1982-ben négy Oscart kapott, a Tűzszekerek, ami egyben a brit filmek reneszánszának
kezdetét is jelezte. Collin Welland e szavakkal vette át a legjobb eredeti
forgatókönyvért járó szobrocskát: "Jönnek a britek". És valóban, a 80-as
évek filmjeinek sikerült kihúzniuk a kátyúból a már ki tudja, hányadik súlyos
válságát élő brit filmgyártást. A fellendülés a 90-es években sem állt meg, sőt,
számos brit film ért el jelentős sikereket nem csak hazájában, de Európa más
országaiban, sőt Amerikában is. (Gondoljunk csak a Síró Játék, a Trainspotting, az Alul Semmi sikereire.) Egyre nagyobb kérdés az
is, hogy valóban brit filmek-e ezek, hiszen évről évre egyre több skót és ír, vagy
akár walesi produkciót láthatunk, amelyek magukon viselik jellegzetes nemzeti
vonásaikat, alátámasztva ezzel is, hogy az angol filmek prioritását egyre inkább
átveszik a nemzeti filmek. Az elmúlt év
brit filmtermése csak tovább erősíti ezt a tendenciát.
Bár az idei fesztivál tematikája az "Új Európa"
jegyében zajlott, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Edinburghi Nemzetközi
Filmfesztivál mégis elsősorban a brit filmek legfontosabb hazai bemutatója. Nem kis
büszkeséggel töltötte el a hazai közönséget, hogy elmúltak azok az évek, amikor
külföldi filmek nyitották a fesztivált, s a tavalyihoz hasonlóan (amikor is Lynne
Ramsay Morvern Callarjét vetítették a nyitó
gálán) az idei fesztivált is skót film indította. S ennek nem csupán gesztus
értéke van, valóban kiemelkedő alkotásokról van szó, mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy David Mackenzie filmje, az Ifjú Ádam
(Young Adam) már a cannes-i premierjén is nagy
sikert aratott.
Az Ifjú Ádám (Young Adam) a skót beat generáció nagy írója,
Alexander Trocchi kultuszkönyvét veszi alapul. A film forgatókönyvíró-rendezője, az
ugyancsak skót származású David Mackenzie nemrégiben tűnt fel a hazai filmgyártásban
Az utolsó nagy vadon (The Last Great Wilderness) című drámájával. A
főbb szerepeket kitűnő színészek játsszák, a szintén skót származású Ewan
McGregor, Tilda Swinton, Peter Mullan s a nemrégiben felfedezett Emily Mortimer. Egy
házaspár, Ella és Less (Swinton és Mullan) egy uszályon neveli fiát, szegénységben
és összezártságban tengetve életét. Egy fiatal író, megélhetést keresve, munkát
vállal náluk. Egy boldogtalan asszony és egy jóképű fiatalember
összezártságából óhatatlanul szerelem szokott szövődni, az övék viszont sokkal
inkább szenvedélyes szexuális vonzalomnak bizonyul, ami abban a pillanatban el is
veszíti a varázsát, amikor Ella úgy dönt, kidobja férjét és Nicket választja.
Mindez eddig teljesen szokványos és hétköznapi történet lenne, ha nem szövődne
bele a történet másik szála, amely egy fiatal lány holttestének a kihalászásával
kezdődik. Nick és a férj szedi ki a vízből a hiányos öltözékű lány hulláját.
Nick képtelennek látszó történettel áll elő, hogy szerinte hogyan halhatott meg a lány,
amit írói fantáziájának tudnak be. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több
flashbacket láthatunk, s ezek nemcsak Nick szavait igazolják, de azt is bizonyítják,
hogy köze volt a lány halálához. Mivel azonban a valóság túlságosan is
képtelennek látszik, mind az igazságszolgáltatás, mind az emberek egy másik, sokkal
egyszerűbb és kézenfekvőbb magyarázatot fogadnak el. Egy ártatlan embert ítélnek
halálra Nick gyávasága miatt. "Trocchi tulajdonképpen az egész társadalmat
kritizálja azzal, hogy keserű, pletykára éhes, elfojtott indulatú, lincshangulatú
tömegként ábrázolja, amely az újságok hazug erkölcsei szerint él és készséggel
párosítja a szexualitást a bűnténnyel. Ha kicsit is cinikusabbak vagyunk, hamar
párhuzamot vonhatunk a jelen korral"- jegyzi meg Mackenzie.
A rendező a beat generáció jellegzetes alakját, a kallódó
írót állítja a középpontba Nick alakjában, aki egyik nő karjából a sodródik
másikéba, csak megy az árral, képtelen ellenállni a kísértésnek, és túl gyáva
az igazság beismeréséhez, a felelősség vállalásához. Tulajdonképpen semmi
szeretnivaló nincs benne, McGregor alakításában azonban mégis ellenállhatatlanná
válik. Esendő ember lesz belőle, aki képtelen a sorsa irányítására.
McKenzie sötét hangvételű, kiélezett egzisztencialista
drámája bővelkedik az erotikus jelenetekben, amelyek elsősorban a
rendezőnek okoztak sok fejfájást. "Ezek a jelenetek benne vannak a regényben és a
történet szerves részei. Mondtam a színészeknek, hogy szeretném viszonylag merészen
és szemérmesség nélkül filmre vinni őket. Sokat beszélgettem velük, elsősorban
Ewannel, és ők is biztattak, hogy csináljuk úgy, ahogy eredetileg meg van írva. Nem
az volt a célom, hogy a szexualitás egyébként is vitatható határait próbáljam
kijjebb tolni, sokkal inkább, hogy olyan őszintén ábrázoljam, amilyen őszintén csak
lehet." A szereplők kiemelkedő alakítása mellett érdemes hangsúlyozni a
fényképezés erényeit, különösen az uszály belsejében felvett jelenetekét,
amelyek különös érzékenységgel ragadják meg az összezártság, a rendkívül szűkös
tér, a fülledt szexuális vágy és a szegénység hangulatát. És ha már az
erotikáról van szó, a film talán legerotikusabb jelenete is itt játszódik, amikor
Nick vágyakozva nézi Lesst, aki éppen vacsorát ad a családnak. Nick szemszögéből
kapunk nagyközeliket a nő kezéről, nyakáról, arcéléről, ruhája kivágásáról
stb. A meleg tónusokkal megvilágított, szűkös térben fényképezett jelenet
csodálatosan mutatja, hogyan ébred fel Nickben a vágy az asszony testi közelségétől.
Az év nagyágyúi közé sorolható Jim Sheridan legújabb műve az
Amerikában (In America). Önéletrajzi ihletésű
filmjében Sheridan egy fiatal pár sorsán keresztül mutatja be az új világban való
letelepedés nehézségeit. Az ír házaspár két lányával egy családi tragédia elől
menekül Amerikába, a jobb élet, és talán a felejtés reményében. Harmadik
gyermekük agytumorban halt meg, és ezt legfőképpen az anyának nem sikerült
feldolgoznia. Felelősnek érzi magát gyermeke haláláért, és állandó depresszióban
szenved, ezzel szemben férje a fájdalom elfojtását és teljes hárítását
választja. A film a fájdalmon, az anya depresszióján és a szegénységen túl képes
megmutatni egy másik világot is, azt a világot, amelyet a gyermekek látnak. Számukra
az új világ tele van csodával, meglepetéssel. Számukra sokkal könnyebb az
asszimilálódás, mint a felnőtteknek. Míg a szülőknek Amerika az újrakezdést
jelenti, a gyerekeknek a csodák világát, ahol minden lehetséges. "Sokat
köszönhetek a lányaimnak, akik segítették a forgatókönyv megszületését azzal,
hogy megosztották velem személyes élményeiket. Ők is hasonló korúak voltak, amikor
Amerikába mentünk. Nekem is és a feleségemnek is nehéz volt megszoknunk az új
környezetet, éppen ezért lenyűgözve néztük, hogy a gyerekek milyen gyorsan és
zökkenőmentesen képesek alkalmazkodni". Egy éven keresztül követhetjük nyomon a
család életét New Yorknak a Pokol Konyhája nevű negyedében, és bár a négy évszak
szimbolikája kicsit túl nyilvánvalóan hordozza az élet körforgásának a rendjét a
születéstől (a család új jövevénye) a halálig (a szomszédjukban lakó művész
AIDS-ben hal meg), a történet mégis nagyon emberi, olyan érzelmekkel teli, amelyeket
az emberek többsége átélt már, és ezért könnyen magáénak érezhet. Ráadásul a
történetet a gyermekek szemszögéből látjuk, pontosabban a tizenegy éves Christy
elmondásában, aki korát meghazudtoló bölcsességgel eleveníti fel az eseményeket.
Talán éppen a gyermekperspektívának köszönhető, hogy a film főként az apróbb
epizódokra koncentrál, az olyanokra, mint amikor például az apa az év legmelegebb
napján nagy nehézségek árán hazacipel egy légkondicionálót, és inkább csak utal
a családot igazán sújtó nagyobb problémákra. A gyerekszem könnyedségével és
humorával képes megragadni a győzelem vagy a kétségbeesés pillanatait.
A film legnagyobb erénye, mint Sheridan minden filmjében, a
színészi játékban rejlik. A szülőket Samantha Morton és Paddy Considine
alakítják. Morton ismét bebizonyítja, mennyire kifejező tud lenni minimalista arcjátéka,
és hogy nem véletlenül nevezik a kritikusok a generációja legtehetségesebbjének.
Látva a jelenetet, amikor az apa lányaival játszik, miközben az anya hazaér és
bekapcsolódik a játékba, Morton tehetsége felől mindenki egy pillanat alatt
meggyőződhet. Az arca pillanatok alatt vált a gyermekeit és férjét elmélázó
mosollyal figyelő anyáról a férje érdeklődését felkelteni kívánó kacér
feleségére, amiről a férj válasza nyomán egy szempillantás alatt eltűnik a bizakodás
és a kacérság, s fájdalmas mélabús mosoly veszi át a helyét, majd a következő
pillanatban újra boldogan ragyog fel. Az érzelmek ilyen széles skáláját csak a
legnagyobbak képesek ilyen rövid idő alatt és ilyen szuggesztíven végigjátszani.
Mindehhez ott van még a két kislányt alakító testvérpár, Sarah és Emma Bolger,
akik ösztönös ráérzéssel és sok spontán emberi megnyilvánulással teszik
felejthetetlenné az alakításukat. Nekik köszönhetően válik igazán hitelessé a
történet.
Egy másik nagy brit rendező, Mike Hodges
is új filmmel rukkolt ki az idén. Ha meghalok,
majd alszom (I'll Sleep When I'm Dead) a
címe. A brit gengszterfilmek nagy
mestere itt is az alvilágba kalauzolja a nézőt. Folytatva 1971-es nagy sikere, a Get Carter hagyományait, új filmje
középpontjában is a bosszú, a gengsztervilág kegyetlen törvényei és az egyén
sorsának elkerülhetetlensége áll. "Ha a Get
Carter a brit Keresztapa, akkor ez a film
a Keresztapa II., érettebb, komplexebb és
kimértebb" - írja ajánlójában Shane Danielsen.
Hodges itt is magukra a karakterekre épít, ők a cselekmény igazi
mozgatói. A főhős Will Graham, akit Clive Owen alakít, visszavonultan él a vadonban
egy fatelepen, pedig valaha London egyik hírhedt nehézfiújának számított. A sors
azonban úgy hozza, hogy újra fel kell vennie a harcot, ha meg akarja találni azt, aki
megerőszakolta és ezáltal öngyilkosságba kergette az öccsét. A benne lakozó harcos
nem hagyhatja megbosszulatlanul öccse halálát, márpedig a törvényes
igazságszolgáltatásra nem számíthat. Hodges egy szamurájhoz hasonlította hősét,
aki bár egy időre letette a kardot, nem lelhet nyugalmat, amíg elégtételt nem vesz.
"Gyakran gondolok erre a filmre mint szamurájfilmre. Aki egyszer szamurájjá vált, az
örökké az is marad. Mint Jack Carter, Will Graham sem kerülheti el a sorsát.
Tüzetesebben megnézve, a film tulajdonképpen az ember azon törekvéséről szól, hogy
kimásszon a trutyiból, mert a világot valójában nagyon veszélyes helynek látom.
Sokkal veszélyesebb, mint valaha is volt, és a bosszú is sokkal markánsabban jelen van
manapság a köztudatban, s ez fokozott nyomást gyakorol a filmre."
Will tehát visszatér az alvilágba, felveszi annak törvényeit,
újra megtanul azok szerint élni és cselekedni. Találkozik bajtársaival,
ellenségeivel, régi szeretőjével és mindazzal, ami elől a vadonba menekült. Az
ellenfele gazdag autókereskedő (Malcolm McDowell), aki látszólag boldog családi
életet él. Karakterének komplexitását mutatja, hogy tette megmagyarázhatatlannak tűnik.
Beteg ember ő, akinek a cselekedetét, amint az a törvényszéki orvos szakértő magyarázatából
kitűnik, "a hatalomvágy és az erőfitogtatás motiválja, és semmi köze nincs a
nemi vágyhoz vagy annak beteljesüléséhez. Csupán uralkodni akar áldozatán." A
film elég ingoványos talajon jár. A világ, amelyben játszódik, nagyon is férfias,
és ebben a környezetben veti fel a homoszexualitás kérdését. Az erőszak tárgya
ugyanis nem nő, hanem férfi, aki elidegenedve és elundorodva, illetve megkérdőjelezve
saját férfiasságát, véget vet az életének. Érdekes, hogy a férfiak uralta
világból szinte hiányoznak a nők. Csak marginális és soha nem pozitív szerepben tűnnek
fel, még Will szeretője, a Charlotte Rampling alakította étteremtulajdonos is, aki -
bár csak utalások vannak rá - maga is nagyban részese volt Will önkéntes száműzetésének.
A hetekben mutatták be Magyarországon Peter Mullan nagy port
kavart Magdolna Nővérek című filmjét. A
katolikus lánynevelő intézet kegyetlenségéről szóló filmet a Vatikán és az Ír
Katolikus Egyház is elmarasztalta. Az idén a Sundance Fesztiválon bemutatott Dal egy agyonvert fiúért (Song for a Raggy Boy)
sem számíthat jobb fogadtatásra a katolikus egyháztól. Arra a kérdésre, hogy honnan
is jött az ötlet, a forgatókönyvíró-rendező Aisling Walsh elmondta: "Nemrégiben
ezekről az iskolákról egy 10 részes dokumentumfilmet mutattak be A félelem rendjei (States of Fear) címen. Az
alkotói szerintem nem is sejtették, micsoda lavinát fog elindítani a filmjük. Egyre
többen álltak ki a nyilvánosság elé, hogy beszámoljanak róla, milyen
kegyetlenségek érték őket az intézményekben. Az Observer külön cikksorozatot szentelt az ügynek.
Ekkor keltette fel az érdeklődésemet a téma. A producernek köszönhetően fedeztem
fel Patrick Galvin könyvét. Galvin maga is hosszú éveket töltött Írországban a
Keresztény Testvérek Nevelő Intézetében, és regénye tulajdonképpen teljesen az ő
visszaemlékezésén alapul. Valós személyeket és valós eseményeket tár az olvasó
elé. Amikor elolvastam, mélyen megrendített, és rögtön tudtam, hogy meg akarom
csinálni a filmet. A producerrel együtt éreztük, hogy nagyon kényes a téma és
minden szempontból nehéz lesz keresztülvinni, de éreztük, hogy muszáj elmondanunk az
igazságot. Tudják, ami a legdöbbenetesebb az egészben, és ami a leginkább megfogott,
hogy az a rengeteg kegyetlenség és
brutalitás mind a nevelés álcája alatt történt. Az olyanok, mint Tamás Testvér,
valóban hittek abban, hogy ez az egyetlen módja a fiatalok jó útra térítésének,
akik közül voltak, akik lopásért vagy iskolakerülésért kerültek be az intézetbe,
legtöbbjük azonban csupán azért, mert csonka családban élt. A rendnek érdeke volt,
hogy minél több gyereket zárjanak be, mert annál több pénzt kapott az államtól."
A film középpontjában egy a spanyol polgárháborúból
hazaérkező tanár, Franklin (Aidan Quinn) áll, aki döbbenten tapasztalja, hogy mik is
zajlanak az intézet falai mögött, és hamarosan ismét felveszi a harcot a fasizmussal,
ami ellen Spanyolországban is küzdött. A film egyik központi témája tehát a
fasizmus elleni harc, illetve a szabadság. A szabadság a szó minden lehetséges
értelmében, legyen az szólásszabadság, a gondolatok szabadsága vagy akár az egyén
személyes szabadsága. Franklin írni és olvasni tanítja a rábízott gyerekeket, akik
először kétkedve fogadják. A tanárok természetesen nem nézik jó szemmel az új
kolléga ténykedéseit, mert szabad gondolkodásra, a tudás szeretetére neveli a
fiúkat, és ez a lehető legveszélyesebb az intézmény rendjére nézve. A film
rendkívül megrázó jeleneteket tartalmaz, olyanokat, amelyek sokáig kísértik az
embert, legfőképpen azért, mert a kegyetlenségek, a verések, a megalázások, illetve
a szexuális zaklatások itt nem az írói képzelet szülöttei, hanem megtörtént,
valóságos események. Egyedül a nemi erőszak nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben,
Aidan Quinn, aki a liberális szellemű tanárt játssza, azonban úgy gondolta,
elengedhetetlen. "Aislinggel rengeteg dokumentumot, visszaemlékezést olvastunk,
amelyekben az áldozatok gyakran számoltak be szexuális erőszakról. Innen jött az
ötlet, hogy nekünk sem szabad kihagynunk, ha hiteles képet szeretnénk festeni az
intézetben történtekről." Quinn egyébként nem csak a forgatókönyvbe szólt bele.
Elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint hogy négy évvel korábban már igent
mondott a rendezőnő felkérésére és nem csak a kutatásban, hanem a fiatal szereplők
felkészítésében is segédkezett. "A forgatás hat hete, illetve a felkészítés időszaka
alatt nagyon fontosnak tartottuk az oldott hangulatot. A forgatókönyv és a filmbeli
helyzetek elmagyarázása nagy lelki teher még felnőttek számára is, nemhogy ezeknek a
fiatal srácoknak, ezért mindent megtettünk, hogy ezt ellensúlyozzuk. Életem
legmegrázóbb filmje és egyben legjobb hangulatú forgatása is áll mögöttem. A
srácok iszonyatosan elevenek voltak, verekedtek, rohangáltak, úgy kellett
összefogdosni őket, hogy a kamera előtt elmondják a szövegüket, aztán folytatták
tovább. Igazi barátság alakult ki köztünk, ami a szerep szempontjából is fontos
volt. Rengeteg időt töltöttek nálam, többnyire randalírozással. Képzeljék csak
el, milyen, amikor tizenkét vásott kölyök szedi szét elemi részeire a konyhájukat!
Persze nem bántam, mert mindannyiunkban oldotta ez a feszültséget." Az eredmény
pedig lebilincselő és megrázó alakítás mind a felnőtt, mind a gyerekszereplőktől.
"A fiúk nem játszanak, csupán önmagukat adják, mintha a kamera ott se lenne.
Kemény srácok ezek, akik maguk is Dublin vagy Belfast legkeményebb negyedeiből jöttek,
box klubokból toboroztuk őket. A legtöbben soha nem foglalkoztak színjátszással,
így rengeteg spontaneitás, természetesség és erő van bennük" - jegyezte meg
Walsh.
Családi drámát dolgoz fel Alison Peeblest Utóélet (Afterlife) című filmje. Első filmeshez képest meglehetősen
komoly témákhoz nyúlt Peebles, amikor arra szánta magát, hogy filmre viszi az
Egyesült Királyság egyik legérdekesebb fiatal írója, Andrea Gibb regényét. Nem
csak a betegséggel, az azzal való együttéléssel, hanem az eutanáziával is
foglalkozik, ami nem kis bátorság egy debütáló rendezőnőtől. Jól megférnek itt
egymás mellett a melankolikus hangulatú jelenetek és az olyan önfeledt pillanatok,
mint amikor a Down-kóros Roberta felszabadultan és hamisan harsogja a Westlife egyik
dalát. (A film legemlékezetesebb pillanatai egyébként kétségtelenül a Down-kóros
húgot játszó, valóban Down-kórós Paula Sage-hez kapcsolódnak.) Nehéz témát
dolgoz fel humorral és könnyedséggel a film. Újságíró
főhőse éppen áttörő karrier előtt áll, amikor megtudja, hogy anyja haldoklik, és
ráadásul a továbbiakban neki kell gondját viselnie Down-kórós húgának. Az első
elutasítás után mégis kénytelen átértékelni az életét és magához venni a
húgát. A két teljesen különböző életet élő és semmiben sem egyező testvér
egymásra találásáról szól a film egy olyan rohanó világban, ahol az emberek
általában a karriert választják a család helyett.
Lone Scherfig negyedik nagyjátékfilmje, a Wilbur (Meg akarja ölni magát) (Wilbur (Wants to Kill
Himself)), szintén alapvetően tragikus témát boncolgat, mégis sok humorral, legtöbbször a keserű, könnyfakasztó
fajtából. Előző dogma filmje, az Olasz nyelv
kezdőknek most látható a magyar mozikban. A címszereplő Wilbur meg akarja ölni
magát. Számtalanszor próbálkozott már. És az eredmény? Társai kiszavazták az
öngyilkosok önsegítő terápiás csoportjából, mondván, rontja a csoportmorált és
a közös előremenetelt, s a lakásából is kitették, miután 'felelőtlen módon'
bánt a gázzal. A bátyja veszi gondjaiba, akinek, miután kitartóan ápolta apját a
halálos ágyán, most Wilburt kell lépten-nyomon megvédenie önmagától. Pedig
Wilburnek látszólag semmi oka nincs az öngyilkosságra. Jóképű, a nők vonzódnak
hozzá, különösképpen a terápiás csoportot vezető orvos, ő mégis lépten-nyomon
próbálkozik. Próbálkozásai és az, ahogy a bátyja, Harbour állandóan megmenti,
inkább komikus, mint kétségbeesett hatást keltenek. Az apjuk által rájuk hagyott
antikvárium mögötti lakásban laknak, ahol nincsenek kések, villák, gyógyszerek,
nincs kenyérpirító, hajszárító, sőt még nyakkendők se, semmi, amivel Wilbur kárt
tehetne magában. A két testvér kapcsolatába, ahogy ez már lenni szokott, egy nő
hozza a változást a gyermekét egyedül nevelő Alice személyében, aki kórházi
takarításból és a betegektől hátrahagyott könyvek értékesítéséből tengeti
életét. A könyvek kapcsán ismerkedik meg Harbourrel, és gyöngéd viszony alakul ki
köztük, ami inkább a kölcsönös megértésen, mint a szerelmen alapul, Alicenak a
szerelmet ugyanis Wilbur jelenti. Mint annyi konfliktushelyzetet, ezt is az élet oldja
meg. Harbour halálos beteg lesz, Wilburre marad a felelősség, hogy tartsa a lelket
bátyjában, vigye tovább a könyvesboltot és gondoskodjon Alice-ról s annak
kislányáról. Neki kell átvennie a családfő szerepét, ami korántsem olyan könnyű,
főleg ha olyan feladatokkal kell megbirkóznia, mint a karácsonyi pulyka
feltrancsírozása kanalakkal (amit Harbour annak idején mesteri fokon csinált). A
tragikus alaphelyzetet fájdalmas, sokszor groteszk humor szövi át, ami a tragikus és
kilátástalan alaptéma ellenére is nevetésre készteti a nézőt. Megható és
szórakoztató, keserédes történet, amelyben a mellékszereplők is erősen
sztereotipikusak, mégis szórakoztató karakterek.
Míg Wilbur öngyilkossági kísérletei miatt jár
csoportterápiára, az Egyet az útra (One for the
Road) című film szereplői az alkoholról próbálnak közösen lemondani. Chris
Cooke első filmje igazi fekete komédia a porba hullott reményről és az elérhetetlen
álmokról, amely egy az egyben a karakterekre épít. Négy különböző korú férfit
láthatunk - különböző szociális háttérrel -, a kétségbeesés különböző
állapotában, csak egyvalami közös bennük: mindannyian ittasan vezettek, s
büntetésük része a rehabilitációs csoportfoglalkozás. Az ő életükből, személyes
tragédiájukból fakad a film különös, pengeélen táncoló, sötét humora. Mind jobb
sorsra érdemes, elveszett emberek, s bár az alkoholnak köszönhetik bukásukat, a
csoportterápia szüneteiben a közeli kocsmában iszogatnak, és szövik közös
tervüket a jobb jövő, illetve saját kis céljaik érdekében. A férfiak "mindenki
egyért, egy mindenkiért" féle barátságának ugyanis itt már nyoma sincs. Mindenki
a maga célját tartja szem előtt, a barátság addig tart, amíg ebben a másikat fel
lehet használni. Bár maga a történet elég gyenge lábakon áll, és leginkább úgy tűnik,
se eleje, se vége, ráadásul a nézőpont is változik, amit igazából semmi sem
indokol, a karaktereknek köszönhetően mégis működik. Legfőképpen a Hywel Bennett
által alakított Richard a társaság lelke, csakúgy, mint a filmé. Ő a csoport
egyetlen gazdag tagja, határozott célokkal (egy videós társkereső szolgálat
segítségével próbál feleséget találni magának), és mind külső megjelenése,
mind jelleme talán a film legfőbb humorforrása. Míg a másik három azon mesterkedik,
hogyan szabadítsa meg a pénzétől, ő valahogy mindig ráérez erre, sőt úgy tűnik,
egy lépéssel meg is előzi társait.
Szintén az alkohol problémájával foglalkozik az idei Michael
Powell-díj nyertese, a 16 év alkohol (16 Years of
Alcohol). A film a rendező, Richard Jobson öccsének életén alapul, az
alkoholról, az elpazarolt évekről, és ami ezzel jár, a szeretet, az állandó partner
hiányáról, a társadalmi beilleszkedés lehetetlenségéről szól. Egy fiatalember
sorsát követi végig kamaszkorától, amikor a helyi banda tagjaként ismerkedik az
alkohollal, egészen felnőtt koráig, amikor még mindig ennek hatása alatt áll, ez
mozgatja, vagy éppen bénítja meg mindennapjait. Nem csak az egyén felismeréséről
és lassú felépüléséről szól a történet, hanem az egész brit kultúráról is.
Nemhiába nevezik sokszor 'ivókultúrának', az alkohol sajnos a mindennapi élet szerves
része és kihat minden területére, leginkább a párválasztásra, amelynek rítusa
elképzelhetetlen lenne egy-egy bátorító korsó sör nélkül. A film nagyszerűsége
mégsem a morális üzenetében rejlik, hanem gazdagon burjánzó képeiben és az
elbeszélés töménységében. Szinte teljes egészében flashback-szerűen eleveníti
fel az eseményeket. Hipnotikus látványvilága sokat köszönhet a hongkongi filmesnek,
Wong Kar Wainak, aki a kezdeti szakaszában bábáskodott Jobson filmterve fölött.
A brit filmgyártás népszerűségéhez nagyban hozzájáruló
kosztümös filmek tradícióját viszi tovább a BBC által szponzorált gazdag
látványvilágú kosztümös dráma, az Eroica,
Simon Cellan Jones rendezésében. A rendező arra tesz kísérletet, hogy megmutassa,
milyen forradalmi újdonságnak, milyen modernnek számított annak idején Beethoven III. Szimfóniája. A film egyetlen nap
történetét meséli el, amikor 1840 júniusában Beethoven egy Bécs közeli kastélyban
próbálja az Eroicát. A darab modernségével
a zenészeknek és a közönségnek is problémát okozott. A zenészektől a szolgákig
mindenki őrült vállalkozásnak tartja, egyedül patrónusa, Lobkowitz herceg bízik a mű
korszakalkotó nagyságában s a szerző zsenialitásában. A film története mégsem
csupán a zenemű születéséről, hanem a zeneszerző gyötrelmes magánéletéről, reménytelen
szerelméről és már-már az őrületig fokozott szakmai szenvedélyéről szól. A nagy
hagyományoknak örvendő kosztümös drámák nyomdokain haladva itt is rendkívül nagy
hangsúly van a díszleteken, jelmezeken és minden apró részleten, ami az adott
történelmi kor felidézését szolgálja. A rendező gondosságának köszönhetően például
a zenekar tagjai ezúttal nem színészek, akik csak eljátsszák, hogy hangszeren
játszanak, hanem valóban egy szimfonikus zenekar tagjai.
Izgalmas és lebilincselő Mary Miles Thomas drámája, a Szilárd levegő (Solid Air),amelynek középpontjában egy fiatalember
áll, aki apja munkahelyi kártérítéséből szeretné rendezni hatalmas
szerencsejáték adósságát. Az azbesztmérgezés miatt járó kártérítési
kérelemhez csak egy tanút kell keresni, akinek a felkutatása során az egymástól
elidegenedett apa és fia újra egymásra talál. Persze ez nem Hollywood, itt nem
könnyes összeborulásról van szó, inkább arról, hogyan kovácsolja őket össze, és
ugyanakkor szakítja még jobban el a (látszólag) közös érdek, és hogyan hoz
felszínre újabb problémákat.
A rendezőnő egy interjúban elmondta, hogy filmjének két igazi
ihletője volt: Karl Marx és Julia Roberts. "A film címét Karl Marx mondása: "Minden,
ami szilárd, levegővé válik" ihlette. A téma pedig akkor fogalmazódott meg bennem,
amikor az Erin Bronkovichot néztem. Lenyűgöző, hogy az amerikaiak az ilyen és
hasonló problémákat milyen magával ragadóan és milyen csillogó körítéssel
tudják tálalni. A legnagyobb sztárokat tudják megnyerni az ügynek, gondoljanak csak
Julia Robertsre vagy John Travoltára az Egy tiszta
ügyben (Civil Action). Nálunk nagyon sok
embert érint az azbesztmérgezés miatti kártérítés, ami a filmem egyik fő problémája.
A másik, a személyes szál a dolog morális oldalát feszegeti, itt ugyanis nem az apja
egészségéért és jólétéért harcba szálló fiúról van szó, hanem egy kisstílű
szerencsejátékosról, akinek semmi se szent. Mindent megtesz, hogy mentse a saját bőrét."
A Pápaszemes (Four Eyes) főhőse egy kiképzés alatt álló területi
képviselő, akinek úgy látszik, minden összejött, már ami a bajokat illeti.
Szemüveget kénytelen viselni, mert a főnöke szerint ettől legalább 17%-kal
intelligensebbnek néz ki, az új céges autója miatt az egész környék rajta röhög,
ráadásul várandós barátnője azzal nyüstöli, hogy költözzenek el a szüleitől.
Ezt már csak az tetézi, hogy kirabolják a parkban. Kétségbeesett hajszába kezd
tehát, hogy visszaszerezze a pénzt.
A film forgatókönyvírója és rendezője, Duncan Finnigan nagyon
szerény költségvetéssel, a barátai segítségével (akik nem csak a szereplők között,
de a stáblistán is feltűnnek) készített szellemes és ötletgazdag filmet. "Az első
filmemben a Két fánkban (Two Donuts) egy
csapat piti tolvaj tevékenységét mutattam be, most viszont szerettem volna az áldozat
szemszögéből elmesélni a történetet."
Az idei év legpörgősebb, bizonyos jeleneteivel a Trainspottingot, míg szerkezetével leginkább Irvine Welsh
azonos című regényét, illetve Robert Altman filmjeit idéző alkotása a (Meg)szakítás (Intermission), John Crowley rendezésében. A
több szálon futó történet napjaink Dublinjában játszódik, ahol a szereplők többnyire
lazán kapcsolódó epizodikus történetek részesei, amelyek jobbára paralel módon
futnak, és így vagy úgy találkoznak. Igazi csattanós felütéssel, jobban mondva
leütéssel kezdődik a film. Lehiff (Colin Farrell) flörtöl egy kávézó pultosával.
Valami meghitt bizalom kezd kialakulni köztük, a lány csak úgy issza a szavait, az
ilyenkor szokásos csók helyett azonban széptevőnk hirtelen teljes erőből belevágja
a lány fejét a kasszába, hogy annak eltörik az orra, aztán fogja a pénzt, és
futásnak ered. A nyitó jelenet lendületéből később sem veszít a film egy percre
sem, sőt, ami ez után jön, sokszor kaotikus, de mégis minden szál összefut, mindenre
magyarázatot kapunk, és a maga módján minden jóra fordul. Külön figyelmet
érdemelnek a karakterek, akik legyenek bár jól megrajzoltak, vagy erősen sztereotipizáltak,
többnyire tragikus sorsúak, mivel leginkább a negatív tulajdonságaik vannak
kidomborítva - a nézőt nevetésre ingerelve. Crowley úgy veszi őket nagyító alá,
ahogy a kamera az egyik hősnő arcát elcsúfító bajuszt. A szereplőknek sem látszanak
a jó tulajdonságaik, mert gyengéik kiemelése eltolja róluk a hangsúlyt, ahogy a már
említett lány szépségéről is a bajusz. Szeretnénk bennük felfedezni a jót, de
valami mindig eltorzítja.
A középpontban egy pár szakítása (illetve a kapcsolat
megszakítása áll) – innen a cím is. A több szálon futó események mégis úgy
ütköznek, kapcsolódnak és tetőződnek, hogy a párt ismét egymás karjaiba
sodorják, még ha nem is a legsimábban. Sok félreértés, üldözés, vér és
csalódás után mégis visszaáll valamiféle rend az emberek életébe, a káosz csak
ennek a rendnek a rövid megszakítása volt, segített elrendezni a dolgokat,
visszaterelni normális medrükbe őket. Igazi nagy színészeket sorakoztat fel a film,
mindenki remek alakítást nyújt benne, talán a legkiemelkedőbb mégis Colm Meaney, a
magát kemény akcióhősnek tartó, öntömjénező zsaru szerepében, illetve a
sértetten dacos kisebbik lánytestvért alakító Shirley Henderson. Ami pedig Farrell-t
illeti, remek alakítást nyújt mint piti utcai bűnöző, de a 'legkívánatosabb
férfi' címe ezúttal mégsem őt illeti, hanem a pályakezdő Cillian Murphyt, akinek színészi
játékán még van mit csiszolni, de halványkékes zöld szeme könnyen feledteti előbbi
hiányosságait.
The Tulse Luper Suitcase- I.
The Moab Story (Tulse Luper bőröndje I.) Peter Greenaway monumentális
vállalkozása. Nagyságát mi sem jelzi jobban, mint rendezőjének kijelentése,
miszerint "Luper története olyan lesz, hogy a Csillagok
Háborúja már csak XVI. századi árnyjátéknak fog tűnni mellette." Ez elég
nagyképűen hangzik, bár alkotója eddigi munkásságát, végletes kijelentéseit, no
meg persze a filmterv számadatait ismerve talán nem is tűnik olyan valószerűtlennek
ez az állítás. Kihasználva a multimédia adta lehetőségeket (amiben szerinte "semmi
új nincs, végtére is Michelangelo is készített esküvői tortákat"), három
egészestés játékfilm, egy tévésorozat, 92DVD, egy weblap ( www.tulselupernetwork.com
), könyvek, útibeszámolók és egyéb kiegészítők alkotják majd az egész
történetet. Greenaway saját bevallása szerint mindig is vonzódott a technikához, és
többször kacsintgatott már más művészeti ágak felé is, amit most mintha végképp
kiteljesítene és összeolvasztana ez a több országban forgatott hatalmas mű. Luper,
akit a rendező egyik gyerekkori barátjáról mintázott meg, egyesek szerint viszont
magának Greenawaynek az alteregója, egyik börtönből a másikba vándorol, ahol a
börtöntársaival mindenféle cselszövésbe és kalandokba keveredik. A történet
1928-ban az Uránium felfedezésével kezdődik és 1989-ig, a Berlini Fal leomlásáig
tart. A technikai lehetőségek, úgymint az osztott képmező, a szereplők váltogatása,
a különböző akcentusok kihasználása mellett Greenaway munkája bővelkedik saját,
korábbi filmjeire való utalásokban. (Luper felesége például a Számokba fojtva legidősebb Cissie Colpittse.)
Paul Morrison filmje, a Bámulatos
tehetségtelenség (Wondrous Oblivion) igazi, szívmelengető, első pillanatban
ízig-vérig angolnak tűnő film. Mi lehet jobban angol, mint egy film a krikettről. Ez
a tipikusan angol film mégis nem mást választ fő témájául, mint a bevándorlók
beilleszkedési nehézségeit, s a faji előítéletekkel vívott küzdelmet a hatvanas
évek Londonjában. David Wiseman, az első látásra makulátlan megjelenésű angol fiú
a krikett megszállottja. Mindent tud a játékról és a játékosokról, ami sajnos nem
sokat segít azon, hogy ő maga bizony meglehetősen kétbalkezes. Marad tehát a
rajongás és az eredményjelző tábla kezelése. A változást a szomszédjukba költöző
jamaikai család hozza, tagjai ugyanis szívesen tanítják Davidet a hátsó kertben
felállított krikett pályán - a szomszédok legnagyobb rosszallására. Az ő szemükben
már az is elég volt, hogy a Wiseman család a második világháború borzalmai elől
menekült zsidó család, a színes bőrű família iránti ellenszenvük pedig a kezdeti
rosszallástól egészen odáig fajul, hogy fegyújtják a házát. A két családot a
személyes szimpátián túl ezek az események kovácsolják egyre jobban össze, és
igazi happy endként a közösséget is sikerül maguk mellé állítani, legyőzve ezzel
a kicsinyes előítéleteket. "Ez is egy felnőtté válás története, amely ez
esetben a faji előítéletek leküzdésével is párosul. Ez teszi érdekessé, és ez
különbözteti meg a többi hasonló témájú filmtől" - jegyezte meg a történettel kapcsolatban a film
producere, Johesy Persey.
