Fotó:
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
65 Kbyte

A Farkas utcai színháznak soha el nem halványuló büszkesége, hogy deszkáiról indult nemzethódító útjára Jászai Mari.

Kassay Vidor hozta őt Kolozsvárra, ahová segédszínésznőül szerződtették. Így írja érkezését:

"Amint megérkeztünk Kolozsvárra, Kassay kiöntött egy láda könyvet az üres szobánk közepére, egy gyékényre. Minden szabadidőm ennek a gyékénynek a szélén ülve töltöttem. Soha ki nem törlődő, belémcikkázó tüzek futkostak csontjaimban, valahányszor egy új könyvet nyitottam ki. Ha az éhség nem kínozott volna, azt hiszem, teljesen boldog szaka lett volna életemnek ez a kolozsvári három év. De mindig éheztem. Se reggelim, se vacsorám nem volt. Minden garasomat színpadi ruhákra adtam ki, kivéve azt a 7 forint 50 krajcárt, amelyért a súgónétól hozattam az ebédet, valami moslékfélét. Ketten fizettünk érte 15 forintot. Első szerepeket játszottam már, mikor az utcán összeszedtem a sajt és kenyérhéjakat, otthon tűre szúrtam, körül égettem és megettem. Kassay, az uram, a kávéházba járt reggelizni, meg ozsonnázni, kávét, tojást."

Így indult Kolozsvárott Jászai. S három év alatt olyan magasra szárnyalt, hogy a pesti Nemzeti Színház deputációja jött érte.

Kivételes nagy ember volt Jászai Mari. Kivételes volt mint ember és kivételes volt, mint színész. Ma már alig van mértékünk, amellyel az ő emberi és színész-nagyságát megmérni tudnók. Más volt akkor a színpad és más az is, amit a közönség a színpadtól várt. Kimért, lassú méltósággal vonult szemünk elé a hős. Szava orgonabúgás volt. Minden előadás ünnepi szertartás. Ma azonban a szép, szabályos, de néha merev formákat összetörte az új ingereket hajszoló idegesség. A körülöttünk zajló élet, a társadalom lüktető rendje elevenül meg a színpadon. Élénk sürgés-forgás, pörlekedés, szeles futkározás váltotta fel az ünnepi rendet. Azokat, akik ennek az elmúlt színpadi világnak csak külső formáiban ágáltak, lefújta a deszkákról az új világ csípős szele. Az alkalmazkodók levetették tógájukat, magukra öltötték a hétköznapi ruhát, s visszasompolyogtak: szürke középszerűségek, akik észrevétlenül beilleszkednek minden keretbe. Jászai Marit azonban utolsó éveiben sem tudta megingatni az irodalom és a színpad földindulása. Annál magasabbra nőtt, minél törpébbé görnyedt környezete. A klasszicizmus nála nem külső forma, hanem élő lényeg volt. Úgy látta az életet, úgy is élte, ahogy a színpadon vitte. Nála nem kongó póz volt a nagy stílus. "A színpad nem az élet hű ábrázolása – mondja – a színpad több, mint az élet. Magasabbrendű élet. Az élet java. A jóból és a rosszból a java. A legtöbb, amire az ember képes. Fölemelkedés abba a világba, amelybe vágyunk és amelytől olyan távol élünk. Én mindig arra törekedtem, hogy az embereket fölemeljem abba a magasságba, ahová szerepeim engem is ragadtak. A legigazabbat adtam, azt az énemet, amely a legtöbbet ért bennem. Az voltam a színpadon, aki az életben szerettem volna lenni. Sikereim bizonyítják, hogy az emberek szívesen röpültek velem a megálmodott igazi világba."

A zseni sugárzó fénye, szertelen lángolása, magával ragadó, vulkanikus ereje korlátlanul uralkodott az új játékstílus fölött is. Nagy tudása, mély érzése, gazdag fantáziája, emelkedett szelleme, fogékony lelke és költői ihlete a divat minden szeszélye fölött, a művészi irányok minden változása fölött is elhajlás és engedmények nélkül szárnyalt nyílegyenesen. Michelangelo vésőjére méltó minden mozdulata. Hangjának dinamikai ereje megreszkettette a gránit-oszlopokat. Beszéde a legtökéletesebb és leggazdagabb orchester volt, melyből a fájdalomnak és ujjongásnak, az elcsüggedésnek és reménységnek, a bosszúvágynak és engesztelődésnek, a viharos háborgásnak és szelíd megnyugvásnak minden hangja szívbemarkolóan zokogott, búgott, jajongott és dalolt. És ezt a hatalmas orchestert nemcsak a szíve, hanem az agya is bámulatos precizitással kormányozta. Kora gyermekségétől halála napjáig tanult. Alázatosan, szomjasan kutatott nagy szellemek kincsesházában. Lázasan kereste az új értékeket rég feltárt bányákban. A görög klasszikusok hősnői új formákban elevenedtek meg az ő elgondolásában. Rejtett szépségeket fedezett fel Shakespeare-ben, Schillerben, Madách-ban, Katona Józsefben, Racine-ben, Corneille-ben és a romantikusokban. A Jászai Mari masszív, nagyvonalú, egy egész korra rádöbbentő, egy nemzet fájdalmát szoborba öntő grandiozitása mellett eltörpült a mai kor finoman árnyaló, törékenyen cizelláló, a maga nemében szintén elragadó színpadi játéka.

Az útkeresés éveit Jászai Mari is, mint annyi sok magyar színész, Kolozsváron töltötte. Amit emlékirataiban kolozsvári színészkedéséről olvashatunk, az mélyen megható, tiszteletet parancsoló és nagy tanulságokat magában rejtő. Mint segédszínésznő került Kolozsvár híres színpadára, a Farkas utcai színházba, ahol első fellépése alkalmával járatlanságát, ügyefogyottságát, gyámoltalanságát és félénkségét mosolyogták. De a csalhatatlan érzékű kolozsvári közönség e mögött a félszegség mögött is felismerte a rejtett kincset. Három év múlva már ura lett a színpadnak és ura a közönségnek, amely hódolattal vette őt körül. S a pesti Nemzeti Színház intendánsa és igazgatója személyesen ment le érte Kolozsvárra, hogy diadalútját előkészítse az ország első színpada felé.

Vajon miféle titokzatos erő robbantotta ki azt az emberi csodát, akit földi néven Jászai Marinak hívtak? A bölcsője egy Komárom megyei falusi ácsmester szegényes kunyhójában ringott. A kisleány cselédi sorsra volt szánva s egyszer, amikor odavetődött vándorszínészek előadását nézni megszökött hazulról, szigorú apja úgy megverte, hogy hetekig élet és halál között feküdt, csak a csoda mentette meg az életnek.

Hogy lett a falusi ácsmester útszélre dobott lányából tudásban, ismeretekben, ízlésben, emberi belső értékben, külső formában egyaránt messzire világító büszkesége egy nemzetnek, – erre az önként felszakadó kérdésre – hiába várnánk feleletet Jászai Mari egyébként érdekes élettörténetében. A felelet abban a sokszor bebizonyosodott igazságban van, hogy a zseni szédítő sebességgel repül fel oda, ahová a tehetség csak fáradságos erőlködéssel tud lajtorján feljutni.

A természet megadott neki mindent: hangja a legtökéletesebb, minden érzést kifejező zene volt. Aki egyszer hallotta, sohasem felejti. Örökre fülében cseng a zengése. Termetén Juno méltósága ömlött el. Gertrudisa ízről-ízre király volt. Néhány hónapi megszakítással 53 évig egyfolytában tündökölt a Nemzeti Színház élén. Tüneményes pályájának legemlékezetesebb állomáshelyei: Antigone, Elektra, Phaedra, Lady Machbeth, Venturia, Porcia, az Essex gróf és Stuart Mária Erzsébetje, Bánk bán Gertrudisa, a Tolonc Ördög Sárája, III. Richárd Margit királynője, Sappho, Medea, Klytemnestra, Kleopatra, az Otthon Magdája, a John Gabriel Borkman Rentheim Ellája, a Bizánc Irénéje és megszámlálhatatlanul sok más szerep. Jászai Mari volt az Ember tragédiájának első nagy Évája. Utoljára 1925. december 3-án lépett fel az Aranyember Teréza mamájában. Felülmúlhatatlan volt mint szavaló. Akinek megadatott az a rendkívüli élmény, hogy az ő ajakáról hallhatta a "Szózat"-ot vagy valamelyik Petőfi verset, az sohasem fogja elfelejteni.

Hogy voltak emberi fogyatkozásai? Hogyne! A fa tövében megbújó ibolyaszálnak árnyékát nem látjuk fényes napsütésben sem, ámde az ég felé törő fenyőnek hosszú az árnyéka. Szertelen volt. Fergetegként robbant ki temperamentuma. Tréfákat faragtak róla a háta mögött. De ha megjelent, a tréfálkozóknak ajkára fagyott a mosolya.

Mint író is kivételes volt. Döbbenetesen őszinte, egész lelkét kitáró "Emlékirat"-a egy nagy ember megrázó gyónása. Semmit sem hallgat el, senkit sem kímél. Önmagát legkevésbé. Sohasem hazudik. Írásművészete csodálatraméltó, amellett mély és vigasztaló perspektíváját nyújtja a színház igazi rendeltetésének. Bölcs és tisztánlátó. Forrongó kedély, lehiggadni, megalkudni, meghunyászkodni, hitet változtatni élete végső percében sem hajlandó.

A levelesládámban sok írását őrzöm. Nem kell hozzá grafológiai tudomány, hogy kemény vonásaiból az egész embert kiolvassuk. Nem profanizáció, ha egyik leveléből néhány sort idézek. Példája annak, miképpen szokta hideg zuhannyal lehűteni a tréfacsinálókat. Példája a szókimondásnak. Negyven évvel ezelőtt írta ezt a levelet. Hosszabb vendégszereplésről utazott el innen, Kolozsvárról Pestre. Sok mindenféléről ír nekem s azután így folytatja:

"És végül, Kedves Doktor! Mondja meg nevemben annak a kis Katonának, ott a’ – hogy mutassa meg az embereknek azt a két levelemet, amit az övéire feleletül írtam, mert ideszabadult kolozsváriak oly buta formában híresztelik, hogy szerelmes vagyok belé, hogy kezd bosszantani. Odaadnám ugyan mindenemet – a pöndölömet ráadásul – ha képes volnék arra a tavaszi bolondságra, de hát – teringette – nem vagyok képes és így józan fejjel ostobának, ízléstelennek találom az ilyen hülye híreszteléseket. Szegény vén fejem, festett hajam, ötven esztendőm – hát már sohasem tekintenek hors concours? Legjobb lesz, ha anyai tanácsokkal teli leveleimet az a "muzsafi" közreadja és meggyőzi vele a kolozsvári pályázó hölgyeket, hogy én nem vagyok concurrens, se vicclap alak. Már régen kiálltam a sorbul. Továbbá győzze meg a gyanúsítókat, tisztán művészi szempontból való érdeklődésem felől azzal, hogy elmondja nekik, hogyan vallott nekem szerelmet az a "marsfi": "Az istenit az annyának – azt mondja – minek vénült meg, de jó volna feleségnek."

Talán nem indiszkréció ha hozzáteszem, hogy marsfi szegény megboldogult Wass Gyurka gróf volt.

Csodálatos harmóniába olvadt színpadi művészete élete folyásával. Hősnő volt a profán életben is. Egyenes, szókimondó, becsületes, igazságáért késhegyig harcoló, hazugságot gyűlölő, gyöngéd, a szegényt és nyomorultat minden javával támogató ember volt. Csak kiválasztottakra pazarolta lelkének kincseit. Utálta a képmutatást. Lobogó temperamentummal üldözte a tehetségtelenséget. Csak egy tekintélyt ismert el: az emberi nagyság és szellemi kiválóság felsőségét. Igénytelen volt. Cselédet nem tartott. Maga takarította lakását. Ruháit maga tervezte, maga varrta, maga csomagolta.

A nagy háború idején tündökölt igazán emberi nagysága. Sötét kétségek gyötörték. Féltette nemzete jövőjét. Siratta katonáinak, "drága kis mártírjainak" kiomló vérét. Jajongott, szenvedett, óvott, intett. Amit a háború borzalmai között naplójába írt, egy nagy, jövőbe látó lélek Cassandra-jóslatai. De nem roppant össze. "Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik, és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik." Valóban mindenét, ékszereit, ruháit, még a fehérneműjét is szétosztotta a szegény katonák között. Semmije sem maradt. Nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára. Tízholdas vitézi telekről kapott érte címeres okmányt, amire nagyon büszke volt. A háború harmadik esztendejében írja: "Az egész elmúlt esztendőt fájdalmas munkában töltöttem. Több százszor szavaltam katonáinkért és nekik. Ma küldtem a tízezredik zacskót a harctérre. Sajnos, darabja már 4 koronába kerül, tehát meg kell szorítanom a számát."

Hazaszeretete tiszta volt, mint a kristály, mély, mint a tenger és határtalan, mint a kéklő égbolt. Fékétvesztett indulattal robbant ki azok ellen, akik tiszteletlenek voltak ezzel a szent érzéssel szemben. Ezt írja: "Valahányszor a Himnusz éneklése közben a nők sugdolóznak és vigyorognak, elviselhetetlen kínt érzek. Nem is bírom eltitkolni. Kiömlik belőlem sértőn, keserűn. Legutóbb azon a nyomorult Bicskén! Szegény, nagylelkű hős, Vasady-Balogh, beszélhettél a szerbiai huszonhétórás kálváriádról, amikor egy sziklaoldalhoz lapulva, kapaszkodva álltátok a tüzelést, felülről. Huszonhét óra hosszat mozdulatlanul. És mikor e szent beszéd után a Himnuszt énekelték, az "úgynevezett hölgyek" olyan vihorászást vittek végbe, hogy nem bírtam haragommal, odamentem hozzájuk és rájuk förmedtem: ’A Himnuszunkat énekeljük!’ és hangosan odakiáltottam az egész teremnek: ’akiben hazaszeretet nincs, az nem érdemli meg, hogy hazája legyen, sem nemzet, sem egyes ember!’"

Halála is egy kivételes ember elmúlása volt. A sírkövét már életében megfaragtatta, a feliratot is maga vésette rá:

Csak a dátum hiányzott róla. Később azt is rávésték:
1926. október 5-én.

Már halála előtt tizenhárom évvel írja: "Jövök a temetőből. Kis kriptát néztem ki magamnak. Nyugodtabb vagyok, hogy ez rendben van. Ha a vég jön, ne találjon készületlenül. És az én síromra ne gyűjtsék, koldulják a szegény emberek garasait." Más helyen ezt írja: "Sírom építését megkezdték. Elértem oda, hogy nyugodtan tudom várni a beleköltözést. A régi Nemzeti Színház kövei között fogok pihenni." S pár nappal később: "Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele." Nem félt a haláltól. A diszharmóniától jobban félt. És attól, hogy bárkitől is kérjenek valamit az ő számára. A fekete mesgyén úgy akart átlépni, ahogy élt, szépen, stílusosan, büszkén.

Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől egy szanatórium szerény, fehérre meszelt, szűk szobácskájába menekült, szörnyű szenvedéseivel. Orvos még akkor sem férkőzhetett közelébe. Nem sírt, nem jajongott, nem panaszkodott. Betegágyán is méltósággal viselte sorsát. S mikor elérkezett a vég, a keskeny ágyon csöndesen megfordult, nehogy meglássa valaki a kíntól torzuló arcát, nem búcsúzott, csak egy mély sóhaj szakadt fel kebléből. Talán azt sóhajtotta, ami Bánk bánban olyan megrázóan szakadt fel belőle a jó Isten tudja hányszor: "Meghalni… nem királyi széken… ah!" Ezzel a lélekbemarkoló halk pianisszimóval némult el örökké a nagy orchester.

A magyar égbolt egy csillaggal szegényebb lett. S útnak indult egy új magyar legenda az ászári ácsmester cselédi sorsra szánt lányáról, aki királynő lett.