akkor kap igazán erőre.
A hazugságra épülő történetekben mindig az az érdekes, hogy a hazugság hova viszi el a hősöket és ez által magát a történetet. Ez a három erős nő komplex és bonyolult kapcsolatban él egymással és a titkukkal, a hazugsággal. Nem maradnak hazugságuk foglyai, hanem apránként mindhárman megváltoznak általa. Ada önzőbb lesz, bátorságot nyer, hogy el tudjon szakadni szeretteitől, hogy a saját életét élhesse. Marinát a hazugság felelőssége megértőbbé és gyengédebbé teszi az anyjával; amin régebben felcsattant, azon ma már csak nevet. Ekát cselekvésre ösztönzi a hazugság, utána akar járni a titoknak. Féltve őrzött vagyonát, francia könyvtárát eladva három repülőjegyet vásárol Párizsba, és felkerekednek, hogy még egyszer lássa a fiát, mielőtt meghal...
A rendezőnő három nyelven beszélteti hőseit. A grúz, az orosz és a francia nyelv használata zökkenőmentesen olvad egymásba, funkciója van, hogy ki, mikor, melyik nyelven beszél, időben és térben meghatározza a három hősnőt. Nagypolgári múltjának, műveltségének köszönhetően Eka választékosan beszél franciául. Ugyanakkor a Grúzia függetlenedése után kialakult zűrzavaros állapotokat ő már nem tudja követni, a nagy Szovjetunió iránti nosztalgiából és a lánya megleckéztetésére, oroszra vált át. Marina a grúz nyelvet használja, mert az anyja iránti ellenkezésből sohasem tanult meg jól franciául, s a szovjet elnyomók iránti gyűlöletből sohasem tanult meg jól oroszul. Ada nagyanyjától a klasszikus francia irodalmi nyelvet sajátította el, az iskolában oroszul tanult, talán az Afganisztánban meghalt apja is orosz volt, de anyjával és barátaival természetesen grúzul beszél.
A film sikere a színésznőkön múlott. Nehéz dolga lehetett a rendezőnőnek, hogy a nyelvi követelményeknek is megfelelő színésznőket megtalálja.
Adát Dinara Drukarova fiatal orosz-mongol színésznő játssza, aki néhány éve Párizsban él, moszkvai tanulóévek után jelenleg francia karriert próbál építeni. Tizennégy éves volt, amikor Vitalij Kanyevszkij fölfedezte, s rábízta Gálja szerepét a Dermedj meg, halj meg, támadj fel! című filmben. Ez a felejthetetlen alakítás döntötte el a sorsát.
Marinát a grúz Nino Komassuridze, Tbiliszi legnagyobb drámai színésznője alakítja. (Temur Kalandadzéval, a filmbeli Tengiz alakítójával olyanok ők Grúziában, mint a mi Ruttkai Éva – Latinovits Zoltán párosunk volt...)
A kilencvenéves Esther Gorintin Párizsban élő lengyel-zsidó emigráns, sosem volt színésznő, nyolcvanöt éves korában állt először kamera elé, Emmanuel Finkiel Utazások (Voyages) című filmjében.
Ennek a három rendkívüli asszonynak a saját, személyes élete, minden titka és rejtélye benne van Marina, Eka és Ada figurájában. Hármójuk közül egyikük sem főszereplő. Egyek ők, egy nő három különböző életkorban. Örül a néző, hogy Eka – Esther Gorintinnal, Ada - Dinara Drukarovával és Marina - Nino Komassuridzével megismerkedhetett. Jó minden velük töltött perc.
Grúziában él egy hagyomány, hogy bizonyos fákra szalagokat kötnek. Minden szalag egy-egy kívánságot hordoz. Marináék is el-elsétálnak egy ilyen fához és felkötik a szalagjaikat. Gyönyörű nagy fa az övék, telis-tele szélben lobogó, színes szalagokkal. Minden szalagnak megvan a maga története a vágyról, a bánatról és a reményről. Julie Bertuccelli első játékfilmje hasonlít ahhoz a sok titkot rejtő grúz kívánságfához.

 


48 Kbyte


48 Kbyte


61 Kbyte


33 Kbyte


45 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső