Horeczky Krisztina "Az ember elhelyeződik"
Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett


211 Kbyte

Dettre Gábor azon filmrendezők néhány fős táborát gazdagítja, akiket rettentő badarság volna rávenni a "Hogyan csinálj nézőbarát sikerfilmet?" című karrierépítő kiskáté összetákolására.
Dettre Gábor sokáig az Egyesült Államokban élt, néhány esztendeje települt haza. Munkáinak megítélése - különösen a "halálfilmek" esetében - eddig is ambivalens volt, az idei Szemlén bemutatott Felhő a Gangesz felett fogadtatása azonban egyenesen zavarba ejtő.
Főszereplői, az intenzív és állandó színészi munkára hosszú évekig képtelen Ternyák Zoltán és a tehetségéhez képest méltatlanul keveset foglalkoztatott, a magazinpublicitástól irtózó Tóth Ildikó "legjobb alakítás" díját többen előre borítékolták volna.
Noha a rendezőnek és a két színművésznek a "filmünnepen" csupán meleg kézfogások és együtt érző tekintetek jutottak, a jelentős és elszánt szakmai összefogás eredményeképpen Európa-díjra jelölték munkájukat.
Ternyák Zoltánnak azonban - akiből a filmben a jól szituált férjet, gyereket, vagyont, múltat ott- és elhagyó Juli kiűzi a démonokat, s így megmenti a haláltól - már semmi sem nyújt vigaszt.
Dettre Gáborral többek között arról beszéltünk, hogyan teremthetünk élhető világot - ha akarunk.

Filmed "megmentéstörténet". És egy olyan világban játszódik, amelyben masszívan él a közhiedelem, hogy meneküljünk mindazok elől, akik bajban vannak.

A közhiedelem - elvileg - ennek pont az ellenkezője: segítsünk mindazokon, akik bajba jutottak. A gyakorlat mutatja azt, amit te mondasz. Amikor egy társadalom olyan gyökértelen és tehetetlenül sodródó, mint a miénk, így jelentkezik benne az elidegenedés. Teljesen irrelevánssá válik minden. Az emberek komoly energiákat ölnek abba, hogy elkerüljék a bajt - vagy szemet hunynak fölötte, s így elkerültnek érzik.

Ha komputerek, gépek, produktumok előállításával foglalkozol, a kézzel foghatóan haszonelvű attitűd jegyében azt mondod, minden így van rendben. Mint ahogyan kénytelen vagy azt a terméket gyártani, amit megvesznek, hiszen minden más értelmetlenné tenné a tevékenységedet. De ha művészetet csinálsz vagy vallási vezető vagy, akkor az ellenkező utat kell járnod. Mert az őszinte művészet vagy a vallási vezetést célzó gondolat mögött nem állhat más, mint hogy ilyen a világ, de ez nem jó. A praktikus, haszonelvű megközelítés csupán tüneti kezelést eredményezhet, a dolgok leglényegébe viszont csak a vallások és a művészetek hatolhatnak be, ahol a legvégső spirituális célok beteljesülnek, ahol értelmet nyer a létünk. Az eddigi gyakorlatot tehát föl kell váltani, és ősibb, egymásra utaltabb, egymásról többet és mélyebben gondoskodó tevékenységgé kell visszafordítani.

Ez némelyek számára bosszantóan idealisztikusan hangzik.

Thorwald Dethlefsen pszichiátertől kezdve bizonyos ösztönös, emocionális művészi alkotásokig - és a mögöttük lévő tudományos tényeket most nem sorolom - egytől egyig azzal szembesítenek minket, hogy az állandó körforgásban részt vevő ember egyre nehezebben reagál a saját létét fenyegető történésekre. Mintha a lélek tényleg nem fejlődött volna a fizikai valónkkal, ha úgy tetszik, az agyunkkal együtt. Mintha a lélek változatlanul olyan ősi minőséget képviselne, amely egyre távolabb áll attól a kvalitástól, melyet az agyunkkal megteremthetünk.

Az egyedüli, kizárólagos megoldás, ami megmentheti a világot, a másik ember iránti szeretet. Amely értelemszerűen egyre nagyobb korlátokat szab az emberi tevékenységeknek. Akkor is felelnünk kell a dolgokért, ha az nem a mi felelősségünk. Önzetlenebbeknek kell lennünk, és sokkal többet kell eltűrnünk - a társadalomtól, a kormánytól, vezetőinktől. Sok mindenről le kell mondanunk, tudva, hogy az nem lemondás, hanem a túlélés egyetlen útja.

Érdekes, hogy a művészet mellett - amely számodra értelemszerűen összeegyeztethetetlen a profitábilis tevékenységgel - vallási vezetőket említettél. Morális alapon szemlélve az egyházak tevékenységét, erősen kétségbe vonom, hogy az ő zsebükben van a bölcsek köve.

Nyilvánvaló, hogy - nagyon is emberi arculatúak lévén - az egyházak vezetősége politikával, hazugságokkal, önzésekkel van teli. Ezért inkább a vallások lényegére gondolok, melyet a magunk képére alakíthatunk, és amelyre tökéletesen rábízhatjuk magunkat. Mivel az egyházak rengeteg hívőt veszítettek el, ma már valóban a művészetek szerepe, és lehetősége lenne - elsősorban a vizuális művészetekre, így a filmre és a televízióra gondolok -, hogy utat mutassanak. Magyarországon valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki a halálfilmjeivel erre kísérletet tett. Ezt a szakma, a kritika méltányolta. Én egyébként nem vonzódom konkrét valláshoz, sokkal inkább a filozófia, elsősorban a keleti filozófia érdekel. Művészi eszközökkel teremtek egy világot, abban igazságokat mutatok meg, abban a reményben, hogy ezek a gondolatok - a filmem hibái, és az újfajta megközelítés ellenére - eljutnak a közönségemhez. Még akkor is, ha ezek a filmek - ilyen-olyan okból - nem mindig képviselhették az országot külföldi fesztiválokon. De ez érdektelen. Mert az embert nem elhelyezik a világban, hanem az ember elhelyeződik. Egyetlen dolgot kell komolyan venni: őszintén kell reagálni.

Ezt az őszinteséget hiányolod?

A filmek, a filmművészek és a filmes csapatok ma Magyarországon nem csak akkor őszintétlenek és jellemtelenek, amikor miniszterekhez járnak kuncsorogni, vagy amikor a film- és médiatörvényen vitáznak. Olyan nincs, hogy valaki őszinte filmet forgat, de egyébként tetőtől talpig hamis. A kamera mögött ugyanaz az ember van.

Sokan azért csinálnak filmet - és színházat -, mert ők film- és színházrendezők. Ebből élnek, és szeretik a sikert. (Ez óriási különbség köztünk.) Ha van is a filmjükben mélyebb értelem, annak filozófiai megközelítése vagy tévedésen alapul, vagy megkésett, esetleg trendi. Mindenesetre őszintétlen. Az alkotó érzi a problémát - mint minden proli az utcán -, de amint ők sem, sokszor ő sem tud belegondolni abba, és nem is meri felvállalni azt, hogy vannak megoldások. Mert azok nem divatosak. Szerintem viszont az ultra-, vagy poszt-posztmodern alkotói attitűd a mindig utat mutató, érzelmes, sőt, szentimentális megközelítés.

Fehér György azt mondta a filmről, amelynek apropóján most beszélgetünk: nulla. Pocsék. Köze nincs a filmművészethez. És elmondott huszonöt közhelyet, többek között, hogy képtelenség egy filmet spirituális ballasztokkal teletömni. És hogy talán ne mondjuk ki, hogy a szeretet mindenek fölött. Mert ez régimódi. Nem megy. De mégiscsak van rend! Az isteni rend, a Teremtés rendje, a fizikai és biológiai világ rendje, és a lélek rendje.

Világosan kiderült - a Szemlén ezt tudomásomra is hozták pozícióban lévő, döntéshozatalra hivatott szakemberek -, hogy kellemetlen Istenről, az emberi lét értelméről beszélni. Mert lehetnél te Mme Curie, ha valaki megkérdezi tőled, mi az életed értelme, nem tudsz mondani semmi okosat. Mindent tudunk, csak ezt nem. Össze-vissza járkálunk a Holdon, lakásunk legkisebb helyiségében mobilról érintkezünk Afganisztánnal, de nem tudjuk, mi a jó nekünk és a világnak.

Ezek után különösen elszomoríthat, hogy hiába voltam tisztában a szándékaiddal, és néztem meg a filmet többször is, mindvégig arra kerestem magyarázatot: miért segít Juli a halálra ítélt férfin? A tönkrement házasságot nem tartottam elegendő indoknak, és a szerelem lehetőségét is kizártam. Ahogyan az sem elegendő motiváció, hogy színésznőként állandóan új ingerekre van szüksége.

Elmentél az általam javasolt megoldás mellett, miközben teljes mértékig igaz, amit elmondtál. Alapvetően arról a kérdésről van szó, hogy az életünket mennyire éljük meg tudatosan, és mennyire nem. A celebrális - intellektuális - tudatosság nagymértékben annak felismerése is, hogy van egy tudat alatt működő rendszer bennünk, ahonnan folyamatosan újabb és újabb impulzusokat kapunk, és ezekre figyelnünk kell.

Ez a film meseszerű. Kegyetlen mese. Nem e világi, logikus motivációkat kerestem, hanem mélyen őszintéket, lelkieket, ilyen értelemben meseszerűeket. Ezért szándékosan kizárólag két ember egymásra találásával, a kapcsolat elmélyülésével próbáltam foglalkozni. Nem akartam megindokolni, miért süllyedt el, és miért kapaszkodott egymásba két ember. Azért nem magyarázkodom, mert a szeretet mindenek fölött való. A választ tehát nem a celebrális megközelítésben látom. Hanem olyasmire hívom föl a figyelmet, ami világunkban szokatlan.

Száguldasz a síneken - évekkel ezelőtt bedurrantottad a kazánt, és azt gondolod, jó irányba halad a vonat. És egyszer csak - megfeledkezve a száguldás élvezetéről - felteszed a kérdést: valójában mikor érünk el a célállomásra, és egyáltalán, hol van a célállomás? De már nincs módod leszállni, úgyhogy le kell ugranod - ám ehhez már bátorság kell. Nyugodtabb társadalmakban több kapitálisan, drasztikusan megváltozott élettel találkoztam.

Julinál feltétlenül erről van szó. Azért tettem őt színésszé, hogy művész legyen. Emberileg úgy kreálom meg a filmben, hogy nem lehetett tehetségtelen. Mégsem tudta felszínre hozni azt a sok szépséget, ami benne van. Ezt ki is mondja. Nem egészen fiatal már, túl sokáig utazott. Hátrahagyja a gyerekét - aki talán közelebb juthat majd az isteni célhoz. A férje, akit egykor szeretett, ma már nem létezik számára. És ez az élet már nem az, amit valaha élni akart. Eljut az addigi élete végéig. Ezért megpróbál a sors által neki szánt feladatra pozitívan reagálni - hiszen már nem tud egzisztálni sem úgy mint anya, sem mint önmaga. Ezért ebben a történetben nem keresek e világi társadalmunkban elfogadható, megérthető logikát. Ha keresnék, sokkal logikusabb motiváció kellene ahhoz, hogy elhagyhassa a gyerekét.

Végül is azért teljesíti a neki rendelt feladatot, hogy megmentse magát - bizonyos szempontból - önmagától. Kérdés, hogy meg tud-e hozni valaki egy ilyen tudatos döntést önzetlenül?

A zen-buddhisták úgy tartják, ha tudod, mit teszel, már eleve nem lehetsz önzetlen. Ám ha nem vagy tudatában, nem teszed meg. Ezt a circulus vitiosust szinte képtelenség átlépni, de voltaképpen arról szól, hogy tudattalanul az egész lényednek jó irányban kell elmozdulni.

Ez képtelenségnek tűnik.

Voltak olyan élményeim, amelyek hatására azt kell, hogy mondjam, egy valamit mégis meg tudsz tenni: tudatosan vállalsz egy helyzetet. Ez ilyen módon talán önzés, mert magadat is meg akarod változtatni. Ebben a szituációban - talán nem önzetlenül - minden tetted a másik ember életének jobbá tételét szolgálja. Ha az az elképzelésed, hogy ezzel a tettel kiirtsad magadból az önzést, mert te jó akarsz lenni, akkor ez megsegíti a másikat. Ad absurdum: bizonyos zsidó írásokban gyakorta olvasható, hogy teljesen lényegtelen, mire gondolsz, amikor óriási összeget adsz egy rászorulónak. Ez a fajta praktikum ugyan távol áll az én filozófiámtól, de ezt a problémát tényleg megnyugtatóan feloldja. Ezen az úton eljuthatunk oda - amennyiben az emberi életben ez egyáltalán lehetséges -, hogy nem vagy tudatában a létezésednek, mégis jót teszel, és tetted visszahat rád. Ezek az ad absurdum vitt filozofikus gondolatok a mai társadalmakban elképzelhetetlenek. Hiszen mikor tudsz ebben a világban önzetlenül jót tenni? Ez önpusztításhoz vezethet. Sőt, egy teljesen önzetlen magatartással más szent iratokkal kerülsz szembe, hiszen nem sáfárkodsz elég jól a talentumaiddal. Úgyhogy a helyes út a két állítás között van.

Juli érzelmi szempontból közönyös állapotban lépett be András életébe. Tóth Ildikó azt mondta nekem, úgy hiszi, ez a film a későbbiekben sem lesz klasszikus szerelmi történet.

Igen, ez nem "szerelmesi", szeretői, hanem szeretettel teli kapcsolat. Mindegy, hogy a későbbiekben ebből életre szóló barátság, vagy szerelmi viszony lesz. A találkozásukat - amely isteni beavatkozásnak tekinthető - éppen ezért vittem el az extremitásig.

Ternyák Zoltán olyan szerepet játszott el, sok olyan helyzetbe került ebben a filmben, ami az ő addigi életétől sok szempontból nem idegen.

Nyolc éve vagyunk barátok, kivételes tehetségnek tartom. A függőség lélektanáról sokat tud - bár soha nem drogozott, hanem ivott. Emiatt írtam rá ezt a forgatókönyvet. Megmutattam neki, és elkezdtünk dolgozni rajta. Többször megkértem, hogy írjon, de egy sort sem tudott leírni, aztán adtam neki egy diktafont, amit elvesztett, viszont egy mondatot sem mondott rá. Akkor leültünk, és beszélgettünk: a múltjáról, a családjáról, piás történetekről - mivel én is ittam. Sokan isznak - ennyire öngyilkos módon, mint Zoli hál' Istennek nem sokan - , mégsem tudják, mit tesz az alkohol. Én sem ittam úgy, ahogyan Zoli, bár hasonlóan hatott rám az alkohol. Erőszakos lettem. Ugyanilyen beszélgetések után törtem már össze nyolc asztalt, meg is vertem embereket, volt, akit lepedőben kellett elvinni. Másnap semmire nem emlékeztem.

Zoli sem a háromhetes próbaidőszak, sem a négy hét forgatás alatt nem ivott egy kortyot sem. Pszichiáterhez járt, szponzoroktól gyógyszert kapott, százhúszezer forintért. Sokszor együtt laktunk. Nagyon jó napok, hetek, hónapok voltak.

Utána - ahogyan eltűnt a cél az életéből - újra kezdett inni. Zoli a függőség lélektanáról semmilyen, számomra újszerű dolgot nem mondott. A történetei voltak érdekesek. Ki is írtam, mint a film dramaturgját. Örült neki.

A filmed egyik legnagyobb erénye, hogy tökéletes összhangot teremtettél a történet spirituális síkja és a testi kínok agresszív, naturalista megjelenítése között. Ritkán tapasztalható, hogy a tudatos rendezői szándékot ilyen erőteljes színészi játék szolgálja. Ternyák Zoltán esetében mennyire érvényes, hogy valóban megélt helyzeteket idézett föl?

Hogy bizonyos régiókba felemelkedhessünk, a testi-lelki kínok olyan mélységeit kellett megmutatnunk, amelyeket a többség ritkán tapasztal meg, és amelyekből csak embertelen küzdelmek árán lehet kijutni. Az alkoholisták és a drogosok ugyanolyan tüneteket produkálnak a hirtelen megvonás ideje alatt, ám megfelelő gyógyszerekkel mindez kiküszöbölhető. Az egyik legfontosabb hasonlóság, hogy mind az alkohol- mind a drogfüggőknek epileptikus rohamaik vannak. Az epilepszia tulajdonképpen az idegrendszer sokkos reakciója egy bizonyos megvonásra. Egy ilyen roham úgy kezdődik, hogy megjelenik az úgynevezett aura, a fény. Ezért az epilepsziát a tehetség és az érzékenység isteni megnyilatkozásának tekintették a múltban. Ismert tény, hogy Julius Caesar és Napoleon epilepsziás volt.

Dosztojevszkij is.

Így van. Az aura megjelenésekor a beteg tudatossága utolsó pillanatát éli meg a akkor is ha alszik: hirtelen felébred, felüvölt, mert segítséget vár. Ezután elveszti a tudatát, és a teste rángani kezd, kegyetlenül, egyre hosszabb ideig - ha ezt nem kontrollálják gyógyszerrel.

Kétszer voltam jelen epileptikus rohamnál: Zoltánnal Prágában, és az egyik barátommal Tallinban. Mindkettő több percig tartott, nyilvános helyen történt, mindkétszer kiürült az étterem, illetve a kávézó, olyan félelmetes volt. Mindkét esetben magamra maradtam, nekem kellett kihívni a mentőket. Zoli minderről az égvilágon semmit sem tudott. El kellett neki mondanom, mindez hogyan történik.

Magyarán: az epileptikus rohamot a forgatás során előjátszottad?

Igen. És valóban, ha már ezt a kérdést fölhoztad: Zoltán nem is értette, miért ragaszkodom annyira ehhez a jelenethez. Elmagyaráztam neki, hogy azért, mert ez vele történt. Amiért kihívtam az ambulenciát a Tyn-térre, amiért fejest ugrott a márvány padlóba. Aztán kitaláltam, hogyan lehet ezt majd megcsinálni: a látvány tekintetében például. fogkrémmel. Továbbá elmentem pszichiáterekhez, akik drog- és alkoholfüggőket segítenek a leállás során. Ők tökéletesen alátámasztották mindazt, amit erről a kérdésről sejtettem. Világosan kiderült, hogy iszonyatos károkat okozhat az elvonás, és nem lehet orvosi segítség nélkül leállni. Zoltánt elvittem Rigó Péter főorvoshoz a Lipótmezőre, segített bizonyos lélektani helyzetek megoldásában, és olyan betegekről mutatott videofelvételeket, akik naponta tizenötször kapnak rohamot. Monitoron figyelik őket, elektródákat tesznek rájuk, a nap huszonnégy órájában nézik őket videón, és a rohamot is rögzítik.

Zoltán a privát életében sosem volt hajlandó gyógyszereket beszedni, így a roham során hol a kulcscsontja. hol a lábszárcsontja tört el. Bár nem tudjuk, a szervezetét rombolta le ennyire, vagy baleset történt, azt mondják, elképzelhető, azért fekszik masszív agyvérzés miatt hat hónapja kómában, mert beverte a fejét. Az epileptikus roham nagyon nagy sokkot jelent, többszöri előfordulása esetén életveszélyes traumát okozhat a szervezetnek. Zoltánt rendszeresen látogattam: eleinte a pszichiátrián, utána a Péterffy utcai Traumatológián, majd pedig Komlón, a Leo Amici Alapítványnál. A találkozókat videóra vettem. És a filmre készülve azt mondtam neki: itt minden az életedről szól, ha tovább iszol, talán segíti a filmet, de rámegy a barátságunk - már ha ez neked fontos. Terveztünk más műveket. Célt akartunk adni az ő további életének, meg az enyémnek is. Nem jött össze.

Többekben felvetődött: mennyiben tekinthető Ternyák alakítása színészi munkának?

Ez színészet. Megdöbbentő butaságra vall az egyik zsűritag megjegyzése, aki azzal védekezett, azt hitte, hogy Zoltán amatőr szereplő (Koltai Lajos zsűrielnök - H.K.). Az alakítás minőségétől függetlenül: aki azt hiszi, hogy ezek a megírt szövegek improvizáltak, az nem ért sem a filmhez, sem az irodalomhoz. És az élethez sem. Ahol az ilyen mondatok nem ilyen fegyelmezetten hangoznak el. Ebben a filmben fél mondat improvizáció nincs. Itt végleges, tökéletesen "belőtt" szövegek vannak. A próbákon a kameramozgást is kidolgoztuk. Így tudtuk megcsinálni ezt a látszólag dokumentarista munkát. Ami azonban precízen megkreált, infernális dokumentarista játékfilm.
Nem is értettem, valaki egyáltalán hogyan mondhat ilyet? Így próbálja velem elhitetni, hogy ő meg a többiek, akik - egészen konkrét és más okok miatt - másoknak adtak díjakat, egy ilyen kis "malőr" miatt nem figyeltek oda?
Bár ezt néha rettentően nehéz elviselni - az a meggyőződésem, hogy annak van sikere, akinek szüksége van rá. Az élet igazságosabb, mint az emberek hiszik. A siker kompenzál. Jólesne lelkileg, de máshonnan is tudok erőt meríteni. Ettől a filmtől mindenki nagyobb nézőszámot vár, mint az összes díjnyertes munkától együttvéve.

Zoltán reménykedett abban, hogy van visszaút a szakmába?

Zoliban állandósult a munka iránti jóérzés - szemben a visszautasításoktól való félelemmel. Nagyon sokat várt ettől a filmtől. Neki nagy csalódás volt a díj hiánya. De a szakma nagyszerűen reagált. Többen megkerestek azzal, hogy ne csüggedjünk. A hátam mögött összefogtak, és Európa-díjra jelölték a filmet. Sándor Pál, Kende János, Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc, Szomjas György, Sopsits Árpád, Szabó István, Szász János, Elek Judit, Enyedi Ildikó. Felhívtak, találkozót kértek. Sándor Pali azt mondta, ez a film bizonyos szempontból megváltoztatta a látásmódját; nem volt vallásos, és nem is volt nyitott a spiritualitás felé. Felvetődött, hogy az MMK-ban díjat alapítanak, mert felelősnek érezték magukat a történtekért, hiszen a Szemlezsűri tagjait ők delegálják. A jótékonysági esten Grunwalsky elmondta, megtalálják a módját, hogy Zolit és Ildit valahogyan "kompenzálják".

Ezt a filmet - amely a legnagyobb feltűnést keltette és keltheti eddigi munkáid közül - meglehetősen későn forgattad. Mostanra összegződött benned mindaz, ami egy ilyen munkához kell?

Egyszer utána néztem, mert úgy éreztem, lecsúszom dolgokról: a nagy, klasszikus filmesek jelentős része az ötvenes éveiben forgatta a legjobb filmjét. Egyébként nem a Gangeszt tartom a legsikeresebb filmemnek: az első két játékfilmemet - mindkettőt nagyon ezoterikusnak ítélték - legalább ennyire szeretem. A film sikere meglehetősen viszonylagos. Sok minden szerencsésen kifejeződött ebben a munkában, de az eddigi filmjeihez képest nem érzek átütő fejlődést, megrázó változást. Sok szempontból letisztultabb munka, de ez részben a pénzhiányból következik: lélektani kamaradrámát akartam forgatni.

Ma már pedig - tehetségtől függetlenül - nem épülhetnek fel olyan karrierek, mint amilyen Szabó Istváné. Szász és Enyedi három nagyjátékfilmet forgatott. Ahhoz, hogy az ember művészileg komoly és egységes pályafutást mondhasson magáénak, huszonöt-harminc játékfilmet kellene forgatni. Ez ma - egy-két kivételtől eltekintve - senkinek sem adatik meg Európában.

A dolgok pedig nem korfüggőek, a művészetben különösképpen nem.

A számomra legizgalmasabb filmjeid főszereplőihez - Gáti Kati (Kathleen Gati), Tavaszy Sándor, Ternyák Zoltán - mind nagyon erős, bár gyökeresen más jellegű kapcsolat fűzött. Hőseid egytől egyig kivételesen erős személyiségek, így felvetődött bennem, talán miattuk forgattad le ezeket a munkákat.

És hogy miattuk lett, van ezeknek a filmeknek ilyen sikere?

Igen.

Katival nagyon jóban vagyok, de hát persze, ő akkor a feleségem volt. Zolival is rendeződött a kapcsolatunk a nagy összeveszések után. Sándor bácsi nagyon fontos szerepet játszott az életemben a forgatás során, sőt, örökre. Hiszen megosztotta velem az utolsó hónapjait.
A helyzet azonban a következő: Katit soha senki az életben nem tudta megnyilatkoztatni olyan erővel, mint én abban a filmben. És ez tökéletesen áll Zolira is. Mindenki tudta, milyen nagyszerű tehetség. Ugyanakkor egyetlen munkáját sem tudod a Gangesz mellé helyezni.
Egyszóval: ők tették ezeket a filmeket naggyá, és én tettem őket naggyá - nem tehetségessé, naggyá! - bizonyos értelemben.
Többen azért kerestek meg, hogy megkérdezzék, mi történt Tóth Ildivel ebben a filmben. Csodálkoztam, hogy vele kapcsolatban is szóba kerülhetett ez. Őt én mindig mindenben remeknek láttam.

Nyilvánvalóan azért tudod kihozni a színészekből ezt a szokatlanul erős jelenlétet, mert nagyon erős kapcsolat fűz ezekhez az emberekhez. Bizonyos szempontból kötéltáncot jársz, te is túl sokat adsz magadból.

Persze. Olvastam, hogy Lars von Trier az Idiótákban meztelenre vetkőzött, hogy egy nagyon kényes jelenetben segítsen a szereplőinek. Ezt el is felejtettem. Aztán amikor a forgatáson ahhoz a jelenethez közeledtünk, amikor Ildinek le kell vetkőznie - tudta, mit vállalt, én meg azt tudtam, hogy sosem vetkőzik, a Jadvigában is testdublőrt látunk -, eszembe jutott, én is beülök a fürdőkádba meztelenül. De erre nem került sor, anélkül is közel kerültünk egymáshoz.

Sokszor számomra is döbbenetes, milyen gyorsan ki tudok alakítani egy nagyon mély, fontos kapcsolatot. Ez pontosan olyan, mint a nőkkel való mindenkori viszonyom. Hányszor előfordult, hogy ránézésre nagyon megtetszett egy nő, ő ezt észrevette, azonnal visszajelzett, hogy ez így rendben volna. Én meg abban a pillanatban rájöttem, hogy ez a nő nem az, aki nekem megtetszett. És olyan mérhetetlenül elment a kedvem az egésztől, hogy kétségbeesve kerestem a kijáratot. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor egyetlen pillanat alatt, teljesen természetesen áttörsz minden határt.

Ugyanígy vagyok a színészekkel. Nincs a Földön olyan színész, akivel megérné nekem ez a küzdelem, ha az első pillanatban nem tudom áttörni bizonyos korlátait. Ha ügyelni kell dolgokra, ha nincsenek automatikus vonzások, akkor legfeljebb az történhet, hogy a világ legjobb színésze - mondjuk, Liv Ullmann, Max von Sydow, vagy Juliette Binoche - azt adja, amit szokott. Monori Lili és Székely B. Laca is nagyszerűek a Gangeszban, de nem okoztak meglepetést. Nagyon gátlásosak, zavartak voltak. Azt hiszem, nem hittek ebben a filmben. Kovács Lajos pedig élete egyik legszebb alakítását hozta: sokak számára ismeretlen finomságok válnak itt láthatóvá ebből a bumfordi, kalapácsfejű csávóból.

Úgy látom értelmét a színésszel való közös munkának, hogy amikor együtt vagyunk, úgy kell beszélnie velem - és persze nekem is vele -, ahogyan önmagunkkal beszélünk. Olyan spontán kell kimondani, amit gondolunk, ahogyan abban a pillanatban az bennünk megfogalmazódik. Csak így tudjuk egymást az ügy érdekében visszaélések nélkül, kölcsönösen "használni".

Feltűnő, milyen sokszor érintjük ebben a beszélgetésben a tehetség, sőt, a kiválasztottság kérdését. Még meghökkentőbb, hogy amit elmondtál, dokumentarista életszerűséggel rögzítetted a filmedben - nyilvánvalóan tudattalanul.

Úgy van ez - csak ha az ember nem érzi a saját bőrén, mindezt nagyképűségnek tartja -, hogy amikor megalkotsz egy karaktert, az a sok minden, amit annyira szerettél volna "rápakolni", egy idő után folyamatosan leválik róla. Egyszóval a karakter a saját életét kezdi élni.

A függőséget - az alkoholtól, a drogtól, akár a szexen és a vagyonon át a hatalomig - belülről érzem. Ez Zolival közös vonásunk. Mégis azt hiszem, tévednék, ha azt mondanám, hogy én a realitásokhoz ragaszkodom. Egy bizonyos lélektani helyzetben vannak igazolható dolgok, és vannak erőltetettek. Vagyis nem tudsz mindent büntetlenül rápakolni a karaktereidre. A tehetséges embert egy valami különbözteti meg a tehetségtelentől: hogy van ízlése. Távol áll tőlem, hogy a saját képességeimet értékeljem, mindenesetre erre a megkülönböztető hangra mindig figyelek, még akkor is, ha ezzel a tehetségtelenek táborába sorolom magam. Én mindenáron a lelkemből fakadó, belső hangra szeretnék figyelni, még akkor is ha az nem feltétlenül a leghatásosabb megoldásokra késztet. De történjen bármi: én az vagyok, aki. Csak ez tudok lenni.


220 Kbyte

59 Kbyte
Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán
Tóth Ildikó
és Ternyák Zoltán
50 Kbyte
Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán
Tóth Ildikó
és Ternyák Zoltán
85 Kbyte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső