58 KByte	Stewart Sugg, angol filmrendező március közepén két játékfilmjével mutatkozott be a budapesti közönségnek. Első filmje, a Fast Food 1998-ban készült, a Kiss Kiss Bang Bang 2000-ben. Ez utóbbit március 21-től a Toldi mozi tűzte műsorára. Honnan indult filmes pályafutása? Fotózással kezdtem, de egy idő után szűknek találtam a formát. Ezért fordultam a televíziózás felé. Egy sportműsort gyártó cégnek dolgoztam, főként futballról készítettem műsorokat. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a foci: olyan történeteket csináltam, amelyekben minimális futball volt az ürügy, amúgy meg arról szóltak, ami engem érdekel: az emberekről, a világról. Majd elvégeztem egy posztgraduális film és televízió kurzust. Ezután kezdtem írni a Fast Food-ot, első játékfilmemet, amely leginkább arra szolgált, hogy kiderüljön, tudok-e egyáltalán játékfilmet készíteni. A Kiss Kiss, Bang Bang vetítését követő vitán úgy tűnt, nem nagyon szereti a kérdést: hová helyezné magát a brit filmművészetben? Általában elutasítja a kategóriát, vagy csak magát érzi kívülállónak? Persze, vannak országokhoz köthető mozgalmak, de azt gondolom, leginkább az újságíróknak, illetve a közönségnek van szüksége ilyen meghatározásra, nem pedig a filmkészítőknek. Mit gondol a brit filmművészet útjáról? Innen nézve mostanság meglehetős virágzás tapasztalható. Nagyon nehéz kérdés. Az elérhető piac, és többek között az Egyesült Államok szempontjából óriási dolog, hogy az angol a nyelvünk. Ugyanakkor kicsit kényelmetlen helyzetben billegünk Európa és Amerika között. Néha elég nehéz olyan stílust találni, amely mindkét igényt kielégíti. Persze lehet, hogy éppen ez a titok nyitja: képesek vagyunk európai filmet készíteni, ami csupa intelligencia és melegség, ugyanakkor épp olyan könnyen érthető, mint egy amerikai darab. Egyre többen bukkannak fel a filmgyártás színpadán ... De mégiscsak egy olyan világról van szó, ahol a piac határozza meg a játékszabályokat. De valóban, úgy tűnik, jó idők járnak. Még sincs könnyű dolguk az angol rendezőknek, mert az angol kritikusok a hazai filmekkel nagyon keményen bánnak. Egyre inkább jellemző, hogy a producerek először Amerikában mutatják be a filmjüket, majd miután ott általában pozitív fogadtatásban részesültek, hozzák Angliába. Mire a film az angol kritikusok elé kerül, ők is meglágyulnak egy kicsit. Ők egyébként leginkább a kosztümös drámákat szeretik, meg a Sztárom a párom jellegű vígjátékokat, ez a két népszerű műfaj. Aki pedig nem igazodik ehhez, annak gyakran nagyon nehéz dolga van. Mégiscsak létezik egy-két jól meghatározható, felismerhető brit filmstílus, amely a fenti két kategórián kívül esik. Igen, talán. Én a 80-as évek filmjeit szeretem. Akkoriban felnőtteknek készültek filmek. A mostaniak sokkal inkább a fiataloknak szólnak - néha a 60-as évekhez nyúlnak vissza, amikor ugyancsak a fiatalság volt a célközönség. A 80-as években azonban egy angol rendező azzal a nyomással szembesült, hogy a középosztálybeli, középkorú embereknek csináljon filmet. Ezek voltak akkoriban sikeresek. Ma fiatalok szólnak fiatalokhoz, talán ez az, ami olyan más, amit változásnak érzékelünk. Tudna olyan rendezőket említeni, akik leginkább hatottak a munkájára? Például Spike Lee és más amerikai független filmesek, akik demokratikusabb viszonyok között készítettek filmet. Megmutatták, hogy kevés pénzzel, kevés tapasztalattal is neki lehet állni. De nagy hatással volt rám Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmje is. Egyébként meg bármi, ami nyújtani tudja azt, amit a legfontosabbnak találok a filmben: legyen érthető, könnyen emészthető, mégis legyen benne valami csavar, valami szokatlan. Ezt hozta a 60-as évek francia filmjei közül jó néhány, vagy talán a 70-es évek amerikai filmművészete. Azt szeretem igazán, ha egy film olyan világba visz, amely számomra új, furcsa, érdekes és meglepő. Ilyen Truffaut Négyszáz csapása, az Apokalipszis most, a Tizenkét dühös ember, a Bilincs és mosoly (Paul Newman főszereplésével), szóval egy egész csokornyi teljesen különböző, de egytől egyig érdekes és meglepő film. Vagy Spike Lee munkái, például a Do the right thing, amelyről sokan úgy találták, egy kicsit olyan, mintha egy modern Fellini film lenne, persze azért nem annyira bizarr. Tehát ezekről mondhatnám, hogy inspiráltak. Mennyiben jelenik meg ez az inspiráció - a könnyen emészthető, mégis furcsa, különös atmoszféra - a Budapesten most bemutatott két filmjében? A Fast Food egy kicsit a thatcherizmusból és a 80-as évekből indul ki. Angliában akkoriban rengetegen kerestek sok pénzt és lettek sikeresek. Tulajdonképpen nagyon önző korszak volt. Sokan viszont lemaradtak a nagy fellendülésről, - ez lett a Fast Food központi témája. Mi történik, ha valaki lecsúszik, és ott marad magába zárva, magába fordulva? Ennek alapján formálódtak a szereplők. És annak ellenére, hogy piti bűnözőkről van szó, őszintén büszkék a királyi családra és tisztelik őket, amit persze ironikus momentumnak szántam. De mégiscsak fellázadnak. Ez az ellentmondás inspirált. És persze eljátszadoztam különböző műfaji elemekkel is. Nagyon nehéz különböző műfajokat vegyíteni. A Kiss Kissszel az volt a tervem, hogy a majdhogynem burleszk humortól kezdve az egészen komoly hangvételig variálhassam a hangnemet. Ezt csinálta Shakespeare is (bár itt nem tekintem inspirációnak): az abszolúte nevetséges, abszurd részeges viselkedést mosta egybe a nagy tragédiával. Filmkészítőként nagyon telhetetlen vagyok, az emberi viselkedés legkülönbözőbb megnyilvánulásait akarom kifejezni, és nem pusztán tragédiát vagy egy színtisztán vidám filmet készíteni. Nehéz a nézőkre egyidejűleg többféleképpen hatni: az olyan filmet szeretem, amely meglep, és a meghatódástól a nevetésig mindenféle érzelmet kivált belőlem. Azt találom igazán izgalmasnak, ha ez sikerül. Azt állította, hogy a melodrámát egy kicsit másképp kezeli, mint ahogy az egy angol filmtől megszokott. Manapság nemigen visznek filmre melodrámát. Én viszont érdekesnek találom, hogy egy kicsit operai minőségben kezeljem a dolgokat. Eljátszom azzal, hogy mindent nagyban ábrázolok. Ki akartam próbálni, hová vezet ez, ugyanakkor igyekeztem a nagy érzelmek és nagy pillanatok közé apró, finom dolgokat is beékelni. Érdekes, hogy a különböző kultúrák közönsége hogyan reagál erre. Ha valaki a naturalisztikus filmeket szereti, ott nincs annyira alkalma felülni a nagy, érzelmi hullámokra... Olaszországban viszont imádták: talán a latin temperamentumuk, a forróvérűségük miatt. A Fast Food realisztikusabb és naturalisztikusabb, például a brutalitás ábrázolásában is. A Kiss Kiss, Bang Bang-ben a szentimentalizmus dominál. Ábrázolásmódja jóval szimbolikusabb és helyenként jóval teátrálisabb is mint az előző filmé. Ez tudatos iránynak fogható fel? Igen, bizonyos értelemben fejlődés. A Fast Foodnak már csak a készítés körülményeiből adódóan is van egy kissé nyers, naturalisztikus hatása. A legtöbb jelenetet kézi kamerával vettük fel. Azt szerettem volna, ha a kamera is szereplője a filmnek és ténylegesen a filmtérben mozog. A Kiss Kiss egy jóval tudatosabban komponált, és egy sokkal inkább kívülről szemlélődő film. A kamerát is a háttérbe állítottuk, alig használunk benne kézi kamerát. Innen a stílusbeli különbség. A Fast Food végtére is arról szól, hogy valaki visszatér a fiatal korába és szembesül azokkal a dolgokkal, amelyek fiatalon kedvesek voltak neki, s amelyek esetleg eltűntek, vagy megváltoztak. A felnőtté válásról, a naivitás elvesztéséről. Ez pedig brutális és igen kellemetlen módon történik. A film ugyanakkor melankolikus és szomorú is. A végén kiderül, hogy talán sikerül átmenteni a fiatalságot: egy kis adag ellenszer a szomorúság ellen. Később elmozdultam a Fast Food nyersességétől, ami talán olyasvalami, amivel a fiatal filmesek akarnak kitörni a rendszerből. A Kiss Kiss főszereplője tiszta lap. Harminchárom évesen is gyerek, aki csupa szeretet, és aki egész életét egy szobába zárva, az apja túlzó imádatának és védelmezésének foglyaként töltötte. Ekkor azonban kikerül a világba és a gengszter főhős olyan utazásra viszi őt, amely során nem csak Bubba élete változik meg gyökeresen, de a sajátja is. Ez a film sokkal romantikusabb, egészen más hangvételű. Viszont mindkettőben azt a bizonyos különös, "párhuzamos" világot teremtem meg. Annak ellenére, hogy a Fast Food naturalisztikusabb, ott is alig látunk embert az utcán, az épületek mind furcsa épületek, a házbelső vörösre van festve, már majdnem olyan, mint egy anyaméh, vagy mint egy patkányfészek, ahol bennrekedtek a szereplők. Mindkét film Londonban játszódik, de sokan nem ismerik fel a várost. Kivágtam minden egyértelmű utalást, például a piros buszokat stb. London bőre alá akartam hatolni, hogy ott egy egészen más helyre bukkanjak. Mindkét filmjének főhőse egyfajta megváltó szerepbe kerül. A happy end-et az egyik filmben még csoda is tetézi. Szeretem a happy end-et, a maga módján. Például ha kissé keserédes, ha azért a dolgok mélyére is nézünk, nem csak egyszerűen elfogadjuk őket. Egyik film sem a világ hollywoodi szemléletét kínálja, miért pont a végét vennénk készpénznek. Szóval nálam a happy end azért egy bonyodalmasabb történetvezetéshez kapcsolódik. Következő terve a Vihar megfilmesítése. Szimbolika és teatralitás szempontjából beleillik az eddigi fejlődési irányba. Igen, és szerintem illik a stílusomhoz is. Mágikus, nagyon furcsa, és az az alapgondolata, hogy a szereplők egy olyan helyre kerülnek, amely meglepi őket. Szeretem megfigyelni, hogy mi történik, ha az embereket kivetik a szokott környezetükből, csupa új dolgot látnak, új hatások érik őket. Mit szándékszik tenni a Viharral? Célja, hogy egészen másmilyen legyen, mint a korábbi Vihar-feldolgozások? Mindenképpen úgy szeretnék utat találni ebbe a mágikus világba, hogy annak értelme legyen a modern közönség számára is. Még nem tudom egészen pontosan, hogy milyen lesz, de biztosan modern, talán egy kicsit futurisztikus, talán egy kicsit apokalipszis utáni környezetet találok ki. Mintha a világ elpusztult volna, aztán újraépítik, de valahogy másképp. Nem science fiction-t akarok csinálni, de mindenképp egy új világot ábrázolok majd. Egy "szép, új világot" - remélem, meg tudom valósítani. A speciális hatásokkal ma már elképesztő dolgokat lehet művelni. A vihar, a varázslat esetében ez óriási lehetőségeket kínál. Kíváncsi vagyok, mit tudok kihozni belőle úgy, hogy meglepjem a nézőt, miközben persze azt is érzékeltetem, hogy ezek a dolgok nincsenek is ott valójában. Prospero nagyon érdekes szereplő. Erősnek, bölcsnek mutatja magát, de én szeretném azt sugallni, hogy száműzetése talán egy kicsit az ő hibája is volt, és nem mond teljesen igazat Mirandának. Szóval egy kis bizonytalanságot szeretnék vinni a figurába. De még dolgozom az ötleten. Még semmi nincs eldöntve. Shakespeare örökké népszerű, ám egy Viharhoz elég vaskos költségvetésre van szükség, ha azt akarom, hogy tényleg működjön. A sziget-díszlet, a speciális hatások nagyon sokba kerülnek. Ráadásul szeretném, ha Morgan Freeman játszaná a főszerepet. Hihetetlen Prospero lenne. A Viharban is élhet kedvenc elképzelésével, a párhuzamos világ ötletével. Miért olyan fontos ez az Ön számára? Szeretem a naturalisztikus filmeket is, mint például Mike Leigh és a hozzá hasonló rendezők munkáit. De leginkább az olyan filmeket szeretem, amelyek valami új helyre visznek. A moziban az a legfontosabb, hogy lehetőséget kínál egy olyan világ megteremtésére, amelyet még sohasem láttunk azelőtt. Az ember azt csinálhat, amit csak akar, és erre egy naturalisztikus világban nincs módja. Ezért vonz. De a párhuzamos világaim azért szigorúan a realisztikus világon alapulnak. Csak apróbb változtatásokat iktatok be. A Kiss Kiss-ben például nem akartam, hogy valamely konkrét idő vagy hely felismerhető legyen. Gondolhatunk az 50-es, 60-as vagy akár a 80-as évekre is. Mindenféle korszak keveredik benne. Olyan időtlen problémákat vizsgálok ugyanis, mint az apa-fiú kapcsolat; a világban való helyzetünk megváltozása; mit jelent az, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy meghalunk. Szóval, ezek elég nagy témák, és időtlenségben szerettem volna ábrázolni őket. Azt állítja, hogy a Vihar illik a stílusába. Milyen a stílusa? Megint csak azt mondhatom: új helyek, új világ. Talán filmkészítőként egy kicsit kukkoló is vagyok. A filmkészítés feljogosít, hogy azt tegyem, amit akarok, azzá váljak, akivé kedvem tartja, hogy érzelmeket, szenvedélyeket fedezzek fel. Amikor kitalálok és kidolgozok egy szerepet, igazából saját pszichém egy részét fedezem fel. A szereplőimet új helyzetekbe helyezem, vagyis a magam számára fedezek fel egy új világot. Így ismerkedem a saját agyammal. Tulajdonképpen saját magammal beszélgetek. Ugyanakkor azt remélem, hogy a téma diktálja a stílust, és nem a stílust erőltetem a témára. A Fast Food és a Kiss Kiss nagyon különböző stílusúak, de a különbség a téma különbözőségéből fakad. Sokszor említette, hogy tisztában van munkái gyenge pontjaival. Udvariaskodott, vagy valóban sok hibát lát bennük? Az ember fejlődik, egyre többet tud, változik az érdeklődése is. A filmjét viszont úgy szemléli, mintha a gyereke volna. Akkor is szereti, ha az tele van hibákkal. Ha nem úgy nézném a filmemet, hogy közben azt gondolom, jobban is meg lehetne csinálni, nem is lenne érdemes folytatni az egészet.
50 KByte
19 KByte
108 KByte
90 KByte