Nagy visszhangot keltett Jan Olszewski cikke, amely a lengyel film állapotával foglalkozik, s amelyet a Kino 2003. szeptemberi számában közölt. A lap novemberi száma két hozzászóló vitacikkét is közölte.
Jan Olszewski megosztja velünk azt a vágyát, hogy el kéne kergetni a lengyel filmekből a vörös ördögöt, ami marxista történetfilozófiával mételyezte a lengyel filmesek agyát. A vágy csak helyeselhető, a szerző által felállított diagnózis azonban - a gondolatmenet logikai lazasága miatt - helytelen.
Olszewski a következőt állítja: A lengyel filmek azért gyengék, mert az alkotók közül szinte senki nem hisz az értékek metafizikus rendjében. A hanyatlás a kriptokommunista START nevű szervezettel vette kezdetét, ami már a II. világháborút megelőzően marxista történetfilozófiát csepegtetett a filmesek fejébe. Véleményem szerint nem ez az oka a filmek gyengeségének. A művészet erejét az alkotó tehetsége, továbbá a rendelkezésre álló eszköztár határozza meg, és semmiképpen sem az alkotást értékelő személy által kizárólagos érvényűnek tartott doktrína. Ugyanezen történetfilozófiára épülve több jelentős szovjet film keletkezett. A hasonlóan gyilkos természetű náci történetfilozófiára épülve jött létre Leni Riefenstahl kiemelkedő alkotása, Az akarat diadala.
Rossz filozófia, jó művészet
Kiemelkedő lengyel marxista filmek azonban mégsem keletkeztek. Ennek oka a doktrínába vetett vélhetően csekély hit. A művészek kevéssé tartottak a tisztogatástól, csekély mértékben akarták átalakítani a világot, az egésznek túl kicsi volt a tétje, ugyanis Lengyelország - Oroszországtól eltérően - nem volt hivatva a világforradalom vezetőjévé lenni. Az erkölcsi szempontból elítélhető filozófiából hatalmas csábító erejű művészet is keletkezhet. Ehhez nem kell feltétlenül becsületesnek lenni, viszont ugyanolyan erős hit kell hozzá, mint amilyen erős a hűtlenség miatt kijáró büntetéstől való félelem. És persze kell tehetség is. Amennyiben valakit még mindig kételyek gyötörnek, gondoljon az egyiptomi piramisokra, a mi szemszögünkből nézve rossz, antihumánus doktrína talajából kihajtott, lenyűgöző művészetre.
Vagy talán a filmek gyengesége kapcsán a művészi értékre kellene gondolnunk? Ez az esetek jelentős részében roppant vitatott kérdés, e vonatkozásban nehéz egyértelmű megállapításokat tennünk. Az egyes filmek hatóerejével kapcsolatban mindössze arról van értelme beszélnünk, hogy az adott mű mekkora népszerűségre tett szert különböző nézői rétegekben, illetve szólhatunk még az eszköztárról vagy a tehetségről, melyek megragadhatóak, nem világnézet-függők, sokkal inkább bizonyos szervezési munkálatok elvégzését igénylik. A szakmai eszköztárra, mesterségbeli tudásra oda kell figyelni, a tehetségeket nem szabad kallódni hagyni, a reklámnak illeszkednie kell a befogadókhoz. Napjaink lengyel filmjeinek problematikus volta nemcsak a helytelen világnézetben, hanem részben a szakmai igényesség elsorvadásában is rejlik. A megnyilatkozást elősegítő, megfelelő eszköztárral kell rendelkeznie annak, aki mondani akar valamit.
Különben is egyáltalán mit jelent az, hogy "a lengyel film gyenge"? Amennyiben a lengyel nézők képzelőerejére gyakorolt hatását vesszük szemügyre, azt kell mondanom, hogy a lengyel film egyáltalán nem gyenge. Birtokában van a tömegpusztító fegyverek ereje. A nézők az őrületbe hajló rajongással fogadták a Tüzzel-vassalt, majd a Pan Tadeuszt. Ezek az alkotások azt a hitet kívánják a nézőben kelteni, hogy a középszerűség esztétikai érték.
Ha viszont a lengyel film erejének kritériuma a nemzetközi elismertség volna, ezt semmiképp nem lehet az Olszewski által javasolt erkölcsi abszolutizmus hirdetésével elérni. Ez a fajta megalapozottság régóta idejét múlta. A relativizmus idejét éljük, a határozott világnézeti megnyilatkozások elutasításra lelnek. E téren még Andrej Tarkovszkij is igyekezett többértelműnek mutatkozni, bár az Áldozathozatal forgatásakor teljes politikai szabadságot élvezett. Napjainkban az értékek felülvizsgálatára, illetve az útkeresésre van igény. Ezért aratott sikert Kieślowski, aki azt a bizonyos másik világot kereste. De ha - ó, egek! - megtalálta volna, és ezt be is ismeri, a nyugati nézőközönség szemében minden bizonnyal elveszítette volna guru pozícióját.
Moralisták, sikerhajhászok
Olszewski követendő példaként emlegeti Kieślowskit, ám a rendező pályája második felében sikerhajhász lett. Ezt nyíltan ki kell mondani, bár Olszewski csak kerülgeti a forró kását. Kieślowski nem volt hajlandó arra, hogy egyértelmű metafizikus álláspontot foglaljon el, mivel nem akart veszíteni a szkeptikus nyugati nézők körében kivívott népszerűségéből. Érdekes kérdés, hogy miként hatott mindez Kieślowski saját privát lelkiéletére. Korábban, a Véletlen című filmjében azt fejtegette, hogy az életút kiválasztása a véletlen műve - minden azon múlott, hogy filmjének főhőse eléri-e a vonatot vagy lemarad róla. A koncepció azonban hibás volt. Kieślowski nem foglalkozott azzal, hogy a véletlenül kiválasztott életutat korrigálni is lehet, sőt le is lehet térni róla. Kieślowski, a csillogó intellektusú művész azonban pontosan tudta, mit csinál. Felmentette a párttagokat és a közömböseket, a kommunistaellenes földalatti mozgalom aktivistáit ugyanakkor megfosztotta erkölcsi fölényüktől. Kirívó hiba azt hinni, hogy a gondolkodó, szabadon választani tudó embernek nem áll módjában letérni egyszer már kiválasztott életútjáról. Véleményem szerint ez csak azzal magyarázható, hogy a művész nagyon is számítóan hízelegni akart a kommunistáknak.
Olszewski egy másik moralistát is mintául állít a többi filmes elé: ő Krzysztof Zanussi, aki hisz a morális abszolútumokban, és ezért nagy árat fizet. Jómagam nem vagyok meggyőződve arról, hogy amikor Zanussi még jó filmeket csinált, hitt ezekben az abszolútumokban, vagy csak azt vizsgálta, hogy a hit milyen ellenállást tanúsít kételkedő elméjének kísértéseivel szemben. Érdekelne az is, miben nyilvánul meg az általa fizetett nagy ár, hiszen a rendező szerte a világon nagyon népszerű, Lengyelországban pedig komoly befolyással rendelkezik. Több tucat filmet forgatott, a Vatikán tanácsadója, Moszkva kedvence, számos díj kitüntetettje - így fest egy hite miatt üldözött művész élete? Az nem a véletlen műve, hogy a két sikerember, Zanussi és Kieślowski jó barátok voltak. Ezt a magatartást azonban meg lehet bocsátani nekik. Egy filmesnek mindig sokat kell sürgölődnie, a munkájához ugyanis sok pénz kell, és ezt másoktól kapja.
Wajda védelmében
Olszewski cikkének negatív hőse Andrzej Wajda, a marxista történetfilozófia állítólagos hirdetője. A cikk szerzője feltételezi, hogy a rendező szabadon vitatkozhatott a kommunizmussal, ha tehát valamit elhallgatott, egyet jelent azzal, hogy elfogadta a rezsim álláspontját. Csakis ebből a hibás alapkoncepcióból kiindulva írhatta Olszewski, hogy a Hamu és gyémánt erkölcsi szempontból nézve elfogadhatatlan alkotás. Olszewski azt kifogásolja, hogy a film Maciek Chelmickit az absztrakt Történelem, nem pedig egy gyilkos nagyhatalom által felőrölt emberként mutatja be. A nézők azonban nagyon is jól tudták, ki és mi őrölte fel Macieket. Olszewski annak elemzésében sem merül el, miért volt Maciekre nézve kötelező, hogy végezzen a kommunista Szczukával. Hiányolja, hogy a film a szerelem és a katonabarátság szembeállítása helyett miért nem azt mutatta be, miként választ Maciek a Jó és a Gonosz között. Dehát ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Amennyiben a kommunista kivégzését a film a nagybetűs, tehát az abszolútumhoz közelítő Jó választásaként mutatta volna be, akkor a cenzúra minden bizonnyal betiltja a filmet, Wajdának búcsút kellett volna vennie a rendezéstől, mi pedig elveszítettünk volna egy nagy művészt. Ha pedig a gyilkosságot a Rossz választásaként mutatta volna be a film, akkor hazug alkotás lett volna.
Olszewski vádaskodik: Andrzej Wajda nem utasította el a marxista történetfilozófiát, és nem jut az eszébe, hogy nem tudhatjuk, ki kerül a történelem szemétdombjára. Véleményem szerint legfeljebb egy biztonságos álarcról beszélhetünk, amit a rabságban dolgozó művész öltött magára. Hogy az álarc mögött mi járt a fejében, azt csak önmaga tudhatja. Az eredmények ismeretében azt mondhatjuk, nagyon is jól számított. Ennek köszönhetően jött létre néhány kiemelkedő lengyel film, ezért szerette meg a rendezőt a közönség. Olszewski kifogásai Wajdával szemben felháborítóak, hiszen Wajda tette a legtöbbet azért, hogy megingassa a marxizmus státuszát a lengyel filmművészetben. Miért éppen őt kell pellengérre állítani, és miért kell elhallgatni azoknak a szovjetizálódott, kollaboráns filmeseknek a nevét, akik döntő befolyással rendelkeztek mind a filmgyártásban, mind a filmesek képzésében.
A kollaboránsok még mindig basáskodnak.
A kollaboránsok sorában feltétlenül meg kell említenünk Wanda Jakubowskát, Aleksander Fordot és még sok más személyt, akik a Vörös Hadsereg furgonjain érkeztek az országba, hogy közreműködjenek a lengyel kultúra szovjet mintára akításában. Ezeknek az elvtársaknak a hatása a mai napig érezhető a lengyel filmművészetben, a filmes körökben megnyilvánuló nosztalgiában, a személyes kapcsolatok hálózatában, abban az érzésben, hogy ennek a nézetnek még a fiatalok körében is helye van.
Lássunk egy példát: A tavalyi gdyniai filmfesztiválon az off vetítések során láttam egy alkotást, ami Tadeusz Borowski auschwitzi elbeszéléseit dolgozta fel. A filmet a lodzi Filmfőiskola asszisztensei készítették. A rabok éhezését bemutató jelenet helyszíne a II. világháború utáni lengyel munkatábor volt, amit egy közelebbről meg nem határozott ideológiájú kormány felügyelt. Miért nem mutatta be a film, hogy ez egy kommunista munkatábor volt? Miért erőszakolták meg a fiatal művészek Tadeusz Borowski szövegét, miért nem használták fel inkább Gustaw Herling Grudziński, vagy más emigráns író valamelyik művét? Ismerek egy elbeszélést, amely rabok menekülését mutatja be egy munkatáborból. Tél van, a helyszín, ha jól emlékszem Kolima. Az idősebbek magukkal visznek egy naiv ifjút is, hogy útközben megöljék és megegyék, mivel semmiféle más élelmiszer nem áll a rendelkezésükre. A felszabadulás kannibalizmussal megkoronázott reménye a kommunizmus tökéletes metaforája. Szívesen viszontlátnám valamelyik lengyel filmben. De tudom, hogy erre nem egyhamar kerül majd sor, mivel a "szovjetizálódott kollaboránsok" máig nagy hatást gyakorolnak a lengyel filmművészetre, sőt a lengyel kultúra egészére. Az a benyomásom, hogy ezekben a múltbéli történésekben kell keresni a Quo vadis címet viselő művészi-pénzügyi botrány gyökereit is.
Leszámolni a kommunizmussal
Olszewski a múltba fordul, de nem ír arról, ami ma a legfontosabb: 14 évvel a rendszerváltást követően miért nem számolt le még mindig a kommunizmussal a lengyel filmművészet? A politikai okok ismeretesek. A Gazeta Wyborcza című lap kommunista orientáltságú opciója győzedelmeskedett. A kritikának azonban számba kell vennie e hiányosság erkölcsi következményeit, és saját javaslatokkal kell előállnia. És itt érhetik Wajdát és Zanussi a legkomolyabb kifogások. A szabad Lengyelország kulturális vezéregyéniségeiként mindketten csődöt mondtak. Nem álltak a mozgalom élére, amelynek az lett volna a feladata, hogy a lengyel mentalitást felszabadítsa a kommunizmus elnyomása alól, nem tanították meg a közönséget arra, hogyan kell élni a politikai, gazdasági és magatartásbéli szabadsággal, vagy legalábbis hogyan kell erről gondolkodni - ehelyett mindketten irányt vesztettek. Különösen igaz ez a nagy Wajdára. Elképzelhető, hogy ez az Adam Michnikhez fűződő baráti kapcsolat következménye. Zanussi eredményesebben boldogul, talán azért, mert jobban ismeri azt a világot, ami felé tartunk. Érdekes volna tőlük maguktól hallani, miért alakult mindez így. Úgy vélem, a közvéleményt megilletné a magyarázat, különben be kell érniük a filmkritikusok nyomasztó találgatásaival.
Abban alapvetően egyetértek Olszewskivel, hogy a lengyel film azért erkölcstelen, mert eredendő bűnben fogant, a kollaboráció bűnében. Hajtsuk hát végre a filmgyártás deszovjetizációját. Kezdjük mindezt az elvi értékeléssel. Nevezzük nevén az embereket és a dolgokat: a gyilkosságot nevezzük gyilkosságnak, a csalót csalónak, a konjunktúralovagot konjunktúralovagnak. A lengyel film mondjon erkölcsi ítéletet a kommunizmus felett. És csak ezután kerüljön sor a kommunisták és kollaboránsok feletti ítéletek árnyalására a "hegeli marás", a "kisebbik rossz választása" és más ehhez hasonló szempontok segítségével. Ez nemcsak álom. Ez az elkövetkezendő évek feladata a számunkra.
/Fordította: Kálmán Judit/
