ARTE-faktumok

A franciaországi MAGY-ART szezon pandantjaként a budapesti Francia Intézet őszi programja is bővelkedett magyar vonatkozású rendezvényekben - mintha a Szajna part tükröződött volna a Dunában.

Itt láthattuk Ámos Imre képeit - rajtuk több utalás Párizsra, Chagallra - mint a Chagall kiállítás "testvérét". Bemutatták a Paris Match fotóriporterének, Pedrazzininek '56-os pesti képeit, Bruno Bourel kiállítását, ill. albumát Budapestről, a fényitatta városról. Ami ritkaságnak számít, ha arra gondolunk, hogy számos magyar fotós fényképezte Párizst - erről szólt az év eleji Brassai-kiállítás -, aminek a fordítottját most láthattuk; egyikük csak napokig, másikuk évekig elmélyülten élte át és dolgozta fel Budapestet francia szemszögből/szemmel.

És láthattunk francia filmet Kocsis Zoltánról, valamint Magyarországról alliázó zsidókról. Ámos Imre grafikáit, festményeit a fenyegető pusztulás előérzete szülte. Pedrazzini fotóit a végzet elleni felkelés, a harc élet és halál között. Ami közös, a sorsuk, mindketten a szabadság hiányába pusztultak bele. Bourel képei nem drámaiak, nem tragikusak, "csak" hangulatosak. Atmoszférájuk van, mint a városnak - amire a francia fotós úgy érez rá, ahogy sok "bennszülött" is alig - ahogy Brassai Párizsra.

Véronique Aubony is úgy mutatja meg Kocsis Zoltánt, ahogy nem szoktuk látni. Azt a hagyományt akarja folytatni - csak kicsit másképp -, ahogy an a francia filmiskola a magyar zeneszerzők (Kurtág, Ligeti) portréit készítette Michel Follin, Kele Ágnes vagy Bruno Montsaintjean, aki még "csikó korában" készített filmet Kocsisról és Ránkiról.

A rendezőnő korábban - idén januárban - már szerepelt itt egy installációval, a M. Proust fennhangon cíművel. Több éven át vette filmre, hogyan olvasnak fel különböző korú és helyzetű emberek Proust híres regényéből - egymást követő részleteket. Minden egyes felolvasóról portré születik, s a darab végül több lett, mint egy film - inkább performance. A Swan szemszögéből nézve című installáció pedig szimultán pergett több tévén is, a prousti szöveg polifóniáját kívánva érzékeltetni.

Ezúttal a zene vizualizálhatóságával próbálkozott. A zene nem mint produktum, hanem mint tevékenység érdekelte: összhangban azzal, amit a zongorista úgy forgalmazott, hogy ő kétkezi munkás. A fiatal rendezőnő elmondta, hogy először a Rogue d'Antheroni-fesztiválon látta Kocsist, s életteli, dinamikus zenéje fogta meg - ekkor határozta el, hogy filmet csinál a művész tevékenységéről. A filmben ötvöződnek a gyakorlások, próbák, zenei betétek (Bach, Bartók, Kurtág) a zenész vallomásaival, sajátos ritmusban változnak a helyszínek: Budapest, Párizs, Billancourt, az espinhoi, a verbieri fesztivál előadásaival. Miközben így a film egy ember portréját rajzolja meg, s érezteti az interpretáló alázatát a művel és a hangszerrel szemben, ezzel egyidejűleg a filmezés is mint tevékenység, s nem mint produktum válik érdekessé a néző számára.

A Kocsis Zoltán, az utazó muzsikus nyitánya volt a Dokumentumfilm izgalmas világa című sorozatnak (november 5-22.), amiből kiemelkedett Agnés Varda: Kukázók és a kukázó című filmesszéje, ami egyszerre volt egy ismert jelenség dokumentuma és elemzése. Varda azonban nem az ismert - szociofilmes módon, nem mint Otzenberger itt is vetített Töredék a nyomorróljában -, hanem a tőle megszokott módon dolgozza fel. "Az ember mindig önarcképet csinál" - kommentálja önmagát filmjében. Történeti áttekintésben láttatja a problémát: régi metszeteken, Millet festményén, az 1552-es törvényben. Koronként és régiónként mutatja a pazarlás és a hiány dichotómiáját, a szabványosítás és a minőség különbségét, ellentétét és azt is, hogy milyen munka-, ill. fogyasztás-megosztás oldja fel ezt: a vidéki böngészőktől a külvárosi guberálókon a gyűjtőkön át az újrafelhasználókig. Hogy a véletlen vagy a szükségszerűség tesz-e valakit ilyenné, s hogy milyen társadalmi kapcsolatrendszerük alakul ki. Miközben azt kutatja, hogy ki miért gyűjt, nem kerüli el a figyelmét az sem, aki Marey fotóeszközeit gyűjtötte össze, az új realista művész sem, aki az elhasznált dolgokból teremti - újra - lakhelyét, környezetét (a művészet mint játék?), s az sem, aki erkölcsi felháborodásból így tiltakozik a fogyasztói társadalom pazarlása ellen, végül az a vegetáriánus biológus sem, aki "hasznos rovarként" határozva meg önmagát fogyasztja el a piacvégi zöld hulladékot, de önkéntesként tanítja a szálláson tengődő afrikai bevándorlókat - a majdani utánpótlást. Varda ("szeretem az elmúlást, a maradandót megörökíteni") maga is begyűjt két használt széket, s a tárgyak iránti vonzódása összefonódik a marginalizálódott emberek iránti empátiájával, nem is titkolja, milyen hatással voltak rá - különösen a biológus. Hasonló alázattal kezeli őket, mint a művész a hangszerét.

A marginalizáltakkal, a vesztesekkel nemcsak Varda szimpatizál. Phil Diaz Afrika peremén, Sierra Leonéban forgatta filmjét (Új világrend ... valahol Afrikában) azután, hogy a kormány és az ellenzéke fegyverszünetet kötött, ami nem hozott igazi megbékélést. A látványos ceremónia képeivel szembeállítja azokat a jeleneteket, amelyeken az Afrikai Egységszervezet békefenntartó katonái gyerekeket kínoznak, taposnak - a kamera szeme láttára, ami még a Bosznián, Koszovón edzett nézőt is sokkolta. A világszervezethez feltehetően nem jutott el a film, az ENSZ ugyanis pozitívan értékelte a békefenntartók szerepét, s további dollármilliókkal toldotta meg ottlétüket, ahelyett, hogy segélyre fordították volna ugyanezt a pénzt, ezt a gazdag országot ugyanis a háború teljesen kifosztotta.

Ennél is súlyosabb testi és lelki károkat okoztak a civil lakosságnak a csonkítással, kézlevágásokkal. A katonák ezzel stigmatizálták a lázadókat, illetve támogatóikat - amit azután a felkelőkre fogtak. Az "egymásra mutogatás" azóta is tart, miközben látjuk a félkezű gyerekeket, ahogy próbálják a csonkot valamire felhasználni; többnyire a bal kezüket vágták le, hogy a jobbal írhassanak azért. Eközben a politikai propaganda azt hangoztatja, hogy "kezükben a jövő". Ekkora cinizmus még a közöny, a cinizmus világában is feltűnő.

Erről is szólt Thierry Garrel, az Arte producere, amikor a dokumentumfilm szerepéről beszélt a kereskedelmi médiák közönyösségre nevelő világában. Szavait tevékenysége hitelesíti; munkáját kutatóként az ORTF-nél kezdte, majd dolgozott a La Sept-nél (a művészi műsorok csatornájánál), s évek óta az Arte France dokumentumfilm-részlegének vezetője. Az Európai Kulturális Csatornát 10 éve a németekkel közösen működtetik, feladata művészi és dokumentumfilmek sugárzása és támogatása. Műsora 40%-át dokumentumfilmek teszik ki, hetente tizet vetítenek. Évente 80 új filmet vásárolnak, s ugyanennyit játszanak újra - amit duplán lehet számolni, mivel a német oldalon is hasonló az arány. Az Arte évi 10 nagy dokumentumfilmet gyártat saját forrásból (évi 250 millió frankkal gazdálkodik), illetve koprodukcióban más tévékkel és a francia nemzeti filmközponttal, a CNC-vel. Az utóbbi év terméséből ötöt hozott el Garrel, saját válogatását, ahogy fogalmazta: "többezer új virágból egy csokrot". A műfaj sokszínűségét, a témák gazdagságát, az elbeszélő mód változásait, s a generációváltást dokumentálta velük. Az öt filmet elkötelezett filmesek készítették a világ különböző részein. A kortárs dokumentumfilm új láthatárait rajzolják körbe, sajátos szociális és esztétikai szerepet töltve be: formába öntik a kortárs világot megrázó nagy kérdéseket, és bemutatják az emberi méltóság legmagasabb formáit.

A kambodzsai Rithy Panh 10 évig élt Franciaországban, majd a diktatúra bukása után hazatért, s a vörös khmer uralom hatásáról készített dokumentumfilm trilógiát: elsőként az "átnevelő" koncentrációs táborokról. Az itt vetített Bolygó lelkek földje Dél-Kelet-Ázsia első optikai kábelének lefektetési munkáit követi nyomon Kambodzsában. Az "új selyemút", az "infosztráda" építése során meg kell küzdeni a félmúlttal, a taposóaknák felszedésével, az embertelen körülményekkel, az éhséggel, s azzal a lélekrombolással is, amit az egyik szereplő úgy fogalmaz meg, hogy a bár vörös khmerek állattá, tudattalanná tették az embert, amivel ma is visszaélnek a (munkavezetők), ők mindezt mégis olyan méltósággal élik meg, ami számunkra elképzelhetetlen.

Az Elszakítottak, Myraim Aziza és Sophie Bredier filmje azt mutatja be, ahogy a gyerekként külföldre került Sophie 25 év után hazalátogat Dél-Koreába, hogy megkeresse az apját. (Franciaországban örökbe fogadva új szülőket és új nevet kapott.) Kutatása során több hasonló sorsúval találkozik. Közös tapasztalatuk, hogy a családegyesítés nemcsak a két Korea között ütközik (politikai) akadályokba, talán még több konfliktussal jár az országokon s az embereken belül, a tradíciók és a modernizálódás konfliktusai között, s rá kell jönniük, hogy a koreai - kulturális - kódok mások, mint amiket már ők használnak.

Hasonló problémával foglalkozik Emmanuel Finkiel Szereplőválogatása. Készülő filmjéhez "éles" szereplőválogatást szervez a rendező az askenázi zsidő közösség idős, nem színész tagjai számára, elsősorban kulturális identitásuk, jiddis nyelvtudásuk, akcentusuk, emlékezőtehetségük alapján. Nehezíti a feladatát, hogy szereplőit más - lengyel, orosz, francia - kulturális hatások is befolyásolták. Tekinthetnénk a tavaly itt már vetített Utazás werkfilmjének is, ám önálló művé teszi a filmszerep és az önazonosság konfliktusa, feldolgozása. A szereppel való vitájuk abban kulminál, hogy társasutazás keretében visszamenjenek Auschwitzba.

Egy másik utat járt végig filmjével Amos Gitai izraeli rendező. Korábban is készített filmet a Wadi Rushmiáról és lakóiról. A kis völgy a Carmel dombjai és a haifai öböl között húzódik, ide menekültek Izrael megalakulásakor Kelet-Európa, Észak-Afrika és Palesztína elűzött zsidói, sokáig jószomszédságban élve az arabokkal, mint a Magyarországról alliázó Mirjam. A Wadi Grand Canyon már az amerikanizálódást érzékelteti a Disneylandosított völgyben, s ebben a rút új világban már nincs helyük azoknak, akik egykor új hazát, identitást reméltek itt.

A vetítések végig telt házat vonzottak: nemcsak a szereplő, Kocsis Zoltán vagy a rendező, Agnes Varda miatt. Volt, amikor be sem fért mindenki: (Nagy kaland a Tour de France-on, Jean Rose-tól), ami azt is jelzi, hogy az Arte-szintű kínálat - s maga ez a csatorna is - mennyire hiányzik nálunk a választékból.

Banán filmfesztivál

Idén negyedik alkalommal rendezték meg a Banánban a "Mentsük meg a rövidfilmet"/ Save qui pent le court-metrage fesztivált.

Először még '98-ban a csillaghegyi Banán Klub, Derdák Andrásék kezdeményezéseként vállalkozott arra, hogy bemutassa a Clermont-Ferrand-i rövidfilmfesztivál anyagából összeállított válogatást. (Lásd: Filmkultúra Szemle: Francia kapcsolatok 2. Clermont-Ferrand Csillaghegyen)

Második alkalommal már a Francia Intézet is társult az akcióhoz - helyet adott a vetítéseknek. Most pedig az Alliance Francaise bevonásával már Pécsett is megrendezték a legjobb clermont-ferrand-i filmek bemutatóját - a magyar animációs filmekkel összeszerkesztett programban. A hazai filmalkotók részére e mellett rövidfilmpályázatot is meghirdetett a Banán Klub, s az oda benevezett filmeket is levetítették a clermont-iak mellett. Tavaly még csak 35, idén már 84 film érkezett, amelyeket a Cirko-Gerjzírben két alkalommal is lehetett látni, ami esetenként még így is kevésnek bizonyult.

A változások mellett a Mentsük meg a rövidfilmeket rendezvény célja változatlan: minél szélesebb rétegekhez eljuttatni a rövidfilmet, s a készítőiknek lehetőséget teremteni a megmérettetésre - ezt szolgálta a verseny, a díjazás.

A bemutatott művek részben a Clermont-Ferrand-i fesztivál nyertes filmjei közül kerültek ki, vagy a válogatóknak voltak kedvesek. A két programot fikciós és animációs alkotásokból állították össze, s ezek mellett még szerepelt egy válogatás belga rövidfilmekből.

A filmeket Laurent Guerrier hozta, aki már harmadszor jött Magyarországra: először '98-ban legátusként, amikor az első bemutatót rendezték Csillaghegyen.
Hogyan vezettt ide az útja, arról is érdemes írni, mivel adalékul szolgál a fesztivál bemutatásához.

A fiatal, alig 20 éves építészmérnök hallgató nagyon szerette a filmet, ezért lett fesztiválok nézője, majd társadalmi aktivistája, akit a szervezők - a korábbi alapítók - egyre több feladattal bíztak meg. Munkája elismeréseként hivatalos alkalmazottja lett a Mentsük meg a rövidfilmet nevű civil szervezetnek, előbb a fesztivál idejére, majd az előkészítés periódusában is. Eközben alig maradt ideje filmet nézni. Mivel addigra már a filmek előválogatása egész évben folyamatos volt, megkérte egy barátját, hadd ülhessen be ő is ezekre a vetítésekre. A filmeket követő vitákban megismerték a véleményét, majd beválasztották a hazai versenyszekció válogató bizottságába. Közben - részben emiatt is - otthagyta az egyetemet, s a másik szenvedélye, a fotózás révén biztosította a megélhetését: épületeket fotózott. Majd jött a katonaság: polgári szolgálatos lett a kulturális minisztérium alkalmazásában.

1998-ban bővült a szervezet stábja, ekkor - 26 évesen - vették fel véglegesen munkatársnak. A fesztivál idején ő szervezi az önkéntesek munkáját, a filmszállítást, a vetítőhelyeket, amelyek száma évről évre nő. Év közben a rövidfilmek forgalmazásával, vásárlásával (vetítési jog stb.), a díjnyertesek regionális terjesztésével foglalkozik. Így megismeri a rendszer működését a bizottsági munkát, a pályázatokat, a kapcsolattartást közhatalmi testületekkel, magáncégekkel.

A szervezetben elvárás, hogy a művészeti munka - a filmek értékelése - mellett mindenki végezzen gyakorlati tevékenységet is, mindenki mindenbe lásson bele. Ám ez még nem volt elég, szeretett volna még több - külföldi - filmet látni, így bekerült a nemzetközi előzsűribe, és jár külföldre, más fesztiválokra is filmnézőbe. Így jutott el Magyarországra. A magyar filmekről az a benyomása - főleg a BBS experimentális filmjeit látta -, hogy vannak kiugró tehetségek, kiváló alkotások születhetnének, ha volna igazi anyagi hátterük, aminek a hiánya más hiányosságokat is okoz. Az ő alapelvük a szelektálásban: nem bemutatni valamit, hanem a jót. Ez nála a következőket jelenti, az előkészítettséget, hogy látszik a filmek mögötti igényes munka, a jó forgatókönyvet, a gondolatiságot, az idősíkok kezelését, s nem a divatos témák divatos rendezését, fényképezését. Reméli, hogy néhány év múlva nagyon sok jó film lesz Magyarországon is, amivel Clermont-Ferrand-ban is elő lehet rukkolni, nem csupán a MAGY-ART év ürügyén "reprezentálni". (Autonómiájuk alapján nem nagyon működnek együtt az állami rendszerrel!)

Laurent Guerrier a 30. születésnapját is sok munkával ünnepli majd, hisz akkor tetőzik a filmfesztivál, amelyen először szerepelnek digitális filmek. (A legutóbbi fesztiválon erről is beszélgettünk az egyik alapítóval. Lásd: Filmkultúra Arcok. Egy cine-fil Clermont-Ferrand-ból.) Bár ők a celluloid "szerelmesei", de realisták, és a digitális technikában is új lehetőséget látnak az új tehetségek felfedezésére.

Februárban ezt még csak feltételezhettük, a katalógusból viszont tudni lehetett a következő fesztivál idejét: 2002. február 1-9. Októberben pedig a "legátus" már az új plakátot is elhozta, a kollekcióval együtt. Mindezt ajánljuk a filmszakma szíves figyelmébe.

Az összeállítás főleg az európai rövidfilgyártás legfrissebb metszetét - ha nem is a keresztmetszetét - adta. Az ég tükrében című mexikói film (R. Salces) volt az egyetlen Európán kívüli, bár mellé kerülhetett volna a venezuelai Kenőcs kicserzett kezekre (Jaworski), ami a legjobb operatőr díját nyerte vagy a kolumbiai Valaki megölt valamit (Navas), amely 2 díjat is kapott - ifjúsági, ill. a legjobb kísérleti film. Szíves/ebb/en láttuk volna az osztrák Copy shop-ot (Widrich), amely Guerrier szerint is többet érdemelt a legjobb hangszerkészítés díjánál. Láthattuk viszont a tavalyi nyertesek közül a Hétvége Tokióbant (Slacombe) és A világ végén (Bronzit) című rajzfilmet, az idei - többszörösen - díjazott francia filmeket: a Mindenki asztalhoz (Meier) egyszerre kapta meg a közönség és a szakértők (legjobb kísérleti film) díját, valamint a Vallomások a fürdőkádbant (Gibaja) - ifjúsági és különdíj. A díjazás ugyan néha vitatható, mint ahogy ez a fődíjas görög film, a Valamit el kell mondanom Neked (Filitou) esetében is történt. Ezzel - és a nyeretlenekkel - együtt az összeállítás nem lett gyengébb, inkább - műfajilag - sokszínűbb, tematikájában pedig egységesebb. A legtöbb film ugyanis a kommunikációval illetve annak hiányával foglalkozott. Volt, amelyik makroméretben: kultúrák között, mint a Hétvége Tokióban, s voltak, amelyek mikróban: Vallomások a kádban, Mindenki asztalhoz, utóbbi ironikusan; A kommunikátor (Mussel) abszurdan, vagy parodizálva a - vizuális - kommunikáció sablonjait, mint a Bloody Olive (Bal), vagy líraian, mint Az ég tükrében.

Banán és füge

A Banán rövidfilmfesztivál azzal a - nem is nagyon titkolt - szándékkal született, hogy a clermonti "zsinat", a verseny előszűrője legyen. Ahová nem könnyű bejutni, amint ez Guerrier szavaiból kiderült.

Az említett feltételek elég sok filmből hiányoztak; a jó forgatókönyv, az előkészített munka helyett felületesség, divatozás. Másrészt - a profi utánzással elletétesen - a túlzott amatőrizmus, akár a szó jó értelmében. Aminek nem mindig a pénzhiány az oka. Ahogy a profiknál is a pénzhiány ellenére gyakori a felesleges elem, itt is sok volt az üresjárat. A sok "cigarettaszünet" jelzi, hogy a szereplő és a rendező is tanácstalan, nem tud mit kezdeni a jelenettel, a témával - ugyanez vonatkozik a "sörreklámokra". Lehet a pénzhiányra fogni, hogy nem eljátszanak, hanem elmondanak egy történetet, illetve fikciós helyett dokumentumfilmet készítenek. Kétségtelen, hogy a mostani mezőnyben a dokumentum volt a több és az erősebb. De nem minden téma alkalmas erre, és ebben a műfajban is lehet forgatókönyvet, szerkesztést, vágást használni. Még a Minden hétszázadiknál (Rostás Mária), a Jóbarátoknál (Fischer Gábor) és Az ember lánya (Frivaldszky Bernadett, Surányi Z. András) esetében is, pedig ezek a filmek olyan témákat választottak, amiről beszélni kell. Csakhogy a "beszélő fejek" egy határon túl nem válnak a (pénz)szükségből erénnyé. Ez egy film címe is (Fliegauf Benedeké), amely több fesztivált is megjárt, több díjat is nyert. Nem ritka, hogy egy film megítélésénél érvényesül a "tömegvonzás", csatlakozás az előzőhöz. Bár ez adhat önbizalmat, de a fiatal filmeseknek nagyobb hasznára lehet, ha kilépnek a provincializmusból.

A díjak indoklásában foglaltak: "egyéni, eredeti, személyes, szuverén alkotások ... atmoszférateremtés ... radikális módon ... megrendítő módon ... megrendítő sorsok ... régiónk jelen állapota ..." másokra is vonatkozhatnának. Sok film tükrözi régiónk jelen állapotát, nemcsak a Bulandzselink (Méry Zsuzsa), bár az értékét nem vitatjuk, miként a Szellemkép Szabadiskola és Oláh Lehel különdíját sem (Öt után, hat előtt). Vitatjuk viszont Mandula Éva: Urasima Taro története című animációs filmjének különdíját. Ennél többet érdemelt volna, amit "kapott", az olyan, mintha banán helyett füget mutatnának neki...

Tudjuk: "a zsűrinek nehéz dolga volt stb. stb.", annál is inkább, mivel a két gyakorlati filmesnek, Enyedi Ildikónak és Can Togay-nak, valamint az elméleti szakembernek, Réz Andrásnak nem szakterülete az animáció; ahol más a kép, más a dramaturgia, mint a "natúrfilmben". (Hogy a fikciós és a dokumentumfilm különbségét ne is említsük.) Ezen a fesztiválon nemcsak ez az egy jó animációs film volt. Riedl Katalin és Heim István Szelavija is régiónk jelen állapotát tükrözte (ha nem többet) "élénk" színeivel, durva, szaggatott vonalaival. Talán ennél is jobb volt Kiss Andrea Hétfejű tündére, a bábanimációt rajzzal, festménnyel ötvöző film azonban úgy járt a zsűrivel, mint a tündér a mese főhősével, nem fedezte fel benne az értéket.

Az Aranyt Banánt, a fesztivál díját a Beszélő fejek nyerte, második Az ember lánya, harmadik a Clean, Bernáth Szilvia filmje lett. Hogy a díjnak ne csak eszmei értéke legyen, szeretnék Derdákék jövőre a nyertes filmet celluloidra átiratni. A megvalósuláshoz a Filmúnió máris hozzájárult 300 ezer forinttal.

A fesztivált a Nemzeti Kulturális Alapprogram félmillió forinttal támogatta; a szervezők és a zsürorok pedig a társadalmi/ingyen munkájukkal - így nyolcszázezer forint volt a rendezvény költsége. A clermont-ferrandié meghaladja a tízmillió frankot...