A múzeumok rivalizálásából - ellentétben a médiával - a nézők kerülnek ki nyertesen. Így történt ez most is, amikor a Nemzeti Galéria és a Kortárs Ludwig Múzeum egy időben rendezett kiállítást a 20. század két nagy fotóművészének képeiből.

A megnyitók egy napra, március 21-re estek, szinte egyszerre kezdődtek.
Kivételes pillanat volt, Cartier-Bresson szavaival: termékeny pillanat, amit azzá tett a 94 éves - hajlott korú, de nem hajlott hátú - művész jelenléte. Az ő számára pedig az tette emlékezetessé, hogy a verniszázson találkozott az egykori barát, kolléga Werner Bishop fiával, Markkal, aki ekkor érkezett Varsóból. A három Magnumos így találkozott Budapesten, s így lett a véletlenből több, mint az esetlegesség megnyilvánulása. Ahogy az Cartier-Bresson képein - s mögöttük is - ott van. Akár a plakáton, illetve a katalógus címlapján látható képén, amit 70 éve, 1932-ben készített a St. Lazare pályaudvar oldalában. Egy emberalak - elmosódva, mintha csak a saját árnyéka lenne egyben, s azt ugraná át - ugrik a víztócsa felett, tükröződve a vízen. Ugyanez a mozdulat látható mellette a plakátokon. A szétterpesztett lábak háromszöget formálnak, a megfeszülő test félkörívbe hajlik, a kerítés függőleges rácsa mögötti épületek tetőzete szintén háromszög alakú.

"Ahhoz, hogy leírhassuk a világot, valóban részesévé kell válni annak a látványnak, ami a keresőben megjelenik. Ehhez egyfelől összpontosításra és érzékenységre van szükség, másfelől valami geometriai érzékre" - írja. "Fényképezni annyi, mint egyetlen pillanatban, másodperctöredékben rálátni a jelenségre, annak egész bonyolult rendszerére, s fölismerni azt a formát, amely e jelenséget képileg kifejezi. Egyszerre kell a célra összpontosítani az agyunkkal, a szemünkkel és a szívünkkel. A fényképezés életmód."

Ami elég változatosan alakult: törésvonalakkal, pulzálásokkal. Előbb festészetet tanul a Montparnasse-on, a Dome kávéházban, André Lhote festőiskolájában. A szürrealista hatás később is felfedezhető humorában, játékosságában; az automatikus írást a képi ábrázolásban akarja megvalósítani. 23 éves korában kész, kiforrott, s ekkor jön az első törés: egy szerelmi bánat - ami Afrikában "űzi", s egy fotó, amit Munkácsi Márton készített három fekete kamaszról, akik tengerbe vetik magukat. A kép vitalitása megragadta; a ceruzát, ecsetet felcseréli fényképezőgépre - "a fényképezőgép az én vázlatfüzetem" -, a legendás Leicára, amivel könnyen és gyorsan lehet exponálni; egy beállításban pillanatképek sorát. Ami az ő esetében nem annyira technikai, mint inkább tartalmi kérdés. Akár idilli, akár drámai képet készít, mindegyiken ott a ritmus, a mozgás. Talán ezért jutnak kitüntetett szerephez a lábak, kezek.

A pillanatképhez közel van a mozgókép; Bunuel, Pabst után Jean Renoir asszisztense lesz - Miénk az élet, Mezei kirándulás (1936), Játékszabály (1939) - utóbbiban egymondatos szerephez is jut. 1937-ben dokumentumfilmet forgat a spanyol polgárháború kórházairól Az élet élni akar címmel, operatőre Jacques Lemare. Eközben fotózik is, a Marne partján 1938-ban készült felvétele egyszerre filmszerű és az impresszionista festményeket idéző életkép.

1940-ben újabb törésvonal: letartóztatják, fogság, szökések ("állandóan menekül"). 1944-től újra fotóz: az ellenállást, írókat, festőket: Collette-et, Mauriac-ot, Sartre-t, Mattise-t, Bonnard-t. Utóbbi - akit nagyon tisztelt -, amikor megkérdezte tőle, miért őt - és így - akarja fotózni, kérdéssel válaszolt a festőnek: miért tette és miért oda tette a sárga foltot a vászonra?

Fotósorozatot és filmet készít a fogságból szabadulókról. Drámai kép: a KZ-láger volt fogolynői tetemre hívják a besúgót. Megrázó képsorok a hazatérőkről, amint a pályaudvaron egymásra találnak szeretteikkel, s ahogy a kavargó tömegben felfedezik az arcokat. Még két filmet készít a CBS News felkérésére Amerikában 1969-70-ben: Kaliforniai impressziók, Leleplezés Délen. Azután már róla, illetve a képeiről készítenek filmet, arról, ahogy fotóz (In flagranti. rendezte: R. Delpire).

Közben újabb fordulat: 1947-ben Capával, David Seymourral, W. Bishoppal megalakítják a Magnumot. Szövetkezésük alapja a függetlenség és az alkotói autonómia. Ne legyenek kiszolgáltatva a fotóügynökségeknek (Gamma, Sigma), sem a képes magazinoknak. Önállóan járják a maguk útját: felosztják egymás között a világot. Bresson Indiában, Kínában, Capa Izraelben, a Szovjetunióban (elkíséri Steinbecket), Bishop Koreában, Dél-Amerikában.

Bresson fél nappal a végzetes merénylet előtt jár Gandhinál, hogy megbeszélje a másnapi fotózást, így csak a kezét tudta megörökíteni, majd a halál, a temetés tömegpszichózisát. Azután Kínába megy, ahol a Kuomintang végnapjainak lesz szemtanúja és dokumentálója. Később ott van a berlini falnál, a párizsi diákmegmozdulásoknál. Magyarországon kétszer járt, s bár csak kis időt töltött itt, de azt nem eredménytelenül; ezt 1931-ben és 1965-ben készült képei bizonyítják.

Három évet töltött Ázsiában. Útjának tapasztalatai hatnak időfelfogására, nem technikai, hanem szemléleti-filozófiai értelemben. Nem számít az idő, amikor hónapokat tölt el egy helyszínen, egy témával. A döntő pillanat előbb van meg gondolatban, nem a szem figyel, hanem az agy, az idegszálak, az érzékenység. Az egész személyisége, a benne lévő finomság, a diszponibilitás - és a geometria. A prousti időfelfogás ötvöződik itt a platoni gondolattal: kép nélkül nincs geometria - amit a néző fordítva lát.

Az alicantei fürdőző nők mintha az avignoni kisasszonyok fotóváltozatai lennének: a fal és a padlózat márványcsempéivel és a kibomló női testek "geometriájával", a szögletesség és a kerek formák kontrasztjával.

A termékeny periódus 1975-ig tart, utána - újabb törésvonal - abbahagyja a fotózsurnalisztikát, grafikákat csinál. Ha tovább fotózik, talán olyan képeket készített volna, amilyeneket Koudelka vagy Salgado?

Nálunk először 1964-ben rendeztek kamara kiállítást műveiből, most 155 képe látható május 26-ig.

*

"Olyan, mint Bartók után Mozartot hallgatni" - mondta egy néző, aki a Capa-kiállítás után átjött Bresson fotóit nézni. Merésznek tűnhet a hasonlat, de találó. Bresson képei nem mellőzik a játékosságot, a humort, gyakran a szürreális ötleteket sem, de alkatilag szelídebb és a döntő pillanatai is mások.

Capa, aki Budapesten Friedmann Endreként született, a numerus clausus miatt külföldön tanult, s radikális nézetei miatt el kellett hagynia az országot. Itthon Kassák volt a mentora, a Munka című lap - amely (szocio)fotókat is közölt - formálta nézeteit, majd Berlinben Karl Korsch szemináriumai, ahol a sztálini rendszert bírálták, s az ideális társadalmi rendszert a Spanyol Köztársaságban látták. Előbb újságíró akart lenni. Voigtlanderével Kepes György támogatta a fotóssá válásban, majd Párizsban - ahová a nácizmus elől menekült - Kertész André a Leicával "ismerteti" meg.

Itt találkozik Gerda Pohorille/Taróval, akivel együtt megy Spanyolországba, hogy a Dephot ügynökségnek fotózzon. (Kitalálnak egy fiktív fotóst, Capát, majd ez lesz a művészneve.) 1936 őszén, szinte a polgárháború kezdetén készíti el híres képsorozatát a milicista haláláról. A kép - ami alapján a 25 éves fiatalembert az angol Picture Post magazin a világ legjobb háborús fotósának kiáltotta ki - emlékeztet Goya festményére az 1804-es kivégzésről, de a fotón a halálosztó nem látható, csak a magányos áldozat. A kép a halálos lövés pillanatát pontosan mutatja, konkrétságán túl szimbolikusan minden köztársasági katonának, az országnak állítva emléket. Ebben rejlik Capa nagysága: egyéneket fotózott - ritkán sebesülteket, halottakat -, akik elszenvedik a háborút, annak következményeit. A háború lényegét nem a látványos harcok szívében, hanem a peremén keresi. Ezzel együtt mindig a tűzvonalban járt. Az említett képsorozatból az is kiderül, hogy a fotós együtt rohant a milicistákkal. Ez az alapja Capa újításának: a korábbi háborús képek beállítottak, statikusak voltak, nehézkesek. A Leica gép sokat könnyített ezen. Bár voltak, akik utólag megkérdőjelezték a kép hitelességét, s beállítottnak tartják, de mind az ő ottlétét Cerro Marianóban, mind Federico Borell Garcia halálát dokumentálták. Capa nem arra tört, hogy képei hatással legyenek a fotózásra; az antifasiszta mozgalomnak akart támogatást szerezni, s egyben leleplezni a francoistákat: például, amikor azok a terneli győzelmüket hirdették. Az ő fotói alapján írta le Hemingway a regénye helyszíneit. Pillanatfelvételei hasonlítanak Joris Ivens dokumentumfilmjének (Spanyol föld) képeihez, amelynek egy részét a rendező a Madridért folytatott harcról készítette. Capa fotóit A keresztre feszített főváros címmel a Regards négy számban közli, majd a köztársaságiak ellenoffenzíváját is ő filmezi. Gerda Taro halála megviseli, elhagyja Spanyolországot, Kínába megy, ahol Ivensszel forgat filmet az ellenállásról. Amikor 1938-ban visszatér, a leszerelő nemzetközi brigádokat fényképezi. Utolsó riportjait az ebrói csatáról, majd a légitámadásokról, a menekülőkről és az internálótáborokról készíti. Az arcokon félelem, szomorúság, beletörődés, s már a gyerekarcok is reménytelenek.

"Láttam százezer embert így menekülni Kínában, Spanyolországban - írta. - Nem könnyű mindig ott lenni, tehetetlenül, cselekvésre képtelenül, amikor egyetlen lehetőséged, a körülötted lévő szenvedés dokumentálása." Capa "reménytelen" humanista, aki a háborút is humanizálja, amikor az értékek pusztulása felett az emberi lélek győzelmét mutatja.

Ezután szinte végigjárta a II. világháború tűzvonalait, az izraeli háborút. Közben itthon is megfordult. Ha akkor valaki figyelmesen megnézte (volna) az 1848-as forradalom centenáriumáról készült képeit, kiolvashatta volna belőlük, hogy Capa nem a dicső múltat, hanem a fenyegető jövőt látja, s jól tette, ha elmenekült. Capa sem maradt itt... 1954-ben Indokínába ment, a Life magazin számára készített fotókat az ottani harcokról, a Vörös-folyónál. S ő, aki mindig a halál mezsgyéjén járt, nem vette észre lába előtt az aknát... (Ebben az évben halt meg Werner Bishop is, témakeresés közben az Andokban.)

70 ezer "nega" maradt utána, s mintegy ezer kép, amiből 205 szól a spanyol polgárháborúról. Ezek méltó helyükre kerültek a madridi Nemzeti Múzeumban: szolgálva a megbékélést, figyelmeztetve a gyűlölködés következményeire.

Jó részüket most mi is láthatjuk a május 19-ig nyitva tartó kiállításon.