Váró Kata Több, mint film'

- Az 56. Edinburgh-i Filmfesztivál


22 Kbyte

Több, mint film' - hangzik az idén augusztusban immár ötvenhatodszor megrendezett Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál szlogenje, és valóban, a kéthetes program sokkal többet kínál, mint pusztán játékfilmek szemléjét. Az idei program nem csak kiemelkedően gazdag és erős mezőnyével válik ki az eddigi fesztiválok sorából, hanem az eddigi minden rekordot megdöntő nézőszámával is. (Sok film esetében a hatalmas érdeklődés miatt délelőtti pótvetítéseket kellett beiktatni, talán ezzel is kompenzálva azt, hogy az idei fesztivál a szokásosnál három nappal rövidebbre sikerült.) "Mind kritikai, mind üzleti szempontból túlszárnyalta a szervezők elképzelését" -nyilatkozta Shane Danielsen, a fesztivál újonnan megválasztott művészeti igazgatója, akinek szellemes bevezetői és jól felépített interjúi szintén hozzájárultak a fesztivál által nyújtott maradandó élményhez.

Az idei rendezvényen talán a szokásosnál is több alkotó jelent meg, hogy bemutassa filmjeit, illetve válaszoljon a nézők kérdéseire. Bár Edinburgh soha nem a sztárparádéjáról volt híres, azért az idén is tiszteletét tette itt néhány olyan nagyság, mint Ralph Finnes, Al Pacino, Robin Williams és a fiatal és ígéretes Hollywoodi karrier előtt álló Samantha Morton.

Voltak itt szép számmal producerek, forgatókönyvírók, operatőrök, vágók, zeneszerzők, akik szintén szívesen beszéltek filmjeikről és hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség mélyebb betekintést nyerhessen a filmipar kulisszatitkaiba, s meggyőződhessen arról, hogy amit a vásznon lát, az hány ember egyéniségének és összehangolt kreatív munkájának az eredménye.

Mielőtt részletesen beszámolnék az idei program legkiemelkedőbb eseményeiről, vessünk egy pillantást arra, hogyan is kezdődött mindez, és hogyan nőtte ki magát a fesztivál Nagy-Britannia legjelentősebb filmünnepévé. A történet egészen a második világháború utáni időszakra nyúlik vissza. Egy évvel a Cannes-i filmfesztivál elindulása után, 1947-ben rendezték meg az első Edinburgh-i fesztivált, amely azóta, évről évre egyre bővülő programkínálattal várja a filmrajongókat. Bár itt jóval kevesebb igazán nagy sztár teszi tiszteletét, és pompájában, csillogásában messze áll a Cannes-i rendezvénytől, mégis művészeti szempontból talán semmivel sem marad el attól. A népszerűséghez mindemellett hozzájárul még végtelennek tűnő partik egész sora, amely összhangban van az Edinburgh-ban ugyanekkor zajló több más fesztivál rendezvényeivel.

A kezdeti komoly hangvételű, elsősorban dokumentumfilmeket és oktató-nevelő filmeket felvonultató fesztivál után hamarosan teret kaptak a játékfilmek, majd az ünnepelt hírességek, illetve filmkészítők által tartott előadások, amelyek a mai napig rendkívül népszerűek. Az első ilyen híres előadást Orson Welles tartotta, több mint kétórás beszédével teljesen lenyűgözve hallgatóságát. Később kétszer is megjelent John Huston, Sam Fuller és a fiatal generáció képviselői közül például Danny Boyle, Andrew Macdonald, John Hodge. Ha csupán az előző művészeti igazgató munkájának elmúlt öt évét nézzük, olyan alkotók kísérték el ide filmjeiket, mint Ang Lee, David Mamet, Atom Egoyan, Wong Kar-Wai, Todd Haynes, Paul Verhoeven, Liv Ulmann, Terry Gilliam vagy a fiatal skót rendezőnő, Lynne Ramsay.

Ahogyan említettem, a nem éppen sztárparádéjáról híres fesztivált mégis olyan filmcsillagok tették megjelenésükkel emlékezetessé, mint Sir Sean Connery (aki egyben a fesztivál fővédnöke is), Ralph Finnes, Steve Martin, Clint Eastwood, Sean Penn, Pierce Brosnan, René Russo, vagy karrierje kezdetén Christopher Eccleston, Ewan McGregor (aki jelentősen hozzájárult a bár italkészletének megcsappanásához), hogy csak néhányat említsek közülük.

A főszerep természetesen azért maguké a filmeké. A világ minden tájáról érkező játékfilmek mellett nagy számban láthattunk dokumentumfilmeket, rövidfilmeket, animációs filmeket vagy éppen videoklip összeállításokat. A tolerancia jegyében pedig már évek óta külön szekcióban mutatják be a másságról szóló, elsősorban a szexuális hovatartozás alapján elkülönülő filmeket. Edinburgh haladó szellemének, művészetek iránti fogékonyságának és toleranciájának köszönhetően nem véletlen, hogy a 70-es években a nőmozgalmak felerősödésének köszönhetően a skót főváros elsőként üdvözölte itt a női filmkészítőket, akik azóta is szép számmal képviseltetik magukat évről évre. Lehetőséget biztosítanak a homoszexuális és leszbikus témákat feldolgozó alkotásoknak is. A fesztivál rendezőinek nem titkolt szándéka olyan művek bemutatása, amelyek a szigorú brit cenzúrának köszönhetően a későbbiekben csak jócskán megcsonkítva, vagy lehet, hogy soha nem kerülnek a nagyközönség elé. Nyitószavaiban Shane Danielsen hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon is feltett szándékuk olyan alkotások bemutatása, amelyek már hírükkel is nagy port kavartak. Nyitottságra, a konzervatív erkölcsök és a cenzúra elleni küzdelemre szólította fel a közönséget. A fesztivál tehát nemcsak felvállalja, hanem szándékosan keresi az olyan alkotásokat, amelyek szélsőséges reakciókat válthatnak ki a nézőkből. Bár sok esetben jól tudják, hogy nem kis felháborodást vagy döbbenetet váltanak ki majd a nézőkből, a fesztivál szervezői mégis vállalják ezt, mert tudják, hogy a legtöbb esetben ez az első és utolsó alkalom, amikor a film eredeti, cenzúrázatlan változatában kerül a közönség elé. A múltban olyan filmeket mutattak be, mint például Catherine Breillat Románca, amelyet aztán hosszú évekre betiltottak. Az idei filmtermésben az egyik legjobb példa a Cannes-ban oly nagy port felvert Irreversible című film, amelyet a francia filmgyártás legújabb fenegyereke, Gaspar Noé rendezett. A művet hatalmas várakozás és rengeteg előkészület előzte meg. Talán éppen a Cannes-i példából tanulva, külön feliratok figyelmeztették a nézőket a film extrém brutalitására. A sajtó pedig írásaiban nemcsak azt feszegette, hogyan lehet olyan elképesztően valósághűen ábrázolni azt, amint egy ember fejét ripityára zúzzák egy poroltóval, vagy a gyönyörű Monica Bellucci kegyetlen megerőszakolását és agyonverését. Nem érték be azzal, hogy megkérdezzék, az életben is egy párt alkot-e Monica Bellucci és Vincent Cassel, és hogy szerelmi jeleneteik mennyire zajlottak direktben, hanem arra is kíváncsiak voltak, hogy vajon az edinburghi közönség hogyan fogja ezt a valóban nem mindennapi alkotást. Az előkészület része volt az is, amikor a vetítés előtt megjelent a művészeti igazgató és rövid beszédet intézett a közönséghez, bár ez, mint említette, nem szokása olyan esetekben, amikor az alkotók nincsenek jelen. Most azonban szükségesnek érezte, hogy még egyszer figyelmeztesse a nézőket a film sokkoló voltára, illetve arra, hogy bemutatásával is szót kíván emelni a tabuk ledöntéséért és a cenzúra ellen. Ami az előkészítés és mindazok után következett a vásznon, hogy jó pár cikket elolvastam már a filmről, tényleg minden képzeletet felülmúlt. Azt hiszem, nemcsak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy még nekem, a hollywoodi erőszakgyárból özönlő akció- és horrorfilmek áradatán felnőtt nézőnek is lélegzetelállító volt. A nyílt erőszak és brutalitás, a szexuális perverzió áradatát csak tovább fokozta a különös, általam eddig soha nem látott kameramozgás, amely a film első körülbelül húsz percét leginkább egy hullámvasút gyomorforgató élményéhez tette hasonlatossá. Első felének felkavaró képsorai után a cselekmény második felére, és egyben a történet elejére egyre letisztultabbá, nyugodtabbá válik a film (amely a Mementóhoz hasonlóan visszafelé pereg), majd egy végtelenül idilli képsorral zárul, szépen folyamatosan kifehéredve, tökéletesen ellensúlyozva ezzel az első rész erőszakáradatát és egyben tragikus fénybe helyezve a történetet.

Egy fesztiválprogram összeállításában mindig kiemelkedő szerepet tölt be a nyitófilm kiválasztása. (2000-ben a Táncos a sötétben, 2001-ben az Amélie csodálatos élete nyitotta a fesztivált.) 2002 nemcsak azért volt jelentős, mert az elődeihez méltó módon valóban különleges művet választottak a szervezők, hanem azért is, mert a film a skót származású, jellegzetesen egyéni látásmódjáról híres Lynne Ramsey alkotása. A Morvern Callar első részében látható jellegzetesen skót tájak (a film második fele Spanyolországban játszódik), a skót akcentus nem kis örömmel és büszkeséggel töltötte el az egyébként is patriotizmusáról híres skót közönséget, bár maga a film sem témájánál, sem megjelenítésénél fogva nem tartozik az igazán könnyed szórakozást nyújtó művek közé. A felületes szemlélőnek elsősorban a felcsendülő zeneszámok miatt leginkább "klubfilmnek" tűnhet, ahhoz azonban talán túlságosan is sötét és mély hangvételű. Egy interjúban maga a rendezőnő is hangsúlyozta, hogy itt nem "klubfilmről", hanem inkább egy elveszett generáció útkereséséről van szó. A főszereplő felnőtté válásán van a hangsúly, amelynek véres rítusa barátja öngyilkosságával kezdődik. Morvern különös, az érzelmeit végletekig visszafojtó módon veszi sorra a gyász különböző fázisait. A főszereplőnő különleges, visszafogott, szinte rezzenéstelen arccal jut el a "nem akarom elhinni, nem tudom elhinni" kiindulóponttól, a "nem akarom senkivel megosztani" tagadásán keresztül odáig, hogy összeszedi magát és szembenéz a problémával, különös hidegvérrel megszabadul a holttesttől, saját nevében elküldi a kiadóhoz a fiú regényét és végül a ráhagyott pénzből barátnőjével Spanyolországba utazik. Megtanulja feldolgozni és a saját hasznára fordítani az őt ért veszteséget. A film nemcsak különös képi világával, szokatlan kameraállásaival vagy éppen éles zajaival és felcsendülő zenéivel nyújt minden bizonnyal felejthetetlen élményt, hanem a két főszereplő, különösen a címszerepet játszó fiatal színésznő emlékezetes játékával. Morvern-t a magának már Hollywoodban is nevet szerző Samantha Morton alakította, akit Woody Allen A világ második legjobb gitárosa (Sweet and Lowdown) című filmjében nyújtott alakítása miatt Oscar-díjra is jelöltek. (Legutóbb pedig Tom Cruise partnereként volt látható a Steven Spielberg által rendezett Különvéleményben.) A színésznő, aki megjelenésével tovább emelte a nyitógála fényét, elmondta, hogy Morvern szerepe volt eddigi pályafutása során a legnehezebb feladat a számára. Ramsey ugyanis azt várta tőle, hogy minimális mimikával és gesztushasználattal közvetítse a nézők felé a lehető legszélsőségesebb érzelmek egész sorát.

Morton partneréül a rendezőnő a teljesen amatőr elsőfilmes Kathleen McDermottot választotta. McDermott ösztönösségével és csiszolatlanságával jól ellenpontozza Morton visszafogott, végletekig minimalizált játékát.

Ramsey mellett olyan rendezőnők szerepeltek az idei repertoárban, mint például a már említett Románc című film rendezője, Catherine Breillat. (A film bemutatója óta Breillat Edinburgh egyik kedvencének számít.) Az idén A szex komédia (Sex is Comedy) című filmjét mutatták be. A film dokumentum- játékfilmes stílusban dolgozza fel a tavaly szintén itt bemutatott Breillat-film az A Ma Soeur forgatását, annak egyik elhíresült szexjelenetét helyezve a középpontba. A szép Roxane Mesquida ezúttal önmagát játssza, erősen visszafogottan, hogy a rendezőnőt alakító, a fiatal Breillat-t idéző Anne Parillaud kibontakozhasson. Külön érdekessége az itt más megvilágításban megmutatott film egyik központi részét alkotó jelenet újraélése. Az A Ma Soeur maga is fordulópontot jelentett Breillat karrierjében. A szex komédia című film mindemellett Breillat válasza is az őt oly sokszor ért pornográfia vádjára.

A filmrendezőnők munkáinak sorában külön említést érdemel még Samantha Lang, Párizsban élő ausztrál származású filmrendező The Idol című filmje. Különösen nagy gonddal megkomponált mise-en-sceneben bontakozik ki egy idősödő kínai férfi vonzalma egy gyönyörű fiatal ausztrál színésznő iránt, aki beköltözésével gyökeresen felforgatja a házban lakók életét. A férfi a keleti emberekre jellemző nyugalommal, visszafogottsággal próbálja elfedni a lány iránti szenvedélyét. Mivel tisztában van vele, hogy a jelentős korkülönbség miatt nem lehet partnere soha, rajongását úgy fejezi ki, hogy mintegy piedesztálra emeli és bálványként imádja a lányt, aki először tiltakozik, majd egyre szívesebben veszi a férfi gondoskodását. A lány, kihasználva a férfi érzelmeit, hol kedvességgel, hol zsarolással tartja a markában, egészen odáig juttatva, hogy az végső kétségbeesésében mindenre képes lesz érte. Majd, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik is.

A nők által rendezett filmek sorában szerepel még Roberta Torre, Angela, Jill Srecher, Thirteen Conversations about One Thing, Jeoung Jae-eun Take Care of My Cat és Ann Hui July Rhapsody című alkotása, valamint Bille Eltrinpham, This is Not a Love Song (Nem fenékig tejfel) és Francesca Joseph Tomorrow La Scala című műve.

Az idei fesztivál sokrétű programjában meglehetősen nagy számban szerepeltek japán alkotók filmjei. A fesztivál egyik különleges eseménye volt ezeken kívül az a tizenegy retrospektív film, amelyeket Kon Ichikawa világhírű japán rendező 1953-63 között készített. Amikor egy interjúban megkérdezték a művészeti igazgatót, hogy miért éppen Ichikawát választotta az idei retrospektív összeállításhoz, Shane Danielsen (talán nem minden elfogultság nélkül) csak annyit mondott, hogy szerinte Ichikawa az egyik legnagyobb 20. századi filmkészítő. Danielsen rajongását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy személyesen utazott Japánba interjút készíteni a most 86 éves rendezővel.

A legfrissebb japán filmtermésből kitűnik a Go című alkotás, amely leginkább egy "japán tini Trainspotting és Baz Luhrmann Romeo + Júliája egyvelegének hat". Sok erőszakkal és iróniával, fergeteges tempóban mutatja be az észak-koreaiak identitásproblémáját és beilleszkedési nehézségeit. Bár a közönség lelkesen fogadta a filmet, azok, akik olvasták az alapjául szolgáló, Japánban oly nagy sikert aratott regényt, mégis elég vegyes érzelmekkel és csalódottsággal hagyták el a nézőteret.

Szintén itt mutatták be az egyik legnépszerűbb japán horror rendező, Hideo Nakata új filmjét, akinek híres Ring című trilógiájára már Hollywood is megvásárolta az átdolgozás jogát. Itt bemutatott, Dark Water (Mélyvíz) című filmje szintén megfelelően félelmetes. A hátborzongató események egy anya és hatéves lánya új lakásba költözésekor kezdődnek. A kislány minden magyarázat nélkül egyre-másra eltűnik. Ráadásul a felső szinten néha világosan érezhető valakinek a jelenléte, míg máskor egyáltalán nem. A liftben lévő megfigyelő-kamerák azonban minden kétséget kizáróan megerősítik valami "láthatatlannak a jelenlétét".

A borzongató filmek esti vetítésein szerepelt még Robert Schwentka Tattoo, a koreai Kim Tae-Gyun Volcano High, a japán Milke Takashi The Happiness of the Katakuris és Matthew Brightnak a híres sorozatgyilkosról, Ted Bundyról készült Bundy című filmje.

Ebben a sorozatban külön említést érdemel Marc Evans My little Eye című munkája, amely nem más, mint a mostanában Magyarországon olyan nagy népszerűségnek örvendő tévés valóság-showk bemutatása egy sorozatgyilkos beköltöztetésével megfűszerezve. Evans eljátszik a gondolattal, milyen is lenne a Big Brothert egy napjainkban oly nagy népszerűségnek örvendő "slasher" filmmel keresztezni. Az eredmény egyszerre humoros és félelmetes, felvonultatva mindkét műfaj kliséinek egész repertoárját. Már az alaphelyzet is teljes mértékben a jól bevált régi formulát követi. Öt húsz év körüli fiatal egy újsághirdetésre jelentkezve vállalkozik arra, hogy hat hónapot töltsön, természetesen mesés jutalom reményében, egy elhagyatott vidéki házban, miközben az érdeklődők az ott elhelyezett kamerák segítségével a fiatalok minden lépését nyomon követhetik élőben az Interneten. Egy hét sem telik el, és máris egy elpusztíthatatlannak tűnő mániákus gyilkos elől kell menekülniük. Mindjárt érdekesebb egy fiatalokból álló csapat kukkolása, ha lélekszakadva menekülnek, mintha naphosszat csak üldögélnek egy házban és a legnagyobb konfliktusokat az okozza, hogy ki mosogasson.

A bizarr filmjeiről híres kanadai David Cronenberg az idén ismét nem mindennapi alkotással állt elő. Spider (Pók) című filmje, bár nincs híján bizarr elemeknek, valójában meglehetősen letisztult és komplex lélektani dráma, amely éppen ezért leginkább Cronenberg Dead Ringers (Két test egy lélek) című filmjével mutat hasonlóságot. A történet az 1930-as évek Londonjában kezdődik és egészen az 50-es évekig nyúlik. Középpontjában a Ralph Finnes alakította Spider áll, aki egy elmegyógyintézetből szabadulva visszatér gyermekkora színhelyére, s lassan felidéződik benne mindaz a szörnyűség, ami odajuttatta őt. A történet, bár viszonylag egyszerű, mégis szinte kibogozhatatlanná válik a rendező extrém módon szubjektív cselekményszövésének köszönhetően. Olyan szabadon közlekedik a különböző idősíkok között, mint ahogyan a pók közlekedik az általa szőtt hálóban. Igazi utazás ez egy megbomlott elme tudatalattijának gondolatáramlásában. A főszereplő alig érthető motyogása és kivehetetlen naplójegyzetei tovább nehezítik a néző dolgát. A cannes-i bemutató után számos női kritikus elmarasztalta a filmet nőgyűlölete miatt, és a főhős állapotát egyszerűen csak a nőktől és a szexualitástól való félelemmel magyarázta. Természetesen lehet, hogy nem alaptalanok ezek a megállapítások, de az igazság az, hogy a tudattalan soha nem arról volt híres, hogy a kellemes és politikailag korrekt dolgokat mutatja meg. Sajnos Cronenberg nem jelent meg a vetítésen, hogy kommentálja ezeket a megállapításokat és válaszoljon a nézőkben felmerült kérdésekre. Itt volt viszont Ralph Finnes, aki örömmel beszélt szerepének összetettségéről, színészi feladatának nehézségéről.

A digitális filmek éve volt az idei. Elképesztően nagy számban szerepeltek a fesztivál programjában. Úgy látszik, egyre több rendező választja ezt a sokkal olcsóbb megoldást, amely ráadásul nagyobb mozgásteret is enged számukra. Azért természetesen elkülönül azoknak a rendezőknek a csoportja, akik pusztán anyagi okokból választják ezt, és azoké, akik a digitális technika adta lehetőségek kiaknázását kísérletező szándékkal a film formanyelvének megújítására használják. (Gondoljunk csak Mike Figgis Time Code 2000 vagy éppen a Szálló (Hotel) című filmjére.)

Vannak olyan rendezők is, akik a dán dogma irányzatot képviselve elvi okokból döntenek emellett a technika mellett. Az idei fesztivál egyik legszórakoztatóbb filmje is a dogma filmek irányvonalát követi. A Strass című film kiváló jellemkomédia, dokumentarista stílusban mutatja be egy brüsszeli drámaiskola excentrikus tanárának, Pierre Radowskynak meglehetősen különc pedagógiai módszereit. Bár a realista ábrázolásmód a szereplők, elsősorban a főszereplő jellemének nagymértékű karikírozásával egyre azt erősíti, hogy egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Így a közönség másfél órán keresztül dől a nevetéstől, még akkor is, amikor Pierre megalázóbbnál megalázóbb helyzetekbe sodorja tanítványait.

Ha már a digitális technikánál tartunk, feltétlenül meg kell említenem egy francia-iráni koprodukcióban készült filmet. A Ten-t Abbas Kiarostami jegyzi rendezőként. Filmjének érdekessége, hogy egy autóban rögzített tíz párbeszédből fest átfogó képet a mai Iránról és elsősorban a nők helyzetéről. Teszi mindezt anélkül, hogy egy percre is elhagyná az autót (ráadásul a kamera is szinte teljesen statikus, végig alsó kameraállásból mutatja az autóban beszélgető szereplőket). A történet középpontjában egy elvált asszony áll, aki autójával iskolába viszi a fiát. Kettejük párbeszédében talán az a legmegdöbbentőbb az európai néző számára, hogy milyen csekély tiszteletet mutat a kisiskolás fiú az édesanyja iránt. Talán azért, mert már egész kicsi kortól arra tanítják, hogy a nőknek nem jár különösebb tisztelet. A nő egyre váltakozó útitársaival (barátnő, rokon, ismeretlen öregasszony, prostituált stb.) folytatott beszélgetései során nemcsak a vezető története, hanem több, meglehetősen tipizáltnak tűnő női sors bontakozik ki.

A dokumentarista filmeknél tartva, érdemes megemlíteni Christopher Roth Baader című filmjét, amely képi megjelenítésében leginkább a 70-es évek oly nagy népszerűségnek örvendő stílusát idézi. Egyfajta biographical-feature film ez, amely hol szorosabban, hol pedig teljesen szabadon kezeli a Baader-Meinhof történet tényeit. Talán épp ez az oka annak, hogy akkora csalódást okozott ez a film a legtöbb néző számára. (Csalódottságuknak a rendezővel folytatott beszélgetésük során sokan hangot is adtak.) Ami talán a legkifogásolhatóbb a filmben, éppen az, ahogy a valós történelmi eseményekkel bánik. Leginkább a főszereplő halálának körülményeit változtatta meg olyan radikális módon, hogy sokakban felmerül, ha ilyen westernfilmbe illő pisztolypárbajt akart ábrázolni, miért kellett egy valós történelmi személyt alapul vennie, aki sokkal később halt meg a börtön falai között. A rendező mindenáron azt próbálta hangsúlyozni, hogy ő is egy Ponyvaregény stílusú filmet akart készíteni, amelynek bálványozott, rocksztárhoz hasonló hőséhez ilyen halálnem illett jobban. Ha ez így van, akkor a már előbb említett kérdés még relevánsabb. Az itt bemutatott Baader ráadásul jócskán híján van minden karizmának, így a nézőben csak egyre nagyobb kétely támad, vajon hogyan szerezhetett ilyen ember akkora támogatást a német közvélemény körében.

Voltak itt igazi dokumentumfilmek is szép számmal. A legkülönfélébb témákat feldolgozó összeállításból a Marlene Dietrich-ről szóló, mintegy kétórás film szinte mintaszerűen hozta a műfaj teljes eszköztárát. (Marlene Dietrich: Her Own Song) Rendezőkkel, producerekkel, és magával Marlene-vel, s a lányával készült interjúk, filmrészletek, köztük számos családi amatőr felvétel, korabeli fotók, levelek és dalok hihetetlenül bőséges felhozatalából bontakozik ki egy valóban nem mindennapi ember története. A dokumentumfilm különösen nagy hangsúlyt fektetett Dietrich személyes kapcsolataira lányával, anyjával, férjéhez fűződő különleges viszonyára és nem utolsó sorban Jean Gabin iránti szerelmére. Minderre természetesen jelentősen rányomja bélyegét a második világháború borzalma és az a tény, hogy igazi német lévén Dietrich mégis a Hitler elleni küzdelem élére állt, vállalva azt is, hogy száműzik Németországból.

Egy másik, hasonlóképpen híres filmes személyiségről, Felliniről szóló dokumentumfilmben sem csak a színészek, például Donald Sutherland, Terence Stamp, Roberto Benigni vagy éppen a híres regényíró Italo Calvino szólalnak meg, hanem maga Fellini is hosszasan vall munkamódszeréről, színészvezetéséről. Fellini szavai és a megszólaltatottaké gyakran gyökeresen ellentmondanak egymásnak, megerősítve a címben (Fellini: I'm a Born Liar, azaz Született hazudozó vagyok) elhangzó önvallomást. A bemutató fénypontja mégis az volt, amikor a film után a kanadai származású rendező, Damian Pettigrew több mint másfél órán keresztül mesélt a forgatás körülményeiről, a megszólaltatott szereplőkről és arról, mekkora szívfájdalom volt számára a leforgatott közel kilencórás anyagot kevesebb, mint kétórássá rövidíteni. A szintén megjelent producer, Oliver Gal és a vágó, Florence Ricard már szinte szóhoz sem jutottak.

Teljesen más jellegű volt az a dokumentumfilm, amelyet az izraeli Tomer Heymann rendezett. Az It Kinda Scares Me olyan bűnöző hajlamú izraeli tinédzserekről szól, akiknek a sorsát egy dél-telavivi szociális program keretében próbálták egyengetni. A program ezeknek a fiataloknak a felkarolására tett kísérletet azáltal, hogy lehetővé tette számukra egy a saját sorsukból és élményanyagukból merített színdarab próbáit és előadását. Mindezt a rendező, Heymann vezetésével teszik, aki az izraeli filmművészeti iskola elvégzése után szociális munkásként dolgozott. Innen adódott az ötlet, hogy filmre vigye az általa vezetett szociális projektet. A fiatalok a kezdet kezdetén feltétlenül megbíztak benne és teljesen egyenjogú társként maguk közé fogadták. Vallomása, hogy homoszexuális, azonban "valahogy megrémítette őket." Az egyébként a témájához képest viszonylag könnyed hangvételű és humoros jelenetekben nem szűkölködő dokumentumfilm mégis szomorú epilógussal zárul, feltárva a tényt, hogy a program befejeződése után mindegyik fiú bevonult a hadseregbe, ami a legrosszabbat hozta ki belőlük és végül is hosszabb-rövidebb időre mindegyikük börtönbe került valamiért.

Sokkal könnyedebb témát dolgoz fel az amerikai Rics Fox és Kris Curry Tribute című dokumentumfilmje. Olyan együtteseket mutat be, amelyek egy-egy igazi rocklegendának állítanak emléket, s a Kissnek, a Monkeysnak vagy éppen a Queennek öltözve lépnek fel Amerika különböző részein. A film bemutatja, milyen fontos ezeknek az embereknek, hogy ne csak jelmezeikben, hanem mindenben azonosuljanak bálványaikkal. Élőben, saját hangjukon adják elő a jól ismert dalokat, természetesen saját névvel, mégis, egy pillanatra olyan illúziót keltenek a közönségben, hogy az talán mégiscsak az igazi Kisst, Queent stb. látja. Fanatizmusuk sokszor megmosolyogtató, csakúgy, mint azoké a rajongóké, akik lenyűgöző lelkesedéssel és hűséggel követik őket.

Azok számára, akik kedvet kaptak mindezek után egy kis zenéhez, igazi csemegét jelentettek a különféle tematikus videoklip összeállítások. Ezek közül talán a legkülönlegesebb élmény a Mirrorball közel másfél órás animációs technikával készített videoklip-összeállítása. Olyan ismert zenekarok klipjei láthatók itt, mint például a Morcheeba, az Oasis, vagy a nemrégiben felfedezett Coldplay, akiknek az itt bemutatott videoklipje nyerte a tavalyi év MTV Video Music Awards gáláján a legjobb rendezés díját. Említésre méltó még az az összeállítás, amely a videoklipek fejlődéstörténetét mutatja be.

Ha valakit érdekelt az animációs műfaj, az nemcsak videoklipeket nézhetett, hanem olyan animációs filmösszeállításokat is, amelyek a világ minden tájáról érkező legújabb termést mutatták be a World Animation szekció keretében.

Az Explosive Fragments rövidfilmes blokkjai pedig a nemzetközi rövidfilm termés legjavát kínálják. Külön összeállításban láthatók a skót rövidfilmek (New Found Land 1-2) amelyek egyikében Ewan McGregor is feltűnik. A rövidfilmek Orange FilmFour Díját hat fiatal angol rendező nyerte, akik pénzt és segítséget kaptak.

Természetesen, mint minden nemzetközi filmfesztiválon, Edinburgh-ban is szép számmal volt jelen az amerikai filmipar legújabb termése. Többek között olyanok, mint Gregor Jordan filmje a Buffalo Soldiers, Roger Michell Changing Lanes-e, az eddig leginkább B kategóriás horrorfilmekből ismert Bill Paxton első rendezése, a Frailty, Daisy von Scherler Mayer The Guru című alkotása, Mark J. Gordon Her Majesty-je vagy Mark Romanek One Hour Photo (Sötétkamra) című filmje. Ez utóbbi alkotásban az eddig jóformán csak videoklipeket rendező Romanek első játékfilmes bemutatkozásának lehetünk tanúi. (Olyan könnyűzenei óriásoknak készített videoklipeket, mint David Bowie, REM, Madonna, Lenny Krawitz, Beck, Nine Inch Nails, Macy Gray vagy Fiona Apple.) Romanek első játékfilmje azért is jelentős, mert ebben a filmben kapott először olyan szerepet Robin Williams, amely radikálisan eltér eddigi komikus szerepeitől. A Williams által játszott kedves, kötelességtudó és teljesen a munkájának élő fotólabor alkalmazottban van valami félelmetes a csendes és magányos őrültek karakteréből. Szőke, gyérülő hajával és sápadt bőrével alig tűnik ki munkahelye és otthona steril sivárságából. Hogy magányát enyhítse, kiválaszt magának egy családot, akiknek már évek óta ő hívja elő a képeit, és megpróbál egyre jobban belefolyni a család életébe, ezzel hátborzongató események egész lavináját indítja el.

Nem a Sötétkamra az egyetlen film, amelyben Williams a pszichopata álarcát ölti magára. A fesztivál záró filmjében, Christopher Nolan Insomnia-jában (Álmatlanság) szintén hasonló szerepkörben tűnik fel és gondoskodik arról, hogy a nyomozót alakító Al Pacino egy pillanatot se pihenhessen. A norvég thrillert Hillary Seitz forgatókönyvíró a Norvégiához hasonlóan ködös és sejtelmes alaszkai Nightmute városkába helyezi, ahol a fehér éjszakák végtelennek tűnőre nyújtják a napot. Az egyre kimerültebb nyomozó és végletekig manipulatív ellenfele kétségbeesett macska-egér harca jól egyensúlyoz a thriller és a pszichodráma határán, és a befejezés sem hoz igazi feloldozást.

A komor hangvételű drámai alkotások mellett igazi felüdülést jelent a szintén amerikai Gary Winick Tadpole című romantikus tinikomédiája, amelyben egy csepp sincs napjaink népszerű tinikomédiáinak vulgaritásából. Finom humorral és magával ragadó zeneszámokkal mutatja be egy különösen érett, állandóan Voltaire-t idéző tizenöt éves fiú mostohaanyja iránt érzett szerelmét. A vonzalom teljesen érthető, hiszen a mostohaanyát játszó Sigourney Weaver nőiesebb és elbűvölőbb, mint valaha. Érdemes külön megemlíteni a család barátját, a szókimondó és cinikus Diane-t alakító Bebe Neuwirth alakítását, aki sok emlékezetes perccel gazdagítja a filmet.

A fesztiválfilmek sorában idén is szerepelt egy magyar mű. Mundruczó Kornél Szép Napok című munkája, csakúgy, mint Cannes-ban, itt is hatalmas sikert aratott.

Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miért is szól a fesztivál többről, mint filmekről. Az idén az egyik legkellemesebb élményt az angol származású, Amerikában élő Anne Coates mesterkurzusa jelentette. A most 73 éves vágó nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az Arábiai Lawrence, a Piros balettcipők, a Gyilkosság az Orient Expresszen, a Ragtime, az Elefánt ember, az Erin Bronkovich és a nemrég a hazai mozikban bemutatott Hűtlen című film, hogy csak párat említsek a hatalmas életműből. Érdekes volt látni, valójában mennyi múlik a vágáson akkor is, ha az legtöbbször észrevétlen marad a filmen. Coates szívesen beszélt közös munkájáról az excentrikus David Lynch-csel, David Lean-nel, illetve a rövid idő alatt hihetetlen karriert befutott Steven Soderbergh-gel. A filmbejátszásokkal tarkított előadás csúcspontja az volt, amikor levetítették az utóbbi idők legjobban vágott hollywoodi filmjének, a Mint a kámfornak híres szerelmi jelenetét. A csodálatosan összeállított, rendkívül érzéki jelenet után a közönség legnagyobb döbbenetére bemutatták a leforgatott filmanyagot, amelyből a jelenet végül összeállt. A bemutatott eredeti filmanyagnál szimplább jelenetet, még a hollywoodi átlagnál is semmitmondóbb dialógussal, keveset láttam még. A filmanyagon képről képre végighaladva, Coats megosztotta a nézőkkel a titkot, hogyan is lehet egy teljesen egyszerű jelenetből valami egészen egyedülállót kihozni, és hogyan lehet sok esetben a színészi játék hiányosságait is pótolni (amiért állítólag George Clooney a mai napig hálás neki). Hogy a néző illúzióját végképp teljesen lerombolja, Coates még azt is elmesélte, hogy mennyire utálta egymást a két főszereplő, Jennifer Lopez és George Clooney. A köztük vibráló érzékiségnek pedig az volt a titka, hogy minél kevesebb időt töltsenek együtt a felvételek során. A fent említett jelenetet például csak kétszer vették fel.

Hasonlóan kellemes perceket szerzett Christopher Memento' Nolan, aki a záró filmet kísérte. A mindössze három filmet jegyző fiatal angol filmkészítő utolsó filmjében már olyan nagyságokkal dolgozik együtt, mint Al Pacino, Robin Williams és Hillary Swank. Bámulatos karrierjét elindító, ám sokak számára ismeretlen, fekete-fehérben forgatott Following című film-noirjából is láthattunk egy részletet. Természetesen a közönséget leginkább a Memento című film kulisszatitkai érdekelték, amellyel Nolan egy csapásra az élvonalba került. Szokatlan, visszafelé elmesélt történetével nemcsak a film-noirok történetében nyitott új fejezetet. Elárulta, hogy az eredeti forgatókönyv mintegy 120 oldalas volt sokkal több szereplővel, helyszínnel, és több szálon futottak az események. Már eredetileg is visszafelé írta meg a történetet, azonban amikor egy mozinéző szemével újra végiggondolta az egészet, rájött, ha nem akarja a végletekig próbára tenni a közönség megfigyelőképességét és türelmét, kénytelen jócskán leegyszerűsíteni eredeti elképzelését. Hiszen a nézőknek már maga az is kihívást jelentett, hogy az eddig soha nem látott módon visszafelé lejátszott eseményeket kronologikus egésszé állítsák össze magukban.

Kiemelkedő volt még Tilda Swinton megjelenése, aki a Vertigo Magazin "Derek Jarman szellemében" című előadásának főszereplője volt. Swinton neve, akit korának egyik legkiemelkedőbb tehetségének tartanak, a 80-as években szinte teljesen eggyé forrt Derek Jarmanéval. Jarman hét filmjében játszott olyanokban, mint a Caravaggio, az Anglia alkonya, A kert, a II. Edwárd, a Wittgenstein és Jarman halála előtti utolsó filmjében, a Kékben. Swinton elmondta, hogy számára a mai napig Jarman szenvedélyessége, elkötelezettsége és hatalmas képzelőereje szolgál etalonként, amikor a mai rendezőkről beszél. Miután sok-sok éve részese már a brit filmgyártásnak, szívesen osztja meg személyes véleményét a filmipar mai helyzetéről és a napjainkban lejátszódó változásokról.

Ha már a színészeknél tartunk, feltétlenül meg kell említeni Shah Rukh Khan nevét, akit az indiai mozi istenének tartanak. Több mint kéttucat filmben játszott főszerepet, és most az edinburghi közönség is megcsodálhatta.

A forgatókönyvíró mesterkurzus idei vendége Oliver Parker volt, aki klasszikusok egész sorát adaptálta filmre. Köztük van az Othello, Az eszményi férj. Legutóbb pedig a Bumbury című Oscar Wilde darabot adaptálta filmre Rupert Everett, Colin Firth, Judi Dench és Reese Witherspoon főszereplésével. A film vetítése után Parker részletesen beszélt forgatókönyvírói pályájáról, az irodalmi adaptációk szépségéről és nehézségeiről.

A filmek természetesen nem létezhetnek zene nélkül, éppen ezért évről évre tiszteletüket teszik olyan zeneszerzők, mint például Angelo Badalamenti (David Lynch állandó alkotótársa), aki a tavalyi fesztivál egyik legszórakoztatóbb egyénisége volt. Az idén David Holmes járt itt, aki DJ-ből nőtte ki keresett filmzeneszerzővé magát, és olyan filmeket jegyez, mint Soderbergh Mint a kámfor című filmje vagy a Tripla vagy semmi, és az itt bemutatott Buffalo Soldiers. Nemrég fejezte be a George Clooney által rendezett Confessions of a Dangerous Mind című film zenéjét.

Gaspar Noé: Irreversible (2002)
Gaspar Noé:
Irreversible
(2002)
13 Kbyte
Lynne Ramsay: Morver Callar (2002)
Lynne Ramsay:
Morver Callar
(2002)
13 Kbyte
Morver Callar
Morver Callar
31 Kbyte
Catherine Breillat: A szex komédiája (2002)
Catherine Breillat:
A szex komédiája
(2002)
32 Kbyte
A szex komédiája
A szex komédiája
19 Kbyte
Roberta Torre: Angela (2001)
Roberta Torre:
Angela
(2001)
17 Kbyte
Ann Hui: Nan REn Si Shi / July Rhapsody (2001)
Ann Hui:
Nan REn Si
Shi / July
Rhapsody
(2001)
40 Kbyte
Isao Yukisada: Go (2001)
Isao Yukisada:
Go
(2001)
74 Kbyte
Hideo Nakata: Honogurai Mizuno Sokokara / Dark Water (2002)
Hideo Nakata:
Honogurai Mizuno
Sokokara / Dark
Water
(2002)
49 Kbyte
Robert Schwentke: Tattoo (2002)
Robert Schwentke:
Tattoo
(2002)
40 Kbyte
Matthew Bright: Ted Bundy (2002)
Matthew Bright:
Ted Bundy
(2002)
43 Kbyte
Mark Evans: My Little Eye (2002)
Mark Evans:
My Little Eye
(2002)
59 Kbyte
David Cronenberg: Pók (2002)
David Cronenberg:
Pók
(2002)
108 Kbyte
Vincent Lannoo: Strass (2001)
Vincent Lannoo:
Strass
(2001)
55 Kbyte
Abbas Kierostami: Ten (2002)
Abbas Kierostami:
Ten
(2002)
52 Kbyte
Crhristopher Roth: Baader (2001)
Crhristopher Roth:
Baader
(2001)
48 Kbyte
J. David Riva: Marlene Dietrich - Her Own Song (2002)
J. David Riva:
Marlene Dietrich -
Her Own Song
(2002)
39 Kbyte
Damian Pettigrew: Fellini: Sono un Gran Bugierdo (2002)
Damian Pettigrew:
Fellini:
Sono un Gran Bugierdo
(2002)
44 Kbyte
Tomer Heymann: Tomer Ve-Hasrutim / It Kinda Scares Me (2001)
Tomer Heymann:
Tomer
Ve-Hasrutim / It Kinda
Scares Me
(2001)
49 Kbyte
Gregor Jordan: Buffalo Soldiers (2001)
Gregor Jordan:
Buffalo Soldiers
(2001)
48 Kbyte
Mark Romanek: Sötétkamra (2001)
Mark Romanek:
Sötétkamra
(2001)
197 Kbyte
Christopher Nolan: Álmatlanság (2002)
Christopher Nolan:
Álmatlanság
(2002)
55 Kbyte
Gary Winick: Tadpole (2002)
Gary Winick:
Tadpole
(2002)
44 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső