Emir Kusturica 61 KByte	Vreme, 2001. november 13. "Sikerült konfliktusokat kiváltanom Szarajevóban és Belgrádban egyaránt, bár minden lehetőségem megvolt rá, hogy makulátlan hős legyek. Nekem sok mindent a szememre lehet hányni, de azt semmiképpen sem, hogy a Milosević-rezsim pénzelt volna. Ezt bizonyítják a filmjeim is, amelyek az általam elképzelt világról szólnak." Jóllehet Emir Kusturica az újságíróknak adott interjúkat nagyvonalú szívességként éli meg, amit a médiát dezinformációkkal ellátó nagy Testvér hírszerző központjának tesz, ennek ellenére mégsem cáfol mindent, amit róla írtak. "Dossziéja" cáfolhatatlan tényei között szerepel, hogy idáig hét játékfilmet rendezett, hogy számos neves filmfesztiválon nyert díjat, hogy az Emir Kusturica & The Non smoking orchestra nevű bandában gitározik, hogy négy éve ír egy könyvet, és hogy a belgrádi mozikban nemrég mutatták be új filmjét, a Super osam priče (Szuper nyolcas történetek) címűt. E film hazai fogadtatását a rendező úgymond "élőben" követheti majd, hisz nemrég Belgrádba költözött. "Nemcsak azért telepedtem itt le, mert a Nyugaton fizetett adómból gyártották azokat a nevelő célzatú' bombákat, amiket Belgrádra és a világ más városaira szórtak. Döntésem indítéka mélyen érzelmi jellegű" - mondja a rendező. "Ha ezeket az okokat racionalizálni akarnám, akkor azt mondanám, hogy én még az internacionalista kor gyermeke vagyok, akit nem provinciális, hanem univerzális szellemben neveltek, Belgrád pedig számomra mindig is valami egyetemes érvényűt testesített meg. De nem csak erről van szó, Belgrádhoz sok minden más is fűz. Először is itt lakott a nagynéném, aki apám számára valamiféle szellemi vezető volt, például az ő tanácsára ment el partizánnak, és más ügyekben is hallgatott rá. Ahogy telt-múlt az idő, belgrádi látogatásaim egyre fontosabbakká váltak az életemben, és ez a hely végül megkerülhetetlen állomás lett a Nyugatra vezető utamon, mivel a nagynéném segítségével jutottam ki Prágába az egyetemre. Másrészt Belgrád az egyetlen olyan város a Balkánon, amelyen - mint valami két folyó közti hatalmas útkereszteződésen - tüzes eszmék áramlanak keresztül, és amely képes befogadni azokat, akik itt szeretnének letelepedni -, és ebben a tekintetben jóval nyitottabb Zágrábnál vagy Ljubljanánál. Belgrádnak olyan otthonos atmoszférája van, amilyen egyetlen más városnak sincs. Ha az ember tisztában van vele, mennyi nehézséget, szépséget és megannyi mást jelent az, ha valaki ebben a kultúrában és ebben a nyelvben él, akkor világos, hogy Belgrádban élni döntés kérdése, és a döntés mindig nagyobb horderejű dolog a puszta örökségnél. A nemzet és a hit megváltoztatása sokkal nagyobb lépés, mint annak elfogadása, ami téged genetikailag meghatároz. És ehhez valamiféle tehetség is szükségeltetik, hisz nem könnyű úgy dönteni, hogy te innentől fogva valami egészen más leszel, mint amit tőled elvárnak, hogy nem ott fogsz élni, ahová a születésed és neveltetésed szerint tartozol. És mindemellett itt van még az a szokásom is, hogy a városokat és az embereket - akárcsak minden más dolgot az életben - olyan tulajdonságokkal ruházom föl, ami nem a sajátjuk" - mondja Emir Kusturica. VREME: Hogyan születnek az efféle sorsdöntő elhatározások? EMIR KUSTURICA: Az én döntéseim mozgatórugóira általában csak később derül fény. Ebben az esetben azt az ösztönös vágyamat követtem, hogy tartozzak valahová. Van bennem egy nagy adag természetes intelligencia, ugyanakkor sok szempontból gyarló vagyok. Hiányzik belőlem az a fajta önfegyelem és felelősségtudat, ami a Nyugaton való élethez szükséges. Belgrádhoz nem a személyi igazolványom alapján tartozom, hanem annak alapján, hogy ebben a városban születtek Milos Crnjanski, Mesa Selimović és Ivo Andrić regényei, itt éltek olyan költők, mint Vasko Popa és Matija Bečković. Ez az a gravitációs erő, ami magához ránt. VREME: Viszont nem lehet azt mondani, hogy az utóbbi években harmonikus szeretetben élt volna a környezetével. EMIR KUSTURICA: Nem könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy az embert nem mindenki szereti, ugyanakkor könnyebb, ha arra gondol, hogy a túl nagy közkedveltségtől könnyen elkurvul az ember. Párizsban sem jártam sokkal jobban, mivel ilyen a természetem. Egyke vagyok, eléggé elkényeztetett, hogy azt tegyem, amit akarok. Az anarchista szarajevói közhangulat egyébként még Ivo Andrić nimbuszát is megtépázta. A természetem nem tudott ezzel kibékülni, de Párizsban és New Yorkban se fűlt hozzá a fogam, hogy olyan partykra járjak, ahová a hírességeknek illik eljárniuk. Én csak egy kis izgalmat szerettem volna kelteni magam körül, azt akartam, hogy szeressenek, és eközben kifejeztem a környezetem iránti érzéseimet, ami gyakran kellemetlenséget okozott. Itt az a jó, hogy a közönség sok olyasmit talál a filmjeimben, amivel képes azonosulni, ugyanakkor állandóan konfliktusba kerülök a különböző elit csoportokkal, amelyek persze csak amolyan félig-meddig elit társaságok, legyen szó akár a JUL-istákról (a Slobodan Milosević felesége, Mira Marković által vezetett Jugoszláv Egyesült Baloldal pártja - a ford.), vagy a Nedić-pártiakról (Ljubomir Nedić szerb filozófus - a ford.), vagy valamely harmadik csoportosulásról. Mira Markovićot az zavarta, hogy nem mosok naponta hajat, és nem locsolok kölnit a ruhámra, míg a Nedić-féléknek az nem tetszett, hogy Emirnek hívnak. De még ha az itteni elitekkel megszakadt is a kontaktusom, azért a széles néptömegekkel szoros kapcsolatban vagyok, mert ők azonosulni tudnak a filmjeimben lévő hősökkel és értik a metaforáimat. Tehát vannak bizonyos konfliktusaim, ugyanakkor valami nagy harmóniát is érzek magamban. VREME: Mennyire indukálja Ön ezeket a konfliktusokat? EMIR KUSTURICA: Rám jellemző az a crnagorai szindróma, miszerint azért nem járok kocsmába, mert nem vagyok képes elviselni, ha valaki ferde szemmel néz rám, azonban a túlérzékenységemen kívül van itt még valami más is. Én kétfajta, egymástól sokban különböző környezetben nevelkedtem. Belgrád volt számomra a gravitációs, érzelmi erő, Szarajevó pedig az a közeg, ahol ténylegesen felnőttem. És sikerült konfliktusokat kiváltanom ott is meg itt is, bár minden lehetőségem megvolt rá, hogy makulátlan hős legyek. Ha például Szarajevóban támogattam volna Alija Izetbegovićot és egy olyan eszmét, amiben nem hiszek - és amiről utólag bebizonyosodott, hogy lehetetlen megvalósítani. Ha egy köztársaságból protektorátus lesz, akkor fölvetődik a kérdés, vajon hogyan lehetett volna ezt elkerülni? Valahogy biztosan, csak én nem tudom, hogyan. Ehhez a döntéshez nekem elég volt egyetlen találkozás. Amikor Alija Izetbegović egy gyűlésen - ahová én valószínűleg valamiféle dísz-bosnyáknak kellettem - azt mondta, hogy Ivo Andrić egy lakájlelkű fattyú volt, akinek a szíve tele volt gyűlölettel, én arra gondoltam, hogy "ez nem lehet az én miniszterelnököm". Ha az embernek nincs kire támaszkodnia, akkor Andrićba kapaszkodik. A volt Jugoszlávia hatalmas robajjal történő széthullása után - aminek a földolgozásához nekem nagyon hosszú időre volt szükségem - engem az én történelmi idealizmusom elég kellemetlen helyzetbe hozott: egy Amerikában és Franciaországban élő szarajevói bosnyák, aki ezért a leggyűlöletesebb személlyé lett a saját szülővárosában, saját internacionalista eszméit, melyeket ott lehetetlen megvalósítani, átviszi oda, ahol Slobodan Milosević uralkodik. VREME: Vajon ez az ő politikájának valamiféle hallgatólagos támogatása volt? EMIR KUSTURICA: Nem, bár volt bennem bizonyosfajta elfogulatlanság vagy hitetlenség a tekintetben, hogy Milosević valóban olyan rémes vasorrú bába lenne, ami a szlovének és horvátok számára kezdettől fogva világos volt. Erre talán azok az értelmiségiek is rögtön rájöttek, akik érzelmileg nem kötődnek semmihez, és mindig minden iránt távolságtartással viseltetnek. És végül ezzel a távolságtartással a szivükben halnak meg. Én másmilyen vagyok. Milosević kezdetben mintha a régi Jugoszlávia maradványa lett volna, mivel a "Tito után is Tito" jelszó megtestesülésének is tekinthetjük. Ő megpróbált ugyanúgy viselkedni, mint Tito, csakhogy akkorra már vége volt a hidegháborúnak és a kétpólusú világnak, ahol játszhatta volna kisded játékait. Nehéz helyzetbe kerültem. Két választásom volt: vagy nemzeti hős leszek abban a környezetben, ahol születtem, vagy meggyűlölnek azok, akik azt a kulcsmondatot szerették volna hallani tőlem, hogy Milosević egy fasiszta dög, amit én nem mondtam ki. Számomra mégis az a legfontosabb, hogy ezekben az években csináltam néhány olyan filmet, amelyek megvédenek, és amelyek az általam elképzelt világról szólnak. A Nyugat előtt engem nem az Emlékszel Dolly Bellre? legitimál, ami egyébként a legintimebb és legőszintébb filmem, hanem az Underground. Az Underground az én történelmi, pszichológiai és művészi tapasztalataim metszőpontja, amely - Belgráddal ellentétben - olyan kritikákat kapott Amerikában, hogy szerénytelenség lenne idéznem. Mindez az életem paradox voltáról tanúskodik, ami egyébként filmjeim tárgyát is képezi, ezért személyes történetem különböző, váratlan fordulatokkal teli paradoxonokban bukkan föl. Ennyiben legutolsó filmem, a Szuper nyolcas történetek is egy kisebbfajta önleleplezés. VREME: Azért nem nevezte Milosevićet fasisztának, mert nem tartotta annak? EMIR KUSTURICA: Nem akartam azoknak a "nagyságoknak" a soráról beszélni, ahol őt az első helyre tesszük, Tuđmant és Izetbegovićot pedig föloldozzuk a bűnösség alól csupán azért, mert kevesebb gaztettet követtek el. Nekik más volt a szerepük, ugyanakkor véleményem szerint mindhármuknak egyforma a felelősségük a történtekben. És amint látjuk, ez most be is igazolódik. Én meg voltam róla győződve, hogy Jugoszláviában szerbnek kell lennie a miniszterelnöknek, és e történelmi idealizmus miatt hajlandó vagyok szenvedni. Thomas Mann helyeselte az I. világháborút. Az egész német és osztrák értelmiségi elit lelkesedett az I. világháborúért, én azonban sohasem értettem egyet a háborúval. Egy rövid ideig azt hittem, hogy egy Milosevićhez hasonlóan hatékony valaki talán tehet valamit, de teljes egészében sohasem fogtam föl, hogy ő voltaképpen mennyire romlott is volt, ahogy azt sem, hogy a Nyugat milyen jó volt hozzánk. Ennek a mérlegnek a két serpenyőjén billegett a szerencsétlenségünk. Milosevićet olyan embernek láttam, aki rossz eszközökkel, kapkodva és dühösen vagdalkozva próbál valamit csinálni, ugyanakkor az is tény, hogy a volt szocialista országokban lezajlott gyors rendszerváltás oda vezetett, hogy az ottani embereket szinte minden tulajdonukból kiforgatták. Attól tartottam, hogy az én univerzalista világképemet lerombolná, ha elhinném, hogy ennek a bolygónak Slobodan Milosević az egyetlen problémája. Azért nem beszéltem ellene, mert nem hiszek a világ jókra és rosszakra való fölosztásában. Az élet ennél bonyolultabb. Ebben a fölosztásban nem a Milosević iránti esetleges pozitív érzéseim miatt nem hittem, hanem azért, mert számomra ellenszenves, ahogyan a világ nagy és hatalmas fele bánik a kis népekkel. A Nyugat nyelvén kifejezve ez azt jelenti, hogy vajon azért is síkra kellett volna szállnom, hogy Izrael valamennyi volt és jelenlegi miniszterelnökét ültessék a vádlottak padjára a palesztinok elleni népirtás vádjával, vagy tiltakoznom kellett volna azok ellen az országok ellen is, amelyek dél-amerikai fasiszta rezsimeket ajnároztak? VREME: Tekintettel a Szerb Rádió és Televíziónak a háború során tanúsított magatartására nem jelentett önnek erkölcsi dilemmát, hogy az SZRTV részt vett Underground forgatásában? EMIR KUSTURICA: Nem. Ahogyan azt az országot is megválaszthattam, ahol élni akarok, úgy azt is én dönthettem el, hogy kikkel akarok együtt dolgozni. Én dönthettem el, hogy hol és hogyan fogom megcsinálni ezt a filmet, és az egyetlen ok, amiért itt forgattam, az volt, hogy Belgrád házait, utcáit és folyóit nem lehet átvinni más városba. Másrészt Belgrád akkori polgármestere, Nebojsa Čović engedélyt adott rá, hogy díszletként megépítsük a lebombázott házak romjait, és fekete füstöt használjunk, ami a világon mindenütt tilos. A szerb TV az én Milorad Vučelićcsel való barátságom miatt vett részt a film finanszírozásában, de én nagyon rosszul érezném magam, ha az Underground az akkori hatalmat dicsőítette volna. Erről szó sincs. Ez a film az akkori hatalmat, akárcsak minden más hatalmat, metafizikai szempontból vizsgálta. Az Underground a propagandával való visszaélésről szólt, és mindazok ellen a dolgok ellen szólt, amiket az SZRTV akkoriban szimbolizált, bár a hatalmon lévők nem voltak tisztában a film üzenetével. Nem fogom azzal mentegetni magam, hogy ez a film Slobodan Milosevićről szól. Az én kapcsolatom nem volt olyan szoros vele, hogy szégyenkeznem kelljen miatta, az Underground létrejöttével kapcsolatban pedig pláne nem játszott döntő szerepet. Nincs miért kegyelmet kérnem. Az Underground nem a valóságtól való menekülés volt, hanem a közelgő katasztrófa előjeleit mutatta meg. És a világ ezt fölismerte, nem úgy, mint Belgrád. Nem értem, miért lenne gond a szerb TV pár apró szívessége, néhány lepusztult kombi meg a díszletezés, amikor ez a cég a háború elején a világ minden TV-állomásának a rendelkezésére állt. Ha az ilyen dolgok lennének számomra erkölcsileg mérvadóak, akkor egyetlen amerikai moziba se tehetném be a lábam, mivel Amerika fogadta be a volt nácik és gestapósok hatvan százalékát, akik a II. világháború után útlevelet kaptak és az amerikai biztonsági szolgálatnál kaptak munkát. Sőt, egyetlen nyugati terméket se vehetnék meg, hiszen a gyártók országai annak idején népirtó hadjáratot folytattak a humanitárius elvek nevében. Ha félig otthon élsz, félig meg Nyugaton, akkor nem ítélkezhetsz provinciális erkölcsi szempontok alapján. Hogy Milosević TV-jének fogsz-e dolgozni vagy az IBM-nek, amelyik együttműködött Hitlerrel? Egy író távolságot tarthat mindentől, de ha úgy döntöttél, hogy filmeket fogsz csinálni, akkor kész kell lenned bizonyos fokú együttműködésre, hiszen a forgatáshoz mindenféle engedélyek szükségesek, és még sok minden, ami a filmhez mint nehéz és sokrétű művészethez hozzátartozik. És hogy vajon érzek-e erkölcsi felelősséget mindezért? Én a felelősséget mindig is érzem, de ha az ember életfilozófiája univerzalista, akkor szükség van a dolgok bizonyos fokú relativizációjára. Ha én egy provinciális beállítottságú rendező lennék, akkor valószínűleg zavarna, hogy Milosević totális ellenőrzése alatt tartotta azt a szerb TV-t, amelyik részt vett a filmem forgatásában. Csakhogy ilyen elvek alapján semmit se lehetne megcsinálni. Ha ez az ország a normális világ része lenne, akkor ilyen kérdések föl sem merülnének senkiben. VREME: Csakhogy emiatt bizonyos nyugati körök is úgy tekintettek Önre, mint a rezsim emberére... EMIR KUSTURICA: Igen, de ez ugyanazoknak a korrumpált hatvannyolcasoknak a társasága, akik időközben mezt cseréltek. Akik kommunistából és maoistából pincsikutyává vedlettek át, hogy vastagon megfizettessék a művészetüket. VREME: Miért éppen most lett elege abból, hogy a nevét összefüggésbe hozzák a Milosević-rezsimmel, miért vitte perre a dolgot? EMIR KUSTURICA: El tudok viselni öt, tíz vagy tizenöt effajta támadást, mivel tudom, hogy ez a mucsai nagykutyák akciója, akiknek minimális befolyásuk sincs a világ dolgaira, de ha ez olyan alaptétellé válik, amit egyfolytában szajkóznak, akkor nem marad más lehetőségem, mint bíróság elé citálni a szájaskodókat, hogy ott bizonyítsák be. Rám sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a Milosević-rezsim pénzelt volna. Szememre vethetik a történelmi idealizmusomat, csak azt nem, hogy engem itt bárki pénzzel tömött volna, mivel a külföldi szponzoroktól annyi pénzt kaphattam, amennyire csak szükségem volt. Ezt az ideológiai matricát/billogot nem vagyok hajlandó eltűrni magamon. Ezt az ellenem irányuló gyűlölet megnyilvánulásának érzem. Az ember nem lehet értelmiségi, ha az erkölcsöt háromfelé hasítja. A földön egyetlen erkölcs létezik, amit nem lehet szerbre, muzulmánra, palesztinra vagy bármilyen más erkölcsre fölosztani. Én nem egyezem bele ebbe a fölosztásba, mert ettől rosszul érezném magam. Ha én Párizsban élek, akkor hogyan firtassam csak és kizárólag Milosević gaztetteinek a kérdését? Ez lehetetlen, hisz a gaztettek egymással összefüggenek. Egyébként ez a mostani hivatalos világpolitikában is megmutatkozik. A szerbeket ugyanúgy irtották Szarajevóban, mint ahogy a szerbek gyilkolták a muzulmánokat Bosznia más részein, amiről mi nem is tudtunk. És miért nem tudtunk róla? Mert a Balkánnal kapcsolatban megvolt egy pontosan kidolgozott stratégia az államok régiókká való változtatásáról, melyek jelentősége egyenes arányban állna az általuk forgalmazott hamburgerek mennyiségével. VREME: Egyáltalán, miért találkozott politikusokkal? Sokuknál vendégeskedett - Milosevićtől egész Kostunicáig. EMIR KUSTURICA:Túl nagy hatást gyakoroltam a filmjeimmel ahhoz, hogy a politikusok figyelmen kívül hagyhattak volna. Valahogy a díjak és a sikerek visszhangja ugyanolyan magas rangra emelt, mint a nemzetközi versenyeken eredményes sportolókat. A dolog természetéből adódik, hogy az ilyen emberek a magasabb politikai körök tagjaival is érintkeznek. Hogy egyikőjükkel-másikójukkal néha találkoztam, az a munkám természetéből fakad. Vajon máshogy alakultak volna-e a dolgok, ha nem találkozom velük? Nem hiszem. Legvégül úgyis csak a filmjeim maradnak meg. A Papa szolgálati útra megyet például Cvijetin Mijatović (politikus, az egykori JKSZ KB tagja - a ford.) közbenjárásának köszönhetően forgathattam, és egyáltalán nem szégyellem, hogy hozzá pedig Mira Stupicán (a 60-as, 70-es évek leghíresebb szerb színésznője - a ford.) keresztül jutottam el. Ha ezt nem teszem meg, akkor ez a film sohasem készül el. Mivel az állam egyre inkább olyan lesz, mint valami gigantikus gyár, nem látom okát, miért ne találkozhatnék állami vezetőkkel. Az tényleg megalázó lenne, ha a politikusokról apologetikus filmek készülnének, de én sohasem csináltam ilyet. Egyiknek sem nyaltam ki a seggét. VREME: Forgatás közben nem zavarja Önt ez a fajta örökös értetlenség? Hiszen az tény, hogy nincs bennük annyi társadalmi referencia, amennyit az Ön társadalommal kapcsolatos egyéb reakciói alapján föltételeznénk. EMIR KUSTURICA: Nem zavar, bár itt is és Párizsban is annak az új propagandának az áldozata voltam, hogy a miatt ültetnek a vádlottak padjára, amit nem mondtam. Nem lehet valakit azért tönkretenni, mert nem tett eleget az elvárásoknak, vagy nem fújta az éppen aktuális nótát. A világ egyre vulgárisabb lesz, többé nincs helyük az apró nüanszoknak. Ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy. De ha meg akarod teremteni a hatalomellenes elitet, akkor az nem kereshet menedéket a kormánytól független szervezeteknél, csakis a saját értékeiben bízhat, amelyek majd megmérettetnek a nyugati piacon. A Nyugattal való kereskedelem nem a kormánytól független szervezetek kérdése, hanem piaci meccs. Különben is, mihez kezdenek majd az értelmiségiek, ha nem lesz többé Milosević? Ha valaki a kommunizmus kritikájára koncentrál, és profi disszidens lesz, akkor a kommunizmus bukása után neki is vége. Azok a szociológusok, pszichológusok és értelmiségiek, akik egész tevékenységüket Milosević létezésére alapozták, most, hogy Hágába vitték, létalap nélkül maradtak. És mihez kezdhet a hivatásos áldozat hóhér nélkül? Könnyes szemmel nosztalgiázhat. Azok, akik engem nacionalizmussal vádolnak, összekeverik a fogalmakat. Én csak az ellen a mód ellen vagyok, ahogy a világban a globalizmust alkalmazzák, mert ez így a gyarmatosítás egy új fajtája. Én hiszem, hogy a globalizáció elkerülhetetlen, és csak annyit állítok, hogy az alkalmazási módja nem igazságos, mert a gyarmatosítás régi jó elvén alapszik, tehát azok isszák meg a levét, akiknem nem volt módjuk beleszólni a játékszabályok kialakításába. A globalizáció legerősebb fegyvere a tudomány, csakhogy azok a tudományos eredmények, amelyek az emberből gépet csinálnak nem az ember javát szolgálják, hanem lelkének attól a részétől idegenítik el, ami a legnemesebb benne. Ennek a harcnak nem az a lényege, hogy lerombold a világ olyan szimbólumait, mint például Hollywood, hanem hogy megtaláld benne a helyed. És miközben keresed benne a helyed, másmilyen filmeket csinálsz, mint addig. VREME: Vajon a hollywoodi filmek is részét képezik e globalista projektnek? EMIR KUSTURICA: Hollywood a terrorista támadások közvetlen inspirációja - szellemi reménytelenség és az eszmék szemétdombja. Azok, akik az amerikai épületekbe vezették a repülőket, ezekből a filmekből nyerték az ihletet. Rambo volt a fő példaképük, bár a terror gyermekei végül mindig a szülőjük ellen fordulnak. VREME: Miért nyűgözik le az embereket ennyire a hollywoodi filmek? EMIR KUSTURICA: Ezek a filmek nagyon impresszívek. Nem véletlen, hogy az emberek már Hadriánus császár korában is a nagy városokba tódultak a provinciákból, hogy tátott szájjal csodálják a pompázatos új épületeket, és aztán hazamenjenek isten háta mögötti sárfészkeikbe. Manapság elég bemenni az első moziba, hogy az ember a filmvásznon páfrányt zabáló és böfögő dinoszauruszokat láthasson. Mintha semmi se változott volna azóta. Hadriánus császár tudta, hogyan nyűgözze le az alattvalóit, de vannak emberek, akiknek ennyi nem elég, és érzik, hogy a lelkük valami emelkedettebb és összetettebb dologra vágyik, mint műanyag figurák imitált zabálása és böfögése a stúdióban. VREME: Ezek az emberek az Ön célközönsége? EMIR KUSTURICA: A koncertjeinken úgy tapasztaltam, hogy elég sokan vannak. Azok, akik a Zabranjeno pusenje bulijaira eljönnek, általában a filmjeimet is megnézik. VREME: De ez a fajta esztétika is manírrá válhat. EMIR KUSTURICA: Nehezen, mert nem csinálok sok filmet. Ha évente jönne ki egy-egy új filmem, akkor ez valós veszély lenne. Csakhogy az én művészetem a film múltjában gyökerezik, nem pedig a jövőjében. Még ha egy bizonyos mértékben képes vagyok is korszerű lenni, én igazából a XIX. századi illúzió híve vagyok, és egy-egy szép jelenet láttán mindig borzasztóan fölugrik az adrenalin szintem, és gyerekes örömet érzek. És a forgatás során ez az egyetlen mércém. A filmeknek valami olyasmit sikerül megrajzolniuk, amit mi nem tudunk magunkról, és amit a közönség a gyerekek szemével lát, akik olyasmit is meglátnak, aminek mi magunk sem vagyunk teljesen a tudatában; ez az, ami őket annyira vonzza vagy taszítja. VREME: Ebben az értelemben mennyire "visszatérés a tetthelyre" és a kör bezárulása az a film, amire most készül, a Gladno srce (Éhes szív), tekintve, hogy a történet Boszniában játszódik? EMIR KUSTURICA: Bár nem volt szándékomban párhuzamot vonni a kezdetek és a jelen között, ez mégis visszatérés lesz ahhoz a témához és szöveghez, amit már régóta magamban hordok. Ez egy valós történet a legutóbbi balkáni háborúból, ami azonban még nem lenne elég ahhoz, hogy film legyen belőle. A film nem realitás, és éppen az a téves értelmezés juttatta idáig, ahol ma van, hogy a film valami "valós dolog". Azt, ami erre a boldogtalan szerelmi történetre épül, már régóta dédelgetem magamban. Tehát visszatérek a régi helyre, csak tapasztalatokkal gazdagabban, és azzal az erővel, ami majd új eget képes borítani a régi történet fölé. Potoczki Klára fordítása
55 KByte
51 KByte