Pócsik Andrea "Másfilmesek" Győrben: Mediawave 2002

 


42 Kbyte

Idén a Fényírók Fesztiválja valószínűleg igen prózai okokból (lásd. költségvetés és annak hiányai) sokat feladott összművészeti jellegéből; a filmvetítéseket kísérő programok szegényes volta és színvonala legalábbis erről árulkodott. A másik ok talán a "szétszórtság", a szervezők (nemes) célja a Mediawave-et regionális fesztivállá alakítani: így a helyszínek száma ez évben újra bővült: Győrön kívül Kapuváron, Komáromban, Rábapatonán, Véneken, Dunaszerdahelyen (Szlovákiában) és Kolozsvárott (Romániában) is szerveztek eseményeket. Bár az idén a zsinagóga jéghideg falai között csak néhány jazz koncerten forrósodott fel a hangulat, - és mintha kevesebben is jöttek volna el -, tehetséges "fényírók" azonban most is szép számban vettek részt műveikkel a programban.

A Mediawave palettájának legerősebb színfoltja az a film- (és fotó-) összeállítás volt, amely a "hőskorba", a századforduló tájékára és a két világháború közötti időszakba vezetett vissza bennünket. Ezen belül pedig igazi csemegének számított a Joris Ivens retrospektív és az ahhoz kapcsolódó koncert illetve előadás. Ivens "végigforgatta" az egész századot; műveiben nemcsak a világ számos országának sorsdöntő pillanatait örökítette meg, hanem kipróbált számtalan filmkészítési módot. Ezekről igyekezett a fesztivál átfogó képet adni, hiszen a bemutatott filmeket a hosszú életút legkülönbözőbb pontjairól válogatta össze. A megnyitón láthattuk a Híd (The Bridge, 1928) és az Eső (Regen, 1929) című filmjeit, amelyekkel pályája legelején nemzetközi hírnévre tett szert és a holland kísérleti filmezés atyjává vált. A Híd majdnem egy évben készült és igen sok rokonságot mutat Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjével. Ivenset is nagyfokú öntudat jellemzi, de a tárgyához fűződő viszonyban még sincs annyi tudatosság, mint orosz kortársánál. Hol a költői képek, lírai hangulatok iránti vonzalom ragadja magával (leginkább az Esőben), hol pedig a képet mint struktúrát boncolgatja, szedi ízekre, majd rakja újra össze, szinte a hetvenes évek strukturalista filmjeinek stílusában. Az első filmet láthattuk némán és a holland Willem Breuker Kollektief aláfestő zenéjével: a repetitív elemekből épülő jazz kitűnően kiegészítette a képeket, és nem nyomta el a filmet, mint ahogyan a koncert végén, az Eső vetítésénél történt. A nyilvánvalóan líraibb mű kísérete ugyanis érzelmesre sikeredett, a hagyományos, nagyzenekari jazzdallamok uralkodtak a képek felett; és ezzel inkább elvettek a filmtől, mintsem hozzáadtak volna.

Még egy bemutatott alkotást emelnék ki az Ivens-életmű darabjaiból: a Spanyol földet (The Spanish Earth, 1937). Ezt tartják az egyik leghitelesebb és legszebb műnek, amely valaha is a spanyol polgárháborúról készült. Érdekes módon azonban ma inkább nézhető a dokumentumfilm-készítés egy adott pillanatáról készült lenyomatnak, mint egy korszakot hitelesen dokumentáló anyagnak. A nyíltan vállalt propagandisztikus hangnem miatt, valamint a Madrid ostromát képekben, szövegben elmesélő "történet" a szerkesztési mód és a felvett anyag direktsége miatt erősen fikció-ízűvé válik. Bár Ivens később (az ötvenes-hatvanas években) igen sok, kifejezetten propaganda célú filmet készített, élete végén A szél meséje (The Tale of the Wind, 1988) című művével újra a költőibb, személyesebb kifejezésmódhoz tért vissza.

A múlt nyomában több olyan dokumentumfilm is járt, amelyeket az archív felvételek különleges felhasználási módja tett érdekessé. Ezek mind vállaltan "szubjektív történetírások", amelyeket a kifejezőeszközök egészen személyes használata és a nyersanyag merész kezelési módja jellemez. John Haptas és Kristine Samuelson Tigris zsokéjában (Riding the Tiger , 1999) a vietnami háború "légtere" elevenedik meg előttünk: beszállásokat, bombázásokat, zuhanásokat majd a gépek temetőjét látjuk, miközben hallgatjuk a túlélők megrendítő visszaemlékezéseit. A szerzők mind az érzelgősség mind a vádemelés csapdáját hihetetlen ügyesen kikerülik, és a kép és a hang viszonyának állandó változtatásával egészen különleges élményt nyújtanak.

Több olyan alkotás is szerepelt a Mediawave-en, amely az egész századról kívánt átfogó képet alkotni. Zhanna Romanova Antológiájában (Anthology, 2001) a szentpétervári dokumentumfilm stúdió archív anyagait felhasználva különböző fogalmak (mint érkezés, retorika, nagy illúziók, stb.) köré csoportosítva vágta össze a század történetét. Az erős érzelmi töltésű (hol humoros, hol megrázó), szinte kivétel nélkül minden esetben rengeteg érdekes információt hordozó és gyakran művészi értékkel bíró képsorok önmagukban is "megállják a helyüket", ám ezekben a művekben az a lényeges, hogy miképp áll össze belőlük az önálló alkotás, (mint arra a magyar film történetében több, kiváló példát is találunk).

Amatőr filmesek archívjait használta két film is; az egyik egy tengerészkapitány háború előtti felvételeiből (Gordian Maugg: Hans Warns - Az én XX. századom, 2000), a másik (A II: Világháború színesben, The Second World War In Colour, 1999) színes dokumentumokból, levéltárakban fellelt anyagokból állt össze, megrendítő képet nyújtva az adott korszakról. (Ez utóbbi jó példa arra a szerzői hozzáállásra, amely ezt a fajta filmkészítést nem is tartja önálló alkotásnak, hiszen a rendező neve nem is szerepel a főcímen.) Az előbbinél viszont az archívok a rendező által forgatott anyagokkal egészülnek ki, és a kétféleség, valamint a közöttük létrejövő feszültség hozza létre a művet.

A Mediawave egyik legbecsesebb értéke az évek óta létező kisebbségi film kategóriája. Ezeket a többnyire hagyományos módszerekkel készített anyagokat részben a "talált " sorsok, történetek, részben a szemléletmódjuk teszi egyedivé. Több film is foglalkozott "asszonysorsokkal"; az egyik legmegrázóbb talán Surányi Z. András és Frivaldszky Bernadette: Az ember lánya (2000-2001) című filmje volt. Az alkotók a dokumentumfilmekben mostanában egyre gyakoribb módszerrel elevenítik fel a prostituált élettörténetét: a kamera a beszélő fejek helyett valamilyen motívumon pásztáz, s közben a magnóra mondott történetet halljuk. A hangszalagról egy zavartan nevetgélő lány idézi fel tragikus életének főbb állomásait, miközben a képen szanaszét heverő élettelen babatesteket látunk, a központozást pedig sínpárok, vonatok képsorai látják el. Az ide-oda sodródó, folyamatosan kihasznált ember, akit a körülmények sorozatosan megfosztanak a döntési és választási lehetőségektől (és még sok minden mástól), most "lemeztelenítve" áll a néző előtt is, hiszen legszemélyesebb élményeit, emlékeit sorolja. Ez a rejtőzködő kitárulkozás, valamint az elmondottak és a látvány közötti poétikus kapcsolat mind-mind fokozza a nézőre tett hatást, ugyanakkor a szerzőknek a tárgyuk és a közönségük iránti tiszteletéről is tanúskodik.

Ugyanez a hozzáállás jellemzi Szergej Loznitsa A település (The Settlement, 2001) című művét (amely elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját is). A film egy elmebetegekből álló kis közösség hétköznapjait rögzíti, de nem intézetben, hanem meghitt természeti környezetben, egy kis hegyi faluban. A kommentár nélküli, természetes zajokkal, zörejekkel kísért képek ugyanolyan kívülálló helyzetet teremtenek a néző számára, mint ahonnan a valóságban szemléljük a beteg emberek távoli és megfoghatatlan világát. Mégis, minél tovább látjuk őket a hétköznapi élethelyzetekben, annál természetesebbnek hatnak a mozdulataik; a környezetükhöz való viszonyukban nincs semmi idegenség; szinte a természet részeivé válnak, s ezáltal valami nehezen megfogható közösségérzetet alakítanak ki a befogadóban.

Több olyan dokumentumfilm is szerepelt a Mediawave-en, amelyek egy-egy alkotó pályáját, életét elevenítik fel archív anyagok segítségével, vagy kortárs művészek alkotási módjait dokumentálják. Ez utóbbiak közül igen jól sikerült Thomas Riedelsheimer Folyók és árhullámok (Rivers and Tides, 2000) című filmje, amely Andy Goldsworthy természetszobrász műveit rögzítette születésük és pusztulásuk közben. Láthattuk Chris Markernek Andrej Tarkovszkij életének utolsó szakaszáról készített művét, megnézhettük azt a pop art múzeumot, amely Andy Warhol származási helyén, valahol Ukrajna szélén található; egy francia filmes pedig Aki Kaurismäki világát örökítette meg.

A Mediawave izgalmas szereplői az animációs és a kísérleti filmek. Idén két kiváló alkotó műveiből is lehetett látni válogatást. Eljött a vetítésekre Phil Mulloy, (a fesztivál által ráragasztott címkét idézve) "a morbid humor animációs nagymestere" és Mike Hoolboom, "egy extra kísérletező", aki erősen vulgáris elemekből egészen különös szépségű világot teremt.

A zsűri tagjaként dolgozott Győrben Jos Stelling, holland rendező, akinek két rövidfilmje is nyert díjat korábbi Mediawave-eken, ezek mellett most a játékfilmjeiből is láthattunk négyet. "A finom tekintetek, zajok és az erotika mesterének" szinte teljesen néma művei a burleszkek hangulatát idézik, de a modern eszközhasználattal, a zsúfolt díszletekkel teljesen egyedi valóságot teremtenek.

Az életmű-bemutatókon kívül természetesen számtalan érdekes animációs-, kísérleti és játékfilmet láthattunk a versenyprogramban és azon kívül is (csak néhányat említve: díjnyertes latin-amerikai kisfilmeket, kanadai női experimentális videókat).

Ezeket a többnyire műfajukból adódóan "laza" filmeket mégis áthatja az a fajta komolyság, ami a hol morbid, hol abszurd képek mélyén rejtőzik. Ha elvégeznénk a Mediawave Fesztivál filmjeinek elemzését (tartalmi, formai, szemléletmódbeli és egyéb szempontokból), valószínűleg a televízióról végzett kommunikáció-elméleti, szociológiai kutatások eredményeinek épp a fordítottját kapnánk. Ezért pótolják ezek a "másfilmesek" azt a felmérhetetlen hiányt, amely a tömegkommunikációs eszközökben, leginkább a televízióban jelentkezik. Részben ebből az unalomig ismételt felismerésből (amelynek következménye a hivatalos műsorpolitikában alig-alig van) születhetett a Mediawave Televízió gondolata, amely a Győr TV sávján valósult meg márciusban, de a tervek szerint szeretne országos lefedettséget elérni. Ez a "politika- és szenzációmentes, kultúra és tudományközpontú adáscsomag... civil televízió" (részlet a hirdetésből) valószínűleg minden többé-kevésbé igényes közönség álma. Közülük jónéhányan évente egyszer, április végén "kiéhezve" vetik magukat a Fényírók Fesztiváljának filmjeire; felfalván egy kis töredékét az ott bemutatottaknak, és tovább sóvárogva azok után, amelyeknek befogadása már fizikai képtelenségnek bizonyult. Ahogyan a zsinagóga a művészeteké, a Mediawave 2002-ben is a mozgókép szentélye maradt.

Joris Ivens a 2002-es Mediawave plakátján
Joris Ivens
a 2002-es Mediawave
plakátján
111 Kbyte

137 Kbyte
Zhanna Romanova, Nyikolaj Boronyin, Szergej Lando: Gyűjtemény, Oroszország (2001)
Zhanna Romanova,
Nyikolaj Boronyin,
Szergej Lando:
Gyűjtemény,
Oroszország (2001)
88 Kbyte
Szergej Lozinca: Település, Oroszország (2001)
Szergej Lozinca:
Település,
Oroszország (2001)
87 Kbyte
Thomas Riedelsheimer: Folyók és árhullámok, Németország (2000)
Thomas Riedelsheimer:
Folyók és árhullámok,
Németország (2000)
55 Kbyte
Phil Mulloy: Az invázió, Anglia (2001)
Phil Mulloy:
Az invázió,
Anglia (2001)
88 Kbyte
Jos Stelling: Benzinkút, Hollandia (2000)
Jos Stelling:
Benzinkút,
Hollandia (2000)
87 Kbyte
Jos Stelling: Benzinkút, Hollandia (2000)
Jos Stelling:
Benzinkút,
Hollandia (2000)
55 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső