35 Kbyte

Blaha Lujza, aki a Hunyadi téri színházban a Sári bíró emlékezetes előadásán együtt lépett fel Újházi Edével, nem volt kolozsvári, de a kolozsváriak mégis jogot formáltak ahhoz, hogy a magukénak vallhassák, nemcsak azon a címen, hogy Blaháné az egész nemzeté volt, a "nemzet csalogánya", hanem azért is, mert pályájának minden fordulóján, emelkedésének minden lépcsőfokán újra össze-összeforrott Kolozsvár színházi életével. Nem volt Kolozsvárott ünnepi esemény Blaháné fellépése nélkül, s nem volt Blaháné felívelő pályájának olyan állomása, amelyet Kolozsvár meg ne ünnepelt volna. A Hunyadi téri színház sok dicsőséges estéjének emléke fűződik Blaháné nevéhez. Ezért kell róla gyönyörűséggel, hálával és tisztelettel megemlékezni a Hunyadi téri színház élettörténetében.

Blaháné, éppen úgy, mint Jászai Mari, nem skatulyázható be abba az arcképsorozatba, amely a magyar színészet fejlődését mutatja. Külön hely illeti őket. Küldetésük volt. Sajátos játéka és áldása a magyar Gondviselésnek: Blaha Lujza is, Jászai Mari is 1850-ben született, mind a ketten ugyanegy évben, 1872-ben érkeztek művészi útjukban Pestre, és mind a ketten ugyaegy évben, 1926-ban haltak meg. Olyan időben érkeztek ezek a misszionáriusok, amikor Pest ájultan feküdt idegen irodalmi, művészi és politikai, főleg pedig nyelvi törekvések karjaiban.

Blaha Lujza és Jászai Mari felragyogásának ideje volt a magyar színészet igazi hőskora. Több volt a magyar színjáték akkor, mint szórakoztatás eszköze, sőt több volt, mint a nemes művelődés egy tényezője is. A nemzet örömének osztályosa, gyászának siratója, a magyar nyelv pallérozásának egyik leghatásosabb hangszere, a nemzeti gondolat fáklyavivője volt a színészet, s a magyar színész mestersége nem hivatal vagy keresetforrás, hanem hit, vallás és áldozás az oltár előtt. S ennek a kornak voltak oszlopai Blaha Lujza és Jászai Mari. Két külön világ és mégis egy cél felé haladó misszió. Mosolygó napsugár és villámló zivatar. Mind a kettő a természet titokzatos áldása. Az egyik meleget és világosságot, derűt és boldogságot áraszt, a másik tisztít és fölemel, lelket erősít, hitet kelt, és reményt éleszt.

Oh, milyen szomjas szüksége volt a nemzetnek a magába roskadás és csüggedés napjaiban a felmosolygó derűlátásra! Az új hit próféciájára. Blaha Lujzának és Jászai Marinak küldetése volt: akkor léptek színpadra, amikor a nemzet az 1866-os háborút sínylette. Szomorúság, kétségbeesés, levertség honolt a szívekbe. Vigasságra, színházra nem volt kedve a magyarnak. Blaha Lujza meleg, derűs napsugarat lopott akkor az elbúsult lelkekbe. Legbőkezűbb vigasztalója lett nemzetének, s az is maradt egy emberöltőn át. Példátlan népszerűsége közönséget teremtett az elárvult színpadnak.

Pesten akkor egy magyar színház mellett három német színház s egy sereg Bécsből importált "zengeráj" verte fel a város csendjét. A Schneider Fáni meg más hopszassza és polka járta úton-útfélen, kocsmában, kintornákon, cselédek ajkán és úri kisasszonyok zongoráján.

Blaháné a mosolyával leolvasztotta, dalával kiüldözte ezt a divatot. A német szó mind ritkább lett. Blaháné nótái gyújtottak, terjedtek úrnak, köznépnek ajakán, cigány húrján, báli éjszakákon, polgári szobákban, sőt főúri szalonokban is. A magyar dal lett a divat. A német Pestet Blaháné varázsolta magyarrá. A német színházak lassan-lassan már csak az operettkultusz révén tudtak boldogulni. Az operett-termelésnek ez volt az aranykora. A magyar színház műsora pedig még nem ismerte az operettet. Rákosi Jenő akkor mély céltudatossággal a magyar színpadon is meghonosította az operettet, s ezzel kivette a német színházak kezéből a legerősebb fegyvert.

Mikor a sajtó egy része ezért támadta, a Pesti Hírlapban így válaszolt:

"Elvitathatatlan tény, hogy a közönség az operettet szereti, a másik tény pedig az, hogy a hírre vergődött operettet, melyet még nem látott, inkább megnézi a német színházban is, mint hogy a Népszínház padjain a százszor látott és még az öregapáink által is könyv nélkül tudott Szökött katonát vagy Csikóst nézze meg hazafiasságból."

Mély meggyőződésem, hogy Blahánéból nem a hajlama, hanem küldetése csinált operettszínésznőt. A német színháznak művészi vetélkedés révén való fölöslegessé tétele és elnémítása nem sikerült volna, ha Rákosi Jenőnek nincs Blahánéja, aki minden nehézség nélkül egyszeriben fel tudta cserélni a bokorugró szoknyát a feszes trikóval. Rendkívüli művészi érzékéről, tehetségének mindent átfogó erejéről tesz tanúságot, hogy egy teljesen idegen légkörben, teljesen új színpadi irányzatban, az operett világában is egy lendületre a legelső lett. Ízlés, elegancia és finomság jellemezte játékát az operettben. Amikor Bécsben vendégszerepelt a Koldusdiákban, az osztrák főváros legelőkelőbb napilapja a Presse ezt írta róla: "Párizsig kell utaznunk, hogy Blahánénak, mint operettszínésznőnek párját találjuk." A párizsi Figaró kritikusa pedig így szólt hozzá:

– Szép asszonyom, jöjjön ki Párizsba, tanítsa meg a francia színésznőket, hogyan kell francia operettet játszani!

De bármilyen elragadtatással nézték is őt a Boccaccióban, Fatinitzában, Suhacban, Királyfogásban, Üdvöskéban, Furcsa háborúban, Kapitánykisasszonyban, Gerolsteini nagyhercegnőben és számtalan más operettszerepeiben, bármilyen dicsőség koronázta is ilyen művészi elkalandozását, azért a mi Blaha Lujzánk, ábrándjaink és álmaink Blaha Lujzája, mégiscsak mint Finum Rózsi és Török bíróné, mint Angyal Liszka és Cigány Rózsi fog átszállani a késő utókor legendákat szövő emlékezetébe.

Talentumának mélységét és széles körét bizonyítja az is, hogy örök derű, csicsergés és mosolygás mellett a valódi nagy tragikai indulatokat is megrázó erővel tudta megéreztetni, amit igen sokszor tapasztalhattunk komoly népszínmű-alakításaiban, de amiről a leghitelesebb bizonyítványt Jókai állította ki, mondván:

"Nekem megadatott, hogy őt egy magasan tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés és ennek minden változatát kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség."

Blaháné művészete elválaszthatatlan összefüggésben van népszerű fejlődésével és történetével. Ha igazat kell is adnunk annak a megállapításnak, hogy Blaháné költővé tett kóbor színészeket, népszínmű-írókká mesterembereket, drámaírót csinált ügyvédből és bankhivatalnokból, viszont nem szabad elhallgatni, hogy az ő nagy, versenytárs nélkül való művészete gátolta meg ideig-óráig a népszínművet egészséges irányú, természetes fejlődésében. Íróink nem darabokat akartak írni, hanem Blahánénak szerepet. Külön Blaha-irodalom támadt a magyar színpadon. Üres és művészietlen hazugságokat töltött meg Blaháné zsenije tartalommal, élettel. De ezek a darabok csak addig éltek, amíg Blaháné játszott bennük. Mint ahogy a legnyakatekertebb magyar nóta és a legértelmetlenebb dalszöveg is színes és ízes lett a Blaháné ajakán.

Blaháné több volt, mint egy nagy színésznő. Fogalommá vált már életében. Mondták róla: a nemzet géniusza. Mondták róla: a magyar dal zengő pacsirtája. Mondták: Arany, Petőfi, Blaháné a magyar népköltészet szentháromsága. S mások mondták, a mi szentháromságunk: Jókai, Munkácsy, Blaháné. Mondták róla: Szívében a nemzet szíve dobog.

Mind igaz lehet. De egyik sem fedi teljesen a fogalmat, amit e név csengése jelentett: Blaháné. Mindenki érezte, aki játszani látta, aki dalolni hallotta, hogy több, mint egy nagy színésznő, valaki, akit történelmi krízis pillanatában küldött egy nemzet számára a Gondviselés, és mindenki természetesnek találta már életében, hogy Blaháné lesz az első asszony, akinek hálás nemzete szobrot fog emelni.

Megmagyarázhatatlan és esztétikai boncolókéssel nem is elemezhető az a varázs, ami Blaháné lényéből áradt a színpadon. A színpad klasszikus nagyjainak alkotóművészetét csodáljuk, fantáziájuk csapongó szárnyalását hódolással és félő tisztelettel követjük, ám a Blaha Lujza napsugaras művészete, amely pedig szintén a legmagasabb klasszist képviselte, mélységes szeretettel, jóleső melegséggel, szelíd örömmel töltötte el a néző lelkét. Őszinte szíve, közvetlensége s egyszerűsége lebilincselt bennünk mindent, ami érez és eszmél: szívet, lelket és észt. Ha dalra nyílt az ajka, elbűvölte lelkünket, ha csicsergett azon az ő sajátos, szívbe lopózó lágy hangján, eltelt a szívünk mondhatatlan szeretettel, édes gyönyörűséggel. Találóan mondotta róla Bartha Miklós: "Blaha Lujza asszony beszédjénél szebb dalt, énekénél szebb beszédet sohasem hallottam."

Ennek a hangnak valami sajátos, megmagyarázhatatlan zamatja, valami különös üdesége volt. Úgy rémlik, mintha Blaháné dalolását nem is fülünkkel hallgattuk volna, hanem mintha egyenesen szívünkbe furakodott volna. Az ő művészetét nem lehet pusztán esztétikai szempontból méltányolni. A magyarság szempontja is döntő fontosságú ebben a különleges művészetben. A váltakozó ízlések, művészi irányok és divathullámzások közepette meg tudta őrizni szűzi érintetlenségében, puritán egyszerűségében a zamatos nemzeti vonásokat, és ez nem külsőség, nem sallang volt nála.

Ami Petőfi a magyar nemzeti költészetben, az Blaháné a magyar színpadi művészetben. Örök dicsősége marad ennek a kiváltságos asszonynak az, amit Kossuth Lajos, ki távol hazájától is érezte az anyaföld minden dobbanását, minden örömét és minden búját, mondott róla, hogy amennyire ő azt távolból ítélheti, a magyar köznép géniuszát az utóbbi időben senki sem fogta fel jobban, mint Blaháné, Munkácsi és Teleki Sándor. És mindenkor emlékezetes marad a tudós lelkű bíborosérseknek, Haynald Lajosnak az a nyilatkozata, amelyet Liszt Ferenchez írott egyik levelében olvashatunk: "Blahánéról pedig, kiről leveledben említést tettél, elég legyen, ha annyit mondok, hogy soha művész vagy művelt ember nem volt, kinek minden szavában annyi magyarság, zamatosság nyilatkozék meg, mint őbenne."

Mondjam-e el életének történetét? Soroljam-e fel a száraz és rideg adatokat, melyek születésének helyét és évszámát, küzdelmének és előretörésének egy-egy állomását jelzik? Minek? Rideg számok szűk dióhéjába nem lehet beékelni olyan gazdag életet, mint a Blaha Lujzáé. Minden évszám a magyar művelődéstörténetnek egy-egy színes lapja, minden állomás a magyar színjátszásnak egy-egy győzelmes csatája.

Talán jobb is, ha ő maga mondja el élete történetét, ahogy elmondta Fiuméban 1906-ban. Akkor az ott vendégszereplő magyar színtársulat keretében babonázta meg beszédével, nótájával az olasz közönséget. A Magyar Tengerpart szerkesztőjének ezt mondta:

"Azt hiszem, így szokták kezdeni: születtem 1850. szeptember 8-án a Gömör megyei Rimaszombatban. Íme, a legkeserűbb pirulát nyeltem le mindenekelőtt. Elárulom asszony és színésznő létemre koromat.

Édesapám, Reindl Sándor, becsületes és jómódú család fia, katonatiszt volt, de szerelmi házasságot kötvén kilépett a hadseregből. A szabadságharc idején honvéd volt. Később, az ország letiprása után, hogy az üldözéstől megmeneküljön, színész lett, persze álnéven. Városról városra jártunk, és nekem az volt a legnagyobb boldogságom, ha a parasztgyerekekkel játszadozhattam. Szerettem őket nagyon, és a falusi emberek viselete, szokásai iránt való szeretet máig is megmaradt a szívemben.

A színésztársulat Kassán járt, amikor kiütött a kolera, és az édesapám is meghalt. Háromórai nagy szenvedés után. Szomorú hónapok következtek, amíg végre édesanyám Kölesi Antal színházi festő neje lett. Akkor Győrött voltunk, hol én az apácáknál tanulgattam. Két esztendővel később léptem föl először a Koldusnő című darabban. Kedves kis leányszerepet játszottam. A győri újság bírálója, dr. Kovács Pál ezt írta rólam a többi közt: "Szívem mélyéből ajánlom Köves Lujza szüleinek, hogy ezt az ügyes kis fekete lányt szorgalmasan képezzék, mert ily rejtett bimbókból nyílnak később a büszke rózsák." Az ügyes kis fekete lány aztán tovább barangolt a társulattal, és lassanként mindenütt sikerült a közönség rokonérzését megnyernie. Szülővárosomban játszottam először nagyobb önálló szerepet 1863-ban. Innen Vácra, majd Budára mentünk, ahol már komolyan számba vett a sajtó is. A társulat azonban föloszlott, én Szabadkára szerződtem el.

Ott kezdődött életemnek új, jelentős korszaka. Megismerkedtem a Liechtenstein-dzsidásezred karmesterével, Blaha Jánossal, aki egyben a színház karmestere is volt A derék és nagy zenei tehetségű ember képezett ki az énekben. Tanulás közben alig vettem észre, hogy egyre mélyebben lopóztam a jó ember szívébe. Hogy sok szót ne szaporítsak, felesége lettem, és mondhatom, nem bántam meg. Soha nála önzetlenebb, jobb férfit nem ismertem.

A vidéki színészet a hatvanas esztendőkben kedvezőbb helyzetbe jutott. Debrecenben fölépült a színház, és a vidéki színészeket állandósították a kálvinista Rómában. Az 1867. évben nagy örömömre szerződtettek Debrecenbe. A Varázshegedűben léptem fel először Odry Lehellel és Krecsányi Saroltával együtt. "A kis Csipike"– így neveztek el a kollégáim – nem vallott fiaskót. Édes Istenkém, ha elgondolom, milyen vékonyka, sovány, 'gyerekasszonyka' voltam akkor."

Most már folytassuk mi: Debrecenben 1867. szeptember 27-én mutatkozott be először Offenbach Varázshegedűjében. Szana Tamás volt akkoriban Debrecen hetilapjának, a Hortobágynak műbírálója. Az első bírálatot ő írta Blahánéról:

"Kölesi Lujza érdekes színpadi tünemény, élénk játéka, csengő hangja egyaránt figyelmet keltett. Idővel kitűnő naiv színésznő válhatik belőle."

Hát ez a jóslat be is vált. De kissé nagyobb arányokban. Másodízben ugyancsak Offenbach (akkoriban a legnépszerűbb zeneszerző) Dajka című daljátékában lépett fel. Szerepléséről ezt írta a Hortobágy:

"Kölesi Lujza szeretetreméltó dajka volt és kedves játékával nemcsak színpadi imádóit, hanem a közönséget is elbájolta."

Két hónappal első föllépése után a tizenhat éves csitri színésznő már Debrecen ünnepelt kedvence volt. A színi évad második felében népszínmű-szerepekkel próbálkozik. Először A vén bakancsosban, azután A peleskei nótáriusban (mint bíróné) lépett fel. Ezzel a diadal útjára lépett.

A dicsőség nem kapatta el soha. Közvetlen, szerény maradt azon a magas piedesztálon is, hová a nemzet hódolat emelte.

A Hunyadi téri színházban a megnyitást követő első pünkösdi ünnepen 1907. május 18-án lépett fel először. Igazi derűs, meleg, napsugárban fürdő pünkösdi ünnepe volt ez az este a kolozsvári színháznak. Ünnepi érzésekkel, ünnepi szeretettel fogadtuk. Próba kezdetén az egész szereplő személyzet várta a színpadon utasításait: honnan jöjjenek, hol álljanak meg. Ez volt a szokás mindig pesti színészek vendégjárásakor. A jól betanult és összeszokott együttesnek minden mozdulatát, járását-kelését felforgatták a vendégek, mert azt kívánták, hogy egy futó próbára teljesen az ő szokásaikhoz alkalmazkodjanak. Mondom hát Blahánénak, várjuk a parancsait. Mire kifakadt:

– Ugyan mit teketóriáztok velem? Úgy próbáljatok és úgy csináljatok mindent, ahogy szoktátok, majd én alkalmazkodom hozzátok. Nekem könnyebb, én magam vagyok, ti pedig itt vagy harmincan, tán még annál is többen vagytok.

Ezért az egyszerűségéért, közvetlenségéért is nagyon szerették színésztársai. Mellette állottam a színfalak között A piros bugyellárisban, amikor a színre készült lépni. Valami mély meghatottság látszott az arcán, mintha lámpalázzal küzdött volna, a Miatyánkot mondta halkan, megszállottan.

Előadás után szerényen mondta:

– Istenben való rendíthetetlen hitem adott nekem erőt az élet keserves küzdelmei közt. Szenvedéseimben és boldogságomban sohasem feledkeztem meg Istenről. S a Miatyánkot mindig elmondom a kulisszák mögött, mielőtt színpadra lépe, és háromszor keresztet vetek. Nem is hagyott el engem a jó Isten.

Mikor a beteg Csepreghy Ferenc San Remóban üdült, idehaza pedig nap nap után zsúfolt házak előtt adták kitűnő népszínművét, A piros bugyellárist, Blaháné szarvasbőrből készült finom piros bugyellárisban elküldte neki arcképét, és Török Zsófi asszonyom stílusában a következő tréfás levelet írta a szerzőhöz:

Csepreghyt annyira meghatotta ez a figyelem, hogy előszedte asztalossegéd korából megőrzött szerszámait és saját kezével gyönyörű kis szekrényt faragott Blahánénak ajándékba. És megküldte neki egy, a Török bíró uram stílusában szerkesztett levél kíséretében ezzel a címzéssel:

Mikor a walesi herceg Budapesten volt, egy este nagy kíséretével megjelent a Népszínházban, hogy Blahánét egyik "piros csizmás" szerepében megnézze. A magas vendég előadás végéig ott maradt, és le nem vette szemét a színpadról. Egy-egy dalt páholyából kihajolva hallgatott, majd lelkesen tapsolt, hogy megismételjék. A hatalmas trónörökös el volt ragadtatva, s felvonás közben gróf Károlyi István kíséretében lement a színpadra, hogy Blahánét személyesen is megismerje, és átadja neki a magával hozott bokrétát. A színpadon nagy sürgés-forgás támadt, keresték Blahánét. És amikor a piros csizmás Török Zsófi a kulisszák mögül előbujt, az angol trónörökös hozzálépett, és mélyen meghajolva kezet akart neki csókolni. Blaháné azonban hirtelen elhúzta kezét és tréfásan szólt:

– Nix dajcs, Majestaet.

És odanyújtotta a trónörökösnek rózsapiros orcáját. A trónörökös pedig megcsókolta, és ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:

– A mai estét sohasem felejtem el.

A megszállás szomorú éveiben nem jött többé Kolozsvárra Blaháné. Úgy akarta a kincses erdélyi fővárost megőrizni szívében, ahogy fiatal korában ismerte: magyarnak, szépnek, hagyománytisztelőnek. Az átfestett Kolozsvárt nem akarta látni. De a kolozsvári színház nem szakította meg az emlékek láncát. Hetvenöt éves korában a szellős Magyar Színkörben 1825. év szeptemberében ünnepi előadással adózott Blahánénak, s a magyar színészek szíve dobbanása, a magyar közönség áhítata mély meghatódottsággal, néma fogadalommal és bizakodó hittel szárnyalt a nagy magyar színésznő felé. Az ünnepi estén A falu rosszát adtuk, és keményen pattogott a szó Szentgyörgyi Pista bátyánk ajakáról, felszárnyalt a nóta Finum Rózsi leheletéből, minden magyar szó, minden magyar nóta a Nagyasszony dicsőségét hirdette idegen szuronyok árnyékában.

Néhány hónappal később újra ünnepet ültünk a megszállott Kolozsváron, de gyászünnepet. Blaha Lujza halálát gyászoltuk 1926. január 26-én. A tágas Színkör zsúfolásig megtelt emlékező, feketébe öltözött magyar közönséggel. A szemekben könnyek csillogtak, amikor az igazgató bejelentette, hogy Blaháné felöltötte utolsó szerepének, a Nagymamának hófehér köntösét, és halkan, zajtalanul, szelíd megnyugvással átlépte a keskeny mezsgyét, mely ott feketéllik mindnyájunk előtt. Így végezte emlékbeszédét:

"Megtörött a legszebb emberi hang, megfagyott a legvigasztalóbb emberi mosolygás. De Blaháné neve mégsem lesz zsákmánya a nagy éjszakának. Csöndes téli estéken falusi kunyhók hosszú homályában, fonodákban, a rokkák zakatolása mellett mesék születnek majd arról, akinek ajakáról a legszebben csattogott a magyar dal. S száll majd a mese szájról szájra, színesedik, nő, hullámzik, mindig új szépségekkel gazdagodik. Paraszti népek együgyű álmaiban, tarka mesék örökkévalóságában, szövődő legendák elképzelésében él tovább Blaháné, s minden hang, amely nótás ajakról fölcsendül, az ő diadalának zeng hozsannát, minden magyar dal imádság lesz, mely őhozzá száll."

Így búcsúzott Erdély magyar közönsége Blahánétól.