Gaál István 48 KByte

A filmográfiádat nézve, az utolsó mozifilmed az 1987-es Orpheusz és Eurydiké volt. Azóta a televíziónak készítettél három játékfilmet (Isten teremtményei, 1986, Peer Gynt, 1988 és Éjszaka, 1989). Azóta néhány televíziós dokumentumfilm... Igen, a Római szonáta..., a Közelítések, egy 34 perces film vak gyerekekről, a Zene a Liszt Ferenc Kamarazenekarral; ezeket persze mind a televíziónak csináltam, TV-RAI koprodukcióban. S aztán, négy évi munkával a Bartók-film, a három részes Gyökerek. Van egy játékfilm-tervem, amit koloncként húzok magam után; egy középkori téma feldolgozása. Valószínűleg fiókban fog maradni, mert nem kapok rá pénz, tudniillik nagyon drága lenne. Egy 1348 körüli történetről van szó, a második Anjou király, Nagy Lajos vazallusa volt az a Krizsafánfia György, aki 250 gyilkosság után magába szállt és vezekelendő St. Patrick szigetére vonult. (Itt vélték akkoriban a Purgatorium lejáratát - hiszen hol van még Columbus.) Egyáltalán: azt hiszem, hogy az a szabadság, amit a camcorder beszerzésével nyertem, egyre inkább arra ösztönöz, sarkall, hogy olyan dolgokat csináljak, amik saját szórakoztatásomra is kiválóan megfelelnek. Mert én hittel vallom, hogy a hármas egység: produkció, disztribúció és publicitás egysége elengedhetetlen. (Egyébként Hollywood is ennek köszönhette a létét, amikor 1916-ban a United Artists megalakult Griffith, Chaplin, Mary Pickford és a férje, Douglas Fairbanks közreműködésével; ők odafigyeltek erre a felosztásra.) Ha csak a publicitást veszed el a hármas egységből, már inog a konstrukció. Ha a disztribúciót is elveszed, marad a produkció, amit ha vérrel-izzadsággal összehozol, a kutya nem fog megnézni. A magyar filmgyártás teljes egészében ebben szenved. Látom, most a fiatalok kezdik követelni, hogy az új filmtörvényben szerepeljen ez a két elem is. Amiért én már húsz évvel ezelőtt téptem a szájam... Azelőtt az egypárt rendszerű állam bácsi adta a pénzt. Akkor a művelődési miniszternek és a filmfőigazgatónak nem fájt a feje évente szilveszterkor, hogy mi lesz a következő évben, mert egyszerűen a nem tudom hanyadik ötéves tervben a pénzügyminiszter azt mondta a kollégájának, hogy itt van 20 filmre való költségvetési tétel és kész. De mióta visszatértünk egy vadkapitalista helyzetbe - tulajdonképpen a Mediciek előtti helyzet ez -, ami itt Magyarországon most kialakult, nincs igazi producer, olyan, akinek súlya van. Hol van itt egy Silbermann? Ugyanakkor az egész világon megbukik kereskedelmileg egy olyan film, mint Kurosawa Ranja, amelynek Silbermann volt a producere, aki figyelt arra, hogy hová teszi a pénzét, s egy remekműről van szó, amely példaként áll minden filmes előtt, olyan, mint Griffith Türelmetlensége. S bukott. Akkor mi mit ugrálunk itt jobbra-balra, amikor nincsen piacunk. Milyen színészt tudunk mi eladni, aki kurrens lehet? Mit lehet csinálni? Depardieu-t kell idehozni ugyebár, hogy Franciaországban vagy nem tudom hol, vegyék a filmet. Honnan tudom én ezt megfizetni? Olyan tényezők ezek, amelyekben az ipar-jelleg a főszereplő. Önmegvalósítás? Nem önmegvalósítani kell. De az elengedhetetlen, hogy bizonyos kritériumoknak kiszolgáltasd magad. Amennyiben azt az utat választod, amit én választottam, akkor csak ez marad, hogy fogom a kamerámat és különböző őrültségeket megpróbálok egymás mellé állítani. S ez általában csak a televízióknál használható fel. A múlt évben a VI. Keralai Nemzetközi Filmfesztiválon voltam a zsűri elnöke. Kivittem magammal a camcodert. Négy órás anyagot vettem fel, amiből tudok csinálni egy 15 perces dokumentumfilmet. Kinn voltam Párizsban, mint annak idején Londonban, egy utas-kilométer ingyen úton. Kötöttem egy szerződést a Duna TV-vel és felvettem hét órányi anyagot, amiből tudok csinálni egy ötven perces filmet. Most fogom time code-olni, s Várbíró Judit, a Gyökerek társ-forgatókönyvírója és szerkesztője lesz a zenei válogatója. Erre az időszakra esik indiai tanításod is. Hogyan jutottál Punába? 1984-ben az Új Delhi-i fesztivál zsűritagjaként ismerkedtem meg az akkori filmfőiskolások nagy részével, akik meghívtak egy rövid előadásra Punába. A három napos kurzus után, a következő évben a másodéves rendező hallgatók kérésére hívott meg a rektor egy workshopra, rendezői kurzusra. (Egyébként például Zanussi is volt kinn, de nem olyan hosszú ideig, mint én.) Itt van a három osztály tablóképe. Az elsőben voltak egyébként a legsikerültebb emberek. A két lány fantasztikusan okos és tehetséges; remélem, hogy még hallani fogunk róluk. A középső osztály gyengébb volt. A harmadik megint jobb volt a középsőnél, de nem érte el az első színvonalát. Tíz rendező hallgatót vettek fel mindig. Az első évben az ottani, helyi professzorok tanítása alapján megkapták az alapot, s utána hívtak bennünket. Én azt mondtam, amennyiben kimegyek, csinálok velük egy fél órás filmet. A rektor megkérdezte, hogy ugye ezt úgy képzelem, hogy a gyerekek bevonulnak, de azért profi vágó fogja összevágni, meg profi operatőr fényképezni. Mondtam, arról szó sem lehet. Mindenki a saját bőrén tanulja meg a szakmát, akkor is, ha hibázik. Csak hallgatókkal voltam hajlandó dolgozni, nem profikkal. Végigjátszottunk két hónapot úgy, hogy benn a táblán az elméleti dolgokat, amiket aztán mindjárt meg is valósítottunk a gyakorlatban. Ezért könnyebb ma, a video világában... Hát persze. Amikor a leíró és a drámai mozgás közötti különbségről beszéltünk, azt felvettük videóra. De a filmnél - 35 mm-es fekete-fehér anyagra dolgoztunk - a rendezőt és az operatőrt nem engedtem a monitorhoz. A filmet egyébként a gyerekek hívták és kopírozták is a laboratóriumban. Ők vágták a negatívot is. Mindent megtanultak a filmkészítésről, s azt akartam, hogy minden csínját-bínját együtt csináljuk. Ez jó érzés volt. Gondolom, már mindnyájan a szakmában vannak. Indiában van még filmgyártás, van negatív, van pozitív, 35 mm-es film. Mindig is Indiában gyártották a legtöbb filmet Ma is ez a helyzet. Nincsenek elveszett emberek, mert valamit csak tudnak csinálni. 35 mm-es anyagra, aminek teste van, amit lehet vágni, ami az igazi. A kis digitálissal játszom. Ebben az a zseniális, hogy a picike kis kazetta átcsévéződik a másik oldalra, és ez 62 perc. S nyugodtan maradhat a polcon; nem bomlik szét a kép, mert digitális. Mennyi ideig voltál Indiában? Háromszor két hónapig. Egymás után. Amikor először meghívtak, könyvtáramból vagy 60 kötetet leszedtem, azon gondolkozva, mit kell átadnom ezeknek a srácoknak. Mert azt tudtam, hogy filmrendezést tanítani nonszensz, ilyen nincs. Nem igaz, hogy lehet tanítani. Egy nézőpontot lehet adni nekik. Elgondoltam, hogy az elbeszélés elemzéséhez az Odüsszeia a legalkalmasabb, hiszen ott van az egyes szám harmadik személy és egyes szám első személy közötti különbség. Négy éneken keresztül beszélnek egy főhősről, akit addig nem láttam, ha nem ismerem az Iliászt. Tegyük fel, hogy nem ismerem. Akkor megérkezik ez az ember és a bárd elkezd a tiszteletére beszélni a tettéről harmadik személyben egy olyan embernek, aki ott ül egyes szám első személyben. Ez zseniális narrációs húzás. Akkor azt mondja Alkinoosz neki, álljon meg, mert láthatóan terhére van ez az ének ennek az embernek. Mi baj van az énekkel? Én vagyok Odüsszeusz. S innen kezdve egyes szám első személyben mesél úgy, hogy "elmentünk" - tehát régmúltban, azaz flash back-ben. Ezek narrációs alapok. Ezek régen megvoltak, nem Flaubert-i, Maupassant-i, zolai természetességgel, amikor azt hitték, hogy tér és idő külön egység. <o:p</o:p Megkértem Szász Elisabeth-et (aki egyébként a Holt vidék című filmemben a kanadai feleséget alakította), hogy mondana magnóra néhány éneket angolul. Liz megkockáztatta a kérdést, vajon a diákok tudják-e majd követni elemzésemet? Ismerik-e az európai műveltség e sarokkövét? Hány évesek? Mondom, úgy 20-23. Kint elkezdtem felvázolni, amit most elmondtam. Néztem hátra, mert ha az ember figyel, látja, hogy veszik-e a lapot vagy sem. Vették. (Ha szondáznánk itt, az ELTE-n,vagy más európai főiskolán, vajon mennyien ismernék a Ramajanát vagy a Mahabharatát. Ők tudták, ki volt Homérosz és ki Odüsszeusz.) Úgy tűnik, az elmúlt tíz évben, vagy tán már korábban is, teljesen kivonultál a filmszakmából. Kezdett elegem lenni belőle... Első eloldási készségem arra, hogy lelépjek a hordozórakétáról, akkor volt, amikor zsűritagként megfeszülten próbáltam a magyar film érdekében kivont karddal harcolni, hogy egy-egy kollégának kitapossam a díjat, de ez fordítva másként működött. Ez elgondolkodtatott. A másik a rendszerváltozás után történt; ez az állapot teljes döbbenetet okozott a szakmában, amit néhány ember meglovagolt. Dúlt a harc a koncért. Ez a dolog egyik része. A másik az, hogy még amikor annakidején megválasztottak szakszervezeti bizalminak, akkor is hamar kitettek, mert nem tudtam látogatni ezeket a gyűléseket, ahol egyszerűen nem történt semmi. Soha nem történik semmi. Egyre inkább azt érzem, hogy nincs vesztegetni való időm. Nem vagyok olyan rendező-típus, akinek a székén ott a neve, aki miközben egy reszortot csinál, már smúzolással meg egyebekkel szervezi a következő lehetőségét; én igyekszem kézműves módszerrel dolgozni. Nem azért, hogy Kingkongként verjem a mellemet, hanem mert én így tudom elképzelni azt, mi a montázs, a szerkesztés, az összeállítás. Az én reszortom, nekem kell csinálnom akkor is, ha egy elektronikus vágóasztalnál ül egy kivitelező, aki persze azt csinálja, amit én mondok. Kiírom a vágó nevét, de én állítom össze a filmet. Mert az én szuverén hatalmamhoz tartozik, hogy asszociatíve hogyan próbálom megcsinálni a kapcsolódásokat. A vágóasztalon is mozog az anyag; nem hagyom azoknak a kezében, akik jó vágók, de fogalmuk sincs arról, hogy bennem mi történik, mit akarok kihozni. Én nagyon szívesen kooperálok addig, amíg valaki nem akarja az én szuverén, belső határomat érinteni. Vannak "jó szomszédok", vannak "jó kollégák". Egyszer valamelyikük azt mondta: te Gaál, jól vágsz, de nem gondolod, hogy egy vágó, egy frissebb szem talán olyanfajta dologra hívná fel a figyelmed, amitől jobb lenne a filmed? Azt válaszoltam: én nem azt akarom, hogy jobb legyen a filmem, hanem hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. Ez a dolog lényege. Ez a meghatározó. Hogy én elmenjek itthonról, ahonnan nagyon rossz a közlekedés, és végigüljek négy órán keresztül olyan fecsegéseket, amilyenekre a szakszervezeti ülésekről emlékszem, ahelyett inkább újra elolvasom Vergiliust. Vagy elolvasom Vikáriusz hallatlanul izgalmas, Bartók munkásságával kapcsolatos könyvét. Olvasok. Annyi könyv van itt, sokat hoztam Indiából, még nem tudtam hozzájuk sem nyúlni. Hadd élvezzem egy kicsikét, hogy mit mondanak nekem. Egyébként egyre jobban kiderül, hogy annakidején az átlényegülésük folytán megsejtettek olyan dolgokat, amiket ma a szubatomi kutatásoknál a különböző nyugati tudósok visszaigazolnak. Akkor miért ne ez mutasson nekem inkább utat, mint hogy smúzoljak hülyeségekről... csattogtassam a fogam, ahogy néhány ember csinálja, s mondjam, hogy mi vagyunk a falkában, mi vagyunk az igazi erő. Egyébként meglehetősen kilátástalannak látom az egész magyar filmszakmát. Hogy jelen pillanatban ilyen konfliktushelyzet alakult ki a minisztérium és bizonyos filmes csoportok között, azt én természetesnek tartom, mert Szinyei-Merse mellett is ott volt Madarász Viktor. Van olyan konzervatív ízlés, amilyenre szükség van. Azt mondja a minisztérium, hogy nem veszem el a filmszakmától, de más forrásokból szerzek olyanfajta összeget, amiből megbízok valakit, hogy csináljon egy filmet Mátyás királyról vagy Széchényiről. Mert szükség van rá. Úgy ítéli meg. Szuverén joga. Ebben az elfogultságban, ami Magyarországon kialakult, a két tábor, vagy inkább egy nagy maffia van, ahol egyre inkább ízlésdiktatúrává válik minden. Én az információkat igyekszem begyűjteni, válogatok bennük, eldöntöm, hogy én mit tartok igaznak, idézőjelben, mert tudjuk, hogy az igazság nem létezik ezen a földön. Bartók azt mondotta a zenéjéről, hogy talán tízezer esztendőt kiáll. Akkor mi, celluloid-huszárok miről beszélünk?