Barabás Klára A cenzorok melegen gratuláltak
Beszélgetés Kardos Istvánnal

 

Kardos István negyven forgatókönyvéből készült film. Egész Európában párját ritkító ez a teljesítmény. 1997-ben, huszonkét évi munkaviszony után, megvált a Magyar Filmgyártó Vállalattól. Azóta a Duna Televízió dramaturgiai igazgatója.

 

Hogyan indult ez a rendkívül gazdag pálya, hogyan került a film vonzáskörébe?

A film közelébe testvérem, Kardos Ferenc filmrendező révén kerültem, aki a híres Máriássy-osztályba járt.
Kisgyerek voltam még, amikor meghalt az édesapám, édesanyám egyedül nevelte a bátyámat és engem. Szegény egész nap nem volt otthon, mert dolgozott, hogy el tudjon bennünket tartani, úgyhogy a mi lakásunk lett ennek az osztálynak a találkozóhelye. Ha nem is minden nap, de hetente többször ellátogatott hozzánk Szabó István, Kézdi Kovács Zsolt, Elek Judit, Rózsa János, Huszárik Zoli, Gábor Pali....
Rózsa János mindig együtt dolgozott a bátyámmal, akivel nagyon jó barátok voltak. Jóideig ő vágta Feri filmjeit, a Gyerekbetegségeket pedig közösen is rendezték. Tőle kaptam az első komoly felkérést filmforgatókönyv írására, ebből lett a '69-ben készült Bűbájosok.
Néhány filmrendező sokáig Ferinek szólított - nagyon is jól tudták a nevemet, de ezzel utaltak arra, hogy én a testvérem révén lettem filmes. Valóban nagyon nehéz volt akkoriban bekerülni a Filmgyárba, nem ártott a segítség, de ez csak az első lépésnek számított. Utána már egyedül kell boldogulni.

És mikor lett "Feriből" "Pityu"?

Két-három elkészült film után már mindenki a saját nevemen szólított...

Mikor került státusba a Filmgyárban?

1975-ben kerültem hivatalosan a Filmgyár státusába, de addigra már több film volt a hátam mögött. Ezt megelőzően egy óbudai középiskolában dolgoztam magyar-történelem szakos tanárként és amellett írtam filmeket. Volt úgy, hogy egy év alatt öt könyvet is megírtunk a fivéremmel, de összesen csak egyből lett film. A többi eltévedt valahol a cenzúra útvesztőiben.
A filmgyár hivatalos állományába Marx József barátunk révén kerültem, aki több korábbi filmünknek, például a Petőfi '73-nak volt a dramaturgja. Korábban Nemeskürty tanár úr stúdiójában volt dramaturg, majd '75-ben stúdióalapítási lehetőséghez jutott. Létrehozta az Objektív Stúdiót, ahová engem kért először munkatársnak. A stúdió első filmjeinek én írtam a forgatókönyveit, Kardos Feri, Rózsa Jancsi rendezte őket.

A témákat ki választotta? A rendező, vagy a közös beszélgetések során alakultak ki?

Általában én mindig olyan filmeket írtam, amelyeknek a témája a közös beszélgetések folyamán alakult ki.
Talán dicsekvésnek hangzik, de - a számos asztalfiókban maradt mellett - negyven forgatókönyvet írtam, amiből film lett. A negyven nagyjátékfilm közül gyakorlatilag egyetlen, a Rózsa Jancsi Álmodó ifjúság című filmje regény-feldolgozás, az összes többi saját ötletből vagy a rendezővel közösen kimunkált ötlet alapján készült. Nem véletlen, hogy ennyi forgatókönyv mellett soha nem írtam egyetlen novellát, vagy regényt sem.
Magyarországon akkoriban főleg szerzői filmek készültek, tehát a rendező maga írta a forgatókönyvet is. Szerintem egy elsőfilmes rendezőnél egyáltalán nem baj, ha egyedül írja meg a forgatókönyvet, mert egy film mindenkiben van. Egy elsőfilmes rendező nyilván arról akar filmet csinálni, amit ő tud a világon a legjobban: a saját életéről, édesanyjáról, édesapjáról, szerelméről, diákéveiről. Tehát szerez egy jó képességű írót, ketten összerakják, de jegyezheti egyedül a rendező is. A második, harmadik filmnél, amikor már elfogyott ez az elsőfilmes lendület, nagyon hiányzott az író. Ennek anyagi oka is volt, körülbelül a dupláját kapta a rendező, ha ő maga is írta a forgatókönyvet.
Valóban sok filmnél érződik, hogy hiányzik a forgatókönyvnél az író. Nagyon kevés ember volt Magyarországon, aki filmírásra adta a fejét. Hivatásszerűen rajtam kívül senki. De van néhány író, aki kiváló filmeket is írt: például Hernádi Gyula, a Jancsó-filmek állandó forgatókönyvírója. A mester kiválóan tudja a dramaturgiát, nagyon komoly filmes felkészültségű ember. Kiváló filmíró Bereményi Géza, ő még a dialógusokban is rendkívül erős. Történelmi filmekben kiváló Dobai Péter. Szabó Istvánnal komoly értékeket hoztak létre: a Mephistót, a Redl ezredest...

Hogyan zajlott az élet régen a Filmgyárban? Manapság már el sem tudjuk képzelni azt a világot...

Nagyon jól éreztem magam az Objektív stúdióban, a mai napig is nosztalgiával emlékszem vissza azokra a stúdiótanácsokra, amelyeken ott ült Szabó István, Sára Sándor, Kósa Feri, Huszárik Zoli, Gazdag Gyuszi, Rózsa Jancsi...
Imádtuk a dramaturgiai tanácsokat, mert ezeken őszinte és okos beszélgetések folytak a művekről. Nekem abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy forgatókönyvíróként részt vehettem ebben a grémiumban, mindenki más filmrendező volt. Tehát úgy állt föl a művészeti tanács, hogy volt benne hat filmrendező és én egyedül filmíró.

A művészeti tanács a forgatókönyveket, vagy már a kész filmeket elemezte?

Először a forgatókönyveket elemezte, tehát arról döntött, hogy a stúdió milyen filmeket vállaljon föl. Minden évben benyújtottak 8-10 forgatókönyvet, és ennek körülbelül a feléből lett film.

Eszerint a művészeti tanácsnak egyfajta cenzúra-szerepe is volt?

Nem. A minisztérium és a filmfőigazgatóság munkatársai megnézték az elkészült filmet, utána a stúdióvezető szobájában volt egy "elvtársi" beszélgetés, ahol értékelték az alkotást és elmondták a kifogásaikat. Nahát, ott kemény cenzúrázás folyt....
Ezekre a beszélgetésekre a stúdióvezetőn kívül meghívták a film rendezőjét és a forgatókönyvírót is. Ezekben a grémiumokban nekünk, alkotóknak nem osztottak lapot...

Addig nem lépett be a cenzúra, a forgatókönyveket nem kellett elfogadásra benyújtani a minisztériumhoz?

De, a Filmfőigazgatóság a forgatókönyvek alapján engedélyezte a forgatást a stúdió számára. Ha voltak cenzurális problémáik, akkor szóltak, és azokat meg kellett oldani: bizonyos jeleneteket kihagyni, vagy átírni.

Visszaemlékszik olyan filmre, amelynek kapcsán különösen kemény viták zajlottak?

Igen. A Vasárnapi szülőkben voltak többek között "szipózásos" jelenetek, amelyekkel már a forgatókönyv kapcsán is problémájuk volt a szerveknek. A Petőfi '73-at is durván cenzúrázták, sajnos, nagyon komoly engedményeket kellett tennünk, hogy a film bemutatásra kerülhessen. Ez életem egyik meghatározó élménye volt, ugyanis akkor vettem részt először ilyen grémiumban. Addig is volt némi fogalmam arról, hogy hogyan zajlik egy ilyen beszélgetés, de ez súlyosabb volt, mint amire számítottam.

Mit kifogásolt a cenzúra?

A film szereplői akkori középiskolás diákok voltak, akiket mi behelyeztünk egy történelmi happening-játékba - az 1848-as forradalom és szabadságharc szituációjába. Kiosztottuk a diákok között a szerepeket: volt ott Petőfi, Kossuth, Bem apó...
Egyik szinten folyt a történelmi happening-játék, egy másik szinten viszont a diákok mai ruháikban leültek beszélgetni a mai politikai problémákról, a jelenkori életérzéseikről. Főleg ezeket a "mai" beszélgetéseket cenzúrázták és azokból kellett nagyon sokat kivágnunk...

Akkoriban ki volt a filmfőigazgató?

Szabó B. István, akivel egyébként személyes jó kapcsolatban voltam, évfolyamtársak voltunk a bölcsészkaron. Művelt, okos fiú volt, irodalomból különösen kiváló. Ő vezette ezt a grémiumot, és addig nyomták a cenzurális kifogásaikat, amíg a stúdió végre nem hajtotta a változtatásokat... Nem nagyon tudok olyan esetről, hogy bárki is ne hajtotta volna végre a cenzúra által előírt változtatásokat, vagy hogy nagyon ellenállt volna. Mert akik azt állítják, hogy ellenálltak a cenzúrának... csak dumálnak.

Mennyire épült be a fejekbe az "öncenzúra"?

Amikor az ember benne van a művészi alkotófolyamatban, akkor nem töpreng azon, hogy a gondolatai cenzúra-képesek-e, vagy meghaladják a cenzúra tűrőképességét. Elég baj, hogy hosszú évtizedek alatt beépítik az emberbe az öncenzúrát, de alkotás közben bennem soha nem merült fel, hogy ehhez most a cenzúra hogyan fog viszonyulni. Amiről filmet akartam csinálni, arra eltökélten rá is álltam. Az én munkamódszeremre mindig az volt jellemző, hogy a felvetett témát anyaggyűjtéssel hitelesítettem. Hónapokat töltöttem a témára való felkészüléssel: többezer fotót néztünk át, nagyon sokat magam is készítettem, időnként 10-20 órányi interjút vettem fel emberekkel, saját szememmel győződtem meg arról, hogy milyen Magyarországon egy szövőgyár, vagy egy téglagyár....

Az egypártrendszer időszakában agitálták-e Önöket, hogy lépjenek be a pártba, követeltek-e a filmesektől párthűséget?

Tőlem nem követelhettek párthűséget, mert soha életemben egyetlen pártnak sem voltam a tagja. Amikor én a filmszakma közelébe kerültem, már lehetett tudni, hogy kik azok, akik párton belüli filmrendezők, és kik azok, akik nem.

Engem korábban tanárként akartak beléptetni a pártba... Még csak 29 éves voltam, amikor felmerült, hogy kineveznek egy új iskola igazgatójának. Már minden el volt intézve, és akkor a kerületi első titkár megjegyezte: "Pistikém, akkor majd te vezeted a sejtet is!" Azt válaszoltam, hogy azt ugyan nem, mert nem vagyok párttag. A teremben megállt a levegő, és soha többé fel sem merült, hogy én legyek az igazgató.

A párttagok könnyebben jutottak filmkészítési lehetőséghez, mint a párton kívüliek?

Nem. Amikor én a Filmgyárba kerültem, akkor már nem. Engem soha senki nem győzködött, hogy lépjek be.

Úgy érzem, nem véletlen, hogy a 70-es évek a parabola fénykora volt, a filmek sokszor történelmi párhuzammal mondták el véleményüket a jelenről.

Ennek irodalmi előzményei is vannak, hiszen a 60-as években Magyarország kicsit kinyílt a világirodalom felé, rengeteg művel találkoztunk, amelynek választott műfaja a parabola volt. A parabola Magyarországon is kedvelt műfaj lett, természetes, hogy a magyar film is felfedezte. A bátyámnak van egy filmje, az Egy őrült éjszaka, amin együtt dolgoztunk. Ebben gyakorlatilag egy közért vált az egész ország színterévé, a rendszer működését parabolisztikusan modelleztük benne.

Vagy a Mennyei seregek... Korábban írtunk Zrínyiről egy forgatókönyvet A háború lelke címmel. Ez mint irodalmi mű is sikert aratott, a Kortárs lehozta és B. Nagy László, aki a kor legelismertebb filmkritikusa volt, meleg szavakkal méltatta. De ebből a parabolisztikus, történelmi utalásokat nagyon tisztán értelmezhető könyvből nem lett film. A témából csak később tudtunk filmet csinálni Mennyei seregek címmel, de az már egészen más lett, más korban is született. A második verzió ihletője egy Marquez-mű volt. Arról szólt, hogy egy, a történelmi útvesztőkben eltévedt ember egyszer csak egy angyalra bukkan. Azt hiszi, hogy általa a jóisten égi jelet küldött neki és ő majd az angyal útmutatásai alapján meg tudja változtatni az ország sorsát...

Gondolom, a Filmfőigazgatóság illetékesei is értették ezeket az üzeneteket.

Persze. Erre volt is egy példa. Rózsa Jánosnak írtam egy forgatókönyvet Szekértábor címmel, amit elutasítottak. Később könyv formában megjelent és azok, akik elutasították a filmtervet, a könyv megjelenésekor melegen gratuláltak nekem. Mint irodalmi alkotást nagyon díjazták, csak filmként nem merték vállalni.

Akkor már nem az övék volt a felelősség.

Igy van.

Köztudott, hogy Aczél György "kézivezérléssel" irányította a kultúrpolitikát és a filmet különösen fontosnak tekintette. A filmmel ugyanis demonstrálhatta kifelé, hogy mennyire szabad ez az ország, milyen szókimondó, őszinte filmeket lehet itt csinálni. Önnek vannak emlékei róla? Járt nála valaha vendégségben?

Én soha semmilyen kapcsolatban nem voltam Aczéllal. Tudom, hogy voltak emberek, akikkel nagyon jó kapcsolatban volt, voltak kegyencei, de én soha nem kerültem vele semmiféle kapcsolatba. Természetesen az egész kultúrpolitikán érezni lehetett, hogy a filmre különös figyelmet fordít és keményen működik a cenzúra. De az kétségtelen, hogy nagyon magas színvonalú volt a kultúra, különösen ha a mai világot veszem figyelembe, össze sem lehet hasonlítani az akkori kulturális igényességet a maival...

Kik voltak a példaképei, vagy mesterei?

Én filmrendezőkkel dolgoztam együtt, vannak olyanok, akiknek minden filmjét én írtam.

Sajnos, Lugossy László csak három filmet csinált eddig életében, mind a háromnak (az Azonosítás, a Köszönöm, megvagyunk és a Szirmok virágok, koszorúk) együtt írtuk a forgatókönyvét. Éveken keresztül vért izzadva dolgoztunk, mert a Laci nagyon precíz... Amit estére kitaláltunk, azt ő éjjel lebontotta és másnap reggel kezdhettük elölről. Nagyon szoros munka- és emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Moszkvában végzett filmrendező, az orosz történelemben zseniálisan otthon van. Nyugodtan mondhatom, hogy a munka mellett egyetemi oktatásban is részesültem mellette.

Marx Józseffel, aki az Objektív Stúdió vezetője volt, minden nap megnéztünk filmtörténeti értékű filmeket. Akkoriban fillérekért lehetett vetítőt bérelni, és mi szisztematikusan végignéztük a különböző filmtörténeti korszakok: a francia lírai realizmus, a francia nouvelle vague, a cseh új hullám, az amerikai vagy New York-i iskola legjelentősebb alkotásait. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy komoly filmtörténeti műveltségre tettünk szert, ennek az alapjait Nemeskürty tanár úr hintette el a Mafilmnél... Tehát volt olyan igény, hogy aki filmmel foglalkozik, az értsen is a filmhez.

A testvérével sokat dolgozott együtt?

A testvéremmel különösen jó munkakapcsolatban voltam. Az elvesztése nagyon nagy fájdalom nekem, mert nem csak a testvérem volt, hanem a munkatársam, barátom is. Együtt csináltuk többek között a Petőfi '73-at, a Hajdúkat, az Ékezetet, az Egyszeregyet, a Mennyei seregeket, az Iskolakerülőket... Nagyon sok időt is töltöttünk együtt.

Ez a Máriássy-osztály nagyon tudta a dramaturgiát. Tőlük tanultam a legtöbbet, ... közülük is legtöbbet a bátyámtól, Rózsától, Szabótól. Amikor kitaláltuk, hogy miről csinálunk filmet, kitaláltuk a szereplőket, a fordulatokat, akkor szevasz, én elmentem egy hónapra és azalatt megírtam a könyvet. A Pókfocit egy hét alatt befejeztem, de abban nagyon otthon voltam, hiszen 10 évi tanárság volt mögöttem, amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet. Egy ilyen tanári közösséggel az egész rendszert lehetett modellálni, tehát könnyen ment. De volt olyan forgatókönyv is, ami egy év alatt készült el. Lugossy Lacival lassan írtunk.

A Szomjasnak írtam korábban egy beat-filmet, a Kopaszkutyát. Együtt végigjártuk az együtteseket, a koncerteket. Nagyon élveztük, mert mindkettőnknek teljesen új volt ez a világ.

Részt vett a forgatásokon?

Eleinte mániákusan, mert nagyon élveztem, de később, úgy harminc filmmel a hátam mögött, már ritkábban.

Nagyon jól éreztem magam a Filmgyárban, ráadásul azok közé tartoztam, akik nagyon sokat is dolgoztak. Elvarázsolt a film, mindent meg is tettem, hogy felnőjek a dologhoz.

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy akkor voltunk fiatalok. Mert ezek hetvenes-évekbeli történetek.

Amikor bekerültem, Révész Miklós volt az igazgató. Egyszer behivatott magához, elmondta, hogy van egy filmötlete, majd így folytatta: "Kardos elvtárs, megírná-e?" (mert akkoriban mindenki elvtárs volt). Erre én megköszöntem a megtiszteltetést, de kapásból visszautasítottam. Azt hittem, hogy emiatt ki leszek rúgva, erre másnap behivattak a személyzeti osztályra és - legnagyobb meglepetésemre - közölték, hogy duplájára emelték a fizetésemet. Tehát még képtelenségek is előfordultak.

Tehát volt egy havi fix fizetése?

Igen, amikor '75-ben odakerültem, akkor már igen. Emlékszem, 1974-ben, háromszakos középiskolai tanárként + újságírói végzettséggel havi ezer forintot kerestem, ehhez jött 200 forint osztályfőnöki pótlék. A filmgyárba 2.500 forinttal vettek fel és ez után a történet után ötezerre emelték a fizetésemet. Akkoriban az nagyon jónak számított.

Abban az időben ugye a filmrendezőknek is volt havi fizetésük, ami független volt attól, hogy éppen dolgoznak-e vagy sem.

Igen. Az én ötezrem az már jónak számított. A stúdióvezetőknek volt csak komolyabb fizetésük, és kész. Az alkotókat filmenként, filmszerződésekkel honorálták.

Amikor a Filmgyárba került, mennyi pénzt kaptak egy filmforgatókönyvért?

Demokratikus volt a honorárium-elosztás, mert Illyés Gyula ugyanannyi jogdíjat kapott, mint én, vagyis filmenként 60 ezer forintot. Tehát a háromszoros Kossuth-díjas, elismert író és a kezdő ugyanazt a jogdíjat kapta egy-egy forgatókönyvért. Akkoriban ez a csúcs volt, tehát egy filmen úgy egy százast lehetett keresni, ami akkor nagyon jó pénz volt, egy autó ára. De már egy lakásba is be lehetett úgy 100-150-nel szállni. Ha az ember elment a forgatásra - akkoriban úgy hívták ezt, hogy forgatási konzultáns -, azért is járt külön honorárium.

Korábban létezett még a minisztériumnál egy olyan jutalom-rendszer, hogy a filmeket 1-2-3 és A-B-C kategóriákba sorolták. Nekem egyszer 2/b-be sorolták a filmemet (Végre, hétfő - rendező: Kenyeres Gábor), és ezért utólag még egyszer megkaptam a már kiutalt összeget, tehát a 2/b az dupla pénzt jelentett. Emlékszem, hogy mennyire kellemesen meglepődtem. A 3/b besorolás nagyon gyenge volt, egy elsőosztályú film jutalmából viszont már meg lehetett venni egy lakást. Mondjuk egy 1/C-vel - ennél nem tudom, hogy adtak-e valaha is jobbat.

Ez a legkorábbi időszakban volt, még nem dolgoztam a filmgyárban, később ez a rendszer megszűnt.

A jutalmakat a filmfőigazgatóságon adták át, ünnepélyes keretek között. A többi munkatárs is kapott valamit, a hangmérnök, vágó...

Mikor volt először érezhető, hogy a Filmgyárban valami döntő változás érlelődik... és nem előnyére?

Lassú folyamat volt ez, a pénz fogyott el egyre inkább. Régen, ha egy filmet elfogadtak, azt finanszírozták a befejezésig. Később már nagyon nehéz volt a pénzt összeszedni, főleg ez a megelőlegezett ÁFA-dolog nehezítette az életünket, a stúdiónak gyakorlatilag egy évig meg kellett előlegeznie egy filmnél az áfát... Ezt a kis stúdiók már nem bírták, szép lassan tönkrementek.

A rendszerváltás után más struktúra alakult a filmgyárban, a Mafilm sok kis céggé szakadt szét. Egyesek talpon maradtak, a többiek tönkrementek.

A rendszerváltással párhuzamosan a filmesek helyzete is alapvetően megváltozott. Emlékszem, régen úgy tekintett mindenki a rendezőkre, mint a félistenekre.

Igen. Mivel filmes pályafutásom előtt tanár voltam, saját szememmel láthattam, hogy a tanároknak mennyire nem, míg a filmeseknek mennyire volt társadalmi presztizsük. Bárhol kiderült, hogy filmíró vagyok, azonnal odafigyeltek rám.

Nagyon jól éreztem magam, mint filmes. Rengeteg díjat nyertünk, jöttünk-mentünk a világban, azok közé tartoztunk, akik a filmeket általában el is kísérték a fesztiválokra, külföldi filmhetekre.

Beutaztam a világot a filmekkel. Voltam Argentínában, Brazíliában, Chilében, Mexikóban... mindenfelé. Nem fizették agyon a filmeseket, azt nem lehet mondani, de mivel akkoriban még nagy dolog volt magyar filmesnek lenni, ezért külföldön is szerettek, tiszteltek bennünket. Minden jelentős fesztiválra meghívtak és majdnem mindenhonnan díjakkal tértünk haza.

Sok filmet írtam Erdőss Pálnak is, és vele arattam életem legnagyobb sikerét az Adj király katonát!-tal. A Cannes-i Fesztiválon Aranykamera díjat kapott, ami a legjobb elsőfilmes díj, aztán nyertünk vele locarnói nagydíjat, az Arany Leopárdot, ugyanazon a fesztiválon még négy mellékdíjat is nyertünk, és ahol még elindult, Rio de Janeirótól kezdve, mindenütt minden díjat elhozott.

Lugossyval is nyertünk Ezüst Medvét Berlinben, a Rózsával Arany Pávát...

 Huszonkét év után elhagyta a filmgyárat és átjött a Duna Televízióhoz. Elmesélné, hogy ez hogyan történt?

'97-ben jöttem át a Duna Televízióhoz, addig státusban voltam a Filmgyárban. Először forgatókönyvíróként, majd a Hétfői Műhelynél stúdióvezetőként.

A kilencvenes évek elején a filmgyárban elhatározták, hogy létrehoznak egy filmforgatókönyvírói műhelyt, engem neveztek ki a vezetőjéül. Hogy miért Hétfői Műhely lett a neve? Talán azért, mert hétfőn alakítottuk. Állami stúdióként működött, ugyanolyan jogokkal, mint egy rendes nagy játékfilmstúdió. Az állami támogatásból is arányosan részesült. Eleinte kiválóan működött, termelte a forgatókönyveket, de azokból csak keveset tudtunk eladni és akkor elhatároztuk, hogy a legjobbakat majd mi magunk csináljuk meg. Átalakítottuk tehát gyártó stúdióvá, ezt a felettes szervek is elfogadták és besorolták a többi nagyjátékfilm-stúdió mellé. Így egyik napról a másikra játékfilmes stúdióvezető lettem. Ettől kezdve hat éven át csináltunk egy-két filmet évente. (Nálunk készült például Szász János Woyzeck-je, vagy Szabó Ildikó: Gyermekgyilkosságokja, amelyek hatalmas sikert arattak a világ számos országában.) Aztán egyre jobban fogyott a pénz, a pályázatokkal egyre nehezebben lehetett pénzt szerezni. És ez az emberi kapcsolatokat is megrontotta. Eleinte a többieknek is tudtam fizetni a stúdiómunkában való részvételért, később már nem volt miből. Korrekten már nem lehetett vezetni a stúdiót, az ígéreteket senki nem tartotta be. Szép lassan felőrlődött a stúdió, el kellett onnan menekülni. Kuratóriumi elnökként két időszakot kitöltöttem, a harmadikra már nem választottak meg.

Akik nem jutottak nálunk semmilyen lehetőséghez, azok nagyon húzták az orrukat már a második megválasztásomkor, és harmadszor már fel sem merült, hogy továbbra is én legyek a stúdióvezető. Megértem őket, nincs köztünk semmilyen harag. De az utódom még azt sem tudta elérni, hogy beiktassa a cégbíróság, annyira nem működött akkorra már a stúdió. Nagyon büszke vagyok arra, hogy null szaldóval hagytam ott a stúdiót, ami nagy dolog volt akkor.

Sára Sándor évek óta hívott, hogy jöjjek ide, mind a bátyám, mind én nagyon jó kapcsolatban voltunk vele. A Feri két korábbi filmjének, az Ünnepnapoknak és a Gyerekbetegségeknek is ő volt az operatőre.

Nyugodtan mondhatom, hogy eredményes volt a dramaturgia, amit itt létrehoztam, hiszen az általunk gyártott filmek - a lehetőségekhez képest persze - sikeresek voltak. Gondolok itt a Paszportra, a Torzókra... De mára már azok a pályázati lehetőségek is megszűntek, amelyek révén ezeket megcsinálhattuk. Manapság már nincs olyan pályázat, amelyen a Duna TV nyerne 30-40 milliót, hogy hozzáügyeskedve valamennyit, filmet csinálhatna. Manapság ez egyre nehezebb.

Járt azóta a Filmgyárban?

Persze. Az Objektív Stúdió a mai napig létezik és abban a mai napig művészeti főmunkatárs vagyok.

De megmondom őszintén, szörnyű érzés odamenni. Ez tragédia. Régen ott virágzó filmgyártás folyt, évi 20-30 játékfilm, 100 tv-játék, 150 tv-film készült...

Ami a legjobban hiányzik, és ami abszolút nincs már jelen a filméletben, az a közös dramaturgiai gondolkozás. Az, hogy intelligens, művelt filmrendezőkkel az ember egy témát alaposan megbeszél, változtat rajta, újra megbeszéli... Tehát hogy a könyvek aktív átalakulásban vesznek részt. Nagyon hiányzik a közös munka, a művekről való közös gondolkozás.

A dramaturgiai oktatásra Magyarországon a Főiskola sem helyezett soha hangsúlyt. Őszintén mondom, képtelenségnek tartom, hogy én, aki 40 filmet írtam és egész életemben a filmmel foglalkoztam, soha, egy percig sem taníthattam a Főiskolán. Vannak fura dolgok. Például Radványi Géza, akinél zseniálisabb öregurat nem ismertem, (mert én már csak öregúr korában ismertem meg, dolgoztam vele egy filmben), soha be nem tette a lábát a Filmművészeti Főiskolára. Ezt képtelenségnek tartom... Sok kiváló személyiség tanít ott, de a dramaturgiai oktatásban mindig nagyon hátul kullogtunk. Pedig a nagy világvárosok mind tele vannak filmíró iskolákkal. A filmnek a forgatókönyv az alfája és omegája, azon dől el minden. Magyarországon, mintha ez nem létezne, olyan emberek, akik filmírással foglalkoztak, soha nem oktattak másokat filmírásra. Mindig olyanok oktattak filmírást, akiknek semmi közük nem volt hozzá.

Szükségszerűnek érzi, hogy ide jutott a filmgyár, a filmszakma?

Nem. Ez el lett szúrva. Ebben a filmszakma is hibás, mert egy pillanatig sem volt egységes, mindig megosztották. A legnagyobb ritkaság, hogy két filmes valamiben is egyetértsen.

Régen megvoltak az anyagi lehetőségek. Gondoljon bele abba, hogy manapság egy fiatal színésznek nincs semmiféle lehetősége. Legfeljebb szinkronizál, de azt a kutya nem veszi észre. Amikor 100 tv-játék, meg 150 tv-film készül egy évben, akkor van főszereplehetőség is. Akkor a menők játszottak egy évben négy tv-filmben, nagyjátékfilmben. A kezdő színésznek is pár év alatt megismerték az arcát...

Az az érzésem, hogy a filmesek kelepcébe kerültek. Filmjeikkel ők is előkészítették a rendszerváltást, ugyanakkor áldozataivá is váltak a változásnak.

Igen. De olyanok is vannak, akik nagyon is megtalálták a számításaikat.

Az az igazság, hogy azok a filmek, amelyek most készülnek, engem annyira nem vonzanak, hogy az elképesztő. Bár a világban sem készülnek manapság 8 és felek, vagy Árnyékharcosok.... Más lett a világ. Nem csak a háborúban, hanem a filmgyártásban is borzasztóan meghatározó a pénz. Cinikusan azt szoktam mondani, hogy 100 millióból manapság csak az Árva Bethlen Kata monológját lehet megcsinálni. Az, hogy egy film kicsit mutasson, az már 200 milliónál kezdődik. Azok a történelmi filmek, amiket régen a Várkonyiék csináltak, az Egri csillagok vagy a Mennyei seregek, amit a bátyámmal csináltunk, Lugossy Szirmok, virágok, koszorúkja, ezek ma már beláthatatlan pénzekbe kerülnének.

Ettől függetlenül nincs nagy nosztalgiám az államilag finanszírozott filmgyártás után, mert a pénzt leszámítva egy szabad filmgyártás ezerszer jobb. Emlékszem én még azokra az időkre... Például a kiutazásokra. Persze, hogy sokkal jobb, ha az ember megrendelheti a repülőjegyet Amerikába másnapra. Volt a Filmgyárban egy útleveles hölgy, annak minden névnapján a szobájából az udvarig ömlöttek ki a virágok. Mindenki tudta, hogy kihez tartozik az utazás.

Ezt a változást hogy éli át Ön és hogy élik át egykori rendező-kollégái?

Egykori rendező-kollégáim nem dolgoznak. A munkatársak, az más, az operatőrök olyan zseniálisak, hogy külföldön is kapnak munkát, a filmrendezők meg... Lugossy nem tudom hány éve nem csinált filmet, Rózsa nyolc, Erdőss Pál hat éve. Akikkel én dolgoztam, azok ma nem rúgnak labdába.

Pedig letettek valamit az asztalra, mindegyikük mögött komoly pálya áll. Az életmű magabiztossággal tölti el őket. András Ferivel szoktuk mondogatni, hogy azért voltak nekünk szép éveink a filmszakmában...

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső