Szakács Györgyi Valamenyi képet Joseph Gallus Rittenberg készítette 61 KByte	Szakács Györgyi jelmeztervező - beszélgetésünkig - 330 jelmeztervet készített csak a hazai színházak számára. Több mint két tucat filmben dolgozott - így az Elveszett illúziók, a Hatásvadászok, a Szerencsés Dániel, a Csak egy mozi, a Melodráma, A három nővér, az Ébredés, a Bűvös vadász, a Jadviga párnája, a Csocsó, a Hídember, valamint a Taking sides (Szembesítés) - kosztümjei fűződnek a nevéhez. A Kossuth-díjas jelmeztervezőnek tizenkétszer ítélték oda a Színikritikusok Díját. A napfény íze kosztümjeiért Genie- és Oscar-díjra jelölték. Amíg állt a filmgyár, Mafilm-díjat is kapott. Szakács Györgyi - édesanyja Váci utcai divatszalonjában - gyerekként tanult bele a mesterségbe, de kamaszkorától fogva csak a színház érdekelte. Mivel a főiskolán akkoriban még nem tanítottak jelmeztervezést, többedmagával "kívülről" került be a szakmába. Egyedüliként maradt ott. Főiskolai vizsgaelőadások után kecskeméti szerződéssel dolgozott Ruszt Józseffel, nyolc évet töltött Miskolcon, majd a Nemzeti Színház, végül a Katona József Színház társulatához csatlakozott. Néhány éve szabadúszó. Rendkívül meghatározó hatást gyakorolt pályájára Csiszár Imre és Major Tamás. Kaposvárott és a Katonában színháztörténeti jelentőségű előadásokban dolgozott (Három nővér, Coriolanus, Catullus, a kaposvári Marat). Csak egy színház van az országban, ahová nem tervezett. Az interjúegyeztetés hetekig képtelenségnek tűnt, mivel beszélgetőtársam Budapest-Bécs, és Budapest-Stuttgart között ingázik. A stuttgarti Theater Tri-Bühnében Oliver Bukowski: Gaste című darabját rendezi Zsámbéki Gábor, a bécsi Burg Theaterban Osztrovszkij Az erdő című színművét állítja színre Ascher Tamás. Szakács Györgyi 1975 óta van jelen a szakmában - mind ez idáig négy-öt újságcikkben beszélt munkájáról. Nincs honlapja a világhálón, és nem tartják nyilván a színházi portálon. Hivatásod során tíz filmes alkotóval - Gothár Péterrel, Szabó Istvánnal, Gazdag Gyulával, Sándor Pállal, Fehér Györggyel, Deák Krisztinával, Elek Judittal, Jeles Andrással, egy alkalommal Jancsó Miklóssal, továbbá Szurdi Miklóssal - dolgoztál együtt színházban, közülük jó néhánynak terveztél kosztümöket filmjeihez is. Az említett alkotók között több olyan is van, aki - kiváltképp az utóbbi években - jóval többször rendezett színházban, mint ahányszor kamera mögé állt. Melyek azok a két eltérő műfajból adódó különbségek, amelyekkel meg kell küzdenie egy elsősorban színházi tervezőnek, amikor filmben dolgozik? Filmben minden nap, minden felvétel egy-egy új premier, és a színházi munkával ellentétben itt a tervező a rendezőtől sokszor távol, de vele párhuzamosan dolgozik. Emellett más a kosztüm műfaja is: a színházban mindig az a kép, amit én alkotok a színpadra, a filmben pedig az, amit az operatőr komponál. Éppen ezért egy tervező filmes munkája csupa izgalom: vajon mi kerül majd képbe? Amit esetleg fontosnak tartok, látszik-e majd egyáltalán? A film, bár nem szívesen általánosítok, kosztümben sokkal közelebb áll a realizmushoz. A közelik miatt jóval részletesebb, aprólékosabb munkát igényel, különösen, mondjuk, a fej körül. Másrészt, tapasztalataim szerint az a tervező, aki nagy színházi gyakorlatra tett szert, minden fajta előadásban kipróbálta magát, általában filmet is tud tervezni - ez fordítva sokkal kevésbé van így. Amellett, hogy gyakran izgalommal várod, melyik kosztümödből mit és mennyit mutat meg a kamera, bizonyára sokszor előfordult, hogy semmi sem "látszott" belőle, mert a jelenet a vágóasztalon lelte halálát... A napfény ízéből, ahol ötórányi anyagot vettünk fel, nagyjából két órát kivágtak, így többek között kimaradt a főszereplőnő századfordulós kávéházi és sétálóruhája. Általában elmondhatom, azokból a kosztümökből, amelyeket olyan izgalommal vártam, hogy majd milyen gyönyörűek lesznek a filmben, nem sok minden - vagy semmi sem - látszódott. Amikor először néztem meg a művet, nem is tudtam reálisan megítélni a saját munkámat - egyébként ugyanez a helyzet a színpadi előadásokkal is. Ösztönösen csak arra figyelek: na, az a kalap hogyan van fölvéve? Milyen a frizura? Hogyan kötötték a nyakkendőt? A film egyik századfordulós jelenetében hihetetlenül bosszantott, hogyan adtak fel egy húszas évekbeli gallért egy nem élvonalbeli színészre. Mindig el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy valóban meg tudjam ítélni a filmet, vagy rá tudjak csodálkozni az egészre - akár a saját munkámra. Ebben az országban keveseknek volt részük abban - és még kevesebbeknek lesz -, hogy nagyszabású, számunkra gigantikus költségvetésű produkciókban kipróbálhassák magukat. Szabó Istvánnal - A napfény íze és a Taking sides (Szembesítés) mellett - több operaelőadásban is együtt dolgoztatok. Ilyen a Lipcsében bemutatott Borisz Godunov, vagy a bécsi A trubadúr. De te tervezted a kosztümöket a Lugosi-darabhoz és az Operában műsorra tűzött Három nővérhez is. Első közös filmes munkánk az Offenbach titka volt, előtte csak színházban dolgoztunk együtt. Meg is kérdeztem tőle, hogyan jutottam eszébe. Azt mondta, kérdezősködött, és amikor több, számára fontos ember engem javasolt - közöttük néhány színész is -, úgy gondolta, megpróbál felkérni. Eleinte borzasztóan izgultam, annyira szerettem volna megfelelni. Közös munkánkban az a legszebb, hogy István ízlésvilága, gondolkodásmódja nagyon közel áll az enyémhez. Soha nem kellett magammal viaskodnom. Nagyon tehetséges rendezők sokszor kértek és kérnek tőlem olyasmit, ami tőlem idegen, vagy ami meghökkentően más ahhoz képest, amit én gondolnék. Szabó Istvánnál mindig azt éreztem: ezt az utat járnám magamtól is. A napfény íze kosztümjeiért a kanadai Genie-jelölés után Oscarra is felterjesztettek. Én semmit sem tudtam erről. Bevallom, utána sem néztem soha, mindez hogyan történt, egyáltalán hogyan vették észre a munkámat. Persze voltak bizonyos jelek: Torontóban jelöltek a legjobb jelmez díjára, és A napfény íze kapta meg a legjobb film díját. Az egészet úgy könyveltem el magamban, hogy noha a torontói fesztivál jelentős esemény, egy pillanatra sem feltételeztem, hogy az Oscart nekem ítélik - a teljesen ismeretlennek, valahonnan Kelet-Közép-Európából. Már a Genie-jelöléstől meghatódtam, várakozások nélkül, de az Oscar-nominációnál elképedtem a meglepetéstől. Rólam semmilyen gondosan elkészített sajtóanyag nincsen. Olyan hatalmas munka volt itthonról kiállítani ezeket a kosztümöket, hogy még arra sem volt időm, hogy az Interneten dokumentáljam önmagamat. Szégyen és gyalázat, ám így történt Logikai úton arra jutottam, szinte lehetetlen, hogy azok az emberek, akik esetleg rám szavaznának, végül valóban nekem adják a voksukat. Hiszen nem tudnak rólam semmit. Mielőtt belebonyolódnánk, téged kivéve kiknek kellene mentegetőzniük, hogy ehhez a méregdrága, nemzetközi produkcióhoz itthonról dolgoztál? Az anyagokat, az eredeti ruhákat itthon szereztem be, a ruhagyűjtést itt végeztem - kivéve talán azt a négy-öt kosztümöt, amelyet a film vége felé a londoni Angelsből hoztam. Nem is gondoltam rá, hogy erre nekem lehetőségem volna, aztán ki is derült, hogy irdatlanul drága volt, ráadásul nem is látszottak a filmben. Inkább a bécsi Lambert Hofer segített, de az elkészült kosztümök nagyságrendjét tekintve ez is elenyésző. Jennifer Ehle ruhái mellett szinte az összes századfordulós kosztümöt azokkal a szakemberekkel készíttettem el, akikkel egyébként is dolgozom. Még azt sem állíthatnám, hogy nagy műhelyt állítottam fel, mert minden egyes feladatot más ember végzett. Hány kosztümöt terveztél? Nem számoltam soha, de Ralph Fiennesnak eredetileg száz körüli öltözése volt. Már a Borisz Godunov is csodálatba ejtő a maga hatszáz jelmezével. A produkció 1993-ban a három leglátványosabb német előadás egyike lett. Újonnan készült hatszáz kosztümjével! Ehhez elengedhetetlen volt a rendelkezésemre álló óriási kapacitású, nagyon magas színvonalon működő műhely, a maga elképesztő emberi és anyagi hátterével. Egyébként erről az elismerésről is valószínűleg én értesültem utoljára. Megszámoltam: legutóbbi kaposvári munkáddal együtt, csak az országban 330 színdarabhoz készítettél jelmeztervet. Hú! Fantasztikus! Egyértelmű, hogy elsősorban a drámai műfajok kerestek meg, talán éppen ezért vonzódsz annyira az operához. A már említetteken kívül a lyoni Don Giovanniban Ascher Tamással, Az álarcosbálban Fehér Andrással, a Szöktetés a szerájból című operában Gazdag Gyulával, a Lammermoori Luciában, a Manon Lescaut-ban és a Falstaffban Valló Péterrel, és a Leonce és Lenában Fehér Györggyel dolgoztál együtt. A jelmeztervezést pontosan a sokfélesége, a komplexitása miatt szeretem. A drámai műfajt azért élvezem, mert erősen kötődik az irodalomhoz. A képzőművészet mellett ez az, ami a tervezésben leginkább érdekel. Legutóbb a Weöres-darab fogott meg ugyanolyan erősen, mint annak idején a Peer Gynt vagy a Három nővér. (A Szent György és a sárkányt a Katona József Színházban vitte színre Zsámbéki Gábor - HK.) Ez rendkívül ritkán van így. Az Eötvös-féle Három nővér nagyon megosztotta az Operaház közönségét, de én - bármennyire nem "populáris" zenemű - lenyűgözve hallgattam. Mivel a Három nővért prózában is terveztem, nagyon érdekes volt számomra, hogyan jelenik meg a zene dramaturgiailag a műben. És bár ez nem mindig látszik a prózai munkáimban, erős hajlam van bennem a dekorativitásra. Ezt lehet megjeleníteni az operaszínpadokon. A prózai színházakban az utóbbi időkben már csak fillérekből dolgozunk. Munkamódszered legfontosabb eleme, hogy nagyon alaposan tanulmányozod a műveket. Korszakos előadásokat terveztél, de mégis, mit jelent ez az újrafordítások, a sokszor öncélú, sajátos rendezői értelmezések idején? Darabolvasás nélkül nincs átírás sem. Említetted a legendás produkciókat: az egyik legemlékezetesebb előadás, amit valaha terveztem, a kaposvári Marat volt. (Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása című darabját Ács János rendezte 1981-ben - H.K.) Már csak azért is, mert az első volt azoknak a műveknek a sorában, amelyeket nem a "saját" korukban helyeztünk el - hanem - esetünkben, az 56-os forradalomra asszociálva. Nem voltak előképeim, nem néztem előadásokat Nyugat-Európában, hanem a rendezővel együtt ösztönösen ráéreztünk valamire. Emlékszem, az Erzsébet hídnál, a rakpartnál beszélgettünk erről, akkor fogalmazódott meg Jánosban homályosan, miről is szól neki ez a darab. Én ezt megpróbáltam esztétikailag, látványvilágában megjeleníteni. Az első öltözésnél a televízió akkori kulturális műsora forgatott lenn a színházban, megkértem őket, hozzanak fel Pestre. Útközben, a kocsiban megkérdezték tőlem: mikor lesz öltözés? Elsüllyedtem a hátsó ülésen. Megrémültem: semmi nem jött le az ötvenes évek ruháiból? Teljesen magamba roskadtam, bár ma már feltételezem, a stáb tagjai valószínűleg csak részpróbát láttak és lehet, hogy volt egy emlékképük a Nemzeti Színházbeli Marat-ról Váradi Hédivel és Kálmán Györggyel, amit jómagam még gimnazistaként láttam. Ennek ellenére: a premier előtt három-négy nappal kezdett értelmezhetővé válni, mit is akartunk. Noha egészen rendkívüli sikersorozata volt az előadásnak, ezt a történetet soha nem felejtem el. Mert nagyon nehéz érvényesen hozzányúlni egy darabhoz. A rendezőnek engedve hiába vagyok képes odarakni egy "érdekesebb" designt annál, amit esetleg előzetesen elképzeltem, ha valamit nem érzek logikusnak, ha valamit nem értek, azt nem készítem el. Ma már nincsen bennem mindenáron. Egy tíz éve készült interjúban elmondtad, milyen megoldatlan a színpadi szabászok, cipőkészítők képzése, utánpótlása. Milyen kevés a jó férfi, női szabó. A színházaknak alig van saját jelmez- és díszletműhelyük, a Katona műhelyét annak idején a te szorgalmazásodra hozták létre. Szakmák szűntek meg, és ez nem csak a színházi munkára, hanem a filmgyártásra is rányomja a bélyegét. Azóta a helyzet csak romlott. Ez a szakma végleg elvesztette a vonzerejét. Talán három pesti színháznak van önálló műhelye. Egyik a Katonáé. De már ez sem az, ami volt. A Hídemberhez kik készítették a ruhákat? A Katona volt fő szabásznője - ő varrta a legtöbb női ruhát -, a Katona férfiszabásza, a férfiruhákat a televízió volt - azóta önálló szabászműhellyé alakult varrodája, továbbá a volt Nemzeti Színház varrodája, és két filmgyári szabász. Ezen kívül egy belvárosi ruhaszalonban varrattam, ahol már régóta készíttetek klasszikus ruhákat. Öt-hat szabász vett részt a filmben. Színpadi kosztümjeid kapcsán egyszer úgy nyilatkoztál, néha könnyebb hiteles látványvilágot teremteni egy klasszikus, mint egy kortárs mű esetében. De hiába "rekonstruálható" egy korszak reprodukciók, forrásmunkák, képes albumok, fotók, szabásminták alapján, az anyagokat be kell szerezni. "Rekonstruálni" egy korszakot nagy vállalás. Olvastam már olyan véleményt, hogy valaki képes "lemásolni" egy régi ruhát. Földig borulok az előtt, aki lemásol vagy "újrateremt" valamit - olyanra, olyanná, mint amilyen volt. Mert a filmben nagyon sokszor erre van szükség. Hiteles anyagból, hiteles festéssel, úgy, hogy az adott korban mások voltak az arányok, a szabásvonalak. Csak megközelíteni is egy kort hatalmas feladat. Azért is járok festményaukciókra, hogy találkozzam azokkal a megörökített alakokkal, akik annyira mások egy késő rokokó, egy empire vagy egy bieder-képen. Hiszen nem csupán a frizura, vagy a ruhák színvilága változott. Mennyire eltérő maga a szellemiség, a modor! De a régi kosztümök tönkrementek vagy kidobták őket, miközben sorra megszűntek a nagy raktárak. Így te vagy saját magad anyagbeszerzője? Pontosan. Hiába van segítségem, az én szememet nem lehet kihagyni. Hihetetlen, mennyit megyek anyagok után, és nagyon sokszor előfordul, hogy saját költségből évekkel előre megveszek egy anyagot, mert tudom, soha többé nem fogom megtalálni. Nem beszélve a gallérokról, a csipkékről, a régi ruhák részleteiről. Németországban még a Hídember előtt vettem egy igazi 1820 körüli ruhát. Persze senkire sem lehetett feladni, olyan pici volt, de Crescencia egyik első ruháját ez alapján hoztuk létre. A főszereplőknek szinte az összes ruháját meg kellett varrnunk. Többször volt olyan, hogy találtunk egy szép mentét, ahhoz festtettem anyagot és hozzá varrattam egy dolmányt. Egy hiteles zsinórozás is nagy teljesítmény volt. A film forgatásával párhuzamosan irdatlan mennyiségű kosztümöt készítettünk. Évtizedek óta "öltöztetsz" vezető hazai és külföldi színészeket, színésznőket. Mit tapasztalsz, mennyire változott meg a sztárság fogalma? Talán nálunk ma már nem jellemző a sztárság "viselése". Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam az amerikai színészeknél. Némelyikük forgatáson nem jön ki a lakókocsijából, nem megy a büfékocsihoz az "egyszerű" emberek közé, és persze személyi titkára van. Bár ki tudja, lehet ez egyfajta önvédelem is. De úgy hallottam, elvárják, hogy egy színész tartsa magát ahhoz, hogy ő sztár. Magyarországon ezt egyáltalán nem tapasztaltam. Rendkívül közvetlen emberek a hazai "sztárok". Az allűrök megnehezíthetik a munkádat? Ez érdekes. Ezek a "furcsa" emberek meg sem kérdőjelezik a hozzáértésemet. Pontosan tudják, hol a helyem a hierarchiában. Főcím, negyedik sor. Elvárják, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan én szeretném. Már régen megfigyeltem, egy hazai színházi előadásban mindig a statisztalány akar a legtöbbet változtatni magán. A foglalkozásom alapfeltétele, hogy emberileg ráérezzek, mit szeretne a színész. Hogy ne csak a rendező fejével gondolkozzam. Ennek ellenére sokszor nagyon nehéz. Mivel legtöbbször arra kell figyelnem, hogy ne találjak ki olyasmit, ami elviszi az energiáimat, viszont eleve felesleges volt belefognom, mert pénzszűke miatt nem tudom megvalósítani, gyakran saját magammal van a legtöbb bajom. Bármilyen abszurd, kordában kell tartanod a fantáziádat. Vagy úgy kell mozgatnom, hogy realizálni tudjam az elképzelésemet. Mert csak az érvényes, ami a színpadon van. Ha nem harcoltam, ha nem dacoltam a rossz körülményekkel, nincs miről beszélni. Senki sem fog együttérzően sóhajtozni a nézőtéren: "Hát ez most azért ilyen, mert ez egy szegény színház." Ezzel nem vigasztalhatom magam. Minden körülmények között, mindennek ellenére, mindenen keresztül létre kell hozni valamit a lehető legjobb színvonalon. És ehhez erő kell. Nemcsak szellemi, hanem fizikai is. Ezért amikor a kollégák munkáit megnézem, rendkívül óvatosan mondok véleményt. Inkább a tisztelet munkál bennem. De költséges produkciókban dolgozva azt is megtapasztaltam, a sok pénz sokszor körülményesebbé teszi a munkát. Amennyivel többe kerül minden, annyival nehezebb a dolgunk. Sokszor szinte semmiből kényelmesebb a munka. Ráadásul minél több ember vesz körül, annál nagyobb a veszélye, hogy nem sikerül megvalósítani az eredeti elképzeléseket. Úgy érzi magát az ember ezen a pályán - talán hasonlóképpen a színészekhez -, mint a gyerek az iskolában. Mindig nulláról indul, nem számít a már elvégzett munka, az addigi a teljesítmény. Egyedül az a fontos, hozza-e az ötöst, vagy csak hármasra futotta. 1989-ben azt mondtad: "amit mostanáig megvalósítottam, még távol van az elképzelt, optimális felső határtól". Ez a kijelentés mára mennyiben módosult? Annyiban, hogy most már nem mondanék ilyet. Mert ma már nem jelölhetem ki a saját mércémet. Sokszor annyira nehéz egy bizonyos színvonalat elérni, hogy örülök, ha azt a minőséget, amit annak idején egy-egy kosztümmel produkáltam, újból megismételhetem. Ez most nagyon pesszimista gondolatnak tűnhet, de így van. Ugyanannyi munkával, sokkal kevesebbet lehet elérni. Egyszer úgy fogalmaztál: "A színházban én vagyok az operatőr is, a színpadnyílás plánjába én komponálok, én láttatok". Milyen az a világ, vagy milyen szeretne lenni, amit láttatni szeretnél? Semmiképpen sem behatárolt. Az embernek sokféle világa van. És ezek a világok nyitnak egy-egy ablakot arra, amit magamból megmutatok. De azt hiszem, ez egy belülről fakadó, őszinte világ. Fontos, hogy feltétlenül olyasmit sugározzon, ami az embereknek erőt, tartást ad. Egyre inkább azt érzem, hogy a színház és a művészetek feladata küldetésjellegű. Mert hit, erő, jövőkép kell az élethez. Ahogyan múlnak az évek, egyre inkább úgy gondolom: azt a keveset szeretném láttatni, amit tudok, és mindazt, amit elutasítok.
Szabó István 65 KByte
Stellan Skarsgard 84 KByte
Harvey Keitel 76 KByte
Ulrich Tukur és Szakács Györgyi 65 KByte
Moritz Bleibtreu 76 KByte
Valamennyi kép Szabó István Taking Sides / Szembesítés című filmje forgatásán készült. 79 KByte
96 KByte
101 KByte
Harvey Keitel 94 KByte
98 KByte
114 KByte
Birgit Minichmayr és Moritz Bleibtreu 75 KByte
90 KByte
71 KByte