A kurdok valószínűleg a világ legnagyobb hazátlan népessége, körülbelül 30 millióan vannak. A legtöbb történész egyetért abban, hogy az indoeurópai nép iráni ágához tartoznak, amely az ókorban Közép-és Felső Mezopotámia néven ismert területen élt. A kurd nacionalisták a Kr.e. 612. évet tekintik a kurd időszámítás kezdetének, ekkor győzték le a médek a hatalmas Asszíriát. Így a kurdok ma a 2613. évet írják. Kezdetben különböző nevek alatt volt ismert ez a nép, de 1150-től "országukat" Kurdisztánnak nevezik. 1923 óta hozzávetőleg 500 ezer négyzetkilométernyi területen helyezkednek el, amely Törökország, Irak, Irán és Szíria területén oszlik meg. A közel egy évszázadig tartó ádáz arab -muszlim ellenállás után a kurdok csatlakoztak az iszlámhoz. Mielőtt iszlám vallásúak lettek Zarahusztra tanait vallották magukénak, és fogadták el vallásuknak.
Közel két évszázadnyi nyugtalanság után 1514-ben létrejött a török-kurd megállapodás, amely elismerte a kurdok általános függetlenségét, cserébe egy folyamatos török-kurd fegyveres szövetségért a perzsa sahhal szemben.
A békének ezekben az évtizedeiben 17 félig független fejedelemséget szerveztek, és ezekben az időkben jött létre egy gazdag, eredeti kurd kultúra saját nyelven.
A kora 19. Században az Ottomán Birodalom sok területet veszített, így elhatározta, hogy annektálja Kurdisztánt. A 19. század folyamán a kurd függetlenségért egész sor lázadás tört ki. A törökök az angolok és németek segítségével sorra elfojtották ezeket a lázadásokat.
Végül az Ottomán Birodalom veresége után 1920-ben létrejött a sevres-i szerződés Versailles-ban, amely elismerte a kurdok azon jogát, hogy létre hozzák a Kurd Államot. Azonban ez a szerződés méltánytalan volt a törökök számára, így a török ellenállás a lausanne-i szövetséghez vezetett, amely megállapította Törökország függetlenségét és Kurdisztánia felosztását.
Ma a kurdok többsége, 15-20 millió, Törökországban él, amely elutasítja létüket, kulturális jogaikat. Az ultra-nacionalista politika részeként a kurdokat alávetették egy intenzív asszimilációnak, deportálásnak. Szisztematikusan kirekesztik azt a szellemi elitet, amely eltérő véleményen van.

1991 júniusa óta egy Svájc nagyságú területen mintegy 3,5-5 millió kurd él viszonylagos függetlenségben, a Szaddam Husszein rezsim folyamatos ellenőrzése alatt. Parlamentjük, három egyetemük, iskoláik és saját televíziós állomásuk van, valamint kb. 120 kurd nyelvű folyóirattal, kiadvánnyal rendelkeznek.
Ahol nem kapták meg ezt a minimális autonómiát, ott folyamatos a vallási-etnikai diszkrimináció velük szemben, mint például Iránban, amely siíta vallású, a kurdok többsége viszont szunnita. A politikai és vallási vezetőik elvesztése ellenére az iráni kurdok folytatják ellenálló harcukat, hiszen a kurd kérdés még nincs eldöntve.
Az 1.5 millió Szíriában élő kurdnak nincsenek kollektív nyelvi és kulturális jogaik. Jelenleg kb. 300 ezer azoknak a szíriai kurdoknak a száma, akiket bíróilag megfosztottak szír állampolgárságuktól, megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy munkát kaphassanak az állami szektorban, és mint külföldieket kezelik őket a saját földjükön.
A kép teljességéhez hozzátartozik azoknak a kurdoknak a megemlítése is, akik a volt Szovjetunióból származnak, és számuk mintegy 200 ezerre tehető.

Miközben London belvárosában lezajlott a Londoni Filmfesztivál, a metropolisz keleti részén november 9-től 15-ig az R.I.O. mozi adott otthont az első Kurd Filmhétnek. Az eseményen 11 nagyjátékfilmet, 5 rövid-és 4 dokumentumfilmet mutattak be. Ezek között szerepelnek kurdrendezők által készített alkotások, ők elsősorban Törökországban, Iránban és Hollywoodban végeztek filmes tanulmányokat. De olyan filmeket is láthattunk, amelyeket külföldi rendezők készítettek a kurdokról. A filmhét során szemináriumon vitatták meg, létezik-e "kurd filmművészet". A filmrendezők szerint korai még erről beszélni, mivel hiányoznak a megfelelő kurd filmes intézmények, úgymint iskolák, stúdiók, produkciós cégek.
Felvetődött a kérdés, hogy a filmek nagy része miért a kurd nép felszabadítási törekvéseiről, exodusáról és az ezzel kapcsolatos szenvedésekről szól, miközben irodalmuk rendkívül gazdag más témákban is. A válasz abban keresendő, hogy a filmhéten egy elsőfilmes generáció mutatkozott be, és ők még részesei voltak a közelmúlt nehézségeinek. Tervezik, hogy a következő években feldolgozzák a mai családi, társadalmi és civilizációs konfliktusokat, és több hely jut majd a komédiának, szatírának is.

A londoni filmhét optimizmusra ad okot, mert egy gazdag kultúra elpusztíthatatlanságát bizonyítja.

Hiner Saleem francia-örmény-olasz koprodukcióban készült Álmaink mögött című második játékfilmje középpontjában egy menekülő házaspár áll. A helyi etnikai konfliktusok miatt kénytelenek elhagyni a szülőhazájukat. A film követi a Párizs felé tartó házaspár Odüsszeiáját, amely már az elején tele van nehézségekkel és bizonytalansággal

Araz Rashid Égő paradicsom című alkotása is a menekülés kényszerétől hajtott ember sorsát ábrázolja. A fiatal állatorvos a felszabadított területek felé veszi útját egy ifjú irakival, akit ő mentett meg. Menekülésük végén mégsem az óhajtott béke várja őket. Egy szerelem újabb konfliktusok sorát indítja el, amelynek az iraki hadsereg támadása vet véget.

Az Utazás a Napra című török-holland-német film egy tapasztalt, kurd aktivista és Mehmet, egy fiatal török kapcsolatán keresztül beszél a kurd ellenállásról. Ahogy mélyül az idősebb férfi és Mehmet kapcsolata, egyre többet tudunk meg az öreg politikai nézeteiről, aki új tagokat keres a függetlenségi mozgalomba, és aktív résztvevője annak a csoportnak, amely a kurd politikai foglyok éhségsztrájkját támogatta. A sztrájk hatására egyre többen csatlakoznak hozzájuk.

A szárnyait bontogató kurd filmnek már hagyománya is van ezért a filmhét egy részét az Európa-hírű Yilmaz Güney-nek szentelték, akinek 1982-es Az utazás című alkotása Arany Pálmát nyert. A film a közismerten brutális török börtönrendszerre egyáltalán nem jellemző, különleges eseménnyel indul. Öt elítélt egy hét kimenőt kap, hogy meglátogassák családjukat, barátaikat. Szomorúan kell viszont szembesülniük azzal a tragédiával és kiábrándulással, ami otthon várja őket A író Yilmaz Güney tudta, miről ír, hiszen felnőtt éveinek nagy részét börtönben töltötte különböző politikai akciókért. A kimenő ürügyén bemutatja azt a régmúltban gyökerező előítéletekkel teli magatartást, amely legjobban a nőket sújtja. Másik filmje, az 1978-as A nyáj középpontjában egy nomád pásztor család szétesése áll. A film főszereplője a fiú, aki még megpróbálja begyógyítani azt a repedést, amit a családi vérbosszú és a városi közösségbe való beolvasztás okozott. Végül őt is megsemmisíti a város.

A kiszolgáltatottság, a reménytelenségből kitörni képtelen emberek, családok megrendítő sorsát mutatja be az Idő a részeg lovaknak című munka, amelyet Bahram Ghobadi rendezett. A történet Kurdisztán iráni határához közel játszódik Egyszerű hősei igen nehéz körülmények között élnek. Öt fiú és egy lánytestvér küzd a mindennapokkal. Az egyik fiú súlyos beteg, viszont a kezeléséhez szükséges gyógyszer nagyon drága. A orvos szerint minél előbb életmentő műtétet kell végrehajtani rajta. Annak ellenére, hogy az idősebb testvér több alkalmi munkát is vállal, hogy előteremtse a pénzt, a család képtelen kifizetni az operációt. Ezért a lánytestvér beleegyezik abba, hogy hozzámenjen egy gazdag irakihoz, aki kész vállalni a műtét költségeit. Hiába minden, a férfi családja megtagadja, hogy átjuttassa a beteg fiút a határon.

Néhány alkotás viszont az emberi kapcsolatok melegségét örökíti meg, a lélek titokzatos világába visz. Ben Sombogaart holland rendező, még 1997-ben forgatott filmet egy kisfiú, Memo életéről. A néma fiú hőse egy olyan kisebbségben él, amelyet teljesen megfosztottak jogaitól. A kisfiú és legjobb barátja, Mustafa egy tökéletes világot teremtenek maguknak. Ennek az álomvilág akkor foszlik szét, amikor Hollandiából visszatér a kisfiú apja .

Érdekes helyzetet jelenít meg Samira Makhmalbat története is. A Fekete táblák című iráni-olasz-japán film egy tanítócsoport vándorlását meséli, akik hallgatókat keresve járják az iraki-iráni határt. Közös útjuknak egy katonai helikopter megjelenése vet véget. Egyikük, Said így találkozik egy öregemberrel, aki megkéri, olvassa el neki a fia levelét. Másikuk, Réboir egy csempész társaságba botlik, akiket arra igyekszik rábeszélni, hadd legyen a tanítójuk.

A fotó, Kazim Öz rendkívül szépen fényképezett, álomszerű filmje a véletlen folytán összekerülő két férfi különös kapcsolatát kíséri végig egy buszutazás során. Végig egymás mellett ülnek, de sosem derül ki, utazásuk célja és oka. Az út kényelmetlenségei, a közösen elszívott cigaretta egyre közelebb hozza egymáshoz a két férfit. A történet a közöttük kialakuló és egyre mélyülő szimpátiát követi finoman nyomon.

A Gáztámadás már brit alkotás, a történet helyszíne az angliai Glasgow. A film a menhelykeresők állapotát kutatja. Azt a pusztítást, amelyet egy magányos terrorista okoz egy kurd közösségen belül. Fegyvere a rasszizmus és egy halálos baktérium, amellyel folyamatos feszültségben tartja a város Sighthill területét.

Ez a film is rávilágít arra, a problémára, amely a filmhét igazi jelentőségét adja: Kurdisztán nemcsak földrajzilag van távol Londontól. A világ csak igen keveset tud a kurdokról, csak akkor foglalkozik a problémáikkal, amikor drámai események főszereplőivé válnak. A rendezők úgy érzik, legfontosabb feladatuk, hogy híradással legyenek egy távoli vidékről, hogy érzékennyé tegyék közönségüket népük gondjaira, hogy megértést és vigasztalást és segítséget találjanak egy nagy kultúra hazátlan örökösei számára.