Ezzel a jelszóval indította útjára a fesztivált az idei Berlinale új igazgatója, Dieter Kosslick, aki a több évtizede regnáló Mauritz de Hadelnt váltotta fel az igazgatói poszton. A különböző szekciók válogató bizottságaiban is csupa új arc volt, de a zsúfolt nézőterek, a hullámzó tömegek, az érdeklődök sorfala között limuzinnal szállított sztárok, és a színpompás fogadások a szokásos képet mutatták.

Újítás, hogy idén először osztották ki a legjobb első film díját. Idén az öttagú nemzetközi zsűri a Felhők alatt (Beneath Clouds) című ausztrál filmnek ítélte, amelyben Ivan Sen rendező egy bennszülött és egy ír házasságából származó tinédzserlány identitásválságának történetét dolgozta fel.

A huszonkilenc versenyfilm között hét koprodukcióban készült, Németország öt filmmel, Amerika néggyel, Kelet-Európa szerényen két filmmel képviseltette magát, egy ukrán és hosszú évek óta először egy magyar (Kísértések, r: Kamondi Zoltán) filmmel. Az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét megosztva kapta a japán Mijadzaki Hajao Sihiro utazása (Spirited Away) című rajzfilmje és a brit Paul Greengrass Véres vasárnap (Bloody Sunday) című alkotása.

"Végre egy film, amely megmutatja a keletnémet mentalitást!" - kiáltott fel egy német újságírónő az Ezüst Medve díjat nyert Félúton (Halbe Treppe, r: Andreas Dresen) vetítése után. A film közelképet nyújt két középkorú házaspár életéről, akik halálra unják egymást, mondaniuk sincs mit, csupán az élet mindennapi rutinja fűzi őket egybe. Aztán az egyik házaspár férfi tagja beleszeret a másik feleségébe. Az olcsó szállodákban röpke órákra lopott gyönyör válságba taszítja mindkettőjük házasságát. A forgatókönyv nélkül készült film egyszerre mulatságos és keserű, a négy színész meggyőző improvizációja és a digitális kézikamera mozgékonysága dokumentumfilmszerűen hiteles helyzeteket teremt. A történet univerzális, a hajdani NSZK-ban élő újságírónő mégis szenvedélyesen védte álláspontját, mondván, igen is van különbség a keletnémet és a nyugatnémet gondolkodás között. A szereplők viselkedése, értékítéleteik, környezetük mind tipikusan "keleti" tapasztalatokról árulkodnak. Úgy látszik, az emberi lélekben még mindig ott vannak a Berlin két részét egykor elválasztó fal maradványai.

Németország újkori történelmének számtalan részlete van, amely felkavarja az indulatokat, ha szóba kerülnek. Az egyik közülük a Baader-Meinhoff terrorista csoport tevékenysége, amelynek megítélése eltérő nézeteket hoz felszínre. Christofer Roth rendező számára ez csak egy fantasztikus sztori, amely ürügyként szolgált játékfilmjének elkészítéséhez. Noha elmondása szerint a Baader forgatása előtt tíz évet töltött kutatómunkával és sokat beszélgetett mindkét oldalon állókkal (a terroristákhoz közel álló személyekkel és a rendőrséggel), meg sem próbálta az eseményeket dokumentálni, vagy netán újabb tényeket feltárni. Szabadon használta a történetet, mondván "Nem dokumentumfilmet akartam csinálni! A film csak egyfajta értelmezés, új megvilágításba akartam helyezni a főszereplőt (Baadert). Nem válaszokat kívántam adni, hanem új kérdéseket felvetni." A közönség érzékelhetően elégedetlen volt a rendező álláspontjával. Nem értette, hogy ha nem tesz a történethez újabb információt, akkor mi értelme van egyáltalán a filmnek, nem beszélve arról, hogy meghamisítja a történteket, ugyanis Baader a filmben nem öngyilkos lesz a börtönben, ahogy valójában történt, hanem a nyílt utcán lövik szitává a rendőrök. Ulrike Meinhoffról pedig csak nagyon érintőlegesen esik szó, az ő sorsának, halálának körülményeire nem tér ki a film.

A közönség díját nyert Hitler titkárnője című dokumentumfilm a témájával hozta lázba nagyszámú nézőközönségét. A nyolcvankét éves Traudl Junge, életében először mesélte el emlékeit a kamerának. A rendező (André Heller) archív filmrészleteket vagy más dokumentumokat nem használt: "az érdekelt, hogy hogyan dolgoz fel valaki egy ilyen múltat" - mondta. Az akkor huszonkét éves fiatal lány balett táncosi álmait adta fel, amikor elszegődött személyi titkárnőnek Hitler mellé 1942-ben. Az utolsó pillanatig vele volt, egészen addig, míg a bunkerben Eva Braunnal együtt öngyilkosságot követett el. Ő vette át végrendeletét is. Több éves személyi titkárnői munkája során soha semmit nem hallott a rémtettekről. A "koncentrációs tábor" szót egyetlen egyszer hallotta Himmler szájából. Felmerül a filozofikus kérdés, vajon mi tesz valakit képessé arra, hogy tisztán lásson, hogy tudja, miben vesz részt, hogy tudja, mi történik körülötte? A film erre választ nem ad, hiszen a titkárnő maga sem érti, hogyan történhetett ez: "minél tovább élek annál nagyobb lesz a bűntudatom" - nyilatkozta. Hogy mi zajlott le benne emlékei nyilvánosságra hozatala után, már nem tudjuk meg: három nappal a film vetítése után meghalt.

"Az emberek közötti viszonyról többet árulnak el a gesztusok, a testtartás, az arckifejezés, mint a beszéd" - mondta a Párizsban élő grúz rendező, Otar Joszeliani, aki a Hétfő reggel című versenyfilmjéért megkapta a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve díjat. Az unokájával nagyokat kuncogó nagymama, a kézbesítendő leveleket titokban felbontó postás, a szomszédból pucér nőket látcsővel leső pap és a többi szereplő, a folytonosan dohányzók, mind szeretetre méltóak és nagyon magányosak. Joszelianinál a dohányzás a szabadság, a lázadás jelképe, a szabad akarat megnyilvánulása.

Vincent, a főhős is cigarettával a szájában érkezik minden reggel a füstöt okádó, lélekölően ronda gyárba. A hatalmas dohányozni tilos tábla előtt még szív egy slukkot, mielőtt becsapódik mögötte a gyárkapu. Vincent otthon végre szeretné magára csukni az ajtót, hogy festhessen, de a feleség, a gyerekek, a nagymama, mind neki oszt feladatokat. Aztán megint hétfő reggel lesz, mint már annyiszor. De most nem oltja el cigarettáját a gyárkapuban, mint már annyiszor, hanem megvárja, míg az ajtó becsapódik, ő meg kint marad. Velencéig meg sem áll, ott csudálkozik, milyen a világ. Idegenekkel ismerkedik, sodorják az élmények, végre azt csinálja, ami eszébe jut... Nyolc hónap múlva hazamegy a több generációt egybezsúfoló ásatag házba, a ronda gyárba, az unos-untalanba. Magunktól úgysem tudunk megszökni, és egyébként sincs hová. A saját történetünket kell tovább élnünk, akár tetszik, akár nem.

A High Sky Summer (r: Li Jixian) című kínai film főhőse, a távoli, észak-nyugati faluban élő tizenkét éves kisfiú sem tud sorsot váltani, pedig adódott egy lehetőség. A Pekingből érkezett filmes stáb ráosztotta a film főszerepét. Az életét is odaadta volna a szerepért, mégsem tudta elmondani a számára hazug mondatot: "jobban szeretnék a faluban maradni, mint visszamenni a városba." A stáb dühösen távozik, hogy másik faluban keressen kevésbé makacs szereplőt. A fiú, amikor rájön, hogy elmulasztotta a nagy lehetőséget, úttalan utakon, étlen-szomjan, gyalog és szenet szállító teherautók tetején, árkon-bokron keresztül megy utánuk, hogy visszaadja a stáb ottfelejtett fénymérőjét, és hogy talán mégis... Mire eléri a stábot, már nem kell a szerephez. Ő is visszamegy a faluba és kicsit bölcsebben, de kevesebb illúzióval folytatja a megszokott, kevés meglepetéssel kecsegtető életét.

Claude Lanzmann Sobibor, 1943. október 14. 16 óra című filmjének anyagát 1979-ben vette fel a Soah forgatása során. A film címe a sobibori koncentrációs táborban megszervezett felkelés kezdetének időpontja. A percnyi pontossággal kidolgozott és megszervezett felkelést a legapróbb részletekig ismerő egyik résztvevő, az akkor tizenhat éves David mondja el harminchat évvel később. David egész életére kiható élmény, hogy módjában volt ellenállni a pokolnak. Mint mondta, lelki erejüket megsokszorozta az a tudat, hogy mindenképpen halál vár rájuk. A felkelésben résztvevőket - különböző országból származó zsidókat és a Vörös Hadsereg katonáit 1943 szeptemberében hurcolták Sobiborba. Az ezerkétszáz főből álló transzportból hatvanat választottak ki különböző munkákra, varrodába, mosodába, ötvös műhelybe. Közülük választotta ki a felkelés résztvevőit a nemrég elhunyt Alekszandr Pecserszkij, zsidó származású szovjet tiszt, a felkelés vezetője. A néhány percig tartó, több helyszínen zajló akció során a tizennyolc német náci őr közül a felkelők tizenhatot megöltek. Csaknem ötven táborlakónak sikerült megszökni, a többiekkel a németek oldalán álló ukránok gépfegyvergolyói végeztek. A film végén Lanzmann hosszú percekig olvassa a sobibori temető emléktábláin szereplő áldozatok nevét, a deportálás időpontját és helyszínét.

A dunai exodusról sok film készült már, tetemes irodalma van. A náci Európából sokan hajóval próbáltak elmenekülni. Forgács Péter Dunai exodus című filmjében a pozsonyi zsidók egy része két hajóval (az egyik az Erzsébet királynő), két hónapig tartó utazás után érkezett Haifába. A berlini fesztivál Forum programjában levetített Atlantic Drift (r: Michel Daeron) című filmben egy hasonló küldetésű hajó utasainak sorsa tárul fel. Elképzelhető, hogy olyan pozsonyi zsidók is utaztak a hajón, akik nem fértek fel az említett Erzsébet királynéra. Az Atlanticon ezernyolcszáz Pozsonyból és Bécsből származó zsidó három hónapig reménykedett abban, hogy sikerül Palesztinába jutni a Fekete- és a Földközi-tengeren át. A film alapjául a tizenhét éves Ruth Sander naplója, az egyik utas hajón készült rajzai, valamint az angol titkosszolgálat mikrofilmjei szolgáltak, amelyek az angol tengerészet akkori rendelkezéseit dokumentálták. Ugyanis a betegségek, az éhezés, a halál nem egyedüli oka annak, hogy a végsőkig elcsigázott emberek három hónapos odisszea után sem értek partot. A hajót egyetlen ország sem engedte kikötni, az angol tengerészeti hatóság végül az utasokat Mauritiusba deportálta és öt évre a napóleoni időkből fennmaradt börtönbe zárta. Sokukat ott temették el az Indiai óceán partján fekvő Saint Martin-i temetőben. A miértekre nincs válasz, a Torontóban, Jeruzsálemben, Haifában, Sydneyben élő szemtanuk, többen életükben először mondták el a megdöbbentő történetet.

Kim Ki-Duk, a dél-koreai film fenegyereke új filmmel jelentkezett a Berlinalén (Bad Guy). A tavalyi Titanic Fesztiválon láthatók voltak korábbi filmjei, amelyeket az alkotó "félig absztrakt" műveknek nevezett. A Bad Guy a korábbiakhoz hasonlóan az erőszakkal foglalkozik. A címadó "rossz fiú" egy bordélyház főnöke, aki egy véletlenül megismert diáklányt a prostitúcióba taszít. Ki-Dukot itt is a szélsőséges helyzetek érdeklik. A bordélytulajdonos gonoszsága, a diáklány ellentmondásos érzései kínzójával szemben néha meseszerűen valótlanok. A rendezőt nem az alvilág, a prostitúció társadalmi mozgatórugó érdeklik. Csupán a szereplőit akarta szélsőséges helyzetbe hozni, hogy elvégezhesse az emberi lélekről készített tanulmányát. Miközben a film jelentős része bordélyházban zajlik, az erotikus jeleneteket visszafogottan ábrázolja, (a rendező e jeleneteket Egon Schiele képeivel hozta kapcsolatba), az érzelmek és indulatok intenzitását az arcok és pillantások közeli felvételeivel, festményszerű világítással éri el. A filmet az első tíz nap alatt háromszázhetvenötezren nézték meg Dél-Koreában. Az általában hazájában nem különösebben népszerű rendezőnek ez az első műve, amely nemcsak külföldi fesztiválsikereket aratott, de az otthoni közönséget is meghódította.

Az ember azt hinné, hogy Közép-Kelet Európában vannak dolgok, amit nyugaton nem értenek. A zsúfolásig megtelt nézőtéren ki-kitörő, néha szűnni nem akaró röhögés az ellenkezőjét bizonyította az Abszolut Warhola című dokumentumfilm vetítése során. Mint a mesében, útra kel és ismeretlen tájakra indul a német stáb, ahol még a madár sem jár, Szlovákia távoli falvaiba, Andy Warhol nyomába. Azért keresik ott, mert Warhol szülei ott születtek, és mert a művész évek során odaajándékozott tárgyaiból és festményeiből, valamint pénzküldeményeiből létrehozták Közép-Kelet Európa egyetlen pop-art múzeumát. A környéken, amely távol esik a világ zajától, mindenki tudja, ki volt Andy Warhol és mindenki büszke rá. A múzeum teteje ugyan kilyukadt, és a sokat érő műtárgyakra szabadon folyik az eső, amin igencsak kesereg a múzeum igazgatója. De büszkén mutatja a sokat érő napszemüveget, a hatalmas kólás dobozt ábrázoló festményt és más rekvizitumokat. Bár a művész maga soha nem járt a faluban, csak műveit küldözgette, Medzilaborcéban mindenki pop-art szakértő. A kendős paraszt néni, a kocsmába járó fölművelő, a tehenész. Ez nem csak az ott élő távoli rokonok ügye, Andy a miénk - mondják és folyik az Absolut vodka, amiből bőséggel fogyasztanak, és közben megbeszélik a művészet dolgait. A lengyel származású Stanislaw Mucha "Rutén Bermuda Háromszögnek" nevezte el Szlovákiának ezt a részét, amit a térképen is alig lehet megtalálni. Ha mindent elnyelne a föld, a világnak valószínűleg sohasem hiányozna, hiszen nem is tudott (eddig) létezéséről.