Valamennyi képet Ujhegyi Gyula készítette 71 KByte	Nyolcvankét esztendeje Budapest belvárosában él. Régi, nagy múltú pesti család sarja, ősei között tehetséges és szorgalmas, tenni akaró emberek sorakoznak. Egyik nagybátyja például a most megnyílt Millenáris Kiállítás technikai kutatói között is szerepel, mint az éghetetlen film feltalálója. Végtelenül szerény ember, pedig hosszú pályája során jó néhány izgalmas kalandban volt része. Schuller Imre hamisítatlan, "békebeli" úriember, aki erősen kötődik a múlthoz és az őszinte emberi értékekhez. Számos műfajban alkotott figyelemre méltó filmeket, jóllehet pályája kezdetén csak nagyon nehezen barátkozott meg a filmkamerával...   Mindig Budapesten élt? Igen. A családi ház az Ó utcában volt, ott születtem 1919-ben, több mint 82 évvel ezelőtt egy kiterjedt rokonságú polgárcsaládban. A háború viharaiban csodálatos módon megmaradtak az ősök képei, ugyanez sajnos nem mondható el a családtagokról. A lakásunk cselédszobáját átalakítottam egyfajta "családi múzeummá", ami úgy tűnik, egyelőre a leginkább csak engem érdekel, a gyerekeimet és az unokáimat még nem annyira. Óhajtanak egy "tárlatvezetést"? Megtisztel bennünket! Ezek a fényképek itt a szüleimről készültek. Apám főkönyvelő volt, majd véletlenül a kereskedelembe csöppent, amihez azonban semmi érzéke nem volt, ennek ellenére becsülettel dolgozott élete végéig. Ezek a fényképek a híres Vajda M. Pál fényképész műtermében készültek. Ez azt jelenti, hogy a családnak nemigen voltak égető anyagi gondjai? Szerényen éltünk, mint a legtöbb pesti polgár. Ezek a felvételek azonban cserealapon készültek, ugyanis édesanyám lámpaernyőket varrt és nem fizetett a képért. Ezek a reformkori festmények pedig a nagyszüleimet ábrázolják, akik azonban olyan messzi vannak tőlem, mintha a dédszüleim lennének. A nagyapám 80 éves korában halt meg, nem is ismertem, mert 4 évvel később születtem. Csekély jóindulattal azt is mondhatjuk, hogy Petőfi kortársa volt. Árva, szegény gyerek volt, akit egy bajai textilkereskedésben helyezett el a mamája, még az 1848-as szabadságharc előtt, tizegynéhány évesen. Nappal kereskedő segédtanonc volt, utána pedig egy zsidó esti iskolába járt. Ő még egy l-lel írta a nevét: Max Schuler. Otthon, egymás között németül beszéltek a családban, a gyerekei, tehát apám és a testvérei viszont németül tegezték, magyarul magázták a szüleiket. Én sem nősültem korán, így a generációk között igen szép távolságok vannak. Nekem van egy lányom és egy fiam, a fiamnak pedig három gyermeke, vagyis az unokáim. Ezen a képen az egyik nagybátyám, a család büszkesége, dr. Schuller Aladár látható. Zseniális ember volt, kitűnő tanuló, akit még az első világháború előtt a budapesti Műegyetem kiküldött Charlottenburgba továbbtanulni. Ott aztán a színes fényképezéssel kezdett foglalkozni, majd visszatérve alapított egy nyersfilmgyárat Sashalmon "Continental" néven. Ez a gyár valójában egy családi részvénytársaság volt, ami a háború befejeztével szép gyorsan tönkre is ment. Ekkor aztán Aladár bácsi Belgiumba utazott, ahol a vonaton megismerkedett a híres Gevaert-gyár egyik vezetőjével. Innen rövid út vezetett Antwerpenbe, a gyárba, ahol nagyon megbecsült ember lett. Ekkoriban dolgozta ki az éghetetlen film találmányát és más egyéb kísérleteit, amelyek szakmai körökben nagy tetszést arattak. Tehát a nagybátyja ösztönzésére készült ön is erre a pályára? Nem, hiszen nem is igen találkoztunk, legfeljebb csak egyszer-egyszer egy évben, amikor hazalátogatott. Ezen felül igen nagy volt a korkülönbség is, hiszen ha kiszámolja, akkor láthatja, hogy én éppen akkortájt születtem, amikor az ő nyersfilmgyára tönkrement. Arról nem is beszélve, hogy engem fiatal gyerekként egyáltalán nem érdekelt a filmezés. Tehát nem "amatőrködött"? Egyáltalán nem. Még a fényképezés sem érdekelt, annak ellenére, hogy nagyanyám unokatestvére híres fényképész volt, az Ellinger. Apám szerette volna, ha vegyészmérnök lennék és kimennék Belgiumba a nagybátyámhoz. Későn érő, közepes tanuló voltam, a vegyészet nem érdekelt, egy dolog izgatott csupán: szerettem volna olyan gépeket feltalálni, amelyek az emberi munkát megkönnyítik, vagy helyettesítik. Ezen kívül nem volt semmiféle ambícióm. Reáliskolát végeztem, egy alkalommal történelemből meg is buktam, viszont matematikából, ábrázoló geometriából egészen jó voltam. Bevallom őszintén: nehezen cipeltem az iskola terhét. Akkor az érettségi az ön számára megváltásnak számított... Bizonyos értelemben igen. Bár ami azt illeti, eleinte úgy éreztem, a pályaválasztás a középiskola elvégzése után nem kecsegtet semmi izgalmas dologgal. Tévedtem. Apám a textilszakmában dolgozott és szerette volna, ha én is ezt a szakmát választom. Aladár nagybátyám vállalta, hogy egy belga textilfőiskolán taníttat, azonban ekkor már nem léphettem Belgium területére. Franciaországban rekedtem, és ott nyolc hónapot töltöttem egy textilfőiskolán. Az első évet, a "fonást" elvégeztem ugyan, de a többit már nem, mert haza kellett jönnöm az időközben kitört háború miatt. Kétszer hívtak be munkaszolgálatra. Összesen 34 hónapot töltöttem el munkaszolgálatosként, hozzáteszem: aránylag szerencsés körülmények között. Először két évig voltam Vácon, majd a Kárpátokba vittek, onnan pedig Galíciába, ahonnan az oroszok áttörése miatt visszavezényeltek bennünket a Kárpátokba. Azt, hogy igazán nehéz helyzetbe sosem kerültem, részben a szerencsének, részben pedig annak köszönhettem, hogy mindig idejében szöktem. Hogyan ért véget az ön számára a háború? Szomorúan. A család nagyon megfogyatkozott. Apám üzlete porig égett, a lakásunkat kifosztották. Mint a legtöbb családnak, nekünk is a nulláról kellett kezdenünk. Kevesen maradtunk férfiak a családban, így tehát gyorsan munka után kellett néznem. Volt egy unokabátyám, aki a jég hátán is megélt. Elszegődtem hozzá kifutófiúnak, de éreztem, hogy ez nem szakma, nem életcél a számomra. Napról-napra egyre jobban zavart, hogy lógok a levegőben. Ezalatt folyamatosan jelentkeztem a Műegyetemre, hátha felvesznek, de lassan rájöttem, hogy ez több szempontból is reménytelen vállalkozás: egyrészt nem voltam jó tanuló, másrészt apámnak 12 alkalmazottja volt és ez egyre inkább priusznak számított ekkoriban. Teljesen tanácstalan voltam. A nővérem, látva végső elkeseredésemet, ajánlott a Harminckettesek terén egy pályaválasztási tanácsadó irodát, ahol pszichológiai alapon nyújtottak segítséget a tanácstalan pályakezdőknek. Ott aztán eltöltöttem egy teljes délelőttöt: vizsgálgattak, teszteket oldattak meg velem, és kihozták a kíváncsian várt eredményt: Műegyetem, vagy filmtechnika. A filmtechnika teljesen ismeretlen és idegen dolog volt számomra, így maradt a Műegyetem, ahová egyre kevesebb eséllyel jelentkezgettem. Úgy éreztem, hogy teljesen reménytelen eset vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy a pszichológusok is tévedhetnek, és mivel mindig hitetlen ember voltam, negyed év elteltével ismét elmentem Radnai Béla tanácsadó irodájába. Mit ad isten, megintcsak az jött ki, hogy Műegyetem vagy filmtechnika. "Hát ez nem fog menni!" - gondoltam, és elhatároztam, hogy nekivágok ennek a teljesen ismeretlen szakmának. Gyorsan ismeretséget kerestem, aki nem volt más, mint Illés György operatőr felesége. 1947 tavaszán végre ott álltam Gyuri bácsi előtt, aki csak tovább lombozta amúgy sem túlzott lelkesedésemet. Ma is emlékszem szavaira: "Kérem, ez egy nagyon nehéz szakma és nagy türelem kell hozzá". Ez utóbbi nem is igen volt riasztó, inkább csak a mondat eleje. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy belevágok, ha már egyszer Radnai kijelölte számomra ezt az utat. Közel harmincesztendős volt ekkor. Jól számolom? Egészen pontosan huszonhét. Az évek hamar elszálltak a fejem felett, hiszen pontosan húszéves voltam a háború kitörésekor. A háborús években sem tanulni, sem dolgozni nem tudtam, így tehát ismeretségem, kapcsolataim sem voltak. Harmincéves pályakezdőnek számítottam, minimális tapasztalattal. És ez csak nehezítette a helyzetemet a filmszakmába való bejutást illetően. Végül aztán mégis sikerült valahogy, méghozzá a nővérem baloldali kapcsolatai révén. Ő ugyanis már a háború előtt klasszikus, polgári származású, lelkes kommunista volt, aki a nyilas időkben a lakásán bujtatta Ságvári Endrét és feleségét, Magdát. 1947-ben végül az ő segítségével jutottam be a Szivárvány Laboratóriumba. A Mafirt igazgatója akkor Révai József testvére, Révai Dezső volt, eredeti szakmája szerint fényképész - rettenetesen kellemetlen, szakmailag képzetlen ember. Jól emlékszem arra, hogy egy alkalommal hozott például egy rendeletet, mely szerint a negatívot teljesítményre, azaz méterre kell vágni. Ez azt jelentette, hogy minél hosszabb anyagot vág meg valaki adott idő alatt, annál jobban dolgozik. Ha ezt betartották volna a vágók, akkor csupa unalmas, "egysnittes" filmek születtek volna! Melyik területre került? A magas protekciómat tekintve, a képességeimhez mérten magas beosztásba, vagyis a filmhíradóhoz. Előtte természetesen, ahogyan az akkoriban szokás volt, egy gyorstalpaló keretében végiggyakornokoskodtam a szakmát, hogy mégis valami fogalmam legyen a film technikai tulajdonságairól. Néhány hónap gyakorlati kiképzés után aztán beosztottak különféle híradós stábokba. Hogy pontosan milyen eseményeket vettek fel az operatőrök, nem emlékszem, csak arra, hogy rám olyan feladatok hárultak, mint például az akkumulátorcipelés, aminek köszönhetően továbbra sem sikerült megszeretnem ezt a szakmát. Egyáltalán nem élvezte, hogy országos jelentőségű eseményeken vesz részt? Nem töltötte el büszkeséggel, hogy ismert emberek oldalán, sokak által irigyelt szakmában dolgozik? Tagadhatatlan, hogy nem éreztem magam különleges helyzetben. Pedig, ma már tudom, nagyszerű csapatban dolgoztam! Emlékszem, hogy egy alkalommal a Bazilikánál forgattunk valami egyházi eseményt Mindszentyvel. Illés Gyuri volt az operatőr, én pedig a segédje. A Gyuri bácsi guggolt, én mellette csücsültem az aksin, mögöttünk pedig egy hosszú fiatalember amatőrfilmezett. Hát ez volt a Hildebrand Pista, aki akkor engem biztosan nagyon irigyelt, mert szeretett volna bekerülni a híradó stábjába. Én meg ott dolgoztam "helyette", de félszeg és ügyetlen voltam, aki ráadásul nem is élveztem az egészet. Nem lázadoztam, csak egyszerűen halálosan unalmasnak tartottam, hogy egy akkumulátort cipelek. Nem irigyelte Illés Gyuri bácsit, akinek mégiscsak kamera volt a kezében? Nem. Inkább kétségbe voltam esve, mert láttam, hogy már 27 éves vagyok és nincs szakma a kezemben. Éreztem, hogy nekem ezt a szakmát meg kell tanulnom, különben végem van! A pályaválasztó azt mondta, hogy filmtechnika, akkor nekem ezt kell elsajátítanom... Hogyan viszonyultak a kollégái önhöz, milyen munkaerőnek tartották? Páran véleményezték a munkámat és azt mondták, hogy nem vagyok filmesnek való. Egykettőre megint a laborban találtam magam. Ott száradtam én is 2 évig a filmszalagokkal együtt. Valósággal szenvedtem a szorongásaimtól: mi lesz, ha beszakad a film a hívóba? Aztán az sem volt nekem való, hogy a hívógép mellett állandóan rohangálni, fűzni, mérni kellett a filmet, műszak végén pedig összesöpörni a hulladékot, tisztán tartani a hívógépet és a csarnokot, mint egy patikát. Nem érezte az egészet kilátástalannak? De igen. Különösen akkor, amikor láttam, hogy amíg én a zajos hívógép mellett zöldülök, jönnek az újak, a nálam fiatalabb gyakornokok, Szabó Árpi, Fehéri Tomi, akik ugyan szintén ott voltak egy-két hetet, de aztán mentek tovább a kopírba, a fénymegadóba és felszippantotta őket a szakma, mint operatőrt, rendezőt. Határozottan azt éreztem, hogy engem egyszerűen kiiktattak. Meddig tartott ez a száműzetés? 1950 januárjában kerültem át megint a Könyves Kálmán körútra, a Magyar Híradó és Dokumentumfilmgyárba, ezt azonban egy botránynak köszönhettem. A Lúdas Matyit hívtuk éppen, amikor a színes technikus rossz kedvében belém kötött. Arra emlékszem csak, hogy rohanok utána végig a folyosón a fehér köpenyes emberek között és kiabálok vele: "Kikérem magamnak!" Béketűrő ember vagyok egyébként, tehát alaposan rászolgált, ha felbosszantott. Úgy látszik, meggondolták magukat és tettek velem még egy próbát. Ez alkalommal már komolyabban vettem a feladatomat, mert nem akartam még egyszer visszakerülni a hívógép mellé. Kerti Lajos bácsi segédoperatőre és kameracipelője lettem, minden forgatásra magammal hurcolva szokásos szorongásomat és gátlásaimat is. Ha fel kellett állni egy méter magas treppnire a Super Parvóhoz, már kétségbe voltam esve. Hát kérlek szépen, én szédültem! Egy szorongó segédoperatőr lettem, aki retteg mindentől. Meddig tartott ez az állapot? A HDF-ben egészen 1951 nyaráig voltam. A híradó mellett mezőgazdasági filmekben is dolgoztam mint segédoperatőr, Simonyi Lia és Bodrossy Félix mellett. Nagy hatással volt rám Félix egyik színes mesefilmje, a Terülj, terülj asztalkám. Ebben már akkor, 1956-ban olyan trükköket alkalmazott, amilyeneket csak a legjobb amerikai filmekben láthattunk. Bodrossy Félix mellett egyébként sokáig dolgoztam asszisztensként az akkor nagy szenzációnak számító, bár kísérleti jellegű, úgynevezett plasztikus filmekben. A híradótól tehát szép lassan "átcsúsztam" Félix mellé. Neki kellett egy állandó munkatárs, nekem pedig egy nyugalmas, ám mégis érdekes munkahely. Mindketten jól jártunk: Félix értelmes főnököm volt, én pedig igyekeztem szolgálatkész beosztottja lenni. A kísérlet részesült valamiféle kiemelt, állami vagy szakmai támogatásban? Nem, pedig Félix találmánya merőben eltért a szovjetek szabványától. Míg ők két különböző szalagra fotografálták a jobb- és a bal szemhez tartozó képet, addig Félix találmányában egy szalagon, egymás alá került a két kép. Ennek mi volt az előnye? A képpárok szinkronitása volt a lényege. Ha elszakadt a film, akkor egyszerre esett ki mind a két szemhez tartozó képanyag. A szovjet módszer szerint az "A" szalag szakadáskor meg kellett keresni a másikon, a "B" szalagon is a hozzá tartozó képeket és azokat is ki kellett vágni. De az is megoldás volt, hogy nem vágtak ki semmit a "B" szalagból, hanem betoldottak az "A" szalagba, a szakadásnak megfelelő hosszúságú feketeblankot, akkor viszont azon a részen csak az egyik szem látott képet. Szóval lényegesen macerásabb, komplikáltabb volt a szovjet plasztikus film, az eredmény azonban ugyanaz volt. Nagy sikere volt ezeknek a filmeknek? Hatalmas! Igaz, hogy csak Budapesten, és ott is csak a Toldi moziban lehetett vetíteni, de az tény, hogy az emberek tömött sorokban álltak, hogy láthassák Félix filmjeit. Milyen filmek voltak ezek? Készítettünk színes plasztikus filmet az állatkertről, a fővárosi artistaiskoláról, és néhány szám készült Plasztikus híradó címmel is, amelyben vegyes eseményeket mutattunk be - térhatással. Miért csak néhány szám készült a Plasztikus híradókból? A plasztikus filmek iránti kezdeti érdeklődés hirtelen elapadt az ötvenes évek közepén. Nem csupán a vetítése, de a "nézése" sem volt könnyű feladat, hiszen minden nézőnek egy keretbe, a székhez erősített polárszűrőn kellett keresztülnéznie ahhoz, hogy térhatásúnak lássa az egymásra vetített két képet. Ma már talán a szakma sem tudja, hogy milyen zseniális ember volt Félix. Amerikában nemrégiben megjelent egy könyv a plasztikus filmekről, amit írói Bodrossy Félix emlékének ajánlottak. Ők tisztában vannak Félix úttörő munkájának jelentőségével, míg itthon azt sem tudják, hogy egyáltalán létezett valaha egy ilyen zseniális kísérletező. Ön mivel járult hozzá a plasztikus filmek sikeréhez? Félix érdeme az egész, bár voltak nekem is apró ötleteim, amiket felhasználtunk. Ez a munka végre lelkesített. Különben is, amit Félix csinált, azt én mindig nagyon élveztem. Hogyan folytatódott a pályafutása? Bodrossytól egy olyan főnököm emelt ki, akit egész életemen át példaképemnek tekintek. Deák Györgynek hívták, sajnos már nem él. Évekig osztályvezetőm és művészeti vezetőm volt. 18 évig dolgoztam a keze alatt. Marxista volt, és abba belevetette egész életét, tisztességét. 1956 után őt nevezték ki trösztigazgatónak, de ő nem vállalta, maradt inkább a HDF-ben osztályvezető. Sokat tanultam tőle szakmailag és emberileg egyaránt. Viszonyunk úgy nézett ki, hogy ő szeretett engem, én pedig imádtam őt. Szeretnék róla még írni valahol, megörökíteni az emlékét, hogy ki is volt ő, és amiről nem tud a filmszakma: hogy egyáltalán létezett ilyen ember is. Ez belső tartozás. Deák György tehát kiemelte Bodrossy Félix mellől... Visszakerültem a híradóhoz. Első alkalommal került önállóan kamera a kezembe. Kérem, én borzasztóan be voltam csinálva! Minden alkalommal legalább tizenötször mértem fényt és ennek ellenére rettenetesen izgultam, hogy lesz-e valami a negatívon. És lett! De más is nyomasztott: még ekkor sem éreztem, hogy egzisztenciám volna. Még nem nősültem meg, pedig már megöregedtem. Mikor nősült meg? Korán! 33 éves koromban. Szakmailag azt éreztem, hogy mindenképpen ki akarok törni! Szenvedtem az Arriflex súlyától, és amíg cipeltem forgatásról-forgatásra, egyre csak azon törtem a fejem, hogyan lehetne valami érdekes témát kitalálni, amivel ki tudnék rukkolni! Ez hamarosan be is következett. Szerettem a természetet és alakítottam egy filmgyári természetjáró csoportot, akikkel gyakran mentünk az erdőbe. Egy alkalommal elsétáltunk Csobánkára, ahol megismerkedtünk egy Ganz-gyári sziklamászó-csoporttal. Míg én tanultam tőlük sziklát mászni, addig ők udvarolgattak a kolléganőimnek, és aztán egy idő múlva három Ganz-turista elvett három filmgyári kislányt. Közben persze dolgoztunk is: 50 métert forgattunk a sziklamászásról, ami bekerült a híradóba mint önálló esemény. Ez volt a kezdet, 1954 nyarán. Néhány nappal később olvastam az újságban egy cikket ezzel a címmel: "Sziklamászók - új hang a híradóban." Végtelenül boldog voltam. Voltaképpen ez volt az első büszke öröm, ami a filmszakmában ért. Az egész filmkészítést csak ekkor kedveltem meg igazán, miután már valami sikert tudtam produkálni. Mi következett ezután? Egy újabb affér - ezúttal politikai. Mint tagjelöltet, kizártak a pártból, még ugyanebben az évben, 1954-ben. Voltaképpen én kértem a felfüggesztésemet, de visszautasítottak, mondván: a pártból nem lehet csak úgy távozni, legfeljebb kizárással. Hát a legközelebbi értekezleten megállapították, hogy hazaáruló vagyok és kizártak. A vádat finoman visszautasítottam, de fenntartottam a véleményemet, hogy nem tudok egyetérteni a kitelepítéssel. Nem befolyásolta ez a szakmai előmenetelét? Viszonylag könnyen megúsztam. Csak később tudtam meg, hogy Deák György mentett meg. Ha már a politikánál tartunk: operatőr lévén, készített felvételeket a forradalomról? Csupán egyet. Deákkal kimentünk a Margit-hídhoz, ahol a tömeg éppen a pártházról verte le a régi címert és cserélte ki a Kossuth-címerrel. Több felvételt nem készítettem, noha volt híradós karszalagom, forgatási engedélyem, három aláírással és nem is tudom hány pecséttel... Hogyan érezte magát azokban a napokban amúgy is szorongó ember lévén? Rosszul viseltem az egészet. Rettenetesen féltem. De voltaképp nem is tetszett a forradalom. Kimentem egy nap a körútra, nem messze a lakásunktól lógott egy ávós, fejjel lefelé, a lábánál felhúzva egy fára. A feje fekete volt, az arca nem is emberi ábrázatú volt. Egy rettenetes húscafat volt az egész ember. Visszataszító látvány volt. Az volt az érzésem, hogy a forradalmat nem rendes emberek csinálják. És ez az érzésem a filmgyári állapotokat tekintve csak egyre erősödött. Féltem, és inkább elbújtam gyáván. Hogyan alakult a pályája 1956 után? Érdekes módon, egyszer csak azon kaptam magam, hogy rendkívüli módon érdekelnek az optikák, a makró felvételek. Ebbéli tapasztalataimnak jó hasznát vettem az oktatófilmek terén. Egyébként ezt a műfajt is komolyan vettem, mert sokat lehetett belőle tanulni. És ekkor kezdődött a természetfilm-korszakom is. Voltaképpen még 1955-ben történt, hogy az Erdészeti Főigazgatóság megrendelt nálunk, a gyárban egy oktatófilmet "Fásítások ápolása és védelme" címmel, amit rám osztottak mint rendezőre. 1957-ben, az Erdők és emberek című "szakfilm" is az Erdészeti Főigazgatóság megrendelésére készült. Ez egy színes, közel húszperces lírai vallomás volt az erdőről és a benne dolgozó fakitermelő munkások mindennapjairól. A kísérőszöveget barátom, Varga Domokos írta, aki sok filmemben volt szerzőtársam. A film igazán nagy siker lett, a megrendelők nagyon meg voltak velem elégedve. Több filmet is készített az Erdészeti Főigazgatóság részére? Nyugodtan mondhatom, hogy engem nem a filmszakma fedezett fel, hanem az Erdészeti Főigazgatóság. Ennek köszönhetem, hogy 1961-ben az Afrika-filmnél azonnal rám gondoltak. Ez a film volt az Afrikában jártunk? Igen. Az expedíció voltaképpen kényszerből jött létre. 1956-ban, a forradalom napjaiban teljesen elpusztult a Nemzeti Múzeum Afrika-gyűjteménye. Ezt kívánták pótolni aképpen, hogy kiküldték Széchenyi Zsigmondot néhány vadásszal Afrikába, hogy lőjék ki a hiányzó múzeumi anyagot. Pénzt pedig onnan szereztek rá, hogy a németekkel kilövettek hat gímszarvast Magyarországon, és ebből fedezték az egész afrikai expedíciót. Ekkor vetődött fel a film gondolata is, amit a szakma finanszírozott nyersanyaggal. Színesre forgattuk ezt is. Összesen 6000 métert exponáltunk, ebből csak 5-600 métert rontottam el. Keserves kínnal dolgoztunk. A szafari 5 hétig tartott, de az egész expedíció 3 hónapig. Filmesként egyedül volt az expedícióban? Zsiga bácsival együtt öten voltunk, és ebbe beleszámoltam még egy belügyest is, aki vigyázott ránk. Segédoperatőröm nem volt, de gondoskodtam arról is: a hajón betanítottam a tartalék vadászt, aki kiváló munkatársnak bizonyult. Egy afrikai expedíció egy bátor ember számára is nagy megpróbáltatás. Nem félt? Érdekes módon, nem annyira. Megbízható csapat vett körül. Egyetlen afférunk volt csupán, az is egy elefánttal, de szerencsésen megúsztuk. Önről az a hír járja, hogy sokszor leleményes módszerekkel, bámulatosan oldja meg a kilátástalannak tűnő technikai problémákat. Arra gondolok, hogy ön, a felvételeinél szinte elsőként használta a daruzás technikáját. Erre voltaképpen rákényszerültem. 1955-ben készítettünk ugyanis egy oktatófilmet a lucernáról, ami nem egy alacsony növény. Arra gondoltam, látványossá tehetném ezt a kis oktatófilmet azzal, ha a kamera a föld felszínéről, vágás nélkül emeletnyi magasságba lendülne. A Hunniának volt ugyan egy vas daruja (krán), de azt nem kérhettük el egy oktatófilm kedvéért. Építeni kellett egyet, amit először szépen megterveztem, aztán megépíttettem fából, furnérlemezből. A krán végül elkészült és olyan jól sikerült, hogy több alkalommal is használtuk. Például 1958 júniusában a tatai tónál, ahol Knoll Pistával forgattunk egy híradóriportot a búvárokról. Még víz alatti felvételeket is készítettünk, pedig nem volt vízhatlan kameránk. Törtem a fejem, mit lehetne itt csinálni. Muszáj volt valami burkolatot tenni a gépre, elmentem hát a gumigyárba és beszereztem ló-kotont, amivel az etalon csődör spermáját kinyerik a ló-spermabank számára. Vastag és erős gumi volt, éppen a célnak megfelelő. Lyukat fúrtam a közepére, amibe gondosan beragasztottam a külön erre a célra csiszoltatott üvegablakot. Lábaimon ólompapuccsal, ragyogó felvételeket készítettem a Fényes-forrásról. Ez ma már nagyon primitív megoldásnak tűnik, de akkor nagyon boldogok voltunk, hogy elkészíthettünk néhány víz alatti felvételt is. Milyen technikával készült a Holdfogyatkozás című film, amelynek főszereplője voltaképpen egy szobor? Hogyan sikerült megmozdítani Radnóti Miklós salgótarjáni szobrát? A tízperces kisfilm érdekes körülmények között született. Voltaképpen véletlenül kerültek bele a holdfogyatkozás képei. Eredetileg csak a téren álló Radnóti-szobrot szerettem volna fekete háttérrel felvenni, különböző kameramozgásokkal. Ennek ellenére azt hiszem, cseppet sem unalmas a film. A képek alatt Radnóti verstöredékeit mondja el Koltai János, és a zene is jól illik a magányos hangulatú filmhez. Rokonnak éreztem Radnóti sorsát az apáméval, akit a nyilasok a pesti aszfaltról hurcoltak el a nyugati határra. Hidegségről jött róla az utolsó hír... A bátyám is kiszolgáltatottan halt meg, munkaszolgálatosként. Valahol a voronyezsi áttörésnél, a Don-kanyarban tűnt el. De hogy a kérdésére válaszoljak, sok munka, terv előzte meg a forgatás öt éjszakáját. Rengeteget próbálgattam a világítás technikáját, a kameramozgások pályáit. És használtam ismét a kránt. De nem az eredetit, mert a régi a filmgyár udvarán teljesen szétázott. Egy "aranykezű" barátom egy nap alatt újra megépíttette az eredeti tervek alapján az újat, ami tökéletesen bevált a felvételek során. Mennyi volt a túlforgatás? Három, három és félszeres. A túlforgatás általában minden filmnél ugyanennyi volt? Igen. Legfeljebb a forgatási napok száma volt nagyon eltérő. A gímszarvasok életét bemutató, négy évszakos filmet, Az erdők királyát például 120 napig forgattuk. Nagy munka volt, de megérte, mert olyan nagy siker lett, hogy a Hungarofilm megrendelt belőle külön egy jelenetet, a szarvasbőgést, és mint önálló kisfilmet forgalmazta külföldre, A nagy szenvedély címmel. A Radnóti-filmnél rutinosan siklik a kamerája a szobor előtt. Ugyanúgy pásztázza a szobrot, mint a Rekviemben Suki Benedek kelyhét. Pedig azokat a képeket sokkal körülményesebben készítettük. Voltaképpen Deák György adta az ötletet. Elmesélte, hogy egy művészeti magazinban látta a kelyhet, amit Esztergomban őriznek, és ami a középkori magyar ötvösművesség egyik remekműve. Alkotója ismeretlen, egykori tulajdonosa után kapta a nevét. Javasolta, hogy készítsek róla kisfilmet. Szeretem a zenét, hát azonnal ezen kezdtem törni a fejem. Eszembe jutott a Lohengrin, Grál-elbeszélése, ami egy kehelyről szól. Elmeséltem Kurtág Györgynek, akivel egy házban laktunk. Ő az előjátékot javasolta, amitől én azért féltem, mert van benne egy hatalmas crescendo, amivel nem tudtam mit kezdeni. "Mi legyen vele?" - kérdeztem, Kurtág pedig azt mondta, hogy a kehely domborműveit ismerve, meglesz annak is a helye. Igaza volt. A filmben éppen akkor hangzik fel a drámai csúcspont, amikor a Királyok imádása képre élesen rávágva megjelenik Krisztus a keresztfán. Hol készültek a felvételek? Először úgy volt, hogy a kelyhet felhozzák Esztergomból és nálunk, a filmgyár pincéjében vesszük fel a képsorokat. Már minden felszerelésünk készen állt, amikor megtudtuk, hogy az Állami Biztosító mégsem vállalta a kehely egymilliós biztosítását. Mehettünk Esztergomba forgatni, amit végül egyáltalán nem bántunk meg. Négyen, szép nyugodtan elkészítettük a felvételeket húsz nap alatt. Zenére forgattunk, mint a némafilmek idején. Vittem magammal a magnót és a Lohengrin zenéjére, teljesen átszellemülten pásztáztam kamerámmal a kis kelyhet. A film végén derül csak ki, hogy a kehely és rajta a domborművek a valóságban milyen kis méretűek. Hogyan sikerült ilyen szépen, rezgésmentesen felvenni ezeket a képeket? Maga a kehely egy, a BÁV-nál beszerzett textilgépen forgott. A kamera mozgatásához már nagyobb leleményre volt szükség, hiszen az vertikálisan mozog, míg a kehely folyamatosan, egy irányban lassan forog, egy percre sem áll meg. Ehhez egy kiselejtezett marógépet vásároltattam meg a filmgyárral, amit átalakítottam erre a célra. Külön problémát jelentettek a lámpák is, amelyeknek, a kehely védelmében, kifejezetten hideg fényt volt csak szabad sugározniuk. Akkoriban dobtak piacra egy újfajta 8 voltos és 50 wattos vetítőizzót, amelyet elláttam speciális hőszűrő üveggel. Az ötvösművészetről ön több filmet is készített. A Rekviem volt az első találkozásom az ötvösséggel. Hat évvel később, a Pénzverde megrendelésére oktatófilmet készítettem ebben a témában, aztán néhány évvel később egy önálló kisfilmet is az egyik legszebb reformkori domborműről, amelyen Nagy Sándor egyik csatajelenete látható. Az egyébként nem túlságosan nagy ötvösmunka mozgóképi feldolgozása hasonló volt a Rekvieméhez, itt azonban sokkal több vágást, kameramozgást használtunk, s a zene is több ponton találkozott a mozgalmas csatajelenettel, hiszen sokkal kötetlenebbül pásztázhattunk a hihetetlen aprólékossággal megmunkált fémlemezen. Sokszor használtunk trükk-kamerát is, aminek következtében olyan "precíz" lett a film képszalagja, mintha kotta lenne. Milyen visszajelzéseket kapott egy-egy filmjének bemutatása után a közönségtől? Általában mindig azt hallottam, hogy tetszett az embereknek az, ami nekem is. Pontosabban: ami az én érdeklődésemet felkeltette, az megfogta az átlagembereket is. Ennek az is oka lehetett, hogy engem mindig vonzottak a mindennapjainkban megbúvó, ám mégis mindenkit érintő érdekességek, különlegességek. Gondolatban mindig arra apelláltam, hogy a néző majd a homlokára csap a filmem láttán: "Nahát! Nem is gondoltam volna!" Készítettünk például egyszer egy rövidfilmet a légszennyezettségről. Ez a nyolcvanas évek elején volt, amikor már meglehetősen sok autó pöfögött a főváros utcáin, s a legtöbbjük kétütemű volt. A Kosztolányi Dezső téren vettünk fel néhány képsort, amit aztán trükkpadon beszíneztünk, érzékeltetve ezzel, hogy a láthatatlan gázok a valóságban milyen mértékben szennyezik a levegőt. Hallottam, hogy az emberek egészen megdöbbentek, nem is hitték volna, hogy ilyen piszkos levegőben élik mindennapjaikat, hogy ilyen lenne a szmog, ha minden összetevője teljes mértékben látható lenne. Volt arra példa, hogy egy-egy filmjével felhívta valami fontos dologra a közvélemény figyelmét? Lehet egyáltalán a filmmel változtatni "a dolgok folyásán"? Hogyne! Nekem sikerült is egy ízben, amikor meg akarták szüntetni a csepeli vakvezető kutya-kiképzőtelepet. Ez a hetvenes évek végén történt. Szerettem volna bemutatni az embereknek, hogy milyen bonyolult és hosszadalmas feladat kiképezni egy vakvezető kutyát, és azt, hogy milyen nagy kincs, mennyire testi-lelki jó barátjává válik egy ilyen kutya a vak embernek. Kérvényeztem, kilincseltem, hogy beengedjenek a kiképzőtelepre, de sehogy sem sikerült. Kénytelen voltam külföldön, az NDK-ban szerencsét próbálni. Készségesen segítettek a film felvételeinél, ami hosszú hetekig tartott. Hazatérve már csak riportokat készítettem kutyás vakokkal, bemutatva a leggyakoribb élethelyzeteket is, amelyekben elengedhetetlen a kutya segítsége. A film utolsó felirata közli a nézővel, hogy mire a forgatás befejeződött, a csepeli telepet be is zárták. A bemutató után aztán sorra jöttek a telefonok, a levelek, sőt rengeteg pénzt is küldtek az ország különböző településeiről a kutyakiképző visszaállítására. A filmet elvitték Aczél Györgyhöz, aki továbbvitte, azaz megnézette Kádár Jánossal. Hogy pontosan mi történt, nem tudni. Tény, hogy a telepet hamarosan újra megnyitották, és ha jól tudom, a mai napig is működik. Mit szól hozzá, hogy életműdíjat kap az idei filmszemlén? Őszintén örülök neki! Meg vagyok lepve, ugyanakkor nekem az az érzésem, hogy én ezt a díjat megérdemlem. Nézze, én világ életemben középszinten éltem. Nem sok filmet csináltam, nem tudtam, nem tudok gyorsan dolgozni, de készítettem néhány olyan filmet, amilyent más nem. És azt hiszem, mindezzel együtt nem vagyok nagyképű. Utolsó, 1991-ben készült filmjének most lesz az ősbemutatója. Miért késett 11 évet? Ez a Hajnali imádság, ami Somlyó Zoltán versének címét viseli. Már 20 éves koromban nagyon szerettem ezt a lírai költeményt, azóta hordom magamban. Számomra ez voltaképpen egy dal, amit a régi Vízivárosba álmodtam meg. Sajnos a forgatáskor már meglehetősen elszegényedett a szakma, és csak alacsony költségvetéssel engedték elkezdeni a forgatást. A film nagy részét állófotókból készítettem, még a sötétben felgyulladó lámpákat is a trükkpadon varázsoltuk rá a színes fényképekre. A bemutatója azért késett ennyit, mert ennek a filmnek a készülte egybeesett a rendszerváltozással. A filmgyár eladósodott, a vezetőcserék és más bizonytalanságok miatt egyszerűen "elaludt" ez a film, és mivel nem vagyok egy menedzsertípus, hát a bemutatója is elmaradt. A Könyves Kálmán körúti filmgyár megszűnése gondolom az ön számára is megrendítő hír volt. Nem csak a gyár megszűnése, leginkább a szép, patinás épület lerombolása kiheverhetetlen trauma a számomra. Ez a tett, véleményem szerint állami bűn. Annak idején naponta többször is kijártam fényképezőgéppel, dokumentálni a barbár rombolást. Fotósorozatokat őrzök a földbegyalult filmtekercsekről, a meggyalázott épületről, ami majdnem száz éven át szolgált a magyar film számára otthonul. Mivel foglalkozik mostanában? Van Budakeszin egy félvadon-kertem, amin nem termelek semmit. Kis kalyiba van rajta, nem nagyobb, mint ez a cselédszoba. Valamikor, régen este hat után is szívesen kijártam, annyira szerettem ott, a csendben üldögélni. Ma már azonban az egyik szememen hályog van, és a szívem sem a régi, így tehát nehezebben mozdulok ki Budakeszire. Ön régi filmes ember. Dolgozott valaha videóval? Nem idegenkedik ettől a fajta technikától? Nem, bár nemigen értem még a csínját-bínját. Tavaly vettem magamnak egy digitális kamerát, de most még csak tanulmányozom. Arra már rájöttem, hogy sok mindent tud, amit én nem.
96 KByte
88 KByte
99 KByte
83 KByte
97 KByte
97 KByte
Schuller Imréné és Schuller Imre67 KByte
Schuller Imréné és Schuller Imre 68 KByte
Schuller Imre, Koltai Lajos és Böjte József 43 KByte
Schuller Imre 48 KByte