Jó érzés tudni, hogy vannak még alkotók, akik azért sem adják alább annál a mércénél, amit valaha maguk elé állítottak. Már abból a jelenetsorból látszik ez, amelyben a kómában fekvő Aliciát megmosdatják az ápolók, majd tiszta hálóinget adnak rá: tényleg csak sajnálni tudom azokat a hollywoodi (és egyéb) "bérmunkás" rendezőket, akik olyan jeleneteket visznek a vászonra, még ha profi módon is, amelyekből hiányzik a beleérzésnek és a sajátságos látásmódnak a legcsekélyebb szikrája is. Almodóvar viszont tudja, hogyan kell mindenben meglátni a szépséget, és ezt láttatni is képes.
Mert Almodóvarnak tényleg az a legnagyobb erénye, hogy bármilyen embert vagy élethelyzetet méltónak tart arra, hogy forgatókönyvet írjon róla/belőle és abból filmet készítsen. Mint már megszokhattuk a többi filmjénél (Mindent anyámról, például), a Beszélj hozzá! megint érdekes karaktereket és furcsa sorsokat vonultat fel. Először is, ott van Lydia (Rosario Flores), a férfias megjelenésű torreádornő, aztán Marco (Dario Grandinetti), az argentin újságíró, aki "örök szenvedést" vett magára, miután a nagy szerelme elhagyta. Itt van Alicia (Leonor Watling), a balettnövendék, aki szabadidejében némafilmeket néz, és végül Benigno (Javier Cámara), a kórházi ápoló, aki harmincas kora ellenére még mindig szűz. S hogy mi fogja ezt a négy embert összehozni? Egy furcsa tudatállapot, amit az orvostudomány kómának hív, és amelyből állítólag nincs felépülés. Pontosabban szólva, a két nő, Lydia és Alicia kerül a történet során ilyen öntudatlan állapotba, a két férfi pedig - Benigno a hivatásánál is fogva, no meg Alicia iránt érzett rajongásától vezérelve, Marco pedig Lydia iránti szerelmét bizonyítandó - felvállalja a nők ápolását. Igaz, van egy nagy különbség Benigno és Marco között: míg az előbbi állandóan beszél a kómában fekvő Aliciához, az utóbbi nem tud - vagy nem mer - Lydiához beszélni. A lelkes ápolómunkának viszont az lesz az (egyik) eredménye, hogy a két férfi között szoros és komoly kapcsolat alakul ki.
Ennél többet igazán nem érdemes elárulni történetről, érdemes viszont megvizsgálni néhány dramaturgiai eszközt, amelyekkel a rendező él. Az idősíkok kezelését például. Almodóvar többször is él a flashback lehetőségével, amikor valamelyik szereplő elmesél egy múltbéli eseményt, vagy amikor valaki egyszerűen csak visszaemlékezik életének egyik meghatározó mozzanatára. De ez mégsem ilyen egyszerű: többször is látunk olyan jeleneteket, amelyek jelen idejűnek tűnnek (tehát azt gondolnánk, hogy a fő cselekményszálat követjük nyomon), ám hamarosan ezekről is kiderül, hogy a múltban játszódtak le. Ez a történetmesélés azonban egyáltalán nem zavaró, sőt, a néző még hálás is lehet, amiért nem nézik hígagyúnak, akinek mindent a szájába kell rágni.
A film másik fontos szervezőeleme, hogy Almodóvar egy-egy színpadon előadott táncelőadás részletével indítja és zárja a filmet. A kezdőjelenetben Pina Bausch táncos-koreográfus Café Müller című darabjának részletét csodálhatjuk meg. A székekkel telezsúfolt térben előbb az egyik táncosnő ad elő egy bizonyos mozgássort, majd ugyanezt ismétli meg egy másik. Amikor az első nő rohanni kezd a színpadon, egy férfi táncos igyekszik elkapkodni előle a mozgását akadályozó székeket. Ez a "nyitódarab" természetesen úgy is felfogható, mint Lydia és Alicia sorsának az előrevetítése, hiszen a koreográfiában is és a film történetében is két nagyon hasonló a sorsú nőt látunk. A film végén viszont olyan táncelőadásba tekinthetünk bele, amelyben a férfiak és a nők párban táncolnak, míg végül csak egy nő és egy férfi marad a színpadon azt sugallva, hogy valami "szerelemféleség" van közöttük kialakulóban.
Harmadszorra mindenképp megemlítendő az a zseniális "némafilm", amit Benigno elmesél Aliciának, s amely egy "töpörödött szerető"-ről szól. Ennek a férfi szeretőnek úgy alakul a sorsa, hogy megadatik neki az, ami - legalábbis Sigmund Freud szerint - minden férfi legtitkosabb és legnagyobb vágya: de hogy mi is ez, arra mindenki derítsen fényt maga. Ez a "film a filmben" jelenet Almodóvar alkotásának egyik legszórakoztatóbb mozzanata, ugyanakkor arra is szolgál, hogy jelezzen egy olyan "aktust", amit a történet jelen idejű menetében a rendező nem kívánt ábrázolni.
Végül néhány mondatot magáról a címről (A Habla con ella pontos fordítása: Beszélj a nőhöz): Benigno mondja azt Marcónak, hogy a nőkkel beszélgetni kell, mert csak a kedves szavak és a simogatások segítségével tudathatják velük a férfiak, hogy szeretik őket. A nőkkel való beszélgetés azonban nem könnyű dolog. Benigno például szűzies zavarának a következményeként csak akkor tud nyíltan beszélni Aliciához, amikor a lány kómában fekszik. Marco viszont talán túl sokat is beszél a még egészséges Lydiához, igaz, főleg csak önmagáról és a maga érzéseiről, a kómában fekvő nőhöz azonban nem tud beszélni. Tulajdonképpen ekkor derül ki, hogy nem is szerette igazán a nőt. A film tehát elsősorban arról szól, hogy mikor, mit és hogyan mondunk el - vagy éppenséggel nem mondunk el - valakinek. Meg természetesen arról is, hogy minden kommunikációs forma - legyen az a beszéd, az érintés, a tánc vagy éppen a film - közelebb hozza egymáshoz az embereket.
Almodóvar filmje megint alaposan feladja a leckét azoknak, akik azt gondolták, hogy mindent tudnak férfiakról és nőkről, szerelemről és szeretetről. Maga a rendező úgy vallott, hogy korábbi alkotásaival ellentétben ebben a filmben nagyobb hangsúlyt helyezett a férfiakra, mint a nőkre. Ennek köszönhetően az előző, komikusabb hangvételű művek helyett ezúttal egy kissé tragikusabb filmet készített. Műve többször is valóban melankóliába, sőt szentimentalizmusba hajlik, de Benignóval együtt mi is megértéssel nézzük Marco könnyáztatta arcát.
*Utalás a 80-as évek nagysikerű brit együttesének, a The Smiths-nek azonos című dalára, melynek fordítása Kómában fekvő barátnő lehetne.
