Pálfi György személyében a Simó Sándor-féle rendező osztály újabb tagja készítette el első nagyjátékfilmjét. Török Ferenc (Moszkva tér), Hajdú Szabolcs (Macerás ügyek), Erdélyi Dániel (Előre) és Miklauzic Bence (Ébrenjárók) mellett ő is egyéni hanggal jelentkezett, sőt bizton állíthatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb, legérdekesebb magyar filmjét alkotta meg.
A Hukkle szinte teljes egészében amatőr szereplők közreműködésével készült - akik a forgatási helyszín, Ozora lakói. Csak egy-egy rövid epizódban tűnnek fel profi színészek (Margitai Ági, Kaszás Attila, Ónodi Eszter). Az film másik különös ismertetőjegye, hogy csak érthetetlenül, háttérzörejként hallhatunk benne emberi beszédet. A kezdő képkockákon egy folyamatosan csukló öreg bácsi reggeli készülődését látjuk, aki tejesüvegével kiül a háza előtti padra, és onnan figyeli a falu életét.
Hétköznapi történéseket filmez a kamera: kocsma mellett kuglizó férfiakat, kandisznaját a kocákhoz terelő férfit, aratást, vízszivattyúzást, birkanyájat őrző pásztorlányt, gyöngyvirágot gyűjtő öregasszonyt. A virágból azonban főzet készül, amelyet a néni féldecis üvegcsékbe töltöget, majd szétoszt a varrodában dolgozó lányok, asszonyok között. Vendégek érkeznek a házhoz (a profi színészek alkotta család), együtt ebédelnek az öreg, szinte magatehetetlen nagypapával, aki már az ebédjét is csak turmix formájában tudja elfogyasztani. A nagymama pedig beleönti a kapott főzetet a papa ebédjébe.
Vajon mi lehet az? Népi gyógyító, erősítő csodaszer, amely megkönnyíti az öregúr hátralévő napjait?
A maradékot az udvaron üldögélő unoka a kutyának öntögeti, ám néha ő is tunkolgat a turmixosüvegből. Aztán már csak a kínok között fetrengő és kimúló kutyát és a kis gyerekkoporsót kísérő tömeget látjuk, amint elhalad a gondtalanul tovább csukló öregúr padja előtt.
Dialógusok nélkül is könnyen kitaláljuk, hogy mérgezés történt, amelynek nem csak a "feleslegessé" vált férj, hanem akaratlanul mások is áldozatául estek.
De nincs megállás: a falu nőtagjai valóságos irtóhadjáratot rendeznek férjeik, férfirokonaik ellen a "jól bevált módszerrel". Így esik áldozatul a méhész, a horgásztanya tulajdonosa, a körzeti rendőr apja, a pásztorcsalád férfitagjai, végül már a méretes herékkel rendelkező, kocákhoz terelt "faludisznaja" is egyedül rója az utcákat.
Mindezen szörnyűségek ellenére sem érezzük a filmet nyomasztónak vagy elborzasztónak. Ennek oka pedig az ábrázolás, a bemutatás különleges módjában rejlik. Az emberek világának fényképezését folyamatosan a természet, az állatok, növények életének ábrázolása kíséri. Bravúros operatőri munkával készült felvételeket látunk: odújában tekergőző kígyóról, lány nyakán megpihenő katicabogárról, kombájn előtt gyanútlanul ugráló nyúlról, horgot nyelt harcsáról, gólyáról, föld alatt túró vakondról és bagolyról.
A film különleges alapötlete éppen abban áll, hogy a természetfilmek műfajára tett ironikus-groteszk utalással az embereket is csupán két lábon járó "állatokként", vadakként mutatja be. Ez egyszersmind fricska is a természetfilmeknek, amelyek általános problémája, hogy képtelenek az állatvilág, a vadvilág eseményeit úgy bemutatni, ahogy azok önmagukban vannak, azaz morális vonatkozás nélkül, pusztán a darwini "létért folyó harc" epizódjaiként. Emberi szemmel nézve mindig sajnáljuk a ragadozók áldozatául esetteket, nehéz nem gyilkosságnak látni az oroszlán antilopvadászatát. Ezt a morális elemet erősíti aztán többnyire a narrátori szöveg és hangszín is.
E probléma sajátos megoldási kísérletét adta a néhány éve bemutatott zseniális Mikrokozmosz (Alcím: A füvek népe). Narráció nélkül, csupán a bravúros operatőri munkával készült képekkel mutatták be a szerzők egy közönséges, faluszéli mező apró állatainak - rovarok, hüllők, kétéltűek - életét. Az antropomorfizálás itt sem maradt el, de ezúttal inkább a minden élőlény közös sorsán, az állandó küzdelmen velünk is osztozó "legkisebbek" iránti rokonszenv felébresztésén volt a hangsúly - azon a bizonyos "egerek és emberek" sorson.
Pálfiék mindezeken okulva alkották meg azt a látás- és láttatásmódot, amely megkísérel egyenlőségjelet tenni az emberi-állati világ közé, de ezúttal az emberi közeg bemutatásán keresztül. Az említett gyilkosságok a Hukkléban "csak úgy megtörténnek", a falu és a vadvilág egyéb eseményei mellett. Mellékesnek persze nem érezzük őket, de megrendülést, felháborodást sem érzünk. Elsősorban azért, mert a szereplőknél sem figyelhetünk meg ilyenfajta reakciókat, még az elvégzett tett feletti elégedettség kifejezéseit sem. Valószínűleg nem azért, mintha nem lennének ilyen reakcióik, bár erre is találhatunk utalást. A temetési menetben a kamera ráközelít a profi színészek arcára, akik jóllehet gyermeküket, unokájukat vesztették el, meglehetősen közönyösen néznek maguk elé, mintha csak valami távoli rokont kísérnének végső útján.
A férje fröccsébe mérget keverő rendőranya is nyugodtan vonul el fiával szappanoperát nézni. A szó szoros értelmében is beszédes ez a jelenet, itt hallunk ugyanis először tisztán, érthetően emberi beszédet, mégpedig a tévéből, egy sablonos szerelmi dialógus formájában. Mintha ezek az emberek (és velük együtt mi is) egymást már nem, csak a "varázsdoboz" szavait lennének képesek megérteni. Ám ha mégsem így van, és az emberek mégis képesek emberi reakciókra, ezt mi nézők ebben a filmben akkor sem láthatjuk, mert ezek nincsenek ábrázolva, bemutatva, láthatóvá téve.
A legfontosabb kommunikációs eszközüktől, a nyelvtől vannak itt megfosztva az emberek, nem tudják kibeszélni az eseményeket, így azok nem is tudnak az erkölcsi világ részévé válni. Márpedig az emberi lét erkölcsisége, etikuma éppen a reflektálás lehetőségében gyökerezik. Ennek az eszköze pedig csak a beszélt nyelv lehet, amely az egzakt emberi gondolkodás és ezen keresztül a kommunikáció eszköze is. A beszélt nyelv mellett persze rendelkezésre állhatnak egyéb metakommunikációs eszközök (például a mutogatás) is, csakhogy itt ilyesféle jelzések sem születnek, hiszen ezek az emberek tudnak beszélni, csak előttünk nem beszélnek, legfeljebb valami érthetetlen zsongásként, háttérzajként jutnak el hozzánk a nyelvi megnyilvánulások. Az emberi beszéd helyett tehát különböző zajok ritmusos "szimfóniája" adja a film hangzó világát, amelynek indító alapritmusa Hukkle bácsi csuklása.
Ez is az emberi-természeti világ közelítését, egymásba olvasztását, csúsztatását segíti elő, mintha a természet örök körforgásának ritmusára történne minden. Mintha nősténypókok falnák fel a feleslegessé vált hímpéldányokat.
Ez a "némaság" ugyanakkor felidézi a balladák homályát, kihagyásos technikáját is. Hiszen az érzelmi reakciók elmaradásának oka az is lehet, hogy az asszonyok összefogtak férjeik ellen, elpusztításuk közös ügy, ezért közös az erről való hallgatás is. Éppen erre jön rá egy fénykép segítségével a rendőr, aki az emberi rációra és racionalizmusra épülő erkölcs, a jog egyetlen képviselője a filmben. Az azonban nem derül ki, hogy leleplezi-e a nők titkát. Az utolsó jelenetben egyedül üldögél a lakodalomban és hallgatja az asszonyok kórusát, majd egy kislány énekét. Ez a népdal a második és egyben az utolsó tisztán érthető emberi szöveg a filmben. A dal lényegében az asszonyok cselekedetének igazolását adja. Ősi, archaikus, mondhatni természeti tudást közvetít a népdal az életről, annak legegyszerűbb igazságáról. Hiszen valóban úgy van, hogy folyton öljük a nálunk gyengébbeket. Ha nem is semmisítjük meg fizikailag, bántjuk, lassan mérgezzük, tettel és szóval egyaránt.
Mi, emberek is ugyanolyan vadak vagyunk csupán, mint a természetfilmekben látott nagyragadozók - sugallja a film -, részesei vagyunk a nagy, közönyös körforgásnak; melynek ritmusát pedig az öregúr csuklása közvetíti, aki eleget látván, a nap végén bevonul padjáról a házba. Csuklása még sokáig hallik.
A világ filmes elitjében többen - például Greenaway vagy nálunk Jancsó Miklós - sürgetik a pusztán képi eszközökkel élő, "mondanivalóval" is rendelkező mozi kibontakozását, az irodalmiasságtól való elszakadást. Pálfiék erre tettek kísérletet filmjükkel, és sikerült egy konzekvens variánst létrehozniuk. Kérdés, folytatható-e az út, amelyen elindultak, vagy filmjük egyszeri unikum marad csupán. Reméljük, minél hamarabb sikerül megadniuk az akár pozitív, akár negatív választ egy újabb filmmel, és tehetségük, további pályájuk nem esik áldozatául a magyar filmgyártás nehéz körülményeinek.
A film hivatalos honlapja: Hukkle
