Antal Nimród bemutatkozó nagyjátékfilmje egyszerre kocsikázás a posztkommunista
tudatalatti szellemvasútján és száguldás az új magyar közönségfilm tarka
szerelvényein. A Kontroll legnagyobb
erénye, hogy a hazai filmekből hiányzó pergő és plasztikus elbeszélőmódot
kiválóan ötvözi a - szintén hiányzó - erős és egyedi atmoszférateremtéssel.
A tizenhárom évvel ezelőtt Amerikából hazatelepült író-rendező munkája a legjobb
értelemben vett kommerszfilm: már témájánál fogva is tömegeket szólít meg, az
alkotók reklámfilmes és videoklipes rutinjának köszönhetően a tévécsatornákon
edzett szem számára könnyen érthető, ugyanakkor könyörtelenül forgatja ki azt az
ismeret- és élménytárunkat, amelyet a metrózás fogalmával kapcsolatban őrzünk. A Kontroll
cselekménye és varázsa arra az egyszerű alapötletre épül, hogy a nézőt egy a
hétköznapokból ismert, mélyen megvetett helyszínre vezeti el, ahol az alkotói
fantázia a mindennapos rutinhelyzetek komikumával párosulva újabb és újabb
meglepetésekkel szolgálhat számára. Ebben a felforgatott világban a
legközönségesebb történések is többletértelmet nyernek, a metró ismerős-idegen
atmoszférájában szokatlan hősök születnek és szokatlan hőstetteket visznek véghez
- teszik mindezt a filmes zsánerek szigorú szabályainak betartása mellett. Attól a
pillanattól fogva, hogy a néző Eszenyi Enikővel együtt felszáll a mozgólépcsőre
és eljut a "halálperonra", másfél óra hosszáig a neonfényes földalatti
birodalom lakója lesz és ott az ellenőr hordákon, karikírozott utas-figurákon,
májfoltos górékon és alkoholista szentvezetőkön túl saját metró-képét is jobban
megismerheti, netalán újraértelmezheti.
Bebiztosítva
A Kontroll világképe első látásra megdöbbentőnek, teljesen újszerűnek
hathat, Antal Nimród főiskolai vizsgafilmje, a Biztosítás (1998) ismeretében
azonban sokkal kisebb a meglepetés, hiszen a rendező 31 percben már felvázolta mindazt
-atmoszféra és történet tekintetében -, amit most egy hosszabb és jobban
kikerekített változatban mutat be. A Biztosítás hősei szintén a társadalom
perifériáján élő véglények, a "tisztességes emberek" csoportjából
kizárt és általuk megvetett egyedek: profi karambolozók. Antal pre-Kontroll
figurái egy kocsmával elegyített sötét szolgálati helyiségben várják a
törvényszegő honpolgárok megbízásait, vakmerő profizmussal zúzzák porrá a
megrendelő autóját, majd a roncsok közül kikecmeregve vérző koponyával veszik át
a borítékot a tulajdonostól. Biztosítási csalás ez a javából, és a
közvélekedés szerint hőseink munkája legalább annyira megvetendő - bár
kétségkívül izgalmasabb és férfiasabb -, mint az ellenőri praxis, a vadászat a
meggyötört utazóközönségre. A Biztosítás főhőse (Szabó Győző
alakításában) testileg-lelkileg terhelt figura, minden egyes karambolt megelőzően
szeme előtt lebeg a megcsonkított, jajveszékelő kollégák rémképe - a Kontroll
Bulcsújához hasonlóan ő is saját ördögével viaskodik. A cselekmény kibontása
során a rendező kis színes életképekkel oldja a feszültséget és avat be a
karambolozók pszichéjének mélyebb bugyraiba. Badár Sándor, Mucsi Zoltán, Kovács
Lajos és Pindroch Csaba (a későbbi kontrollerek) "életszomorú" betétekkel
tarkítják a történetet, miközben Szabó Győző figurája éppen pályafutása
legnehezebb bevetésére készül. A film végén a főhős felszabadultan botorkál ki a
szennyes sikátorból, maga mögött hagyva a borzongást, démonait, a ripityára tört
Zsigulit és a meghökkent Derzsi Jánost.
Alárendelve
Érdekes módon Tarr Béla kedvenc magyar színésze az, akitől a Biztosítás
főhőse búcsút vesz, és akivel a Kontroll főhőse, Bulcsú először
találkozik a történet folyamán. Derzsi János figurája kapocsként szolgál a rokon
történetek összekötésében: mintha az aszfaltvilág csúfságaiba belefáradt
karambolspecialista leszállt volna a föld alá, hogy egy még furcsább állatfaj, az
ellenőr-hajléktalanok között élje tovább szánalmas életét. Az ismeretlen múltú
Bulcsú (Csányi Sándor) bőrkabátban és kapucnis pulóverben teljesít jegyellenőri
szolgálatot szedett-vedett csapata élén, szenvtelenül tűri az utasok utálatát, ám
a mindennapos verések és megaláztatások ellenére igen jó kondiban van. Luc Besson Metrójának
Fredjéhez (Christophe Lambert) hasonlóan ő is furcsa idegenként él a földalatti
világában - pedig Bulcsú nem mutat be parádés érkezést a film kezdő képsoraiban
-, a többi szub-lénnyel könnyen talál közös hangot: egész karaktere merő rejtély
és empátia. Az utas- és üzemi terekben otthonosan mozgó, mégis otthontalan és
szűkszavú hős olyannyira ellentmondásos figura, hogy a történetet színesítő
többi szereplő - a Biztosításban bejáratott dramaturgiának megfelelően -
eltörpül mellette: ők "igazoltatós-komikusként" a holtterek betöltésére
és hangulatfestésre szerződtek. Míg Luc Besson 1985-ös filmjében minden újabb
megismert szereplő és megélt újabb kaland a főhős jellemén túl a mellékszereplők
figuráját is árnyalta és egyre színesebben láttatta a földalatti hierarchiát,
addig Antal Nimród munkája olyan egyszemélyes dráma, amelyben a skizofrén
történetszál ereje a valós szereplőket is szigorúan Bulcsú kettős énje alá
rendeli - legyenek azok ellenségek, barátok vagy szerelmek.
Csalagútban
A jó és a rossz harcának, egyetlen ellenőrelme vívódásának vagyunk tanúi, a
metró sötét alagútjai az ő agytekervényeit szimbolizálják, nem csoda, hogy a
főhős képtelen kijutni a napfényre, túllépni saját gondolatain. Jiři
Menzel szerint a televíziózás legnagyobb hibája, hogy egyirányú csatornaként
sugározza az információt, nem nyit teret az értelmezések sokaságának - a Kontroll
a televízióhoz hasonlóan egyetlen csatornán, egyetlen sebes alagúton vezeti végig a
nézőt, s bár nélkülözhetetlen dinamikáját a metrónak köszönheti, az utazó
néző sajnos nem tekinthet a főhős elméjén kívülre. Besson hivatkozásértékű
mozijának legnagyobb erénye éppen műfajon kívülisége volt, az a merészség,
ahogyan a rendező a rendőrök, a metrólakók és a testőrök figurájával játszott,
elmosta a jó és rossz határait és a metrót kiismerhetetlen, szövevényes
rendszerként ábrázolta. Az ellenőrök központba helyezésével Antal a jó
(szerencsétlen, de szeretnivaló) és rossz (bliccelőkre vadászó) szerepét egyetlen
brigádra bízta, a film fókuszpontjába pedig olyan hőst helyezett, aki
skizofréniájával még inkább megerősíti ezt a kettősséget. Sűrített, egyirányú
történetet látunk tehát, melynek végére az alkotók egy váltót helyeztek el, mi
pedig izgatottan figyeljük, hogy végül balra vagy jobbra kanyarodik-e a szerelvény.
Meghasadva
A skizofrén főhős és bomlott elméjű bandája a posztkommunista Magyarország
metaforái, a hazai közönségfilm számos próbálkozás ellenére ilyen erős
hasonlattal eleddig nem tudott előállni. Láttunk már meseautón száguldozó
vezérigazgatókat, kurafi menedzsereket és miniszterből lett bankigazgatókat, de az
össztársadalmi elmebajt még Gothár Péter Magyar szépségének sem sikerült
ábrázolnia. A metrónál keresve sem találhatnánk jobb helyszínt a magyar társadalom
tudathasadásának ábrázolására. Tömeges közlekedésünk színhelye olyan zárt
rendszer, amelyben a társadalom szerencsés és szerencsétlen egyedei egyaránt
megfordulnak, a mozgólépcsőn és a kocsikban együtt nyomorognak a rendszerváltás
nyertesei és vesztesei, akik ráadásul utazás közben egymást kénytelenek bámulni,
hiszen a metróban nem lehet kinézni az ablakon - hacsak az ember nem akarja saját
magát nézegetni. Antal Nimród filmjének ez legnagyobb felismerése és tanulsága:
saját bomlott elménk a tudathasadásos társadalom leképezése, egyek vagyunk, együtt
utazunk, együtt bliccelünk. Közel másfél évtizeddel a rendszerváltás után az
átlagos utas igazságérzete úgy diktálja, hogy az "anyjába" küldje el azt
az ellenőrt, aki a piaci törvényeknek megfelelően a szolgáltatás ellenértékének
kifizetését kéri rajta számon. A metró a posztkommunista tudatalatti szellemvasútja.
A Kontroll a számonkérés.
Megszívlelve
Alfred Hitchcock egy 1949-es hollywoodi sajtóértekezleten a következőképpen
fogalmazott: "Mindig is arra törekedtem, hogy egyfajta jóleső morális
megrázkódtatásban részesítsem a nézőt. A civilizáció mára olyannyira
biztonságossá vált, hogy nem képes kielégíteni a borzongási szükségleteinket.
Ezért mesterségesen kell biztosítani ezt a megrázkódtatást, csakis így tudunk
lazítani, csakis így szerezhetjük vissza morális egyensúlyunkat." Antal
megszívlelte a jó értelemben vett kommerszfilm mesterének szavait, s bár szeptember
11. óta kevésbé számít biztonságosnak a világ, az emberek ugyanúgy vágynak a
borzongásra, mint azt megelőzően. A morális megrázkódtatás ugyanakkor nem a
legkedveltebb közösségi élmény hazánkban, a Kontroll mégis felvállalja a
szembesítés feladatát, és filmnyelvi rutinja segítségével meglepően nagyszámú
néző torkán nyomja le a keserű pirulát. A rendező a könnyebb emésztés kedvéért
számos műfaji elemet vonultat fel, melyek dramaturgiailag a főhős jellemének
árnyaltabb ábrázolására szolgálnak. A thriller elemek a gonosz én legyőzésének
izgalmát fokozzák, a vígjátéki betétek Bulcsú hallgatagságát emelik ki, a
szerelmi szál pedig a költőknek ad igazat, akik Woody Allen szerint felismerték, hogy
nincsen más vigasz az életben (Hannah és nővérei). A zsánerelemek arányos
keverésével Antal meghökkentő világképet festett, s ha üzenetét nem is tudta
apróbb kisiklások nélkül tolmácsolni - "szerzői tömegfilmet" alkotott.
(A felhasznált fotókat Hujber Balázs készítette, és a film site-járól kölcsönöztük - a szerk.)