Jan Olszewski Álmodozás. Milyen a lengyel film? Milyennek kellene lennie?
Vitaindító cikk (Kino, 2003. szeptember)


86 Kbyte

Kezdjük visszaemlékezéssel. A múlt század hetvenes éveinek kezdetén a lodzi filmfőiskola etűdszemlét rendezett. A meghívott újságírók nézegették a filmeket, hallgatták az előadókat. A vendégek között ott cirkált Marek Koterski, aki akkoriban még főiskolás lehetett, és egy kamerával a kezében rögzítette a megnyilatkozásokat.

Mindez fontos politikai eseményeket követően történt. A sokk hatása még mindig érezhető volt. A megnyilatkozásokból és a hallgatók filmjeiből kitűnt, hogy az ottani közeg egyértelműen elkötelezte magát a márciusi, illetve decemberi eseményeket követő vitában. A rendezvény estig tartott. Az újságírók, akik elsősorban Varsóból érkeztek, vonattal tértek haza. A fülkékben ott szorongtak a néhány órával korábbi beszélgetések résztvevői. Jómagam is több más kolléga társaságában ültem. Egyikük rövid idő múlva a lengyel dokumentumfilm gyártás nagy reménységévé nőtte ki magát. A főiskola hallgatóinak túlnyomó része varsói lakos volt, úgyhogy a Varsó-Lodz-Varsó utat hetente többször is megtették. A vita immáron semleges területen zajlott, tehát a korábbinál őszintébbnek bizonyult. A fiatalok a változások szükségességéről beszéltek, arról, hogy a filmnek feltétlenül be kell kapcsolódnia ebbe a folyamatba. Tudatában voltak eljövendő feladataiknak, a részvételt erkölcsi kötelességüknek tekintették.

Utunk felénél tarthattunk, amikor az egyik fiatalember kinézett a folyosóra, majd így szólt: - Jön! Mehet minden úgy, mint máskor?
Ezután némi pénzt szedett össze a társaitól, majd eltűnt. Hamarosan kiderült, miről is van szó. A hallgatók nem szoktak jegyet venni, az útiköltséget (minden bizonnyal az eredeti ár töredékét) közvetlenül a kalauznak adták át. A dolog elrendeződött, a kalauz továbbment, mi pedig folytattuk a vitát arról, milyen is legyen egy fiatal filmrendező.

Vajon érzi-e a nagyra becsült olvasó a fenti helyzet hamisságát? A vitatkozó fiatalok az "erkölcsi kötelesség" fogalmát kizárólag a "helyes politikai útválasztás" szükséges voltára szűkítették. Mondhatjuk-e, hogy ez az epizód magában foglalja a lengyel film bajainak diagnózisát? Az a véleményem, hogy igen, amennyiben az epizód hátterét a múltra vonatkozó információkkal gazdagítjuk.

Nyúljunk hát vissza a távoli múltba. Mikor is született a modern lengyel filmgyártás? 1945-ben? Vagy talán még korábban? 1930-ban? Akkor alakult meg ugyanis a START (a Művészfilm Barátainak Varsói Társasága). A START tagjai elsősorban avantgárd művészek voltak, közel állt hozzájuk a társadalmi tematika, szimpatizáltak a baloldallal. Stanislaw Wohl, a Társaság egyik alapítója sok évvel később azt nyilatkozta, hogy a START azért oszlott fel, mert a kormány akadályozta a működését: "A START-ot a kormánymegbízott számolta fel, mégpedig azért, mert megállapítást nyert, hogy számos baloldali szimpatizáns, illetve kommunista érzelmű fiatal, sőt kommunista párttag is található a tagság soraiban." (Kino, 1978. november).

A START tagjai kezdetben találkozókat, vitákat szerveztek, majd alkotó munkába fogtak. A szeptemberi kudarc után a csoport szétesett. A tagok többsége a szovjet övezetbe utazott, az orosz filmgyártásban talált munkát. Mindez mesterségbeli tudásuk javára vált. Ők aztán 1943-ban csatlakoztak a Tadeusz Kościuszko nevét viselő I. Hadosztályhoz, amelynek keretében önálló filmes egységet szerveztek. Berling hadseregét az Okától egészen a Spreeig kísérték. A II. világháború után nekiláttak a lengyel filmgyártás megszervezésének. Az első lengyel nagyjátékfilmet 1947 januárjában, másfél évvel a Film Polski állami vállalat megalapítása után mutatták be.

Nem is rossz. Felmerül azonban a kérdés, milyen áron történt mindez. Brutálisan és némiképp bombasztikusan úgy is fogalmazhatunk: a lengyel film erkölcstelen, mivel eredendő bűnben fogant. Ennek a bűnnek a neve kollaboráció.

A kollaboráció szó meglehetősen visszataszítóan hangzik, világítsuk hát meg, milyen értelemben használjuk. Ennek érdekében azonban ismét a történelemre kell hivatkoznunk. 1939 szeptemberében tört ki a lengyel-német háború. Lengyelország ezt a háborút elvesztette, kezdetét vette a német megszállás. A megszálló hatalmak a legkülönbözőbb törvénytelenségeket engedték meg maguknak: napirenden voltak a letartóztatások, az embereket kényszermunkára hurcolták, törvénytelen kivégzésekre került sor. A szovjet hadsereg 1945-ben kiszorította az ország területéről a németeket. A kibontakozóban lévő lengyel közigazgatás azonban csakis a szovjet támogatásnak köszönhetően tudott fennmaradni. A letartóztatások, a kényszermunka, a törvénytelen kivégzések 1945 után is folytatódtak. Sokan vallották, hogy a német megszállást másik, közelről sem jobb megszállás váltotta fel. Hogy ez az ítélet mennyiben volt jogos, és jogos-e ma is - máig nem tudták eldönteni a történészek.

A fő kérdés azonban az, miként ítélték meg akkoriban, a háborút közvetlenül követő években a két időszakot, a két megszállást. A németek tetteit mindenki egyhangúlag elítélte, függetlenül attól, hogy az értékelés erkölcsi, jogi, politikai, gazdasági vagy egyéb szempontból történt-e. Ami viszont a kommunista kormányok, a későbbiekben a szépen csengő Lengyel Népköztársaság nevet elnyerő állam értékelését illeti, ezzel kapcsolatban már más volt a helyzet. Mindazok, akik erkölcsi, jogi, vagy egyszerűen emberi szempontból próbálták értékelni a helyzetet, igencsak kritikusnak bizonyultak. Amennyiben viszont valaki kizárólag politikai kritériumokat alkalmazott, az értékelés módosulhatott - ez jellemezte a lengyel kommunistákat. Ők a szovjet megszállásban látták a nagy lehetőséget álmaik szép új világának felépítésére. Az üldözések, a kivégzések számukra semmi különösebbet nem jelentettek - ezt mintegy belekalkulálták az építési költségekbe.

A filmesek hasonlóan gondolkodtak. A kibontakozóban lévő rendszerhez illő filmeket akartak forgatni. Filmeket, amelyekért tömegek rajonganak, amelyeket tömegek csodálnak. A siker érdekében mindennemű kételyt el kellett fojtani. A világ, az ország, az emberek értékelésének erkölcsi perspektíváját egyszer és mindenkorra el kellett felejteni. A cél elérése nem volt könnyű, ám semmiképpen nem lehetetlen. A korabeli filmgyártás vezetői nemcsak a gyártást és a forgalmazást, hanem a filmes képzést is a kezükben tartották. Nemcsak a filmek tartalmáról döntöttek, hanem arról is, mi legyen az ifjú filmesek fejében.

Paradox helyzet alakult ki. A világ filmgyártása a 40-es és 50-es évek fordulóján rendkívüli ütemű fejlődésnek indult. Ekkoriban keletkeznek Bergman, Fellini, Kuroszava, Bresson első kiemelkedő filmjei, virágzik - többek között Greene munkásságának inspirációja nyomán - az ambiciózus brit filmművészet. Mindezek a művek nem jöttek volna létre, ha alkotóik elvonatkoztatnak az erkölcsiség problémájától. Az ember egyre összetettebb módon jelenik meg a vásznon. Konfliktus keletkezik aközött, hogy a főhősnek mit kellene tennie (erkölcsiség), mit szeretne tenni (biológia), és végső soron mit tesz (a külső tényezők hatása). Az ember egyre ismeretlenebb, érthetetlenebb, belső konfliktusok által gyötört lénnyé válik. A művész feladata ennek az igazságnak a felmutatása, a káoszban rejlő rend megtalálása.

A lengyel film mindettől a lehető legtávolabb állt. A művekben időről időre felbukkant természetesen a Jó és a Rossz konfliktusa, hiszen dráma gyakorlatilag nem létezhet e konfliktus nélkül. A Jó azonban nem autonóm érték volt, hanem a politikai gazdaságtan függvénye. Az ember arculatáról (külső és belső arculatáról egyaránt) a származása döntött, továbbá az, hogy mely történelmi pillanatban látta meg a napvilágot.

Természetesen nem minden korabeli filmes volt meggyőződéses kommunista. Mindettől függetlenül ők is alávetették magukat a "hegeli marásnak", ahogy a későbbiekben elnevezték a jelenséget, amelynek lényege a marxista történelmi materializmus által kialakított sajátos történelemfelfogás elfogadása volt. E felfogással összhangban az emberiség történetét bizonyos örökérvényű törvényszerűségek irányítják, melyekből egyértelműen következett, hogy a kapitalizmus után a szocializmusnak kell jönnie. A Történelem végtelen erővel bírt, bölcsességét és logikáját senki nem vonhatta kétségbe.

Mindez teljes összhangban állt a Szovjetunióból importált szocialista realizmus szabályaival. Ma már nehéz meghatározni, hogy e szabályok közül mi volt import, és mi volt helyi eredetű. Csak 1956 után, a politikai átalakulásokat követően került sor jelentősebb változásokra. Az úgynevezett Lengyel Filmiskola kezdettől fogva igyekezett számba venni mindazt, ami 1945-56 között történt. A tiltott témák többé nem voltak azok. Mi lett a tiltott művészeti megoldásokból? Elég tehetséget hordozott-e magában a lengyel filmművészet ahhoz, hogy szembenézzen a változásokkal?

A Lengyel Filmiskola egyik első filmje igennel válaszolt erre a kérdésre. A Czlowiek na torze (Ember a síneken) című film főhőse munkás volt, háború előtti, régi vágású szakember, akit ellenségként kezeltek. Orzechowski mozdonyvezető igazi szaki, aki a háború alatt is megőrizte a keménységét, s a háborút követően is igyekszik mindenkivel szemben igényes lenni, a beosztottaival szemben szigorú, a határidőket betartja. Az egyik beosztottja, Zapora, a néphatalom lelkes híve nem igazán tudja elfelejteni, hogyan bánt vele korábban Orzechowski. Személyes, pszichológiai és politikai konfliktus bontakozik ki, mivel a régi inas az új idők lelkes híve, miközben Orzechowski nem osztja a meggyőződését. Ebben a konfliktusukban csak Orzechowski lehet a vesztes. Később azonban rendkívüli dolog történik. Amikor a nyugdíjba kényszerített Orzechowski egyszer a sínek mellett sétálgat, észre veszi, hogy a fényjelzés rosszul van beállítva. Márpedig ha a vonat az adott helyen nem lassít, kisiklik. Orzechowski, akit annyiszor megszégyenítettek, akár szemet is hunyhatna a dolog fölött. Ő azonban másképp dönt: az élete árán is megállítja a szerelvényt. A nyomozás során képtelenek kideríteni a tette okát.

Andrzej Munk filmje a háború előtti szakemberek rehabilitációjára tett kísérletet, sőt a maga egyszerűségében megpróbált rehabilitálni valamit, amit korábban senki nem vett tekintetbe: az erkölcsi tudatot. Kiderült, hogy igenis fel tudjuk mérni, mi a jó és mi a rossz, és ez az értékelés nem számításból fakad, spontán és érdekmentes is lehet.

Az Ember a sínen egy olyan út lehetőségét villantotta fel, amin az új lengyel filmművészet elindulhatott volna. De nem indult el! Sőt, maga Andrzej Munk sem folytatta a megkezdett utat. Hű maradt ugyan az erkölcs problémaköréhez, ám annak sajátos feldolgozását választotta. Az Eroica két epizódjában a tudatos erkölcsiség és az úgynevezett józan ész között feszülő konfliktussal foglalkozott. A Kancsal szerencsében az etika-nélküliséget boncolgatta.

A Lengyel Filmiskola legkiemelkedőbb képviselőjének mindig is Andrzej Wajdát tartották. Ez mindenképpen indokolt, hiszen az 1945-56 közötti időszakkal való leszámolás motívuma hangsúlyozott szerepet játszik a filmjeiben. Érdemes alaposabban szemügyre venni Wajda eljárását: számára nem elsősorban hősei erkölcsi tudatosságának felfedezése a fontos, hanem a történelmi materializmus által kikényszerített perspektívával folytatott vita. A történelmi materializmus leszögezte, hogy a szocializmus építése objektív történeti szükségszerűség. Azok, akik nem kapcsolódtak be ebbe a folyamatba, akik más lehetőségek után kutattak, megérdemlik, hogy a történelem szemétdombján végezzék. Wajda erre a felvetésre így válaszolt: elképzelhető, ám ezek között az emberek között becsületes, kiemelkedő és tiszteletet érdemlő személyiségek is találhatók.

Be is mutatta őket a filmjeiben. A Csatornában a Honi Hadsereg tagjait, ahogy a varsói felkelés során harcolnak, a Lotnában 1939 szeptemberének harcoló lengyel lovasságát. Figyelmesen, jóindulatúan, szeretettel szemléli őket, a szükségszerű veszteseket. A kudarc sorsszerűsége az epizódokban, az apró történésekben jelenik meg. Ezeknek az embereknek az áldozatkészsége a semmibe hull, a történelem szemétdombjára vonatkozó tézis beigazolódni látszik. Úgy fest, hogy Wajda elvetette a marxista történetfilozófia által hangoztatott következtetéseket, ám nem vetette el az alapokat. Szemmel láthatólag soha nem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy valójában nem tudhatjuk, ki végzi a történelem szemétdombján, és ki nem.

Mindez a legteljesebb módon a Hamu és gyémántban jelenik meg, a rendező leghíresebb filmjében, ami talán a legjobb lengyel filmnek is nevezhető. A cselekmény "közvetlenül a háború után" zajlik (ez volt mellesleg Jerzy Andrzejewski regényének tervezett címe), a nevesincs vajdasági székhelyen. A film főhőse Maciek Chelmicki, a jobboldali földalatti mozgalom tagja, akinek ki kell végeznie egy pártaktivistát. Az első kísérlet kudarccal végződik. Maciek a következő kísérletre készülődik. Aztán személyes okokból próbál kibújni a feladat alól, megváltoztatja a véleményét, majd végrehajtja az ítéletet, és közvetlenül utána maga is meghal.

Bizonyos részletek magyarázatra szorulnak. Miért akar Maciek kibújni a feladat alól? Nos, találkozott egy lánnyal, szerelmes lett. Miért módosítja aztán mégis a véleményét, mért fut neki a dolognak ismét? Talán erkölcsi okokból? Első látásra úgy tűnhet, konfliktus feszül a szerelem és a kötelesség között. A kötelesség tartalmi hátterének elemzésére azonban nem kerül sor a filmben. Maciek teljes mértékben megbízik a társaiban. Nem kötelességtudatból változtat a döntésén, hanem a fegyvertársai iránti lojalitásból.

Macieket tehát az alábbi kétség gyötri: mi a fontosabb, a szerelem vagy a katonabarátság? Felmerülhet az emberben a kétely, mennyiben tekinthető ez erkölcsi dilemmának. Erkölcsi dilemmáról ugyanis akkor beszélhetünk, amikor a Jó és a Rossz, két objektíven létező érték között kell választanunk. Mi pedig nem vagyunk biztosak abban, hogy amit Jónak látunk, az teljes mértékben az-e, a Rossz pedig velejéig rossznak tekinthető-e.

A dilemma végigvonul a filmen, az alkotók azonban nem akarják észrevenni. A lényege a következő: mennyiben indokolt a tervezett merénylet? Olyan tettről van-e szó, ami erkölcsi vagy jogi szempontból legalább részben indokolt? A probléma egyáltalán nem kerül előtérbe, ez valószínűleg a Lengyel Népköztársaság reáliái miatt alakul így. Akkor, 1958-ban, de később sem létezhetett olyan kommunistaellenes orvtámadás, ami igazságosnak lett volna tekinthető. Ebben az esetben viszont a film elhibázott. Szczuka orv meggyilkolását semmi sem motiválja, látszólagos erődemonstrációnak tűnik, ami azon nyomban kiváltja, ki kell váltania a néphatalom bosszúját. Az erkölcsiség perspektívájából nézve a dolog elfogadhatatlan.

Amennyiben ez a helyzet, mért aratott a film mégis hatalmas sikert? Miért tartják máig a legnagyobb lengyel filmnek? Az ok egyszerű: az alkotás egy hősi egyéniség tragédiáját mutatja be. Maciek Chelmicki a vásznon való megjelenésének első pillanatától kezdve halálra van ítélve - függetlenül attól, milyen döntést hoz. Le is leplezhetné magát, vissza is mehetne az erdőbe - a végkimenetelen ezzel nem változtatna. A néző tudja (vagy legalábbis meg van győződve arról, hogy tudja), hogy a Lengyel Földalatti Állam katonái, akik a kommunisták ellen fordították a fegyverüket, fokozatosan eltűntek. Maciek természetesen hisz abban, hogy neki sikerülhet életben maradnia: szerelmes, a jövőt tervezgeti, Norwidot szaval. A kihunyóban lévő élet utolsó felvillanásai ezek. A "gloria victis" jelszó annál is hatásosabb, mivel olyan egyén példája illusztrálja, akit módunkban állt megismerni és megszeretni.

A film befejezése azonban mégiscsak azt sugallja, hogy Maciek története Wajda számára a nagybetűs Történelem (és nem a vörös cári hatalom, a hatalmas fegyverkészlettel, illetve részben amerikai eredetű teherautókkal rendelkező gyilkos birodalom) által felmorzsolt heroikus hős tragédiája volt. A szocialista realizmus eltűnt, a marxista történelmi logikába vetett hit azonban virágzott.

Ennyit a Lengyel Filmiskola filmjeiről. Az Iskolának ugyanolyan hirtelenséggel lett vége, mint ahogy elkezdődött. Az újabb jelenségre, a híres "erkölcsi nyugtalanság mozijára" jó pár évet kellett várnunk. Az új irányzat genezise sokban hasonlított az előzőre: ez is a szocializmus építésének következő szakaszára, illetve 1968, 1970 és 1976 lengyel politikai-társadalmi megrázkódtatásaira adott sajátságos reakció volt. Nehéz megmondani, melyik film tekinthető az irányzat első alkotásának. Talán Krzysztof Kieślowski Bliznája (Sebhely). Vagy inkább Feliks Falk Wodzireje (A mókamester, A konferanszié). Ám csak 1-2 évvel később jelentek meg egymás után az azonos mintára (egy igaz ember Szodomában) készült filmek, amelyek végső soron az említett irányzatot képezték. A közömbös, passzív társadalomban felbukkan valaki, aki hajlandó cselekedni. Mondhatnánk azt is, hogy a romantikus hős soron következő változatával állunk szemben, ám ezekben a figurákban nyoma sem volt romantikus karizmának, viszont hangsúlyozottan hasonlítottak hozzánk.

Krzysztof Kieślowski Az amatőr című filmjének főhőse amatőr filmes, aki a saját munkahelyéről forgat filmet. Először mindent glorifikál, majd megjelenik a kritikusabb hang, ami haragot vált ki a környezetéből. Feliks Falk Szansa (Esély) című filmjében a testnevelés tanár mind a kollégáit, mind a gyerekeket terrorizálja. Az egyik (meglehetősen gyenge testalkatú) srác szembeszegül vele, mire a tanár tettlegességre ragadtatja magát. Janusz Kijowski filmjei a diákszolidaritás témáját járják körül: valakit kizárnak az egyetemről, egy másik diák fellázad, erre azt is kizárják, munkát próbál keresni stb.

Az "erkölcsi nyugtalanság mozijának" jelentősége evidens. Azokat a gondolatokat folytatta, illetve bontotta ki, amelyeket a Lengyel Iskola korábban elhanyagolt. Leleplezte a hazugságot, a szocializmus nonszensz vonatkozásait. Mondhatjuk, hogy nyugtalanságot keltett, hogy szellemileg támogatta a KOR politikai mozgalmát, és talán előrevetítette a Szolidaritás felbukkanását. Tehát minden szép és csodálatos! Felmerül azonban a kétely: kik ezek az igaz emberek, akik felbukkantak Szodomában, és oly elkötelezettnek bizonyultak? Miért tették azt, amit tettek? Talán bölcsebbek és érzékenyebbek voltak, mint a többiek? Talán mélyebbre láttak? Talán az átlag fölé emelkedtek? Amennyiben igen, úgy pontosabb elemzést érdemeltek volna. Ez azonban nem történt meg. Az emberben az a benyomás alakult ki, hogy a nagy igazságosok mindössze ürügyet jelentettek, csupáncsak katalizátorok voltak. A lényeg maga Szodoma volt, azaz az ügyek, amelyek az ő révükön nyertek nyilvánosságot.

Lazultak a szocializmus csavarjai, sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy beindult a rendszer óvatos lebontása. De mindezek során nem nőtt-e a doktrína az emberi természet fölé? Az "erkölcsi nyugtalanság mozijának" alkotói elfogadták ezt a felállást, a filmjeikkel tudatosan alárendelt szerepet vállaltak, hőseik félig áttetszőek voltak. Szinte mindenki elfogadta ezt a felállást, Kieślowskit kivéve. Az amatőrben a főhős bemutatja a filmjét egy fesztiválon, ahol Krzysztof Zanussi is megjelenik. Nem sokkal ezután Filip Mosz amatőr filmes saját magára irányítja a kamerát.

Erről van szó. A Krzysztof Zanussi-jelenséget, Zanussinak a lengyel filmben betöltött szerepét semmiképpen nem becsülhetjük le. A lengyel filmgyártásban akadtak olyanok, akik érdekes történetet szerettek volna elmesélni a nézőknek (Bucskowski, Rybkowski, majd később Bromski, Wójcik), mások erős érzelmeket akartak kiváltani (Wajda), voltak olyanok (nagyon sokan), akik számára a politikai elkötelezettség volt a lényeg, egyedül Zanussi készített filozofikus filmeket. Ontológiai, eszkatológiai, ám elsősorban etikus alkotásokat. A Közjáték (1969) bemutatója olyan élmény volt, amit valószínűleg senki nem felejt el. Kisvárosi házaspár, az asszony tanárnő, a férfi fizikus, de nincs munkája. Meglátogatja őket a férfi régi barátja. A fizikus a feleségével egyetemben jó darabig egy nagyvárosban élt, de eljöttek onnan, valamiről lemondtak, valamiről, amit képtelenek voltak elviselni. A vendég továbbra is részese ennek a folyamatnak, és visszatérésre biztatja a fizikust. Olyan részlet ez, ami felett - szinte hihetetlen - néhány évvel később az "erkölcsi nyugtalanság mozijának" minden alkotója elsiklott. Nevezetesen arról van szó, hogy a lázadás szakaszát mindig megelőzi a tartózkodó elutasítás. Mielőtt valaki harcba száll, meg kell undorodnia attól, ami ellen lázad. Így működik az erkölcsi tudat. Ez a tudat van jelen a film minden egyes kockáján, anélkül, hogy valaki is néven nevezné. A Közjáték (A kristály szerkezete) nem a politikai elkötelezettségről szól, hanem az ezt megelőző fázisra jellemző lelkiállapotról.

Zanussi későbbi munkássága nem nevezhető teljes mértékben egységesnek. A Ritka látogató visszatérést jelentett a marxista történetfilozófiához. Az Illumináció az emberi lét ontológiáját próbálta filmes eszközökkel megragadni. 1976-ban aztán elkészült a Védőszínek. Micsoda politikai film volt ez! A reális szocializmus teremtette körülmények között oktató fiatal egyetemi adjunktus előtt a rendszer valós arcát maga a Sátán, nevezetesen Jakub Szelestowski docens (Zbigniew Zapasiewicz) leplezi le. A Sátán érdekmentesen működik, érdekmentesen "elegyíti a Jót a Rosszal", miközben igazi bukott angyalhoz illően rettenetesen boldogtalan. A szocializmus genezisének ilyetén magyarázata talán közelebb áll az igazsághoz, mint az osztályharcot taglaló rengeteg tanulmány.

Az a benyomásom, hogy az "erkölcsi nyugtalanság mozija" alkotóinak sorában Krzystof Kieślowski volt az egyetlen, aki ezt a valóságszemléletet értékelte. Tény az is, hogy a 70-es és 80-as évek fordulóján a két alkotó közeledett egymáshoz. A moralizáló Zanussi akkoriban forgatta a Szerződést, egyetlen par excellence politikai filmjét. Kieślowski akkoriban kezdett távolodni a politikától, és közeledni a moralizálás felé. A lengyel filmtörténetre kevéssé jellemző jelenség szemtanúi lehettünk: két filmes, aki elfogadja a másik eltérő koncepcióját, kölcsönösen tiszteli egymást, inspiráló erőt jelent egymás számára.

Kieślowski a 80-as évek elején még mindig politikai kérdésekkel foglalkozott, ám társaitól eltérően megkísérelte megkérdőjelezni mindazt, amit a többiek konstans értéknek tekintettek. A szodomai igaz ember kapcsán felvetette a kérdést: mitől is függ tulajdonképpen ez az egyenesség, igazságosság? A Véletlenben ugyanannak az "erkölcsi nyugtalanság mozijából" átemelt figurának, élete egy bizonyos epizódjának a három változatát mutatta be. Witek (Boguslaw Linda) az első változatban politikai aktivista lesz, a másodikban ellenálló, a harmadikban tudós orvos, meghatározott politikai preferenciák nélkül. És mindez a véletlenen múlott. Ebben rejlene az emberi sors, az emberi elkötelezettség titka? A következtetés kiábrándító volt, ám tény, hogy Kieślowski ezzel a filmjével elindult az etikusok által már kitaposott ösvényen.

Ezt követte a Bez końca (Befejezés nélkül, Nincs vége). A mű a hadiállapotot mutatja be egy thriller, vagy inkább horrorfilm keretei között. Igazságkeresés volt ez, azonban nem dokumentarista, hanem művészi eszközök révén. Később jött a Tízparancsolat, majd a Három szín. Kieślowski a Jó forrásait (illetve annak hiányát) az emberben kezdte keresni. Talán úgy vélekedett, hogy minden - még a politika is - a Jótól függ.

Ennyit Kieślowskiról és Zanussiról, bár a fejtegetést még hosszan folytathatnánk. Térjünk azonban vissza az "erkölcsi nyugtalanság mozijának" többi alkotójához, akik többségükben hűek maradtak művészeti elképzeléseikhez. Maga az irányzat a hadiállapot során megszűnt létezni, majd új életre kelt a "kerekasztal-tárgyalások" során. Kicsit más lett, de azért emlékeztetett az előképre. A különbözőség a reáliákban, a légkörben, a diabolikus voltát elvesztő Szodoma ábrázolásában rejlett. A főszereplők azonban ugyanolyanok maradtak. Az összeesküvők mindig fiatalok és szimpatikusak voltak, és mindig hittek a győzelemben. A háttérben mozgó figurák pedig - bár nem mindegyikük - hittek nekik. A korábban komor világ derűsebb színt öltött.

Amennyiben megkérdeznénk a rendezőket, miért forgatták ezeket a filmeket, minden bizonnyal azt mondanák, hogy dokumentálni szerették volna a történelmi pillanatot. Egy nemzet történetén belül nem túl gyakran kerül sor rendszerváltásra. És az emberek akkoriban tele voltak örömmel és hittel. A konspiratív akciók résztvevői készen álltak az áldozathozatalra. Meg kellett örökíteni a pillanat igazságát.

Ezzel egyet is érthetünk. De fel kell tenni a kérdést, hogy miféle igazságról is van szó. Gondolati úton született-e ez az igazság, vagy talán megfigyelések halmazának eredménye, netán a képzelőerő terméke? A vita lényege a következő kérdés: publicisztikai alkotásoknak tekinthetőek-e ezek a filmek? Az alkotók minden bizonnyal azt válaszolnák, hogy többről van itt szó. Vonatkoztassunk el a részletektől, hiszen a tét a történelem dokumentálása. Mégpedig nemcsak az események bemutatása, hanem azok mélyebb igazsága, amivel a történetfilozófia foglalkozik. A történelmi igazság és bölcsesség bemutatása minden művész megtisztelő kötelessége.

A tézis meggyőzően hangzik, ám némiképp kockázatos. A történelem iránti tisztelet könnyen átválthat alázatoskodásba. A történelmi folyamatok természetesen zajlanak a maguk módján, ám kérdés, hogy mennyiben tükrözik a nagybetűs Történelem örök törvényeit. Nem zárhatjuk ki, hogy ilyen törvényszerűségek léteznek, a gond mindössze az, hogy senki nem ismeri őket. A XX. század közepén a történelmi materializmus törvényszerűségei voltak kötelező érvényűek, a lodzi Hollywood alkotói ezekre alapozták műveiket. Aztán kiderült, hogy az egész csak propagandisztikus humbug.

Ráadásul a történelem roppant szeszélyes dolog. Vagy talán nem is a történelem a szeszélyes, hanem az emberek azok, akik hisznek benne. 1990 körül mindenki hitt az önkényuralmi nagyhatalmak bukásában. Mindebből bizonyos következmények is fakadtak. Az egykori vazallus államok (így például Lengyelország) lakói tele voltak optimizmussal, jóindulattal és áldozatkészséggel. Waldemar Krzysztek Ostatni prom (Az utolsó komp) című filmje volt talán e magatartásforma legelragadóbb példája. A lengyel filmek hangvétele azonban néhány év múlva megváltozott. Az egyszerű emberség képeit a brutalitás és kegyetlenség váltotta fel. A filmesek pedig magyarázkodnak: nem mi tehetünk róla, ez az objektív, történetfilozófiailag is indokolható igazság. Világunkat jelenleg a piac láthatatlan keze, a brutális konkurencia irányítja. Az emberek olyanok, amilyenekké a történelem formálja őket, nekünk, alkotóknak pedig az a dolgunk, hogy bemutassuk a történetfilozófiai folyamatok objektív vonatkozásait. Az utolsó komp alkotója tehát leforgatja a Nie ma zmiluj (Nincs kegyelem) című művet. Krzystek korábbi hősei jók és egyenesek voltak, ez a film tele van gonoszokkal. Így megváltoztak volna az emberek 7-8 év alatt? Vagy inkább az ábrázolásuk volt egyoldalú? Korábban vagy most?

Elképzelt rendezőnknek tehát azt kellene mondanunk: Drága művészem! Ne akarjon a Történelem szószólója lenni! A művész feladata nem a hajbókolás, se nem a kommentálás, hanem az értékelés. Ehhez pedig egyetlen dologra van szükség: egyéni viszonyítási rendszerre, megbízható támpontokra, vagy talán még egyszerűbben: lélekre. (...)

A lengyel film gyenge voltának az az oka, hogy szinte senki nem rendelkezik ilyen hittel, ilyen viszonyítási pontokkal. Így van ez közel fél évszázada, amióta a volt START-osok elkezdték hirdetni a történetfilozófia felsőbbrendűségének igazságát. Ez a kudarcok forrása. A nemzedéki konfliktusok ehhez képest csak másodlagos szerepet játszanak. Amíg a filmesek be nem látják e viszonyítási pontok fontosságát, a lengyel film képtelen lesz kimozdulni mai pozíciójából: sorra készülnek majd továbbra is a véletlenszerűen kiválasztott szerzők művei alapján készült sápkóros alkotások.

Próbáljuk mégiscsak pozitívan szemlélni a helyzetet. Akad azért Lengyelországban néhány rendező, aki személyes filmeket forgat. Talán ők készen állnak rá, hogy ellenálljanak a Történelem keltette szédületnek, és a maguk útját járják.

Kik ezek a rendezők? Jan Jakub Kolski, aki a maga által teremtett pszeudofalusi mitológia prizmáján keresztül szemléli a világot. A Kondratiuk testvérek, elsősorban Andrzej, aki 30 évvel ezelőtt felgyújtott egy régi falusi malmot (a Dziura w ziemi / Gödör a földben című filmben), és a mai napig - a legegyszerűbb értékeket kutatva a környezetében - önkéntesen vezekel a tettéért. Krzysztof Zanussi, aki hisz az erkölcsi abszolútumban, és ezért hatalmas árat fizet. És talán ide sorolhatjuk Jan Machulskit, aki hisz a mosolyban, illetve Marek Koterskit, az emberi megsemmisülés dalnokát.

Hat jellegzetes figura. Ki az igazi? A kedves olvasó minden bizonnyal észrevette, hogy a szerző a Zanussi által javasolt változatot támogatja. Az tűnik a legtermészetesebbnek. A történelem egy mező, amelyen büntetlenül tombol a politika, a politikában pedig a brutális erő a döntő elem. Az erővel pedig csak az erkölcsi igazságot lehet szembeállítani. Csak egy moralista mondhatja a győztes politikusnak: rendben van, győztél, ám csakis hazugságok és erőszak révén. Ami azt jelenti, hogy a jövőben veszíteni fogsz. Jobb döntés lett volna a számodra, ha egy téli hajnalon felakasztod magad az első fára.

E cikk szerzőjének ez a véleménye. Ám ennek semmi jelentősége. Csakis az a fontos, hogyan dönt a gdyniai fesztivál zsűrije. Tavaly Marek Koterski nyert. Elkeserítő döntés, ugyanis Koterskinak az ember és a civilizáció bukását elénk táró látomása közel áll ahhoz, amit Olaf Lubaszenko - excusez le mot - "lengyel gagyi projektje" képvisel.

E cikk visszaemlékezéssel kezdődött, záruljon hát vágyakkal. A szerző azt szeretné elérni, hogy a nihilista filmeknek címzett minden egyes dicshimnuszhoz egy olyan is társuljon, ami az értékvédő alkotásokat meneszti az egekbe. A múlt évben pontosan így történt: felbukkant a mozikban az Edi. Számos szemrehányással illethetjük ezt a filmet, annyi azonban szent, hogy nem hiányzik belőle az elvhűség. A cikk szerzőjének az a benyomása, hogy az Edi rendkívüli módon keletkezhetett. Piotr Trzaskalski megnézte Marek Koterski Egy flúgos nap című filmjét, majd így szólt: Drága Marek barátom! Te aztán semmit sem értesz. Az emberek jók. És én ezt a lehető legegyszerűbb módon meg is mutatom a filmemben. Ugyanolyan vastag vonalakkal skiccelem fel a képet, mint ahogy te szoktad. Talán akkor megérted, miről is van szó.

A szerzőnek még egy vágya van: szeretné, ha a lengyel alkotók megszabadulnának a START örökségétől. E vágy azonban már a szemtelenséggel határos, úgyhogy kérem, tekintsék úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

Fordította: Kálmán Judit

(A nálunk is közismert filmeknél csak a magyar címet közöltem.)

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső