Ozsda Erika Én az élettel és a nézőkkel foglalkozom
Beszélgetés Szomjas György filmrendezővel, a Magyar Filmművészek Szövetségének főtitkárával

Szomjas György
Szomjas György
59 KByte

Hogyan került a pálya közelébe?

A hatvanas években, amikor én húsz éves voltam, minden fiatal - nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon - filmes akart lenni. A hatvanas évek első felében a papa mozijával szemben egy teljesen új filmhullám indult el. Most nem csak a Francia Újhullámra gondolok. Az olasz, a lengyel, a magyar filmben is filmtörténeti, megismételhetetlen és újszerű dolgok történtek.Én akkoriban a Műegyetemre jártam, az építész karra, ahova mint rossz kádernek elég nagy vargabetűvel sikerült csak bejutnom. Az egyházi gimnázium, a szülők és a felmenőim mind problémát jelentettek. Nem volt túl jó belépőm, de aztán itt-ott dolgoztam, elmentem segédmunkásnak, úgyhogy végül is bejutottam az egyetemre, ahol nagyon érdekes és fontos dolgok történtek. Nagy pezsgés volt a művészeti életben, elsősorban az alternatív körökben. A Muskátli eszpresszóban és ehhez hasonló helyszíneken gyülekezett egy csapat, akik megpróbáltak frissebb levegőt szívni. Először csak kizárólag esztétikai, művészeti és kulturális témákban. Ez ismert dolog, sokat írtak róla, sőt már film is készült minderről. Jellegzetes figurák jártak ide, például Jankovics Marcell, vagy Pintér Gyuri, akivel később egy osztályba jártam, Ventilla István, Fazekas Lajos, ők előttünk jártak a főiskolára, Halász Misi (operatőr), de ebben a körben mozgott Koncz Csaba (fotóművész), Dárdai István, Szalay Györgyi (filmrendezők) ... és még sorolhatnám. Mindennel foglalkoztunk, minden műfaj izgatott bennünket, de kettő nagyon meghatározó volt a számunkra. Az egyik talán meglepő: a rock and roll, ami akkoriban már Magyarországon is virágzott, a másik pedig a film.

A Műegyetemen a kulturális élet egyik fő szervezője lettem. Akkor indult a Bercsényi Klub, ami aztán később vált igazán híressé, és nagyon fontos kulturális hellyé. Hétvégeken az Illés zenekar játszott ott. Filmvitákat rendeztünk, én az amatőr filmstúdió munkájában is részt vettem. Meghívtuk Szentkútit, Kassák Lajost, aki akkoriban eléggé elfelejtett és félretolt ember volt. Mindenkit meghívtunk, akivel egy kicsit lehetett feszegetni a kört. Kiállításokat rendeztünk és folyóiratot is adtunk ki. Sok mindennel foglalkoztunk, de a legfontosabb téma mindig a film volt.

Akkoriban 3-4 évenként volt felvételi a főiskolára. Az előttünk lévő osztályban végzett Ventilla, Simó Sándor, Sándor Pál és a következő osztályt is Herskó János indította. Gödrös Fricivel együtt készülődtünk, és nevetve kérdezgettük, "ki nem jelentkezett a Színművészeti Főiskolára a társaságból?" 1200-an jelentkeztek a rendezői szakra. A felvételi egy éven keresztül tartott és a végén egy komplett filmet kellett készíteni.

Nehéz volt a felvételi?

Akit nem vettek föl, annak biztos nehéz volt. Én már csináltam egy-két szupernyolcas filmet, de voltak, akik semmit nem tudtak még a filmezésről. Nagyon szerettünk főiskolára járni, jó volt a társaság, izgatott volt a légkör. Ragályi Elemér, Grunwalsky Ferenc, Ráday Mihály, Ember Judit, Maár Gyula, Jeri Ferenc, Halász Mihály, Böszörményi Géza voltak még az osztálytársaim. Herskó már a felvételin éreztette, komolyan veszi azt, hogy megfelelő emberek kerüljenek be és jó szakmai légkör alakuljon ki.

Végig arra számítottam, hogy a származásom miatt engem majd megint kitesznek a végén, de kiderült, hogy egyrészt mások még "sárosabbak", másrészt Herskó keményen kiállt mellettünk.

Minden évben kellett vizsgafilmet készítenünk, ami miatt a többi tantárgyat eléggé hanyagoltuk. Sok tanár meg is sértődött. Csak a szakmai munkára koncentráltunk, és óriási energia-befektetéssel készítettük a filmjeinket, különösen igaz ez az előkészítésre. Ennek az volt a nevezetessége, hogy minden filmhez szociológiai jellegű, felmérő, adatgyűjtő munkát kellett végezni. Fotó etűdöket és magnóriportokat készítettünk, azokat közösen megbeszéltük és így építettük a terveket. Ez nekem nagyon feküdt, mert engem mindig érdekelt a szociológia. Ezzel Herskóhoz is közel kerültem, ezért aztán másodikban engem hívott az osztályból a Szevasz Vera című filmjébe asszisztensnek. Nagyon érdekes és tanulságos volt belecsöppenni a profi munkába, azért is, mert Herskó és Zsombolyai János, az operatőr, sok új dolgot próbáltak ki. Komoly kézikamerás felvétel, dokumentarista hatásokkal akkor volt először magyar filmben.

Azt még érdemes megemlíteni, hogy harmad-negyedévben már alig-alig voltak órák, tényleg csak a filmekkel foglalkoztunk, asszisztenskedtünk, és az egész osztály, úgy, ahogy volt, benyomult a Balázs Béla Stúdióba. Az operatőrökkel együtt elég nagy létszámú osztály volt, és rögtön utánunk jött Gazdag Gyula, Szörény Rezső, Magyar Dezső osztálya is. 68-69-ben ezzel a nagy csapattal bevonultunk, ami nem okozott különösebb problémát az ott levőknek. Az akkori vezetőségből Lugossy Lacira, Huszárikra, Kézdi-Kovácsra emlékszem. Ők természetesnek vették a jelenlétünket, sőt azt is felismerték, hogy itt nincs mese, át kell adni a stafétabotot.

Később ötünket megválasztottak vezetőségi tagnak: Grunwalskyt, Gazdagot, Magyar Dezsőt, Mihályfy Lacit és engem. Elég komoly generációváltás történt. Kézbevettük a dolgokat, miközben mi magunk is csináltunk filmeket. Az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy az akkori kultúrpolitikai helyzetben létrejött egy demokratikus felépítésű szervezet.

A tagok által választott vezetőség döntötte el, hogy ki mit csinál, hogy osztja el a pénzt és milyen filmet készít. Ez kelet-európai viszonylatban abszolút unikum volt. Tudtuk, hogy ebből nekünk a maximumot kell kihoznunk. Azt mi is éreztük, hogy csak nagyon szűk résen lehet a szakmába bejutni, ezért úgy döntöttünk, hogy mi adunk másoknak is lehetőséget. Gyakorlatilag mindenkit beengedtünk.

Először a kedd esti vitáinkat nyitottuk meg, ahol megvitattuk a filmterveket illetve a kész filmeket. Így kapcsolódott be a munkába az akkori fiatal avangárd és különböző szempontból progresszív szellemi körök krémje. Ők a következő menetben már nemcsak mint vitapartnerek voltak jelen, hanem kiharcoltuk nekik azt a jogot is, ami korábban egyáltalán nem volt evidens - hogy ők is készíthessenek filmet a stúdióban. Ott volt Erdély Miklós, Szentjóbi, Maurer Dóra, Hajnóczi, Dobay Péter és még sokan mások. Bódy Gábor nálunk előbb csinált filmet, mint a főiskolán. Ez volt az akkori progresszív pesti értelmiség központja. A BBS-nek kimondatlanul is mindig volt egy kis finom politikai éle, amire persze vigyázni kellett, hogy ne kerüljön előtérbe. Kialakítottunk egy olyan tolvajnyelvet, amellyel nyíltan lehetett beszélni mindenről. A filmek ezt bizonyítják. Ez egy nagyon klassz időszak volt, mert magas színvonalon és izgalmas légkörben készültek a filmek. Grunwalszkyval sokszor beszélgettünk arról, hogy a Balázs Béla Stúdióban eltöltött idő milyen meghatározó számunkra még mindig. Életem egyik legizgalmasabb időszaka volt. Lehetőséghez jutottunk és felelősség is szakadt ránk. A szakmai önigazgatásnak és az értékrend kialakításának a csírái a BBS-ig nyúlnak vissza. Később a stúdiórendszerben, a Filmgyárban is hasonló dolgokat próbáltunk megvalósítani.

Onnan indul az is, hogy ma itt dolgozom a Filmszövetségben. Ugyanolyan felelősség van rajtunk most is. Itt nem arról van szó, hogy mi elvont művészlelkek megvalósítjuk a vízióinkat. Ez egyfajta társadalmi felelősség. Egyrészt a filmmel, másrészt a szakmával szemben. Azt akarjuk, hogy megfelelő körülmények között dolgozzon mindenki, és a fiatalok is lehetőséghez jussanak.

A kezdetről még annyit érdemes elmondani, hogy én is csináltam egy-két dokumentumfilmet. Dokumentum-játékfilmmel is próbálkoztam Tündérszép lány címmel, de amikor eljött az ideje, hogy nagyjátékfilmben gondolkozzam, akkor úgy éreztem, hogy nekem nem ebbe az irányba kell elmozdulnom, hanem a fikció felé. Elváltam a barátaimtól és "harcostársaimtól", Dárdaitól, Szalay Györgyitől és a többiektől - ennek voltak személyes okai is, de ezt most hagyjuk -, és saját úton indultam el.

A később Budapesti iskolának nevezett vonalat nem éreztem a magam számára vonzónak vagy perspektívát rejtőnek. Arra gondoltam, ha fikció, akkor legyen tényleg fikció, a film pedig népszerű. Így kanyarodtam vissza a pophoz és a folkhoz. Akkoriban kapott újabb lökést a Sebő Feriék által elindított táncházmozgalom, ahol a rock és a folk valahogy összefutott. Gondoltam, ha nekik ezt sikerült megcsinálni, akkor ezt filmben is meg lehetne próbálni. Mi a népszerű vagy populáris film magyar őse? Nyilvánvalóan a betyár balladák és az ahhoz hasonló történetek. Megtaláltam Szűcs Sándor írásait és abból írtam meg a Talpuk alatt fütyül a szél (1976) forgatókönyvét. A Rosszemberek (1978) már levéltári anyagokból készült, ott megtörtént esetet dolgoztunk föl. Az én életemben a rockzene nagyon meghatározó volt, ezért is gondoltam, hogy számomra a népszerű kultúrában van az igazi lehetőség. Persze most a populáris kultúra és a rock zene progresszív részéről beszélek.

Az iskola befejezése után hány évvel készítette az első filmjét?

Hat vagy hét évvel később, de mi nem törtük magunkat össze azért, hogy játékfilmet csináljunk. Az ember már érezte, hogy a nagyjátékfilmben sokkal keményebben kell küzdeni. A BBS egy sziget volt, egy rezervátum, ahol sok mindent megengedtek. Én egyébként azért találtam ki a populáris filmet, mert rájöttem, hogy arra nem figyelnek oda annyira. A két betyárfilmmel nem volt semmi gond, de a Kopaszkutyából (1981) már balhé lett, mert egyszer csak kiderült, hogy egy látszólag szórakoztató filmben azért vannak kényes politikai vagy kultúrpolitikai összefüggések. Nem a történeten belül, műfajilag. Ugye, a fő probléma az volt, hogy a funkcionáriusok életükben még nem láttak rockkoncertet. A Televízió nem közvetített ilyeneket, külföldi koncertfilmeket nem játszottak. Ők a Kopaszkutyában láttak először ilyet, annak ellenére, hogy már 10 sőt, majdnem 20 éve volt ilyesmi Magyarországon. Csak hát ők nem jártak arrafelé.

Hogy valósultak meg az első filmjei? Mi volt a menete?

A MAFILM-en belül stúdiórendszer működött. 73-ban változás történt a magyar politikában. Aczélt kitették a Fehérházból, és át kellett költöznie a Parlamentbe. Ez egy csiki-csuki játék volt. Filmtörténeti tény, hogy ekkor egyfajta nyomás volt érezhető a filmszakmában. Konkrétan ez azzal járt, hogy a szakma által addigra eléggé " belakott" négy stúdióból kettőt csináltak, a többit megszüntették. Az egyiknek a vezetője Révész Miklós lett, aki egy igazi, 50-es évekből itt maradt funkcionárius volt.

Aztán egy idő után visszaállt megint a 4 stúdiós rendszer és ott már Köllő Miklós kapott szót, ő lett a vezető. Neki sokat köszönhetek, mert ő indította el szép sorban a filmjeimet. Akkoriban kezdett kialakulni a stúdiótanács. A vezető mellett volt egy 5-6 rendezőből és 1-2 dramaturgból álló kisebb belső tanács. Együtt vitatták meg a filmterveketés a filmeket. Műhelymunka alakult ki .Én is tagja lettem a Hunnia Stúdiótanácsának. Csoóri Sándor volt még ott, Vásárhelyi Miklós, Sándor Pali, Simó Sándor. A stúdiótanácsnak nagy szerepe volt abban, hogy egy film sorsa hogyan alakul. A stúdióvezetőnek kellett vállalnia a felelősséget, de a pecsétet a minisztérium ütötte rá.

A Kopaszkutyánál az volt a baj, hogy nem tudták előre fölmérni a hatását. Azt hitték, hogy valamilyen zenés film lesz, ezért nem érdekelte őket. Én szándékosan soha semmilyen direkt politikai témát nem érintettem, tudtam, hogy nekem azt nem szabad. Volt egy-két kellemetlen tapasztalatom a televízióban. Ha valami csak egy kicsit is politikus volt, rögtön kitört a botrány. Mind a három film nagyon sikeres volt a közönség előtt, úgyhogy az nekem jó indulás volt. Ezek után inkább kamara jellegű filmeket csináltam, melyeket én prolet-rock filmeknek hívok.

Hogyan került a filmgyárba?

Főiskola után nekünk még kötelező volt az asszisztensi munka. A társaság egy része a televízióba került. Én Herskó filmjeiben dolgoztam, aztán Sándor Pali első filmjében, a Bors három részében, és mint asszisztens elég jól szerepeltem. Jó volt, mert sokat tanultam ezalatt is.

Emlékszik a fizetésére?

Nem, abszolút nem, de a rendszerváltásig soha nem foglalkoztunk azzal, hogy mennyi a fizetésünk. Nem volt saját lakásom, a szüleimnél laktam, a feleségem is a szüleinél lakott, de nem foglalkoztunk ilyesmikkel. Érdekes dolog. Keveset kerestünk, de az élet is olcsó volt.

Már az első filmjében is mindenről egyedül dönthetett, hogy kivel akarja megcsinálni, kik legyenek a szereplők?

Igen, lehet mondani. Ha volt valamilyen kifogás az elfogadáskor, akkor szóltak.

Kivágatták?

Néha igen. A Rosszembereknél szúrta a csőrüket, és szóvá is tették, hogy durva a film, de nem kellett átvágni. Szándékosan vettük erőszakosra, mert Magyarországon a második rockhullám idején, a 70-es évek végén eléggé agresszív volt a légkör a fiatalok körében, és a film ezt tükrözi.

A Kopaszkutyával is történt egy jópofa dolog. Volt egy jelenet, amit én egyébként a valóságban láttam, azt rekonstruáltuk - nem volt könnyű. A rockzenészek, Deák Bill, Hobo és a többiek a koncert után fáradtan sört iszogatnak az öltözőben, amikor beállít három vagy négy snájdig szovjet katonatiszt és autgramot kér. Na most, amikor ezt meglátták a vásznon ... !!! Mondhattam én, hogy " itt a fiatalok barátsága" ... Nem! Erről még beszélni sem lehet!" Az orosz tiszteket megszerezni sem volt könnyű, de azért azt megoldottuk, valódiak voltak természetesen. Talán egyenruhát ember nélkül könnyebben lehetett volna keríteni.

A tv-ben történt meg, hogy Megyeri elvtárssal egy darabig vitatkoztunk a vágóasztalnál egy rockfilmről, aztán azt mondta, hogy "na jó, akkor hagyjuk az egészet a fenébe". Nyolc évig volt dobozban az anyag, aztán úgy, ahogy volt, levették a polcról, lejátszották és ma már senki nem tudná megmondani, hogy mi volt vele a baj.

Mi történt Önnel szakmailag a rendszerváltás óta?

A családom és hátterem miatt mindig kénytelen voltam a politikától távol tartani magam. Soha nem éltem belőle, nem foglalkoztam vele. Én az élettel foglalkozom és a nézőkkel. Ez a két dolog érdekel. Olyan történeteket akarok elmesélni a nézőknek, melyek érdeklik őket. Abból indulok ki, hogy számukra is az az érdekes, ami számomra. Az én filmjeim reflektálnak azokra a konkrét történelmi, nem politikai, inkább történelmi fázisokra, amelyeket megéltünk.

Nagyon sokat változott az élet a 70-es évek eleje óta. A filmjeim ezt igyekeznek követni. Mondok egy példát. A rendszerváltás után azért csináltam meg a Roncsfilmet (1991), mert egy kicsit csalódott voltam amiatt, hogy egy ilyen történelmi fordulat mennyi - hogy úgy mondjam - dzsuvát kevert fel. Voltak az embernek bizonyos illúziói, hogy akkor itt most minden meg fog oldódni, az élet most már szép lesz. Ehhez képest, ugye ... sok minden felkavarodott, aminek nem örültünk. Erről szól a film, groteszk hangvételben. Aztán ennek egy keserűbb fázisát, a világ elembertelenedését a Gengszterfilmben (1997) próbáltam megfogalmazni. Azok az emberek gátlástalanul keresztül lőnek valakit, aki véletlenül eléjük kerül. Idáig fajultak a dolgok.

Keserűség volt benne, hogy már ennyire elvadult minden. Aztán rájöttem, hogy nem az a megoldás, hogy még mi is ráteszünk egy lapáttal. Reménysugarat kell felcsillantani, mert már borzalmas, ami körülvesz. Most nem is az ikertornyokról beszélek, csak a hétköznapokról. Szerintem másfelé kell nyitni.

Mi történt a szakmával az elmúlt 10 évben?

Amit fontosnak érzek - talán észrevették mások is -, hogy a filmesek a politikai harcokban nem nagyon vették ki a részüket. Nem azért, mintha közömbösek vagy gyávák lettünk volna, hanem mi arra koncentráltunk, hogy a szakmai önállóságot minél tovább vigyük. Mi ugyanazt a küzdelmet a szakmán belül folytattuk le. A 80-as években már azt is elértük - egy-két kivételtől eltekintve, ilyen például Jeles filmje, az Álombrigád -, hogy teljesen a stúdiókban dőltek el a dolgok. Formailag persze a minisztérium ütötte rá mindenre a pecsétet. A 80-as évek második felében már a stúdiótanácsok voltak kompetensek, de ehhez partnerek voltak a vezetők is. Szabó B. István és Kőhalmi Ferenc is érezték, hogy itt az idők szele már másfele fúj, már nem lehet nagyon erősködni, a szakmával ki kell egyezni. Tehát mi szakmai harcot vívtunk, aminek persze voltak árnyoldalai is. Kialakult egy úgynevezett belső kör, 15-20 rendezőből, akik a stúdiótanácsokban is benne voltak. Ezek az emberek szinte mindent megengedhettek maguknak. A külső körben lévőknek meg hát csurrant-cseppent, ugye. Nagy aránytalanság alakult ki.

Szakmai harcokkal voltunk elfoglalva, ezért nem is nagyon politizáltunk. Aztán 1990-ben rájöttünk arra, hogy az egész rendszert át kell alakítani. A filmszakma továbbra is az állami pénzekből dolgozik, ebben nem lesz alapvető változás, de hát ez az egész központosított, politikailag kontrollált rendszer idejét múlta, itt valami újat kell kitalálni.

Ekkor iszonyatosan kemény munkával az egész aktív filmszakma lefolytatta azt a bizonyos Közalapítványt létrehozó tárgyalássorozatot, amit filmes kerekasztalnak lehetne nevezni. Azzal mindenki egyetértett, hogy egy teljesen független szisztémát kell létrehozni. Ugyanakkor, amikor a pénzt az államtól kapjuk! Na most hogy ez hogyan legyen, milyenek legyenek az arányok, milyen biztosítékok legyenek beépítve... ezt nagyon nehéz volt kitalálni. Ebben a folyamatban a Filmszövetség elég nagy szerepet játszott. Azon belül én is. Kialakult szerintem egy elég jó rendszer, a Mozgókép Alapítvány, majd később Közalapítvány. Véleményem szerint ez egy európai és korszerű intézmény. Megvalósítja a politikától és a szakmától való függetlenséget olyan értelemben, hogy döntésekbe a szakma nem szólhat bele, de a stratégiába viszont igen.

A kurátorok nagyrészt külső emberek, akik nem tudják eldönteni, merre haladjanak a dolgok, mi legyen a fő irányvonal, ezért stratégiai dolgokban a szakmának hallatnia kell a hangját. De nagyon lényeges, hogy független kurátorok döntenek. Ezt a szisztémát sikerült kialakítani, és ennek köszönhető, hogy most már 10-11 éve nagyobb botrányok nélkül zajlik a pénz osztása. Komolyabb reklamáció nem is nagyon történt. A negyedik, vegyes szakmai összetételű játékfilm kuratórium dolgozik. A kurátoroknak köztiszteletben álló embereknek kell lenniük, akiknek egyrészt az ízlésében meg lehet bízni, másrészt morálisan is megközelíthetetlennek kell lenniük.

Az is fontos, hogy különféle szakmájú, ízlésvilágú és különböző világnézetű embereket igyekszünk összehozni. Nem állítom, hogy minden esetben tévedhetetlenek, de az nem is várható el. A lényeg, hogy konstruktívak legyenek és az értékeknek engedjenek teret.

Azt is érdemes elmondani, hogy nagyon nyitott a szakma, nem kis mértékben ennek a pénzelosztási rendszernek köszönhetően. Összeszámoltuk, 10 év alatt 55 első filmes volt. Úgy tűnik idén is sokan lesznek. Nyitott a rendszer. Nagyon sok fiatal persze csak video- vagy ilyen-olyan filmekkel, olcsó filmekkel, kisfilmekkel tudott elindulni, de elindult. Látható, hogy van életerő a filmes szakmában.

Hány forgatókönyvet írt eddig?

Nagyjából annyit, amennyit megcsináltam. Jó, én már öreg róka vagyok, tudom, hogy kell valamit előadni. Nagyon fontos a formája. Én például a stúdió-rendszerben négy-oldalas szinopszisok alapján csináltam filmet. Ma már ezt persze nem lehet. De ha olyan a rendszer, hogy meg kell írni rendesen, akkor meg kell írni rendesen. Most ilyen. A Roncsfilmnek nagyon jó forgatókönyve volt, de a Gengszterfilmnek is. Most is egy olyat adtam be, ami szerintem elég jó. Számításba kell venni, hogy kik ülnek a kuratóriumban. Az belefér a dologba, hogy elgondolkozom azon, na, ehhez mit fog szólni Tolnay Ottó vagy Sándor Pál, amikor olvassa. Nálam persze az is számít, hogy olcsó filmeket csinálok. Én nem szeretek évekig várni arra, hogy összejöjjön a pénz. Csináljuk, aztán gyerünk tovább.

Az utolsó könyve, a Vagabond miről szól?

Ez egy táncház-film lesz. A populáris kultúrának egy progresszív ágáról szól. Az egyik zenész barátom azt mondta, hogy nem fogyasztói, hanem használói a kultúrának azok az emberek, akikről ez a film szól. Ez még mottónak is jó. A szereplők aktívan vesznek részt a zenében és a táncban. Különböző zenei dialektusokat látunk-hallunk majd. Táncos-zenés film lesz, de nem abban az értelemben, ahogy Hollywoodban ezeket kitalálják. Inkább mindenben az ellenkezője lesz.

A pénz is meglesz rá előbb vagy utóbb. A fele nagyjából megvan, most az ORTT-nél pályázunk, ha megkapjuk a minimális támogatást, akkor már egyenesben vagyunk. Ha nem, akkor tovább gyűjtögetünk és akkor majd máshonnan összelapátoljuk. Tavasszal már szeretnék forgatni.

Ez hányadik filmje lesz?

Hány filmet csináltam eddig? 76-ban kezdtem, akkor számoljuk ki ...az 26 év alatt ... 10 játékfilm. Majdnem kétévenként. Most az utóbbi időben lassultam le, mert dokumentumfilmekkel, tv-műsorokkal foglakozom. Muzsikus portrékat készítünk, nagyon szépeket. Ott is arról van szó, hogy megpróbáljuk a hamuból, a szemétből a gyémántot kiemelni. Megkeressük az öreg muzsikusokat, hogy beszélgessünk velük. Fölvesszük ahogy zenélnek. Ez egyrészt hiteles, tehát nem giccs, nem kamu, másrészt pozitív attitűdöt mutatunk be. Ez is arról szól, hogy kapaszkodókat kell keresni, mert különben elveszünk a dzsungelben.

Akkor az Ön számára a televíziózás nem kényszer.

Nem, egyáltalán nem. Tudni kell, hogy azokon a kereteken belül mi él meg és hogy azt mennyi pénzből és milyen technikával lehet megvalósítani. Mi a tv-műsorokban is mást csinálunk, mint általában szokás. Úgy érzem, ez hiánypótló. Nálunk szinte nincs is szöveg. Kép van, zene van és tánc.

Ma a film előkészítésénél Önnek is el kell mennie pénzt gyűjteni?

Igen, hát ez az, ami nekem nem nagyon megy. Társproducerként is benne vagyok a most készülő filmemben, ezért kénytelen vagyok marketing dolgokkal is foglalkozni.

Elég nehezemre esik, de sajnos muszáj belemenni, mert másképp nem lehet összeszedni a pénzt. Ez egy nagyon érdekes szituáció. Egyrészt, ugye egy producerre feltétlenül szükség van, mert különböző helyekről kell a pénzt összeszedni, de az az igazság, hogy komoly helyen a rendezővel állnak szóba, a producerekkel nem, ezért vagyunk kénytelenek mi is bedobni magunkat. Egyébként a Szövetség részéről is ezt keressük. A jogásszal arról beszéltem, hogy egy társproduceri szisztémát kellene kialakítani, mert a rendezők többször panaszkodnak, hogy kijárták a pénzt, amire aztán a producer ráteszi a kezét. A lényeg, hogy valamiféle partneri szerepre van szükség a rendező és a producer között.

A magyar rendszerben ennek még meg kell teremteni a jogi kereteit.

Magántőke be-bekerül most már magyar filmbe? Előfordul, hogy vállalkozók pénzt fektetnek bele?

Igen, van rá példa. Budai György, Kálomista Gábor például ezzel foglalkoznak, de a magántőke önmagában nem fog működni, vagy csak igen kivételes esetekben.

Az egész filmtörvény legfontosabb gondolata az, hogy hogyan kellene az állami pénzt kezelni és mozgatni ahoz, hogy a magán tőke társuljon hozzá. Nyilván ez az útja a filmgyártásnak. Ha az állam egyáltalán hajlandó ezzel foglalkozni. Ha nem, akkor nem lesz magyar film.

A fő probléma az, hogy a kormányzattal nehezen jutunk közös nevezőre. Ők ragaszkodnak ahhoz, hogy egy külön párhuzamos finanszírozást tartanak fenn, amit mi nem nagyon tudunk elfogadni.

A Filmszövetség közgyűlése úgy határozott, hogy ne legyen Filmközpont. A Filmközpont ennek ellenére működik a NKÖM-ön belül, pályázat és zsűri nélkül osztanak pénzeket, nem csak a két drága történelmi filmnek, hanem még vagy tucatnyinak. Ezt nem nevezném eurokonform gyakorlatnak.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső